Az Azonnali.hu-nak van egy figyelemre méltó sorozata. Varsányi Bence faggatja az úgynevezett véleményvezéreket, akiket valaha publicistának neveztünk. Akkor, amikor a véleményformálást még szabályokhoz kötöttük, például a szakmai felkészültséghez és az íráskészséghez. Manapság boldog-boldogtalan találhat magának olvasókat, a bloggerek számát 30 ezerre becsülik a szakértők. A talán legnagyobb gyűjtőhely, a Blog.hu 2005 és 2016 között 9858 blogot közölt, gondolom, azóta már a tízezret is elérte.

Mindezt azért hozom szóba, mert a sorozat gazdája tegnap Bede Zsoltot szólaltatta meg. Ahogy ő minősíti beszélgetőpartnerét, „a radikális jobboldal fenegyereke” tartja életben a Vadhajtások című valamit. Azért nem nevezem meg, mert az interjúban olvasható egy érdekes párbeszéd. Az újságíró azt firtatja, vajon honnan kap pénzt a nagy hírre vergődött orgánum. A válasz ez: „Miért kapnánk?” „Mert egy híroldalnak vannak költségei.” Erre feleli önérzetesen az interjúalany: „Ez egy blog.” Vagyis szerinte blog az, ami nem hírportál. Másként fogalmazva a véleményekre összpontosító digitális fórum vélhető blognak. Van benne valami, mindazonáltal árnyalnám a digitális naplóról alkotott képet.

Márai Sándor évtizedekig vezetett naplót, és ezt rögzítette benne: „A naplóíró háta mögött áll, és vállán áthajol az olvasó.” Az idézetből kirajzolódó kép a XXI. században egészült ki a naplóíró előtt látható számítógéppel. A blog tehát a blogger, az olvasó és az internetnek nevezett közvetítő eszköz szervesült egysége. Az általános megfogalmazáson belül azonban nagy a véleménykülönbség, ami nem föltétlenül a kuszaság jele. Inkább azé, hogy a digitális naplóírók és a médiakutatók sokféleképpen közelítik meg a blog jelenségét. Értelmezéseik közül a legérdekesebbeket tartalmazza a bejegyzés után olvasható összeállítás.

A jelenségből egyetlen mozzanatot emelnék ki. Azt, hogy a mintegy 30 ezer magyarországi blogger legalább annyira formálja a véleményeket, mint a kormányzati médiabirodalom és a kormány tevékenységét fürkésző újságírók. Kérdés persze, hogy ehhez a digitális naplóíróknak megvan-e a szakmai felkészültségük és az íráskészségük. Az a benyomásom, hogy vegyes a mezőny. Bede Zsolt fejében például annyiféle gondolat kavarog, hogy nem sorolnám az elithez. Világképe arra korlátozódik, hogy „Itt két oldal van: a libernyák és a fidesznyik.” (Azonnali.hu, 2020.11.19.) Elismerem viszont, hogy e tetszetős, bár faék egyszerűségű véleménynek sok olvasója akad.

Tíz mondat a blogról

A blog inkább a beérkező, beáramló, kibányászott információk szűrése, továbbadása. (Pécsi Ferenc blogger, hvg.hu, 2005. december 5.)

A blog kockázatos dolog. Ha őszinte vagyok, akkor támadható is, ha meg nem vagyok őszinte, akkor minek írom le. (Gyenesei István országgyűlési képviselő, Sonline.hu, 2008. március 10.)

Rájöttem, hogy a blog műfajának az önirónia a lényege. (Rátgéber László kosárlabda-edző, Heti Válasz, 2009. június 4.)

A blog, azaz a webnapló a kézzel írt, illetve nyomtatott napló digitális megjelenési formája. (Juhász Valéria szegedi nyelvész, JuhászValéria.hu, 2010/04.)

A személyes, irodalmi vagy tematikus blogok a kritikai visszacsatolást teszik lehetővé, és megkövetelik a szerző jelenlétét. (Szűts Zoltán egri médiakutató, e-nyelv.hu, 2010. szeptember 10.)

A blog a legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány. (Balla D. Károly ungvári költő, Blogspot.com, 2011/10)

Egy blog tulajdonképpen saját újság, ahol én vagyok a főszerkesztő és a takarítónő. (Török Gábor politológus, ATV, 2012. február 16.)

Semmi név nélküli vagy álneves blogot nem olvasok. (Gyurgyák János publicista, Mandiner.hu, 2019. január 26.)

A blog önépítés, önkifejezés, társadalom feletti kontroll, közösségi lét. (Bognár László pécsi gerillamarketinges, Facebook.com, 2020. november 18.)

A blog a szerző agytornája valódi társadalmi cselekvés helyett. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Facebook.com, 2020. november 18.)

E bejegyzés után olvasható egy összeállítás. Tisztelt kollégáim leginkább azt emelik ki, hogy az igazságügyi miniszter személyében focirajongó miniszterelnökünk talált végre egy nőt, aki ügyesen „dekázik”. Ennél azért bonyolultabb a helyzet.

A kétségkívül mutatós hölgy először kézzel kergette a labdát egy miskolci kosárcsapatban, majd áttért a politikai karrierrel kecsegtető labdarúgásra. Közben pedig végigjárta a hivatali lépcsőfokokat, míg tárcára nem lelt a negyedik Orbán-kormányban. Iskolázott és a nemzetközi érintkezés nyelvét, az angolt jól beszélő értelmiségi, aki egy teljhatalomra törő politikus szolgálatába szegődött. Minapi kérdezője pedig Stephen Sackur, a BBC egyik legismertebb műsorvezetője, aki végigjárta a legutóbbi harminc év szinte összes hadszínterét. Szikár alkatához híven száraz, kopogó mondatokban olvasta a magyar kormányt képviselő interjúalany fejére mindazt, amit a nyugati sajtóban Orbánéknak szoktak felróni.

Varga Judit vissza-visszakérdezett, és igyekezett túlbeszélni a brit sztárriportert. Úgy a tizenötödik perc táján akadt egy monológja, amidőn felgyorsult az eszmefuttatása, és többet is gesztikulált. Ez volt ama gondolatmenet, amelyet kísértetiesen hasonló helyzetekben, más nyugati újságírók társaságában már begyakorolt. Ezúttal is jó tanulónak bizonyult, ügyesen valósította meg a kommunikációs stáb elképzeléseit. De vajon miért tette föl a 23 perces beszélgetést a közösségi üzenőfalára? Talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem: azért, hogy az itthoni közvéleménynek bizonyíthassa, lám, így kell leiskolázni, kioktatni a liberális véleményformálókat.

Csakhogy ennek az interjúnak van egy másik olvasata is. Mr. Sackur szakmai tekintélye abból is ered, hogy számtalan vargajudittal hozta össze a sors. Elbizakodott junta-elnökökkel, kackiás bajszú közel-keleti tábornokokkal, kikupálódott keletnémet és csehszlovák politikusokkal, akiket arra készítettek föl, hogy legyőzzék az okvetetlenkedő kérdezőket. A kommunikációs stábok azonban elfelejtették közölni velük, hogy interjúhelyzetben nem az győz, aki túlbeszéli a másikat, visszakérdez és kioktat.

A BBC műsorvezetője a mi mutatós, jó kiállású igazságügyi miniszterünkkel szemben azért nyert, mert nem akarta legyőzni. Csupán megmutatni a saját közvéleményének, hogy a posztszovjet térség ellentmondást nem tűrő és angolul ügyesen (mellé)beszélő képviselői miként tanítják móresre a „hanyatló” Nyugatot.

Tíz mondat Varga Juditról

A dekázás mellett kommunistázásban erős. (Szily László újságíró, 444.hu, 2019. március 18.)

A labdával is jól bánik, a futballrajongó Orbán joggal lehet büszke legújabb felfedezettjére. (Föld S. Péter újságíró, Hírklikk, 2019. július 7.)

Új csatárt igazoltunk. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2019. július 11.)

Az igazságügy Palkovicsa. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, 2019. július 11.)

Dekázásügyi miniszter. (Dési János újságíró, Klubrádió, 2019. július 14.)

Orbán hangján beszél, az ő szemével lát. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2019. július 25.)

Remélem, Varga Judit igazságügyi miniszter megtalálja a jogi megoldást Zuckerberg úr vállalatának megrendszabályozásához. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2019. augusztus 17.)

A legjobb dekázó az egész kormányban. (Németh Péter újságíró, Népszava, 2019. december 14.)

A női Szijjártó. (Gusztos István liberális politikus, Facebook.com, 2020. április 14.)

Magyar igazságügyi miniszterként fungáló hölgy. (Fábián András publicista, Újnépszabadság.com, 2020. november 17.)

Nem egészen tízmilliós országunkban három és félmilliónyian hordanak szemüveget. Legalábbis a Magyar Látszerész Szövetség szerint. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy hét számjegyű embernek okoz gondot a szájmaszk, vírusos korunk jelképe. Ha ugyanis jövünk-megyünk a szabadban, a leheletünktől bepárásodik a szemüveg, és ebből mindenféle kellemetlenség adódik.

Eme alaphelyzet ihlette meg Koszecz Sándort. A békéscsabai Kollabor Természettudományos Élményközpont szemüveges projektvezetője elmesélte a megyei napilap munkatársának, hogy őt is zavarta a párásodás. S bár a cég tulajdonképpen iskolai szemléltető eszközök gyártásával foglalkozik, kikísérleteztek egy leheletterelő kelléket. Az úgynevezett sebészmaszk, vagyis a halványkék színű, rétegezett arctakaró felső részén kitapintható hegesztéshez illeszthető a 3 D-s eljárással nyomtatott sablon. Úgy simul az orrhoz, hogy elzárja a kilélegzett levegő útját.

Ezzel magyarázható, hogy a maszkon belül keletkezett pára nem fölfelé, hanem lefelé áramlik. A leheletterelőből naponta 150-200 darabot készítenek. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha tartják ezt a tempót, akkor 150 darabnál 23333 napra (64 évre), 200-nál 17500 napra (48 évre) van szükség, hogy a csabai cég kielégítse a hazai szemüvegesek igényeit. Ha pedig praktikus és szó szerint hézagpótló termékükkel telítették az itthoni piacot, irány a 450 milliós Európai Unió, ahol minden ötödik ember szemüveges.

Hajnali háromkor pittyegésre szoktam ébredni. A szomszédos szobából értesít a mobiltelefon, hogy Tibor bejelentkezett. Középiskolai osztálytársam idestova négy és fél évtizede él az Egyesült Államokban. Dél-Kalifornia másik időzónában leledzik, a különbség 9 órányi. Tibornál délután hat van tehát, épp most ért haza a munkából. (Mérnökként egy repülőgép-alkatrészeket gyártó cégnél ellenőrzi a minőséget.) Ma hajnalban például azt írta, hogy az amerikás magyarok leleményesek az innovációban, de képtelenek eladni a portékájukat.

Helyzetüket a vietnámiakéval hasonlította össze, elvégre mindkét náció a szocializmusból érkezett a tengeren túli kapitalizmusba. Szerinte az Amerikába szakadt vietnámiak alacsonyabb kulturális szinten vannak, mint a magyarok, de velünk ellentétben megtanultak alkudozni a piacon. Új hazájukban ezért vitték többre - az értékesítésben. Ha szerencsénk lesz, jövőre talán már nem kell hordani azt a fránya maszkot. A leheletterelőt elhelyezhetjük a kérész életű találmányok múzeumában.

A magyar női kézilabda pillanatnyilag legnagyobb tehetségéről először két és fél éve tűnődtem. Elgondolkoztatott a kommunikációra való képtelensége.

Azt vettem észre, hogy amikor a magyar válogatott dán szövetségi kapitánya, Kim Rasmussen időt kért, akkor a magyar másodedző Háfra Noémi fülébe súgva fordította az angol szavakat. Az akkoriban érettségizett lány a Pest környéki Maglódon végzett egy testnevelésre szakosodott középiskolában, és főiskolára, sportmenedzsernek készült. Egy interjúban pedig ezt fejtegette 2018 tavaszán: „Esetleg külföldi igazoláson is kell törnöm a fejem.” Az ellentmondást úgy foglaltam össze a Médianapló-bejegyzésben, hogy van egy kimagasló tehetségünk, aki külföldi csapatba készül, de nem érti, hogy mit mond neki a külföldről érkezett szövetségi kapitány.

Azóta annyit változott a helyzet, hogy a pályakezdő Háfra igazolta a várakozásokat, és Európa-szerte elismert játékossá fejlődött. Ráadásul eddig nem is volt szüksége a nemzetközi érintkezés nyelvére. Edzője az FTC-ben, Elek Gábor olyannyira magyarul szólt a játékosokhoz, hogy még a külföldiek is - a spanyol Nerea Pena meg a holland Danick Snelder - megtanultak magyarul. Az már a sorsuk iróniája, hogy nemrégiben mindketten eligazoltak a Fradiból. Először Siófokra a nagy pénz reményében, majd miután csalatkoztak, már nem is a magyar bajnokságban markolják a labdát. Háfra szenzációsnak ígérkező eligazolása tegnap vált hivatalosan is hírré. Marad itthon, de ősztől a Győr játékosa lesz.

A szakemberek szerint a nősportolóknál az érzelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Ha nem érzik jól magukat egy csapatban, nehéz tartóztatni őket. Kívülállóként nem ismerhetem Háfra Noémi érveit, de az érzelmi mellett aligha hiányzik az anyagi szempont. A világ legjobbnak vélt játékosa, a román Negrau havi 20 ezer eurót (magyar pénzben 7 millió 200 ezer forintot) kért bukaresti csapatától. Csak azért nem kapta meg, mert időközben súlyosan megsérült, és be kellett érnie 15 ezerrel (5 millió 400 ezer forinttal). Aligha tévedek nagyot, ha a mi Noéminkat az Audi-autókat gyártó céggel kötött győri szerződésében 10 és 15 ezer euró (havi 3,6 és 5,4 millió forint) közé taksálom.

Ez 22 évesen nem is rossz jövedelem, bár a helyzete korántsem irigylésre méltó. Olyan csapatba készül, ahol magyar játékos csak mutatóba akad, a magyar edző, Danyi Gábor pedig szörnyű angol kiejtéssel irányítja a világ minden részéből összevásárolt játékosokat.        

A hagyományos (papír alapú) sajtóban éltem meg az átállást a fehér alapról és fekete betűkről a színes újságra. A digitális sajtó menedzserei és szerkesztői azonban, akik átvették a stafétabotot, és örökölték tőlünk a színeket is, mintha elfelejtették volna mindazt, amit lassacskán megtanultunk.

Orvosprofesszor barátom azt mondta, hogy a kórház „Elől templom, hátul üzlet.” S mert szellemes és pontos gondolatát bevenném a szállóige-gyűjteménybe, azt firtattam, most ötlött-e föl benne, vagy nyoma van valahol. Messengeren küldte a lelőhelyet, egy egészségügyi portált. S lám, a cím fölött kis téglalap, amely a megjelenés dátumát tartalmazza: a számozott hónap és nap olvashatatlan. A szürke alapon elmosódnak a fehér számok, a skálán ugyanis túl közel van egymáshoz a két szín. Egy utánközlő portál azzal nyert nálam, hogy fehér alapon adja közre a szürkénél árnyalatnyival sötétebb betűket. A szerkesztő régi bútordarab a szakmában. Fekete-fehér napilapból került át színes hetilaphoz, és a kilencvenes évek elején élte meg az átállás nehézségeit.

A digitális sajtóból elszomorító kép bontakozik ki. A rokonszenves szemléletű Mércében olvashatatlan a szerzők neve, holott az egyébként olvasható betűkkel közölt írások tehetséges tollforgatókra engednek következtetni. Szívesen jegyezném meg a nevüket. Ami pedig az úgynevezett KESMA-sajtót illeti, a megyei lapok online kiadásában esetleges a színek összehangolása. Alapszabály, hogy a szerző neve a bal felső sarokban található, de mert a cikkeket jól elkészített fényképek ajánlják a figyelmünkbe, az alányomott háttértől függ, vajon olvasható-e a szerzők neve. Ha élénk színnel halványkék égen jelenik meg, akkor látszik, máskülönben nem.

Lehet persze azt mondani, hogy ez legyen a kormányzatilag egyenirányított KESMA-lapok legnagyobb gondja. Lehet azt is mondani, hogy azért olvassák kevesen a Médianapló efféle bejegyzéseit, mert e sorok írója nem a médiapolitikai lényeggel foglalkozik. Igen ám, csakhogy a színeknek van tudományuk. A mostanában oly sokat emlegetett Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőrök, díszlet- és jelmeztervezők tanulják, hogyan kell egymáshoz illeszteni azokat a fránya színeket. A digitális sajtóban olykor nem ártana közülük választani a színfelelőst. Vagy ha a menedzserek és szerkesztők tartanak a csillapíthatatlan fantáziájú művészlelkektől, legalább olyan rendszergazdákat kéne alkalmazni, akik kapiskálják a színskála törvényszerűségeit.     

A legutóbbi napokban Orbán magasztalt, Kálmán Olga orbánozott, Lendvai krumplizott, Koncz Zsuzsa trumpozott, Szikora járványozott, Kóbor pedig omegázott. Lefülelt mondatok.

Békeidő van, akkor is, ha háborús a helyzet. (Nagy Bandó András humorista, Facebook.com, november 9.)

Itt csak egy karámon belül lehet szaladgálni. (Z. Kárpát Dániel Jobbik-politikus, ATV, november 9.)

A diplomácia végre kivonul a Twitterről. (Szele Tamás újságíró Trumpról, Forgókínpad.blog, november 9.)

Joe Biden máris elnökként viselkedik, Donald Trump pedig továbbra sem. (Horváth Gábor újságíró, Népszava, november 10.)

Ez a világjárvány Isten büntetése. (Szikora Róbert zenész, Bors Online, november 10.)

Az egészségügyi dolgozó senkire sem számíthat, csak saját magára. (Sándor Mária ápolónő, ATV, november 11.)

Ami történik, az a magyar színházi szakma bizonyos emberek sértettségéből fakadó lerohanása. (Alföldi Róbert rendező, 24.hu, november 11.)

Elszabadult hajóágyúként szántotta fel Amerikát. (Koncz Zsuzsa énekesnő Trumpról, 168 Óra, november 11.)

Krumplin vett kétharmad. (Fábián András újságíró, Újnépszabadság.com, november 11.)

Mi lesz, ha 2022-ben rossz lesz a krumplitermés? (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, november 11.)

Eszembe jut, amikor közelről üvöltözünk egymással a színpadon, hogy ez most veszélyes. (Kern András színész, Magyar Narancs, november 12.)

Ebben a helyzetben jobban kormányoznánk. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, november 12.)

Az elnök úr több mint futballvezető. (Pintér Attila, a mezőkövesdi focicsapat újdonsült edzője Tállai András államtitkárról, Nemzetisport.hu, november 12.)

Felborítottunk egy diktatúrát, de nem tudtunk felépíteni egy szabadságot. (Demény Péter költő, Szombat Online, november 13.)

A járvány során mindenkinek a jelleme megmutatkozott. (Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter, Hajdú Online, november 13.)

Orbán Viktor szeretett volna jó miniszterelnök lenni. Nem lett az, és most már nem is lesz az. (Kálmán Olga DK-politikus, ATV, november 13.)

Több ötlete volt, mint ahányat elbírt a politika. (Orbán Viktor miniszterelnök Szőcs Géza költőről a piliscsabai temetőben, M5, november 14.)

Kiapadhatatlan ötletei egyre inkább süket fülekre találtak. (Hamvay Péter újságíró Szőcs Gézáról, hvg.hu, november 14.)

Az Omegát végleg megölte a koronavírus. (Kóbor János rockénekes, Ripost.hu, november 14.)

A vészcsengő szóljon inkább, mint a lélekharang. (Szepesi András egészségügyi menedzser, Weborvos, november 14.)

Nálunk az alaptörvény Istennel kezdődik. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, november 14.)

A rendszerváltás óta úgy alakult a közjogi rendszerünk, hogy a miniszterelnök lett a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. Figyelünk rá, kóstolgatjuk, értelmezzük, ismételgetjük a jó mondatait és az elszólásait. Eddigi hét kormányfőnk élt a kínálkozó lehetőségekkel, elvégre apparátusuk volt arra - például beszédíróik -, hogy észre is vétessék magukat. Közöttük Orbán Viktor a csúcstartó 45 ütős, korjellemző mondattal. Ebben nemcsak az játszik közre, hogy van érzéke a nyilvános szerepléshez. Az is, hogy a negyedik választási ciklusban irányítja az országot. Tegnap, a piliscsabai temetőben újabbal gyarapította a szállóigék tárházát.

Ezt találta mondani néhány napja elhunyt kulturális főtanácsadójáról, Szőcs Géza költőről: „Több ötlete volt, mint ahányat a politika elbírt.” (M5, 2020. november 14.) Ebből a dicséretet hallottam ki, meg persze a szomorúságot is egy hozzá közel álló ember elvesztése miatt. Mindazonáltal nem tagadta meg politikusi önmagát, az idézett mondatra épített föl egy figyelemre méltó eszmefuttatást. Abból indult ki, hogy a határtalan képzeletű, valóság által kevésbé korlátozott tanácsadók óhatatlanul előbb járnak, mint a gyakorlatias politikusok, akik kénytelen-kelletlen mérlegelik a lehetőségeket. Aztán előállt a farbával.  

Szerinte Szőcs Géza már 2010 előtt szorgalmazta, hogy a keresztény nemzeti alkotmányra (alaptörvényre) kellene építeni a kormányzást. Amikor a kétharmados körülmények lehetővé tették, ezt végre sikerült is megvalósítani. 2014 előtt pedig azt pendítette meg a határon túlról, Kolozsvárról érkezett költő, hogy fogy a magyar, és lám, megelőlegezte a második kétharmados kormányzati ciklus családpolitikáját. 2018 előtt már inkább az innováció jelentőségét hangsúlyozta, a harmadik kétharmadban el is vállalta a magyar találmányok útját világszerte egyengető Valor Hungariae Részvénytársaság elnökségét. Kár, hogy nem érhette meg a folyamat kiteljesedését.

Miközben hallgattam a miniszterelnök személyes érintettségtől áthatott és politikailag is végiggondolt beszédét, a tőle balra lévő ravatalra figyeltem. Nem lepődtem volna meg, ha kormány tevékenységét fürkésző sajtót is olvasó Szőcs Géza kiszól a koporsóból, és idézi Hamvay Péter kulturális újságíró véleményét az ő tanácsadói munkájáról: „Kiapadhatatlan ötletei egyre inkább süket fülekre találtak.” (hvg.hu, 2020. november 14.)

A nyilvánosság fórumait bejárta a videó-felvétel, amelyen a miniszterelnök beszélgetett a Covid-fertőzéssel küszködő külügyminiszterével. Orbán Viktor gyógyulást kívánt a meggyötörtnek látszó Szijjártó Péternek, és a Nobel-díjas francia író, Albert Camus A pestis című regényét ajánlotta olvasásra. Vagy inkább tanulmányozásra? Erről vita alakult ki a digitális térben.

A múlt században a Franciaországhoz tartozó algériai Oranban nem volt járvány. A gyermekkorát ott töltő író 1947-ben mégis azért képzelt pestist beléje, mert tudta, hogy egy kereskedőváros nyitott, ki-be jönnek-mennek az emberek, és terjeszthetik a kórt. Szépirodalmi eszközökkel modellezte ama helyzetet, amidőn egy orvos és egy újságíró révén bemutathatja, miként hazudja le az égről a csillagokat a helyi és központi kormányzat, hogy kisebbítse a bajt. Ha a magyar miniszterelnök ennek ismeretében ajánlotta betegeskedő beosztottjának a regényt, akkor két eset lehetséges. Vagy azért, hogy a másodállásban külgazdasági miniszter még keményebben vesse magát a vakcináért zajló küzdelembe. Vagy pedig azért, hogy finomítson az érdes kommunikációján.

Mindketten otthonosan mozognak a nemzetközi érintkezés nyelvében, ezért Orbán akár egy angol témájú könyvet is ajánlhatott volna fiatalabb pályatársának. Daniel Defoe A londoni pestis című szociográfiáját, amely 1722-ben jelent meg, és az 1665-ös járványról szólt. A szerző állítólag örökölte nyergesmester nagybátyja naplóját, abból dolgozott, azt egészítette ki korabeli újságcikkekkel, meglepően korszerű táblázatokkal és utókori áttekintőképességgel. A brit birodalom legnagyobb kereskedővárosa az idő tájt félmillió lakost számlált. 200 ezren elmenekültek, akik viszont maradtak, azok közül minden harmadik a járvány áldozata lett.

A londoni pestis szerzője bennünket, újságírókat is tanulsággal kecsegtet. A XVII.-XVIII. század fordulóján egy whig politikus íródeák-alkalmazottja volt, annak liberális nézeteit adta közre. Majd amikor a gazdája hirtelen tory lett, arra noszogatta őt, hogy a továbbiakban konzervatív szellemiségű lapot szerkesszen. Defoe nem állt kötélnek, és inkább abbahagyta az újságírást. Elvonult egy vidéki udvarházba, és papírra vetette a Robinson Crusoe című, ma is élvezhető regényét. A neves politikus pálfordulása nélkül talán sosem lett volna író, és A londoni pestisben a szépirodalom első dokumentumregényét sem írta volna meg.            

Könnyű Kim Dzsongunnak. Ha jön az a fránya hullám, ő elhúzza a csíkot egy légmentesen elzárt észak-koreai településre, és elő sem kerül, amíg arat a vírus. Tavasszal 20 napig volt távol a nyilvánosságtól, most pedig, a második hullám idején már 23. napja nem tudunk róla semmit. A mi miniszterelnökünk nem teljhatalmú, „csak” majdnem, és ezekben a napokban kötelességének érzi, hogy minél gyakrabban jelenjen meg a nyilvánosság fórumain.

Ezen a héten négyszer is megszólította az országlakókat. (Nem számítva a közösségi üzenőfalára írt följegyzéseit, amelyeket pillanatnyilag 1077655-en követnek.) Egy szó fejlődéstörténetét kísérhettük figyelemmel. Hiába dúlt a koronavírus-járvány, Orbán Viktor a világ minden kincséért ki nem mondta volna, hogy kijárási tilalom. Kitalálta helyette a kijárási korlátozást, amely e sorok írója számára például azt jelentette, hogy tavasszal csupán reggel 9 és 12 között vásárolhatott. Most azonban súlyosabb a helyzet, ezért hétfőn este rendkívüli bejelentésében a miniszterelnök először használta a tilalom kifejezést a korlátozás helyett.

Másnap is megszólalt, ez volt ama interjú, melyben 50 százaléknyira becsülte, hogy a magyar egészségügy túléli a járványt. A közszolgálati tévében hatszor mondta ki a kijárási tilalmat. Újabb egy nap múlva a hozzá szintén közel álló kereskedelmi televízió, a tv2 stúdiójába ült be. Ekkor azonban már a munkatársai figyelmeztethették, hogy ne keltsen pánikot, ezért az egészségügy teherbíró képességét 99,9 százaléknyira saccolta. A rendkívüli jogrend kínálta hatalmánál fogva időközben ugyanis bevezette a kijárási tilalmat, amelyet az immár megelőlegezett derűlátás jegyében mindössze egyszer mondott ki.

Majd egy napot kihagyott, és ma reggel a Magyar Rádió székházába látogatott. Visszafogottan nyilatkozott ugyan a mostanában használt jelzős szerkezetről, de becsületére válik, hogy maradt a kijárási tilalomnál. Feltűnt viszont, hogy akik szemben ültek vele, mintha összebeszéltek volna egymással. Szakmám, az újságírás kiváltságos képviselői szóhasználatában nem követték az interjúalanyt. Szegény miniszterelnökünk a kijárási tilalommal hiába próbálta érzékeltetni a helyzet súlyosságát, ők beérték a kijárási korlátozással.

Vajon azért ragadtak le az utolsó utasításnál, mert az 1956 végi, ’57 eleji időkre emlékeztető kijárási tilalmat nem volt szabad a szájukra venni? Ha igen a válasz, akkor igazán észrevehették volna, hogy van végre egy szabad ember az országban, aki túlteszi magát a tilalmakon.    

Néhány hónapja még csak metaforaként használtuk az összetett szót. Többnyire kormánypárti politikusok érzékeltették vele országunk kiszolgáltatottságát a külföldi pénzintézeteknek. Nekem még az is gondot okozott, hogy egybe vagy külön kell- é írni. Március közepétől azonban állandósult szókapcsolat lett belőle, és aligha kétséges, hogy a gép is az alapszóhoz tartozik. Ama készüléket jelenti, amely az intenzív ágyhoz kapcsolható, és a koronavírussal fertőzött betegek légzését segíti elő.

Amiről e bekezdésnyi eszmefuttatás felötlött, az egy friss, a vírussal küszködő ország hangulatát jellemző történet. Részleteit a Facebookról, a Vas Népe című napilap online kiadásából, a Vaol.hu-ból és a Nyugat.hu című portálból szedtem össze. Délelőtt Szombathely polgármestere - a parlamenti ellenzék egyik pártjához tartozó politikus - kiállt a határszéli város főterére, és az újságírók előtt kifejtette, hogy a Markusovszky Megyei Kórházban 17 beteg van lélegeztetőgépen. Éppenséggel volnának többen is, csakhogy a 32 intenzív ágyból a többihez nincs szakszemélyzet. Egy hónapja központilag átvezényelték őket a győri Petz Kórházba.

Lehet, hogy mindezt számonkérő hangsúllyal mondta a főtéren, a közleményekből azonban inkább az olvasható ki, hogy sajnálkozott a fejleményen, mintsem hogy elmarasztalta volna az amúgy jó hírű szombathelyi kórházat. Amelynek főigazgatója néhány órával később mégis pánikkeltőnek nevezte a polgármestert. Érdemben pedig annyit mondott, hogy „jelenleg” a 32 ágyból 14 valóban üres, de mind a 32-höz vannak szakemberek, sőt szükség esetén „az ágyszám 117-re bővíthető”. Arra utalt, hogy július közepén darabonként egymillió forintért különböző pozíciókba állítható, csatlakozó és rögzítő egységekkel ellátott fekvőhelyek érkeztek a kórházába.

A polgármesternek is szüksége volt némi időre, de még aznap este fölírta közösségi üzenőfalára, hogy az ellentmondás csupán látszólagos. Nem kérkedett azzal, hogy esetleg a délelőtti kijelentése nyomán rendelték vissza a Győrbe vezényelt altatóorvosokat. Örült inkább, hogy ismét teljes a szombathelyi szakember-gárda. A feszültség tehát csökkent, a polgármester és a főigazgató könyökérintéssel pecsételhette meg a fegyverszünetet. Van mégis valami, ami szöget ütött a fejembe. Ha csakugyan igaz, hogy a lélegeztetőgéppel összekapcsolt intenzív ágyak száma 117-re bővíthető, vajon a tartalék 85 géphez honnan kerítenek majd altatóorvosokat és szakszemélyzetet?

Tíz mondat a lélegeztetőgépekről

Az ország 2010-ben lényegében csődbe ment, csak az IMF lélegeztetőgépe mentette meg. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, FN24.hu, 2011. november 3.)

Az állami támogatások általában arról szólnak, hogy a kultúrát lélegeztetőgépen tartják. (Orbán János Dénes költő, 888.hu, 2017. január 22.)

Az ellenzéki pártok közül némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig már temetkezési vállalkozóra van bízva. (Tóth Tamás újságíró, Debreciner.hu, 2020. március 15.)

Nem a kórházi ágy és a lélegeztetőgép kevés, hanem túl sokan vannak az utcán. (Bende Balázs újságíró, Magyar Rádió, 2020. március 29.)

Most valahol 2 és 3 ezer között van a beüzemelt lélegeztető és altató készülékek száma. Ez fut fölfelé naponta, és el fogjuk érni a 8 ezret. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. április 17.)

A lélegeztetőgépeket hadrendbe kell állítani. (Farkas Örs, a Kormányzati Tájékoztatási Iroda szóvivője, ATV, 2020. április 20.)

Lélegeztetőgép-nagyhatalom lettünk egy kihalt piacon. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2020. június 27.)

Hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelősen lélegeztetni. (Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára, Népszava, 2020. július 7.)

A kormány lélegeztetőgépen tartja az egészségügyet. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, ATV, 2020. szeptember 25.)

Orbán lélegeztetőgépeket vett aranyáron. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, 2020. november 3.)