A 24.hu megszólaltatta a hírportál volt főszerkesztőjét. Négyhónapnyi munka után, a konszolidálás kellős közepén bocsátották el, mondtak föl neki, vonták meg tőle a bizalmat. A konszolidáció eredetileg megerősítést jelent, de most inkább visszaerősítésként értelmezem. Az Index visszaszerezte helyét a hírportálok élmezőnyében.

Szombathy Pál válságos helyzetben vette át az Index kiürült szerkesztőségét. Eme interjúig nem tudtam, milyen szerepet játszott a kétezres évek közepén, a Magyar Hírlap konszolidálásában. Vajon igyekezett megmenteni az újságot az új tulajdonos, Széles Gábor befolyásától, vagy a vállaltan jobboldali milliárdos hídfő-állásaként készítette elő a terepet a gyökeres változtatáshoz? Az interjúban kifejtette, hogy balliberálisból a közép felé mozdította a tartalmat. (Pontos idézet a bejegyzés utáni összeállításban.) Ha ez így van, akkor hasonló szerepet vállalt idén nyáron is, az Index fazonírozásában. Ha pedig néhány hét múltán a kormányhoz közel álló tulajdonosok megváltak tőle, akkor a változtatást túl kevésnek vélték.

Ebből annyit érzékeltem, hogy a címek felpuhultak, az új munkatársak pedig többet hibáztak, mint a régi szerkesztőség máshová távozott tagjai. E Médianapló bejegyzései viszont nem jelentek meg ritkábban. Miközben szakmai kritikával illettem mindkét politikai oldal nyilvánosság-gyakorlatát, nem tapasztaltam, hogy csak azok a bejegyzések látnak napvilágot, amelyek az ellenzéki oldalt horzsolták. Az más kérdés, hogy Szombathy Pál harmadával csökkentette a hírszerkesztőség létszámát, és döntéséből nem következett a logikus folytatás: a vélemények fölerősítése. Elképzelhető persze, hogy ebben az eltávolítása akadályozta meg.

De az is, hogy nem tudta (vagy nem akarta) megfizetni a nem éppen átlagkeresethez szokott véleményvezéreket. Esetleg azért mellőzte a szerződtetésüket, mert túl markáns álláspontjuk veszélyeztette volna az Index középre tolását? S hogy ezt az olvasók ne vegyék észre, bloggerekkel pótolta a publicistákat? (Nekünk ugyanis nem kellett fizetni.) Alapkérdés tehát, hogy a konszolidálás ára a véleményportál-profil elhanyagolása volt-e. Eredménye a kiegyensúlyozatlanság, amely a Szombathy előtti és a Szombathy utáni Indexet is jellemzi. A válság jele, hogy a főszerkesztők jöttek-mentek. A legutóbbi esztendőben három is volt belőlük, a szakmai bizonytalanság azonban változatlan.

Mondatok a 2020. december 21-én megjelent interjúból

/A Magyar Hírlapról/ Balliberálisból a közép felé mozdítottam a tartalmat, mert ott érzem komfortosan magam.

Az Indexet a közélet viszi, és a legjobban akkor, ha a középtől kissé balra van a fókusz.

Az Indexnél széles olvasóréteget kell egyben tartani.

Ez a portál a magyar hírszolgáltatás OTP-je, bitang erős márka.

Kísérletet tettünk az általunk ideálisnak tartott közéleti újságírásra, és a kísérlet kudarcot vallott.

A NER a tulajdonosváltással formálisan is belülre került, ebben az értelemben elesett a lap.

Halad a kisgömböc, és felfalja, ami az útjába kerül.

Nincs brutális kormánypárti médiatúlsúly.

Az igazi újságíró kívülálló.

Mielőtt újságírásra adtam volna a fejem, egy fotóriporter gyakran készített rólam felvételeket. A Petőfi Népe című napilap munkatársa, aki atlétikai versenyekre járt. Évtizedekkel később el is küldött két negatívot. Az egyiken épp szálltam ki a rajtgépből, hogy lefussam a leghosszabb rövidtávot, a 400 métert, a másikon pedig az utolsó métereken kapkodtam a levegőért. Tóth Sanyi bácsi falusi vándorfényképészből lett a kecskeméti újság fotóriportere. 85 éves, és talán eljut hozzá ez a néhány sor az öregek kiskunfélegyházi otthonába.

Pályakezdő újságíróként, a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében megismertem Kalmár Pistát. Tátott szájjal hallgattuk kitűnően előadott történeteit a Csokonai Színház két segédszínészéről, Latinovits Zoltánról és Hofi Gézáról, akiket a múlt század közepén kalauzolt a debreceni éjszakában. A Magyar Ifjúságnál Csúzi Zsuzsával és Ágoston Pistával jártuk az országot, a Népszabadságnál Rédei Ferivel. Az MTI-s Friedmann Bandi az esküvőmre is eljött fényképezni, Keleti Évával pedig sajtóügynökséget csináltunk együtt. Nem irigylem az utódaikat.

Megjelent egy áttekintés a koronavírus-járvány fotósokra gyakorolt hatásáról. Völgyi Attila blogot szentelt azoknak a nyilvános eseményeknek, amelyeken valamilyen okból nem lehet fényképezni. Ábécé sorrendbe szedtem őket. Hónapok óta nincs céges rendezvény, írók nem dedikálhatnak könyvet, nincs diplomáciai találkozó. A fotóriporter nem lehet ott a szűk körű házasságkötésen. Az interjúk telefonnal vagy FaceTime révén készülnek, egyik sem kedvez az interjúalany rezdüléseit háttérből figyelő fotósnak.

Nincsenek iskolai rendezvények, elmarad a karácsonyi vásár. A kávézók elvitelre dolgoznak, legföljebb a futárt kísérhetné a riporter. Nincs koncert, nincs szállodai közösségépítés, a lakodalom is a legszűkebb rokonságra korlátozódik. A sajtótájékoztató intézménye gyakorlatilag megszűnt, a sportesemény nézők és fotóriporterek nélkül zajlik. A színházak nem tartanak előadást, a temetéseken korlátozták a résztvevők számát. A szakmai tanácskozásokat és a tudományos konferenciákat pedig elnapolták.

A bejegyzés után Völgyi Attila idézi azokat az állami szövegeket is, amelyek a rendkívüli helyzetre való tekintettel minimumra szűkítik a fényképezési (és kereseti) lehetőségeket. „Szerencsére” az amatőr fotósokat kevésbé érzékenyen érinti a tiltó lista. Ők akkor sem kaptak pénzt a fényképeikért, amikor még beengedték őket a nyilvános rendezvényekre.          

A legutóbbi napokban Szijjártó finanszírozott, Deutsch dicsekedett, Gyurcsány klárázott, Kunhalmi orbánozott, Vona hitt, Dzsudzsák pedig a zsebében turkált. Lefülelt mondatok.

Trumpistákból krumplisták lesznek Orbánék. (Rab László újságíró, VárosiKurír.hu, december 13.)

Higgyék el, a vírus nem én vagyok. (Orbán Viktor miniszterelnök az ellenzéki képviselőknek a Parlamentben, Miniszterelnök.hu, december 14.)

Nagyon jó az új törvénymódosítás, mert így ki fognak esni a kamupártok, akik csak pénzt akartak. (Berki Krisztián herevasaló, a Szövetség nevű tervezett párt kezdeményezője, Azonnali.hu, december 14.)

Magyarországon előttem nem volt olyan játékos, aki ennyi pénzt mozgatott volna meg a sportágban. (Dzsudzsák Balázs válogatott labdarúgó, Origo.hu, december 14.)

Ha a Demokratikus Koalíciónak lesz miniszterelnök-jelöltje, akkor az Klára lesz. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Telex.hu, december 14.)

Orbán Viktor nem egy üzemi baleset. Nagyon nagy szerepe van sikerében Gyurcsány Ferencnek. (Ungváry Krisztián történész, Facebook.com, december 15.)

Ha valaki az értékrendünkkel ellentétesen cselekedett Schmitt Páltól Szájer Józsefig, mindig tudta, mit kell lépnie. (Nacsa Olivér humorista, 24.hu, december 15.)

Turistalátványosság lett maga a csatornaeresz. (Durica Katarina Brüsszelben élő újságíró, ATV, december 15.)

Én mindig hittem abban a politikai termékben, amit árultam. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Azonnali.hu, december 16.)

Elsőrangú pártelnök, viszont masszív elutasítottsága miatt nem lehet az egyesült ellenzék vezére.  (Tömpe István közgazdász Gyurcsány Ferencről, Népszava, december 16.)

Soha ilyen közel nem voltunk ahhoz, hogy Orbán Viktort ellenzékbe küldjük. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, december 16.)

A vakcina ma értékesebb az aranynál. (Lantos Gabriella egészségügyi menedzser, Magyar Narancs, december 17.)

November 11-én, a kijárási tilalom első napján este 8 órakor állig felfegyverzett katonák lepték el Budapestet. (Mérő László publicista, hvg.hu, december 17.)

A techóriások elleni föllépés elodázhatatlan. (Pilhál Tamás újságíró a Facebook állami megrendszabályozásáról, PestiSrácok.hu, december 17.)

Okos embernek tartom magam. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, ATV, december 17.)

Abban a pártban vagyok, amely semmilyen pozitív jelet nem ad a Néppárt felé. (Navracsics Tibor Fidesz-politikus, volt uniós biztos, Spirit FM, december 18.)

A kormány nem a munkanélküliséget, hanem a munkanélküliség megelőzését finanszírozza. (Szijjártó Péter külgazdasági miniszter Veszprémben, Veol.hu, december 18.)

A kormány az emberek helyett a gazdaságot mentette. (Róna Péter közgazdász, Magyar Hang, december 18.)

Ha tényleg csökken a Fidesz támogatottsága, akkor előbb-utóbb rákényszerül a kormányzat, hogy végre valóban válságot kezeljen. (Pogátsa Zoltán közgazdász, Facebook.com, december 19.)

A hatalom emberei önmagukban szerények, csak a rokonok dúskálnak. (Nagy B. György újságíró, Népszava, december 19.)

Innentől kezdve az önkormányzatoknak nem jár, csak jut. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester az iparűzési adó felére kurtításáról, Klubrádió, december 19.)

Írtam róla egy bejegyzést, azóta 72 óra telt el, és eddig 13537-en olvasták. Ez egy mégiscsak szakmai jellegű rovatnál nem kevés (a napi átlag öt- és hatezer között szokott lenni). De ha így van, akkor illik az úgynevezett Fiala-jelenség mögé nézni. Most éppen úgy alakult a helyzet, hogy a neves műsorvezető elbúcsúzott a Civil a pályán-tól. A távozás azonban nem akadályozta meg abban, hogy az ugyancsak ATV tulajdonosi csoportjához tartozó rádióban, a Spirit FM-ben kifejthesse álláspontját a szakítás körülményeiről.

A Keljfel Jancsi! című rádióműsorban állandó beszélgetőpartnere, Navracsics Tibor ironikusan jegyezte meg, hogy a leginkább Fialához köthető adás afféle vándormadár, fórumról fórumra száll. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a Spiriten ez volt az utolsó, mert a műsorvezető bejelentette, hogy januártól egy internetes fórumon beszélget majd a belső száműzetésben élő Fidesz-politikussal. Vérbeli riporterként föltette a forintos kérdést, hogy a Brüsszelben otthonos közéleti személyiség miként vélekedik Deutsch Tamás néppártbeli vesszőfutásáról.

A volt uniós biztos épp kinyitotta a száját, talán mondott is valamit, a műsorvezető azonban közbevágott, és a Néppárt fegyelmi szabályzatáról érdeklődött. Navracsics röviden kielégítette a kíváncsiságát, majd próbált válaszolni a deutschos kérdésre is, ám Fiala közbevágott, mert az uniós parlament fegyelmi szabályzata is érdekelte. Így ment ez néhány percig. Nem vonom kétségbe, hogy a technikai jellegű kérdések is a témához tartoztak, csakhogy a lényeghez képest másodlagosnak hatottak, ráadásul a műsor előtt föl is lehetett volna készülni belőlük. Végül egy óvatlan pillanatban a szűkebb pátriájába, Veszprémbe szorított Fidesz-politikus mégis kimondhatta: „Nagyon sértő, ha egy németnek azt mondod, hogy úgy beszélsz, mint egy gestapós.”

A rádióműsorban Fiala János így fogalmazott a Civil a pályán-ról: „Hagytam beszélni annyi csacska embert.” A szerkesztővel való konfliktusát pedig abban határozta meg, hogy papírokkal megrakodva érkezett a stúdióba, ahol azt vette észre, hogy a vendégek nem készültek föl az előre kiadott témákból. Ezen érdemes eltűnődni. Például a Médianaplóban azok a kevésbé olvasott bejegyzések, amelyeket a kelleténél jobban terhelek meg számokkal és egyéb hivatkozásokkal. Ezt most úgy kerülöm el, hogy a műsorvezetőre jellemző megnyilvánulásokat külön idézem. Az összeállításból hátha hiteles kép rajzolódik ki róla.

Tíz mondat Fiala Jánostól

Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Magyar Sajtó, 1995. május 22.)

A politikusok egyedül másként viselkednek, mint falkában. (Budapest Rádió, 2001. május 25.)

A nemzetnek van egy pszichiátere, Orbán Viktor. Az a kérdés, hogy én járhatok-e másik pszichiáterhez. (Rádió Q, 2013. január 8.)

Nem pártunk, de azért kormányunk. (24.hu, 2016. szeptember 7.)

/Orbán Viktor évértékelőjéről/ Egyre inkább unottan beszél a főnök. (ATV, 2018. február 24.)

/A Civil a pályán-ról/ A műsor legjobb részén túl vagyunk, csak azt nem vették föl. (ATV, 2018. szeptember 8.)

/Az üvegfal másik oldalán ülő szerkesztőről/ Új fülem van. (ATV, 2018. szeptember 29.)

A hajléktalanok elmentek oda, ahol nem látják őket. (ATV, 2018. október 20.)

Kunhalmi Ágnes az MSZP potenciális Bangónéja. (ATV, 2019. május 4.)

Belőlem a Fidesz örök kamaszt csinál. (ATV, 2019. október 26.)

Vajon sikeres vagy sikertelen politikusként marad-é meg a történelmi emlékezetben? Az erről szóló okfejtésnek az kölcsönöz időszerűséget, hogy elemzést jelentetett meg Balsay Dalma (közösségi-média-mindenkinek.blog, 20.12.17.). Azt pedzegette, mivel magyarázható, hogy a világhatalom első embere 88.6 millió követőre tett szert a Twitteren, 34,8 millióra a Facebookon és 24,5 millióra az Instagramon. Azzal például, hogy felrúgta a digitális kapcsolattartás írott és íratlan szabályait.

A bejegyzéseit hangsúlyozottan egyes szám első személyben fogalmazta meg, holott a bejáratott demokráciákban ezt nem illik. (Igaz, hogy aki betartja az illemszabályt, azt a „fejedelmi többes” miatt akár álszentnek is minősíthetik.) Folyamatosan dicsérte önmagát, ami felért egy hencegéssel, más értelmezésben pedig szánalmasnak hatott. Előszeretettel használt sértő szavakat, ráadásul politikai ellenfeleit gúnynevükön emlegette. Ezzel nemcsak divatot teremtett, hanem mellőzte a PC-t, a bejáratott demokráciákra jellemző politikai korrektséget is.

S ha valamit ki akart emelni a mondandójából, csupa nagybetűvel írta. Erről felötlik egy megyei lapszerkesztő gyakorlata a rendszerváltás hónapjaiból. Iparos szakmából politikai kapcsolatai révén emelkedett a főszerkesztői székbe, és ha cikket rittyentett, a kiemelendő szavakat nagybetűvel szedette, holott akár kurziválhatta (dőlt betűvel is írathatta) volna. Trump másik megkülönböztető ismérve a felkiáltójelek indokolatlan alkalmazása volt. Nekem még azt tanította „Kispista” tanár úr, hogy akkor kell kitenni a felkiáltójelet, ha felszólítunk valakit valamire. Elképzelhető persze, hogy felfokozott érzelmi állapotot is jellemzünk vele, de ha az ország első embere állandóan felfokozott idegállapotban leledzik, akkor nem szabad újraválasztani.

Trumpnál a népszerűség forrása az volt, hogy hitelesítette azok bekapcsolódását a digitális kultúrába, akiknek a világháló lehetővé tette, hogy a maguk sajátos módján fejthessék ki a véleményüket. Néhány milliónyival többen voltak azonban, akik a digitális kocsma helyett a digitális kávéházat választották. Ragaszkodtak a politikai és a stiláris sportszerűséghez, amelyek nélkül sem a posztolást, sem a kommentelést nem érdemes művelni. Trump azért lehetett az Egyesült Államok elnöke, mert felrúgta az írott és íratlan szabályokat. És azért nem választották meg újra, mert trollként viselkedett. Kocsmából nem lehet kormányozni egy 330 milliós országot. Talán még egy tízmillióst sem.

Az igazságügyi miniszternek 115 ezer követője és 95 ezer kedvelője van. A bejegyzéseit tehát olyanok is figyelemmel kísérik, akik nem rajonganak érte. E sorok írója közéjük tartozik, ettől azonban még elismerem, hogy a hölgy mutatós. Majd’ minden posztjához mellékel magáról egy témához illő fotót. Ügyesen használja ki a világhálóban rejlő lehetőségeket, tegnapelőtt azonban panaszkodott is a Facebookra.

Állítólag az algoritmusok korlátozták abban, hogy mondandója minél több emberhez jusson el. Úgy vélte, hogy az érdeklődés negyedére, sőt ötödére (25-20 százaléknyira) esett vissza. Arra jutott, hogy hivatalának meg kell vizsgálnia a Facebook jogi környezetét. Ezzel persze nem mondott újat, elvégre már tavasszal felállított egy bizottságot a közösségi médiumok megrendszabályozására. De vajon az egyéni panasz nyomán indokolt-e állami támogatást kérni? Az a benyomásom, hogy indokolt a Facebook jogi környezetét megvizsgálni, ám ezt szerencsésebb az Európai Unió nézőpontjából górcső alá venni. Egy világot átszövő hálózattal - a Pesti Srácok munkatársaként dolgozó Pilhál Tamás szíves közlése szerint „a Soros-Zuckerberg-galaxissal - könnyebb 450 millió, mint 10 millió ember nevében tárgyalni.

Az egyéni panasszal már más a helyzet. Nem az algoritmusok korlátozzák ugyanis a miniszter asszony gondolataihoz való hozzáférést, hanem ő maga azzal, hogy napjából többször is posztol. December 15-én bejelentette, hogy interjú jelent meg vele a Kiskegyed című női magazinban. Ezt 5,3 ezren lájkolták, és 87-en osztották meg. A viszonylagos visszhangtalanságot tette szóvá másnap, 10 ezres tetszéssel és 1,2 ezer megosztással. Még aznap újabb bejegyzést adott közre, ezúttal az úgynevezett börtönbizniszről: 9,9 ezer/692. Tegnap poszt a robbanópetárdák szilveszteri hatásáról, kutyás fotóval: 10 ezer/307. Majd ugyancsak tegnap bejegyzés az uniós bíróság kedvezőtlen ítéletéről: 5,9 ezer/303. Még egy poszt a klímaügyekről: 4,4 ezer/164. Ma reggel családi fotó férjjel és három szőke kisgyerekkel: 7,4 ezer/133.

A tízezres tetszéshez viszonyítva a visszaesés olykor 50 százaléknyi, de nem több. A megosztásokból pedig az rajzolódik ki, hogy a sokakat érintő vagy elvont témaválasztás inkább erősíti vagy gyöngíti az olvasottságot, mint azok a fránya algoritmusok. Eme következtetés persze aligha korlátozza a kormányzatot abban, hogy elindítsa régóta tervezett akcióját. A helyzet iróniája, hogy a Facebook elleni támadást Varga Judit a fészbukon harangozta be.

Tíz mondat a Facebookról

A Facebook kommunista közösségi oldal lett. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2018. március 16.)

Nekünk, politikusoknak tűrni kell, ami a Facebookon történik. (Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter, Facebook.com, 2018. március 21.)

Az ellenzéki politikusok a Facebook-buborék rabjai. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet vezetője, InfoRádió, 2019. január 14.)

A Facebooknak nem dolga, hogy cenzúrázzon bizonyos migrációval kapcsolatos híreket. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Magyar Távirati Iroda, 2019. augusztus 11.)

Remélem, Varga Judit igazságügyi miniszter megtalálja a jogi megoldást Zuckerberg úr vállalatának megrendszabályozásához. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2019. augusztus 17.)

A Facebook Orwell-i értelemben Nagy Testvérré vált. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet Online, 2019. augusztus 26.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, 2019. november 26.)

A Facebook csak egy eszköz. Nem misztifikálnám túl. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Heti TV, 2019. december 3.)

A Facebook már csak a negyvenes korosztály kommunikációs csatornája. (Gruber Attila Fidesz-politikus, 24.hu, 2019. december 11.)

A Facebook úgy viselkedik, mint a legnagyobb kőolaj-kitermelő vállalat, amely látványosan aggódik a természeti környezetünkért. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, 2020. augusztus 9.)

Nem tudjuk, hogy ki kivel szakított. Az ATV tette ki Fiala János szűrét? Vagy a műsorvezető szakított az ATV-vel? Mintha kölcsönösen megunták volna egymást, bár lehet, hogy ez csak a nyilvánosságnak szánt kommunikációs gesztus. Fiala tegnap megszólalt ugyan a Telex.hu-n, de nem lettünk tőle okosabbak.

A nagy érdeklődést kiváltott interjú két részből állt. Az egyikben a portál munkatársai idézték a rádióst-tévést, a másikban pedig összefoglalták a mondandóját. Az utóbbi, kevésbé hiteles szövegrészben látott napvilágot az indoklása, miszerint a szakításra alkalmat adó szombat esti tévéadást „ugyanúgy vezette, mint a rádiós műsorát”. Tételezzük fel, hogy Fiala János valami hasonlót mondott, márpedig akkor inkább erényként fogható fel, hogy egy közismert véleményformáló azonos önmagával. Ha abban bíztak a szerződtetői, hogy simulékonyabban, kulturáltabban, kevésbé gorombán vezeti a Civil a pályán-t, mint például a Kelfeljancsit-t, akkor nem ismerték föl a Fiala-jelenség lényegét.

Három viselkedési formát vettem észre a legújabb kori műsorvezetésben: a behízelgőst, a szikárt és az érdest. Bolgár György azért kedvence a magányos pesti öregasszonyoknak, mert akkor sem keveri le őket, ha butaságot mondanak. Szénási Sándor nem kedveli ugyan a hebegő-habogó és közhelyeket ismételgető betelefonálókat, de úgy zárja rövidre a beszélgetést, hogy emberségükben nem sérti meg őket. Fiala János azonban akkor is lecsapja az amúgy már nem létező telefonkagylót, ha stúdiómikrofonba beszél, és mindkét kezével gesztikulálhat.

Amikor néhány éve, válságos helyzetben neki adták Havas Henrik szintén egocentrikus műsorát, az ATV-ben nem tudták, hogy alábecsüli, lekezeli a legtöbb betelefonálót? Holott híréből elég logikusan következett, hogy ha közéleti személyiségekből összeválogatott asztaltársaságot örököl, akkor sem változtat a magatartásán. A három műsorvezetői viselkedésmód közül a Szénási-féle a legrokonszenvesebb, talán szakmailag is a leggyümölcsözőbb. Ettől azonban még elismerhető a másik két magatartásforma létjogosultsága is.

Amennyiben Fiala János NB I-es focista volna, a tizenkettes mezőnyből már tíz csapatot megjárt volna. A Magyar Rádiót, a Nap TV-t, az Echo TV-t, a Calypso Rádiót, a Budapest Rádiót, a Pont FM-et, a Rádió Q-t, a Civil Rádiót, a Spirit FM-et és az ATV-t. 64 éves korára már nem maradt sok választása. Bár az a benyomásom, hogy még ezzel a pokróc stílussal is helye volna a beszűkült nyilvánosságban.          

Ma érkeznek haza a női kézilabda-válogatott tagjai. Számukra befejeződött az Európa-bajnokság. Leszerepeltek, a tizedikek lettek. Az olvasó azonban ne várjon tőlem sportszakmai értékelést, ezt meghagyom a szakértőknek. Van viszont valami, amiről érdemes eltűnődni a nyilvánossággal foglalkozó Médianaplóban: a papír alapú sajtó tájékoztatási lehetőségeiről.

A lányok utolsó két mérkőzése magyar idő szerint este fél kilenckor kezdődött. Kétszer harminc perc ugyebár, tízperces szünettel, néhány meccs közbeni időkéréssel. Ráadásul majd’ mindig akad sérülés, a bírók visszanéznek egy vitás mozzanatot a videón, törlőkendős alkalmazottak tüntetik el az izzadságfoltokat, esetleg kialszik a világítás. Úgy kétórányi a műsoridő, vagyis fél tizenegyre fejeződik be az, amiről illik beszámolni. Márpedig egy országos terjesztésű újságnak két lapzártája van. Este tíz az úgynevezett vidéki kiadásnak, és tizenegy a fővárosinak. Ha egy gyakorlott újságíró fogalmazza a tudósítást, akkor cikke nem fér ugyan bele a vidéki kiadásba, belefér azonban a budapestibe.

Válogatottunk hétfőn este játszott a román ellen, győztünk két góllal. Ezt azonban nem tudhattuk meg a másnap reggeli újságból - e sorok írója a fővárosi kiadást olvassa -, mert a mérkőzés „lapzártánk után ért véget”. (Népszava, 2020. december 15.) Még aznap, tegnap este mérkőztek lányaink a norvégokkal. Ám az eredmény hiányzik a ma reggeli újságból, helyette ezt olvashattuk: „a szövetségi kapitány szerint a norvégok elleni (lapzártánk utáni) meccsen is igyekezni fognak” (Népszava, 2020. december 16.) Rossz jósnak bizonyult, mert válogatottunk gyönge teljesítményt nyújtott a világ talán legjobb csapata ellen, és tizenegy góllal kapott ki.

Nem bántani akarom a sportrovat munkatársait. Lehetséges, hogy lapjuk egy kormányhoz közel álló céghez tartozó nyomda szorításában vergődik. Egyébként is ügyesen vágták ki magukat a kelepcéből, a kényszerhelyzetben ugyanis cikket rittyentettek a magyar kézilabda helyzetéről. Miközben a legrégebben működő hazai napilap eleget tett értelmezési kötelességének, kétszer egymás után nem tett eleget a tájékoztatásinak. Ami történt, az a hagyományos sajtó válságáról árulkodik. S ha e holtpontot, pangást politikai gáncs is tartósítja, esetleg újságírói lustasággal is párosul, akkor óhatatlanul felötlik egy kérdés.

Vajon a lapzárta nélküli, online sajtó térhódítása idején érdemes-e még előfizetni a lapzártával küszködő, papír alapú újságokra?       

A provokatív kérdést visszaszívom. A volt miniszterelnök kétségkívül értékes ember, a legnagyobb ellenzéki párt vezetője. Mentségem, hogy ő kölcsönzött alkalmat a címadásra. Terjedelmes interjúja tegnap jelent meg a Telex.hu-n, és a Demokratikus Koalíciót úgy jellemezte, hogy induláskor „Nem adtak volna /érte/ két lyukas fillért sem.” Gyurcsány Ferenc egy híján hatvan esztendős, az interjút készítő újságíró negyedszázaddal fiatalabb, e sorok írója pedig egyidős a forinttal. Velük ellentétben volt már a kezemben kétfilléres - a közepén lyukkal.

Alumíniumból készítették 1950. március 27. óta. Ha ötöt szedtünk össze belőle, vehettünk egy stollverket, a legolcsóbb édességet, amely a fogunkba ragadt. Egy zsömle 40 fillérbe került, a legolcsóbb mozijegy egy forint 20 fillérbe. Egyébként pedig az árva kétfillérest a svájcisapkánk bojtjára, az úgynevezett „villámhárítóra” húztuk. A sors iróniája, hogy 1965 és ’70 között gyakrabban találkoztam a lyukas aprópénzzel, mint az ötvenes években. Az egyetemi éveket ugyanis Debrecenben töltöttem, és a Bem-téri Zöldi-cukrászda tulajdonosa, Sanyi nagybátyám a szabadnapjukon, hétfőnként meghívott ebédelni. A kosztért meg kellett dolgozni.

Vasárnap focimeccse volt a nagyerdei stadionban, és a szurkolók útba ejtették a cukrászdát, ahol 50 fillért kóstált egy gombóc fagylalt. A nagy forgalomban Teri néni nem számolgatta a markába nyomott aprópénzt, az élelmes fagyizók „jóvoltából” így kerülhetett 10 helyett elég sok kétfilléres a lisztes zsákba, melynek tartalmát ebéd után kiöntöttük az asztalra terített Hajdú-bihari Napló széthajtott oldalaira. Rolniztuk a fémpénzt, hogy a szemközti OTP-fiókban papírra válthassuk. 10 százalékát kaptam, amiből havonta több jött össze, mint az egyetemi ösztöndíjból.

Csakhogy a kétfilléreseket nem lehetett átváltani, már nem volt forgalmi értékük. Elkértem hát őket, és a zacskónyi, száznál több lyukas pénz lakásról lakásra vándorolt velem. Az egyik költözésnél azonban elkeveredtek. Kár értük, mert olvasom a világhálón, hogy valaki két darabot 4000 forintért árul, más pedig öt darabért 5800 forintot kér. Az amerikai gyűjtők kedvéért 19 dollár 90 centben is megadta az árát. Aztán felötlik, hogy a megmaradt ballagási tarisznya alján talán akad még egy. Meg is találtam a lyukas kétfillérest, amellyel az általános iskolából bocsátottak útra bennünket. Ha az elveszett zacskó tartalma megvolna, most Krőzus lehetnék.                    

Az egyik olvasó számon kérte rajtam a Jelent. Azért dohogott, mert néhány hónapja írtam az induló hetilapról, és azt ígértem, hogy figyelemmel kísérem. Aztán mintha elfeledkeztem volna róla. Nem feledkeztem el, vártam azonban, hogy kiforrja magát.

Ez többé-kevésbé be is következett - tartalmilag. Formailag változatlan a helyzet, alapítói furcsa színvilágot választottak. Böngészem például Tamás Ervin Dühös Magyarország című cikkét a legutóbbi számban. Nem értem, hogy mi dühít benne, elvégre okfejtése világos, stílusa pedig a megszokott, kulturált és lendületes. Lassanként rájövök, hogy nem a tartalmával van baj, hanem azzal, hogy átmegy a másik oldalra, ahol maradt még hely Odze György tárcájának. Az író ugyanolyan jó márka, mint a publicista a maga nemében, ám hangulatos jegyzete fekete alapon sárga betűkkel olvasható, a publicistáé pedig sárga alapon fekete betűkkel.

Sajnos az utóbbit csak hunyorogva vagyok képes olvasni. Úgy rémlik, öregedő szemem áldozatul esett a kétségkívül koncepciózusan szerkesztett oldalpár svarcgelb (labanc?) színvilágának. Elképzelhető persze, hogy csak az idős és szemüveges olvasók problémáját fogalmaztam meg, ettől azonban még foglalkoztat, hogy miért fizessek hetente 790 forintot a gyötrelmes olvasásért. S ha már itt tartunk, érdemes eltűnődni a hetilapok árán is. Szerdánként 690 forintot fizetek a 168 Óráért, csütörtökönként 770-et a Magyar Narancsért és 790-et a Jelenért, péntekenként 590-et a Magyar Hangért. Ez 2840 forint, havonta 11360.

Nem sok annak, aki ahhoz szokott, hogy több forrásból tájékozódjék. Csakhogy járatok napilapot és folyóiratot is, ráadásul a világháló szintén pénzbe kerül. A tájékozódásra havonta 30 ezret költök, és ehhez jönne még az, ami felülmúlja a lehetőségeimet: a digitális sajtó egyre gyakrabban kér pénzt a tartalmasabb tartalomért. Aki fizet havi 360 forintot, elolvashatja például Tamás Ervint a hvg.hu-n is. A másik portál pedig TGM-et favorizálja. Még az ÉS a legemberségesebb, mert ha Váncsát olvasnék, akkor megnézet velem egy hirdetést, amely nem hüvelykrémmel kecsegtet, hanem frissiben megjelent könyvvel.

Nem vonom kétségbe, hogy a legérdekesebb véleményeket meg kell(ene) fizetni. A filléres gondokkal küszködő kiadóhivatalokat támogatnám is, de a nyugdíjból havi 30 ezernél többet nem költhetek a sokoldalú tájékozódásra. Vajon hányan lehetünk, akik ezt a fényűzést is megengedhetik maguknak? Képesek vagyunk-é eltartani a mértékadó szerkesztőségeket?