Ma érkeznek haza a női kézilabda-válogatott tagjai. Számukra befejeződött az Európa-bajnokság. Leszerepeltek, a tizedikek lettek. Az olvasó azonban ne várjon tőlem sportszakmai értékelést, ezt meghagyom a szakértőknek. Van viszont valami, amiről érdemes eltűnődni a nyilvánossággal foglalkozó Médianaplóban: a papír alapú sajtó tájékoztatási lehetőségeiről.

A lányok utolsó két mérkőzése magyar idő szerint este fél kilenckor kezdődött. Kétszer harminc perc ugyebár, tízperces szünettel, néhány meccs közbeni időkéréssel. Ráadásul majd’ mindig akad sérülés, a bírók visszanéznek egy vitás mozzanatot a videón, törlőkendős alkalmazottak tüntetik el az izzadságfoltokat, esetleg kialszik a világítás. Úgy kétórányi a műsoridő, vagyis fél tizenegyre fejeződik be az, amiről illik beszámolni. Márpedig egy országos terjesztésű újságnak két lapzártája van. Este tíz az úgynevezett vidéki kiadásnak, és tizenegy a fővárosinak. Ha egy gyakorlott újságíró fogalmazza a tudósítást, akkor cikke nem fér ugyan bele a vidéki kiadásba, belefér azonban a budapestibe.

Válogatottunk hétfőn este játszott a román ellen, győztünk két góllal. Ezt azonban nem tudhattuk meg a másnap reggeli újságból - e sorok írója a fővárosi kiadást olvassa -, mert a mérkőzés „lapzártánk után ért véget”. (Népszava, 2020. december 15.) Még aznap, tegnap este mérkőztek lányaink a norvégokkal. Ám az eredmény hiányzik a ma reggeli újságból, helyette ezt olvashattuk: „a szövetségi kapitány szerint a norvégok elleni (lapzártánk utáni) meccsen is igyekezni fognak” (Népszava, 2020. december 16.) Rossz jósnak bizonyult, mert válogatottunk gyönge teljesítményt nyújtott a világ talán legjobb csapata ellen, és tizenegy góllal kapott ki.

Nem bántani akarom a sportrovat munkatársait. Lehetséges, hogy lapjuk egy kormányhoz közel álló céghez tartozó nyomda szorításában vergődik. Egyébként is ügyesen vágták ki magukat a kelepcéből, a kényszerhelyzetben ugyanis cikket rittyentettek a magyar kézilabda helyzetéről. Miközben a legrégebben működő hazai napilap eleget tett értelmezési kötelességének, kétszer egymás után nem tett eleget a tájékoztatásinak. Ami történt, az a hagyományos sajtó válságáról árulkodik. S ha e holtpontot, pangást politikai gáncs is tartósítja, esetleg újságírói lustasággal is párosul, akkor óhatatlanul felötlik egy kérdés.

Vajon a lapzárta nélküli, online sajtó térhódítása idején érdemes-e még előfizetni a lapzártával küszködő, papír alapú újságokra?