Az egyik olvasó számon kérte rajtam a Jelent. Azért dohogott, mert néhány hónapja írtam az induló hetilapról, és azt ígértem, hogy figyelemmel kísérem. Aztán mintha elfeledkeztem volna róla. Nem feledkeztem el, vártam azonban, hogy kiforrja magát.

Ez többé-kevésbé be is következett - tartalmilag. Formailag változatlan a helyzet, alapítói furcsa színvilágot választottak. Böngészem például Tamás Ervin Dühös Magyarország című cikkét a legutóbbi számban. Nem értem, hogy mi dühít benne, elvégre okfejtése világos, stílusa pedig a megszokott, kulturált és lendületes. Lassanként rájövök, hogy nem a tartalmával van baj, hanem azzal, hogy átmegy a másik oldalra, ahol maradt még hely Odze György tárcájának. Az író ugyanolyan jó márka, mint a publicista a maga nemében, ám hangulatos jegyzete fekete alapon sárga betűkkel olvasható, a publicistáé pedig sárga alapon fekete betűkkel.

Sajnos az utóbbit csak hunyorogva vagyok képes olvasni. Úgy rémlik, öregedő szemem áldozatul esett a kétségkívül koncepciózusan szerkesztett oldalpár svarcgelb (labanc?) színvilágának. Elképzelhető persze, hogy csak az idős és szemüveges olvasók problémáját fogalmaztam meg, ettől azonban még foglalkoztat, hogy miért fizessek hetente 790 forintot a gyötrelmes olvasásért. S ha már itt tartunk, érdemes eltűnődni a hetilapok árán is. Szerdánként 690 forintot fizetek a 168 Óráért, csütörtökönként 770-et a Magyar Narancsért és 790-et a Jelenért, péntekenként 590-et a Magyar Hangért. Ez 2840 forint, havonta 11360.

Nem sok annak, aki ahhoz szokott, hogy több forrásból tájékozódjék. Csakhogy járatok napilapot és folyóiratot is, ráadásul a világháló szintén pénzbe kerül. A tájékozódásra havonta 30 ezret költök, és ehhez jönne még az, ami felülmúlja a lehetőségeimet: a digitális sajtó egyre gyakrabban kér pénzt a tartalmasabb tartalomért. Aki fizet havi 360 forintot, elolvashatja például Tamás Ervint a hvg.hu-n is. A másik portál pedig TGM-et favorizálja. Még az ÉS a legemberségesebb, mert ha Váncsát olvasnék, akkor megnézet velem egy hirdetést, amely nem hüvelykrémmel kecsegtet, hanem frissiben megjelent könyvvel.

Nem vonom kétségbe, hogy a legérdekesebb véleményeket meg kell(ene) fizetni. A filléres gondokkal küszködő kiadóhivatalokat támogatnám is, de a nyugdíjból havi 30 ezernél többet nem költhetek a sokoldalú tájékozódásra. Vajon hányan lehetünk, akik ezt a fényűzést is megengedhetik maguknak? Képesek vagyunk-é eltartani a mértékadó szerkesztőségeket?