A na pongyola kifejezés. Mindazonáltal sejtet valami lényegest abból, ami kimondhatatlan vagy körülményesen fogalmazható meg. Íme, három példa.
Horn Gyulát miniszterelnöksége idején szembesítették az 1956-os múltjával, amikor pufajkában teljesített félkatonai szolgálatot nem éppen dicsérendő körülmények között. A kínos kérdésre ezt válaszolta a Parlamentben: „Na és?” 2015 végén labdarúgó válogatottunk bejutott az Európa-bajnokság mezőnyébe, ekkor fényképezték le Orbán Viktort a Fradi-stadionban, piros-fehér-zöld zászlóval a nyakában, keze pedig tapsra lendül. A miniszterelnök közösségi oldalán ennyit fűzött a történtekhez: „Na, ugye.” (Megérte ugyebár százmilliárdokat költeni a magyar focira, az akadémiákra és a stadionokra.) A harmadik nanázó konferanszié volt.
Békeffy László a Nagymező utcai Pódium Kabaréban dolgozott, a mai Radnóti Színház helyén. 1938 végén Imrédy Béla miniszterelnök beterjesztette az első zsidótörvényt a Parlamentben, és néhány politikus igyekezett megakadályozni az elfogadtatását. A katolikus családban felnőtt kormányfő dédnagyanyjáról kiderítették, hogy zsidó volt. A botrány kirobbant. Békeffy elmondta a merőben más témájú szövegét, amelyben meg sem említette a miniszterelnököt, és eltűnt a függöny mögött. De az egyik lábát a nézőtéren felejtette, visszalépett a közönség elé, és csupán ennyit mondott: „Nahát.” Kitört a röhögés, mert mindenki értette.
A sors iróniája, hogy a konferanszié és a miniszterelnök is 1891-ben született. Békeffy a náci koncentrációs táborból nem tért haza, és Svájcban halt meg 70 éves korában. A miniszterelnököt az amerikai katonai titkosszolgálat magyar zsidókból összeállított csapata találta meg Észak-Ausztriában. A később világhírű médiatudóssá lett Georg Gerbner (György) hadnagy nyilatkozta a Fényszóró című budapesti magazin 1945. október 10-i számában, hogy a tiroli Kirchberg községben „Én fogtam el Imrédyt.”
Az amúgy egyébként kitűnő bank-szakember a vizsgálati fogságban kidolgozott egy tervet az infláció megfékezésére. Arra számított, hogy ezért a megrendelők kegyelmet adnak neki. Ebből annyi valósult meg, hogy 1945. november 23-án kötél általi halálra ítélte ugyan a bíróság, de 1946. február 28-án nem akasztották föl, hanem sortűzzel végezték ki. Itt akár be is fejezhettem volna e bejegyzést, de tartozom egy információval. A nahátozás Szájer Józsefről jutott eszembe. Ha volna még kabaré Budapesten, akkor csak ennyi kéne mondani egy békeffynek, visszalépve a közönség irányába: „Ereszcsatorna.”
