Tegnap reggel 5 óra 7 perckor sajtótörténeti érdekességű lábjegyzet jelent meg. Székely Sarolta, az mfor.hu (Menedzsment Fórum) munkatársa kiszámolta a Magyar Közlönyből, hogy a kormány március 20-tól december 7-ig miként csoportosította át a költségvetést.

A sport pénzét 140,2 milliárddal egészítette ki, az „egyházi célú központi költségvetési hozzájárulások” 104,2 milliárdra rúgtak, az egészségügy pedig 50,7 milliárd forintot kapott. A számadatokat lebontotta az újságíró, eszerint a kormány naponta 541 milliót költött a sportra, 398-at egyházakra és 196 milliót egészségügyre. Az elemzés méltányos. A szerző nem felejtette el, hogy Orbánék más forrásból mintegy 300 milliárdért vásároltak lélegeztetőgépeket. (Az már én fűzöm hozzá, hogy Szijjártó miniszter portyázói 17407 készüléket vettek - aranyáron.)

A gazdasági portált utolérte a digitális sajtó rákfenéje. Végigbogarászott egy hivatalos orgánumot, amit a kormány tevékenységét fürkésző sajtó anélkül vett át, hogy átutalta volna az információ ellenértékét. Bizonyára nem lett volna miből, mégis elgondolkoztató, hogy oly korban élünk, amidőn a rokonszakma képviselői élősködnek. Ráadásul az árnyalt elemzést ama ellentmondásra szűkítették, ami a 140 és az 50 között feszül. Holott lehetőségük lett volna, hogy válaszoljanak a cikkírónak, aki szerint „Joggal merül fel a kérdés, vajon teljesen indokolt-e minden egyes tétel és költség.”

Naponta böngészem a 19 vidéki napilap online kiadását, és érdekes jelenséget vettem észre. A cikkeket fénykép-galéria harangozza be, a hozzám legközelebb álló két újság közül a debreceni Hajdú Online a 7909. fotónál tart, a szegedi Délmagyarország a 7368.-nál, és legalább minden harmadik sportjelenetet ábrázol. Kézilabda, kosárlabda, röplabda, vízilabda, a megyeszékhely adottságaitól függően. Labdarúgás minden mennyiségben, az adottságoktól függetlenül. A sportolók kicsattannak az erőtől, egymásnak feszülnek, dobnak, lendülnek, rúgnak,  ugranak. Gladiátorok az arénában, akik járvány idején sem lehetnek betegek.

Ha hozzájuk vesszük az állami tévék dús sportmenüjét, akkor kiderül, hogy ébren kell tartaniuk az otthon ragadt milliók érdeklődését, el kell terelni a figyelmüket az egzisztenciális gondokról. Kirajzolódik előttünk a panem et circenses (kenyeret és cirkuszi játékokat) több mint kétezer éves jelensége. Az a benyomásom, hogy a hatalomban lévők ma is látványossággal kecsegtetik a járványtól rettegőket - ha már nem adnak nekik pénzt a kenyérre.