A Magyar Idők szombati számában figyelemre méltó áttekintés jelent meg. Baranyai Gábor és Borsodi Attila arról érdeklődött a polgármesteri hivatalokban, miként aknázzák ki a közösségi médiumokban rejlő lehetőségeket. Terjedelmes írásuknak a Vidéki településeken tarol a Facebook-demokrácia címet adták.

Felötlik egyik tanítványom, aki képviselő egy kisváros önkormányzati testületében. Kritikus felszólalását a polgármester kitiltotta a helyi újságból, ezért föltette a fészbukos üzenőfalára. A hatezer lakosú település minden második lakója elolvasta. A kormánypárti szócső munkatársai persze nem erre a demokráciára gondoltak. Szerintük a „polgármesterek jellemzően aktívan rész vesznek az oldaluk szerkesztésében, sokszor figyelik a hírfolyamokat a mobilkészülékeiken, és rendszeresen tesznek javaslatokat a témákra, kommentekre”. Kiemelték a zalaegerszegi elöljárót, aki „maga szerkeszti a hivatalos Facebook-oldalát is”. Ennél alaposabb följelentést még nem olvastam.

2002 novemberében az országgyűlés megszigorította az önkormányzati törvényt. A település polgármestere nem lehet rovatvezetője, szerkesztője, főszerkesztője, kiadója az önkormányzati tulajdonban lévő médiumnak. Ha mégis erre vetemedik, felfüggeszthető, és ki kell írni az időközi választást. S bár a mintegy háromezer polgármesterből rengeteget érintett az összeférhetetlenségi paragrafus, tudomásom szerint csupán a túrkeveit függesztették föl. A helybéli szavazók újraválasztották ugyan, de volt már annyi esze, hogy közben lemondott a helyi tévét működtető egyesület elnökségéről. Akár az MSZP-SZDSZ, akár a Fidesz-KDNP irányította az országot, mindkét kormány vigyázott arra, hogy az összeférhetetlenség megsértéséből ne legyen időközi választás, elvégre a két politikai oldalról több száz polgármestert kellett volna felfüggeszteni. Ezzel együtt a szankció Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött, bármikor lesújthatott.

Akkoriban persze alig használtuk a világhálót. Vajon manapság a tömegesen elterjedt közösségi oldalak a nyilvánosság részének számítanak-e? S ha igen, vonatkozik-e még rájuk az összeférhetetlenségi paragrafus? Szerintem a Facebook, a Twitter vagy a Tumblr a nyilvánosság szerves része. S ha a Fideszben vagy a Fidesznek politizáló polgármesterek csakugyan szerkesztik, kommentelik a hivatalos közösségi oldalakat, sőt témákat is javasolnak nekik, az ellenzéknek talán nem ártana utánanézni, vajon érdemes-e azt a fránya összeférhetetlenséget feszegetni.      

Sebes Györgyöt jó publicistának tartom. Ezúttal a Népszava Szép Szó című szombati mellékletben írt a médiaháborúról. Máshová helyezném ugyan a hangsúlyt, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy elismerjem a közelítésmód létjogosultságát. Abban is különbözik a véleményünk, hogy szerinte a G-nap, Orbán Viktor és Simicska Lajos, a „két régi barát összeveszése sem okozott számukra túl érzékeny veszteséget”, és a médiabirodalmából kieső részt a Fidesz „viszonylag gyorsan” pótolta.

Szerintem a törésvonal mögött érzékeny veszteség rejlik, amelyet a miniszterelnök több lépésben, nehézkesen pótolt, nehogy még egyszer olyan helyzetbe kerüljön, hogy egy ember kezébe adta a magánmédiumokat. Ezzel magyarázható, hogy most hárman is alakítgatják a saját kis médiabirodalmukat: Habony Árpád, Mészáros Lőrinc és Andy Vajna. Ezért nehéz, de mint látjuk, halljuk és nézzük, mégsem lehetetlen összehangolni a több lábon álló kormányzati portfóliót. A cikkíró azt is fejtegeti, hogy ha a médiafogyasztót „nem győzi meg a plakátkampány, akkor ugyanazt megkapja az M1 vagy a tv2 híradóiból, az országos és a megyei sajtókiadványokból (melyeket továbbra se nevezzünk újságoknak”).

A tévéhíradókhoz nem értek, bennük Sebes György szerzett jártasságot. Az országos „sajtókiadványokat” talán el tudom helyezni a hazai médiarendszerben. A megyei lapokat viszont naponta olvasom, és még most, az egybehangolás (gleichschaltolás) után se tagadnám meg tőlük az újság elnevezést. Ha azt írná a Szép Szó szerzője, hogy elveszítették a véleményformáló jogukat, egyetértenék vele. Ebből azonban nem föltétlenül következik, hogy a publicisták elgyávultak, hanem hogy hozzánk, a Kádár-korban szocializálódott tollforgatókhoz hasonlóan megtanultak a sorok közé írni. Érzékelhető, hogy a minőségi újságíró még a kormányzati térhódítás idején is komolyan veszi a hivatását.

A megye egyik közvélemény-hangadója évekkel ezelőtt visszaszorult a kulturális rovatba, amidőn pedig a helyi színház elővette egy Erdélyből ideszármazott író-rendező darabját az 1990 körüli beilleszkedésről; az idegenkedésről, a lerománozásról, a hatósági kukacoskodásról, alapos kritikát írt az eladásról. Értelmezéséből kirajzolódott álláspontja napjaink migráns-kérdéséről is. Sorolhatnám még a szellemi helytállás megható, olykor megrázó mozzanatait, de talán már így is kedvet csináltam Sebes Györgynek ahhoz, hogy néha belenézzen a megyei „sajtókiadványokba”.           

Még meg sem száradt a tinta két osztrák üzletember, az eladó Eugen Russ és a vevő Heinrich Pecina szerződésén, az eladott újságírók már megrángatták az új tulajdonos bajuszát. Legalábbis Juhász Péter szerint. Az Együtt-politikus Nyíregyházán jártában interjút adott a Kelet-Magyarországnak, és a beszélgetés megjelent a laphálózat másik két újságjában, a miskolci Észak-Magyarországban meg a debreceni Hajdú-bihari Naplóban is.

Az ellenzéki politikus jó néven vette, hogy a Fidesz strómanjaként megismert Pecina úrnak feladták a leckét: „A vagány szerkesztőségek pedig az én interjúmmal köszöntek be neki. Nagy respect a szerkesztőknek a bátor kiállásért.” (Facebook.com, 2017.08.03.) A nevezetes interjúban két figyelemre méltó mozzanatot találtam. Az egyik az, hogy a szerkesztőség tudtul adta: fórumot kölcsönöz a kampányoló pártelnököknek, ha a szabolcsi megyeszékhelyre látogatnak. Miért is ne? A politikusok járják az országot, hogy szavazókat szerezzenek a jövő tavaszi választásra, a kormányközeli kézbe került megyei lapok pedig adnak a véleménynyilvánítás látszatára, és megszólaltatják az ellenzéki pártvezetőket is.

Mindazonáltal a szellemi bajuszrángatásért túl nagy büntetésre nem számítanék. Juhász Péter ugyanis elfelejtette közölni a fészbukon, hogy mit jelentett be Nyíregyházán. Azt, hogy „Az Együtt, az LMP, a Párbeszéd és a Momentum szövetsége képes megakadályozni a Fidesz abszolút többségét.” (Szabolcs Online, 2017.08.03.) Vagyis az Új Pólus, a kispártok tervezett szövetsége lemondana a választási győzelemről. A másik Együtt-vezető, Szigetvári Viktor egy nappal korábban a Hír TV-ben árnyaltabban fogalmazott a ’18-as esélyekről, ez azonban mit sem változtat a lényegen: „A legrosszabb esetben is meg lehet törni a Fidesz abszolút többségét.”

Elképzelhető, hogy az ellenzéki politikusok közül ők ketten gondolkoznak reálisan? Fölmérték a helyzetet, és arra jutottak, ha a négy ellenzéki kispárt külön indul együtt, meghiúsítják ugyan a demokratikus ellenzék győzelmi esélyét, bejuthatnak viszont az országgyűlésbe, talán még frakciót is alakíthatnak? Kétségkívül eredmény, ha a Fidesz esetleg kénytelen lesz koalíciót kötni, és amit a legutóbbi hét évben nem végzett el, azt az új ciklusban csak egyeztetések közepette valósíthatja meg. Akár még tudomásul is venném a kisellenzéki pártok szándékát, ha nem volnánk néhány milliónyian, akik a következő fél évtizedet már nem a lelassítandó Orbán Viktor országában élnénk meg.

Az ATV tegnap reggeli műsorában Vujity Tvrtko látszólag ártalmatlan témáról beszélgetett Nyakó Istvánnal. Váratlanul a gyanútlan interjúalany mellének szögezte a kérdést: igaz-e, hogy a feleségével együtt a parlamenttől 36 millió forintot vett föl lakhatásra és autózásra. Az MSZP sajtófőnöke csak annyit volt képes kinyögni, hogy ők minden vonatkozó jogszabályt betartottak. Megsajnáltan a sarokba szorított politikust, nem mindegy ugyanis, hogy azt a fránya 36 milliót hány évben vette föl az országgyűlési képviselőpár.

Kiderült, hogy 2002 és 2006 között, sőt inkább 2003-tól, mert akkor házasodtak össze. 126 ezer kilométert utazgattak Budapest és Miskolc között, állításuk szerit két autóval. Ami nem életszerű, arról nem is beszélve, hogy két külön lakásban hajtották álomra a fejüket. Nem csoda, hogy néhány év múlva elváltak. Ekkor ugrott be, hogy Tóbiás Józsefet is faggatták az újságírók. A szintén szocialista politikus 1991 óta volt egy nyíregyházi lakásba bejelentve, és 2003-tól több mint tíz év alatt mintegy 50 millió forintot vett föl, holott Érden bérelt házból járt be dolgozni a parlamentbe.

Laktam Érden, és másfél évtizedet töltöttem a nyíregyházi főiskolán. Tapasztaltam, hogy az egyik 17 kilométernyire van a fővárostól, a másik meg 270-re. Erre mondta Tóbiás József: „Ami törvény szerint jár, azt kaptam.” Valószínűleg egyikük sem emlékszik az MSZP hajdani miniszterelnökének, Medgyessy Péternek a kijelentésére, miszerint „Lehet, hogy törvényes, de erkölcstelen.” Vajon mivel magyarázható, hogy a kormánypárti politikusok nem élnek a kínálkozó lehetőséggel? Miért nem marasztalják el a potyázó ellenzéki politikusokat? Csak tán nem azért, mert nekik is van vaj a fejükön, amivel nem érdemes kimenni a Napra?

A sajtóban tallózva találtam egy figyelemre méltó példát. Kövér László a Zala megyei listáról jutott be a parlamentbe, és a fáma szerint zalaegerszegiként kap költségtérítést, noha a közeli Szigetszentmiklósról jár be naponta munkahelyére, a Tisztelt Házba. Egy újságíró kiszámította, hogy a 626 ezer forintnyi utazási hozzájárulásból havonta negyvenszer teheti meg a Zalaegerszeg-Budapest közti 224 kilométert és négyszázszor a Szigetszentmiklós-Budapest közti 17 kilométernyi távolságot. Lehet, hogy a mutyizás újabb adalékára bukkantunk? Arra, hogy a nyilvános fórumokon elejtett fullánkos megjegyzések ellenére a jelenlegi és a hajdani kormánypárt politikusai megkímélik egymást a fizetés-kiegészítés felhánytorgatásától?  

A legutóbbi bejegyzés (Kié voltak a megyei napilapok?) fészbukos vitájában javasolta Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztő-helyettese, hogy meg kéne kérdezni Fabriczki Andrást, az MSZP első kincstárnokát, szerinte miként zajlott le a megyei napilapok eladása. Ez megtörtént, az interjú a Magyar Média című folyóirat 2000/2. számában látott napvilágot, íme, máskülönben pedig az utolsó mondatra hívnám föl a figyelmet.

"Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra"

Az MSZP első kincstárnoka a megyei lapok eladásáról

Németh Miklósról írták a csúfondáros publicisták, hogy élete a 2-es villamos mentén telt el. Miután Zemplénből a fővárosba került, elvégezte a közgazdasági egyetemet, amely a Duna pesti oldalán, a sínpár mellett található. Majd a pártapparátusba került, az úgynevezett Fehér Házba, amely a 2-es végállomásánál van. Miniszterelnökként pedig egy megállóval arrébb költözött, a Parlament épületébe. Nos, hasonló utat járt be  nemzedéktársa is, mostani beszélgetőpartnerem.  F a b r i c z k i   A n d r á s   talán két-három évvel fiatalabb a volt miniszterelnöktől, a közgazdasági egyetemre járt, majd némi kispesti párttitkárkodás után a pártközpontban találta magát. 1989 végén ő lett az MSZMP romjain létrejött Magyar Szocialista Párt kincstárnoka. Jelenleg magánvállalkozó, ingatlanközvetítéssel és pénzügyi befektetéssel foglalkozik, néhány méterre a Fehér Háztól, a 2-es villamos másik oldalán. A földszinti-alagsori irodahelyiségben semmi hivalkodó. A falból kiálló fűtőcsöveket bordó textíliával tekerték át, hogy enyhítsék a szuterén-hangulatot. Az íróasztalokon számítógép és telefon, a bőrkanapé süppedős. A beszélgetéshez és jegyzeteléshez áttelepszünk a nagy, fekete tárgyalóasztalhoz és a  Bauhaus-stílusú, csővázas, bőr-ülőkéjű székekre. Mielőtt szóba hoznám a megyei pártlapok 1990-es eladását, elé tolok egy papírlapot, rajta néhány meghatározás a privatizációról. Megkérem, válassza ki közülük a legszellemesebbet és a legjellemzőbbet. Kettőt húz alá. Az egyik Sárközy Tamás gazdasági jogásztól való, s így hangzik: "A privatizáció nem más, mint ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyanoknak, akiknek nincs egy fillérjük sem, és nem akarnak vásárolni." A másik Thoma László szociológus megállapítása: "A privatizációban csak akkor nem lesz korrupció, ha elfogy az állami vagyon." Xxx

1. Alc.: A kis hal megeszi a nagyot?

-Bizonyára tudja, hogy a hetvenes években szitokszónak számított a privatizálás. Ha az MSZMP agit.prop. osztályán egy újságot meg akarták feddni valamiért, akkor azt mondták egyik-másik munkatársáról, hogy privatizál. Azaz cikkírás közben magánüggyel hozakodik elő. Fel tudná idézni, hogy Ön mikor és hogyan találkozott először a manapság oly divatos fogalommal?

-A nyolcvanas évek elején, Gábor R. István közgazdász híres cikksorozatában, amely a második gazdaságról szólt. De  ha alaposabban belegondolok, már a hetvenes évek közepén is feltűnt, Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyvében. Nem lepődnék meg, persze, ha elolvasván ezt az interjút, egyik vagy másik évfolyamtársam figyelmeztetne, például Bod Péter Ákos, Tabajdi Csaba, Szokai Imre vagy éppen Vértes András, hogy egyetemi előadásain Sárközy Tamás professzor is használta ezt a kifejezést.

-Gondolta volna a hetvenes-nyolcvanas években, hogy  köze lesz az akkoriban ritkán és  másféle értelemben is használt privatizációhoz? 

-Eszembe sem jutott. De nem is éreztem olyan kérdésnek a privatizációt, amely napirendre kerülhet. Azt közgazdászként tudtam, hogy az állam rossz tulajdonos, de  fel sem ötlött bennem, hogy meg kellene szabadítani a vagyonától. Úgy véltem,   a nemzedékemhez tartozó közgazdászokkal egyetemben: ha politikai pressziók nélkül érvényesül nálunk a piaci verseny, akkor a nagy halat, vagyis az államot megeszik a kis halak, azaz a kisvállalkozók.

-A privatizáció ma leginkább azt jelenti, hogy az állami vagyont magánkézbe adják, másként fogalmazva: az állami vagyont magánosítják. Holott Ön a koronatanú, hogy  egy évtizede a privatizáció azt is jelentette: a pártvagyont adják magánkézbe.

-Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.

-Gazdasági szakember létére hogyan keveredett a sajtóba  -  nemcsak újságokat áruló kincstárnokként,  hanem témaként is?

-1989 késő őszén megalakult a Magyar Szocialista Párt, december elsején én vettem át a gazdasági hivatal irányítását. Valamikor novemberben szólt a fővárosi pártszervezet vezetője, Jassó Mihály, hogy Nyers Rezső elnök szeretne velem beszélni. A helyzetemről csak annyit, hogy harmincnyolc éves voltam, négy gyereket neveltünk,  köztük egy csecsemőt. Hazudik, aki most azt állítja, hogy mindent tudott a közeljövőről, amelyet azóta rendszerváltásnak nevezünk. De azt azért lehetett sejteni, hogy a pártfunkcionáriusi munka nem fogja javítani az egzisztenciámat. Az első magáncégek egyikétől szereztem is ösztöndíjat, hogy egy éven át tanulmányozzam a vállalat működését, aztán majd menedzseri beosztásban dolgozom valamelyik részlegnél. Ekkor érkezett a pártelnök meghívása. Nyers Rezsőt egyébként jól ismertem. Ő ugyanis kispesti, sőt  az egyesülés előtt apja volt az utolsó polgármester Kispesten.

-Kispest és Budapest egyesülésére gondol?

-Nemcsak erre, hanem az MKP és az MSZDP egyesülésére is. Szóval a negyvenes évek végén Nyers Rezső apja volt az önálló Kispest utolsó, ráadásul szociáldemokrata polgármestere. Amikor aztán a nyolcvanas években megválasztottak az MSZMP XIX. kerületi első titkárává, minden lehetséges alkalommal meghívtam Nyers Rezsőt, hogy tartson nálunk előadást. Akkor is, amikor éppen kegyvesztettnek számított. Kispest tehát érzelmileg kapcsolt össze bennünket. Érdekes, hogy jóban voltunk ugyan, de sohasem tegeződtünk. Rudibácsiztam, ahogy a mozgalomban becézték, de jóval fiatalabb lévén, szigorúan magáztam.

-Ha ilyen jól ismerték egymást, miért kellett egy harmadik személy közreműködése a kapcsolatfelvételhez?

 -Azért, mert Nyers Rezső kínosan vigyázott a demokratikus formaságokra. Ha akart valamit egy helyi tisztségviselőtől, akkor fölkérte közvetítésre az apparátusbeli főnökét, a budapesti első titkárt.

-Kitalálhatom, hogy azon a bizonyos megbeszélésen a megyei pártlapok privatizációja került szóba?

-Egy szó sem hangzott el róluk.

-De akkor miért hívatta a pártelnök?

-Azért, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj van, mert a bevételek egyik pillanatról a másikra elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Új alapokra kéne helyzeni a párt gazdálkodását, amely addig elosztó jellegű volt. A költségvetésből kapott, mondjuk, egy milliárd forintot, ebből fizette a kiadásokat. És 1989 novemberében ott álltunk több tízezer négyzetméternyi székházzal, iskolával, üdülővel. S miközben a hivatali helyiségek, a tantermek, a lakószobák kongtak az ürességtől, fizetni kellett volna a fűtést, vizet, világítást, a portást és a takarítónőt. Ha rajtam múlt volna, a tizedével is beérem. Kilencezer ember dolgozott a pártapparátusban, közülük minden harmadik portás, könyvelő és sofőr. Valahonnan pénzt kellett keríteni a fizetésekre és az állagmegóvásra. Nyers Rezső egyébként nemcsak azt mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, s az MSZMP romjai alól kikecmergő párt számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Szükség van plakátokra, tévéreklámokra, meg benzinre, hogy a szocialista politikusok eljussanak az ország minden részébe. S bár akkoriban a pártok még nem költöttek milliárdokat a kampányra, de néhány százmilliót azért elő kellett teremteni.

-Így került terítékre a megyei sajtó, mint pénzszerzési lehetőség?

-Ismétlem, nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra. Az más kérdés, hogy a korabeli nyilvánosságban  eltolódott a hangsúly. Ezért lettem néhány hónapig az egyik legtöbbet támadott ember. A mi anyagi gondjainktól függetlenül ugyanis az újságviták középpontjában  az állt, hogy mi lesz a sajtóval. Különösen sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. S mert én felügyeltem a pártvállalatokat, köztük a megyei lapkiadókat is, nem csoda, ha foglalkoztak a tevékenységemmel. Egy évtizeddel a  történtek után  érdemes felhívni  a figyelmet arra, hogy a megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de  az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett. Maga a párt számított jogi személynek, még akkor is, ha az MSZP megalakulása után sokan kezdeményezték, hogy bármelyik alapszervezete jogi személy lehessen. Ezt nem sikerült elérni, márpedig csak jogi személynek lehetett tulajdona. A megyei pártbizottság nem volt az, a párt egésze viszont az volt. Ez a helyzet határozta meg a párt-kincstárnok lehetőségeit.

-Kilépett tehát Nyers Rezső elnöki dolgozószobájából, majd arra a következtetésre jutott, hogy a megyei újságokból pénzt lehet csinálni. Ezt értem. Azt viszont nem, hogy miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc napilapot. Egyáltalán: kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a vidéki sajtóhoz?

-Bennem. Csak tőlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési szándékkal működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan  erő, amelynek lett volna tőkéje a szerkesztőségek működtetésére és korszerűsítésére. Ráadásul csak a külföldi cégek emberei tudtak a napi politikai csatározásoktól függetlenül cselekedni.

2. alc.: Mennyit ér a szúrágta szekrény?

-Megbántódik, ha úgy foglalom össze az eddigieket: ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?

-Ebben van igazság. Mi ugyanis vagyonbizonytalanságban éltünk. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz holnap, melyik párt akar bespájzolni. A magamfajta közgazdász is kiszámíthatta, hogy ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy  ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe.

-Miért nem ugyanannak a külföldi konzorciumnak ajánlotta föl mind a tizenkilenc újságot?

-Ebben is volt némi politika. Azt nem tudtuk megakadályozni, hogy egy-egy megyében sajtómonopólium alakulhasson ki. Hiszen az úgynevezett pártállami időkben jött létre az egy megye-egy lap struktúra, s ezen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején nem lehetett változtatni. Ahhoz azonban akadtak eszközeink, hogy megakadályozzuk az országos sajtómonopólium kialakulását. Úgy kell széttördelni a vidéki sajtópiacot, gondoltam akkoriban, hogy többé-kevésbé egyenértékű médiavállalkozások kerüljenek össze.

-Össze vagy szembe?

-Annyi tudatosságot azért nem szabad feltételezni rólunk, hogy igyekeztünk volna összeugrasztani a külföldi jelentkezőket.

-Hogyan történt a jelentkezés? Egy-egy német, osztrák, francia vagy angol üzletember kopogtatott a kincstárnok ajtaján?

-Elsősorban a szerkesztőségeket keresték meg,  mi ezt bátorítottuk is. Nem egyszer találkoztam a főszerkesztőkkel, s buzdítottam őket, hogy tessék tárgyalni, mert a helyi kollektíva jóváhagyása nélkül senki sem vehet helyi lapot.

-Helyben döntötték el, melyik külföldi cég lesz a laptulajdonos? Nehéz elhinni.

-Én sem akarom ezt sugallani. Inkább kölcsönös vétójogról beszélnék. Az egész ugyanis nem úgy ment végbe, hogy én a Fehér Házban kitaláltam: ezt és ezt így kell, csak így lehet csinálni. Tőlünk függetlenül is zajlottak az események. A külföldi cégek magyarországi megbízottjai járták a szerkesztőségeket, tárgyaltak és ígértek, az újságírók pedig két, olykor több táborra szakadtak. Emlékszem, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung emberei az Alföldön is szerettek volna lapokat szerezni. Sehol sem sikerült nekik. Ők lettek a sajtóprivatizáció nagy vesztesei, bár a Dunántúlon öt újságot vásároltak. Mi pályázatot írtunk ki, de figyelembe vettük, hogy melyik szerkesztőség melyik céggel akar együttműködni. Csak arra vigyáztunk, hogy egyik külföldi konzorcium se vásárolja túl magát.

-Ehhez képest a Westdeutsche Allgemeine Zeitung németországi konkurense, a Springer az első körben hét lapott vett meg.

-Ezt én is sokallottam, de a későbbi Springer-lapok már szökésben voltak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyar sajtót önprivatizáció jellemezte a kilencvenes választási kampány előtt, azt a bizonyos pályázatot  pedig csak a májusi választások után írtuk ki. Tudtuk, persze, hogy a Springer készül a térhódításra. A német cég vezérkara ugyanis korrekt módon bejelentette, hogy minél nagyobb szeletet akar kihasítani a magyar tortából.

-Rosszakarói szerint a Springer azért harapott ki hét szeletet a sajtótortából, mert magyarországi vezérképviselője az Ön évfolyamtársa volt a közgazdasági egyetemen.

-Ezt én is hallottam. Annyi igaz belőle, hogy ötszázhatvanan voltunk azon a bizonyos évfolyamon, s tudtam, hogy van egy vörösesszőke fiú, akit Bayer Jóskának hívnak. Azt tehát cáfolom, hogy 1990-ben kedveztem volna neki. Annyi előnye  kétségkívül volt, hogy fölvehette a kagylót, és nem ismeretlenként szólt bele. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Springer ocsúdott föl legelőször a külföldi médiavállalkozók közül. Készült a magyarországi változásokra, mert kiválasztott magának egy sváb származású magyar közgazdászt, megismertette vele az NSZK-beli sajtóviszonyokat, a működési mechanizmusokat. S amikor szétvágtuk a vasfüggönyt, a Springer óhatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az üzleti ellenlábasai. De hát azért a hét mégiscsak kevesebb, mint a tizenkilenc.

-A Springer-ügyben nemcsak részrehajlással vádolták, hanem politikai támadások is érték. Emlékezetem szerint többször idézték az új parlament egyik vizsgálóbizottsága elé.

-Háromszor kellett a Debreczeni József vezette bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi "csak" a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet, a csálé szemétkosarat.

-Ennyire nem volt szükségük a pénzre?

-Uram, az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.

-Hangjában még most is érzem a kajánságot. Kérem, magyarázza el az utókornak, hogy mi volt ebben a trükk.

-A korabeli jog szerint is vitathatatlan volt, hogy a vagyontárgyak a mi tulajdonunkban vannak. Azt viszont sokan vitatták, hogy ki a tulajdonosa a szellemi vagyonnak, ami egy szerkesztőségben felhalmozódott. A lapot megjelentető jogi személy, azaz a Magyar Szocialista Párt vagy az újságírói kollektíva.

-Végül is mennyi pénzre tett szert az MSZP a megyei lapok privatizálásából?

-A bruttó bevétel meghaladta a 900 millió forintot. Ebből azt a pénzt, amelyet a megyei lapokért kaptunk, átutaltuk a József Attila Alapítványnak. Ez 450 millió volt. Több mint 100 millióra rúgott a felszámolások költsége. A maradékból, vagyis a megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét.

-Most, 1999-ben milyen érzések közepette gondol vissza arra a néhány hónapra, amikor szinte teljhatalmú megbízottként értékesítette a megyei újságokat; amikor párton belül pénzt hozott a házhoz, párton kívül pedig ellenségeket szerzett magának?

-Lehet, hogy rosszul hangzik, de baromira büszke vagyok a fejleményekre. Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, s ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.

:

Amikor Szigetvári Viktort az Együtt elnökévé választották, botladozott a nyilvánosság fórumain. Halmozta a politológusi előéletéből hozott idegen szakszavakat, és alig tudott kikeveredni a körmondatokból. Idővel átengedte a pártelnökséget Juhász Péternek, aki sokkal egyszerűbben fejezi ki magát. Amikor azonban őt is megszólaltatják a nyilvánosság képviselői, érdekeseket mond. Ma reggel például az ATV stúdiójában azt állította a megyei laphálózat kormányzati bekebelezéséről, hogy vétek volna visszatérni 1985-be, „amikor a megyei napilapok nyilván állami tulajdonban voltak”. Pontosan fogalmazott, amennyiben a nyilván némi bizonytalanságot is feltételez.

Régi vita ez, két szereplője van: Ballai József és e sorok írója. Ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, egyaránt a Kádár-korszak szerkesztőségeiben pallérozódtunk. Ha bementünk a munkahelyünkre, az újság fejlécén ezt olvashattuk: „A megyei pártbizottság lapja”. Ha pedig rossz fát tettünk a tűzre, akkor az agitprop titkár osztotta ki a megrovást. Jóska ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tizenkilenc megyei napilap csakugyan a megyei pártbizottságok tulajdonában volt. Én viszont azt, hogy az államosítás után az MDP, majd az MSZMP csupán a kezelési jogukat kapta meg a magyar államtól.

E vitának ma már nincs jelentősége, a rendszerváltás zaklatott hónapjaiban azonban még számított. A tisztázatlan tulajdonviszonnyal magyarázom, hogy az MSZMP jogutódja igyekezett megszabadulni a megyei napilapoktól. A szocialista pártvezetők ugyanis fölmérték a helyzetet, és nem zárták ki a választási vereség lehetőségét. Igen ám, de ha az MDF győz, akkor a politikai ellenfél gyakorolja a hatalmat, és kezébe kerül az akkoriban 1,2 millió olvasót elérő megyei laphálózat. Azért szabdalták több részre, és adták német, osztrák, angol meg francia kézre, mert nem akarták, hogy az egyetlen vevő mögött esetleg az új magyar kormány tűnjön fel. Az újságokért kapott pénzből pedig 1994-ben erőteljes kampányt csináltak, és megnyerték az országgyűlési választást.

Bár majd’ minden szál ebbe az irányba mutat, amíg nem találom meg az állami tulajdont rögzítő dokumentumokat 1949-ből vagy 1950-ből, van létjogosultsága Ballai József feltételezésének. Mi ketten már benne vagyunk a korban, és lehetséges, hogy vitánkat egy harmincas pályatárs dönti majd el. Például Szigetvári Viktor, ha jövőre úgy alakul a sorsa, hogy politizálás helyett sajtótörténeti kutatásra kell adnia a fejét.            

Ujhelyi István érdekes ember. A szőregi rózsatermesztő fiatalember az MSZP egyik üdvöskéje volt. S mert a pártelnökségben gyakorta a legfiatalabb tag felelt a médiáért, hogy ne szólhasson bele a nagy öregek egyéni kommunikációjába, évekig ő jegyezte a médiapolitikát. Most, negyven körül megosztja idejét Brüsszel, Budapest és Szeged között, a hazai közéletben pedig Botka László hangja. Ő az, aki kimondja azt, amit az MSZP miniszterelnök-jelöltje nem akar kimondani. Őszintesége lehengerlő, ezúttal például továbbgondolásra ingerlő.

Tegnap este arról nyilatkozott az ATV stúdiójában, hogy Botka „letöri” azokat, akik kibeszélnek, mert „Mindenkinek tartania kell a rendet.” Helyes, gondoltam, a szocialisták káros hagyománya, hogy szétbeszélnek. Csakhogy utána pontosította a szavait, és a választási győzelemre utalva kifejtette: „Ha vannak olyanok, akik a szocialista párton belül vagy az ellenzéki oldalon más forgatókönyvre játszanak, akkor a miniszterelnök-jelölt nagyon gyorsan pontot fog tenni a játékuk végére.” A játékos hasonlatot lefordítom: aki nem áll be a csapatba, azt leradírozza a pályáról. Ismerve a szegedi polgármester ülésvezetői gyakorlatát a városi képviselőtestületben, e kijelentésen nem lepődöm meg. Megfelel a valóságnak.

Mégis van valami, ami zavar - az idézetből az „ellenzéki oldal”. Botka László ugyanis csupán az MSZP miniszterelnök-jelöltje, és nincs abban a helyzetben, hogy más pártok politikusait kiközösítse. Vagyis amikor kommunikálnia kéne a lehetséges szövetségesekkel, akkor Ujhelyi szerint inkább exkommunikálással próbálkozna. Érteni vélem persze, hogy a Jobbik nélküli alkotmányos, demokratikus ellenzék miniszterelnök jelöltjeként szeretne Orbán Viktor kihívója lenni, csakhogy a „liberális kispártoknak” (by Botka László) eszük ágában sincs beállni a csapatba. Következésképpen nem is lehet őket leradírozni a pályáról.

Lehet, hogy tévednek. Az is lehet, hogy kívülállásukkal, majdani tragikai vétségükkel előkészítik a Fidesz választási győzelmét. De ha én kispárt volnék, most bizony megriadnék Ujhelyi István kijelentésétől. Ha bezzeg Botka László kopogtatna, és elmesélné, hogy a baloldali fordulat jegyében miként képzeli velem: a liberálissal, a zölddel, a konzervatívval, a juniorral és a kétfarkúval az együttműködést, talán megfontolnám az ajánlatát. Csakhogy így, a szocialista miniszterelnök-jelölti szócső értelmezésében ultimátumként élném meg, és nem örülnék neki.           

Két volt főszerkesztővel beszéltem telefonon, tőlem tudták meg, hogy hajdani lapjukat megvásárolta az osztrák sajtóbefektető. A harmadikat nem mertem fölhívni, hátha ő is tőlem tudná meg a tegnapi bejelentést, amely ezzel a címmel jelent meg a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újság online kiadásában: „A Russmedia 100 millió eurót fektet a digitális növekedésbe”.

A magyar szöveg csikorog, kutyafuttában fordíthatták le németből. A biztonság kedvéért az eredetit is elolvastam, és az derült ki belőle, hogy egy osztrák médiavállalkozó, Eugen Russ „digitális holdingot” hozott létre „átfókuszálás” céljából. Papír alapú újságok helyett immár Európa legnagyobb független síléc-kölcsönzőjébe fektet pénzt, továbbá bérelhető online piactérbe, egy német apróhirdetési és egy magyar álláskereső portálba. Egyik sem az a kimondott újságírás, még csak az sem állítható tehát, hogy Russ úr a digitális sajtóra tette föl mindenét.

Ha pedig ama 100 millió euró (több mint 30 milliárd forint) esetleg azonos az eladott újságok vételárával, a bődületes pénzösszeget nemcsak a miskolci Észak-Magyarországért, a nyíregyházi Kelet-Magyarországért és a debreceni Hajdú-bihari Naplóért kapta. Alighanem benne van a három megyei napilapot kiszolgáló debreceni nyomda is. S ami legalább ennyire fontos, két nagyváradi újság (egy magyar és egy román nyelvű napilap), valamint egy aradi román is. Szakmai tapasztalat, hogy a német anyanyelvű sajtóbefektetők nem kelet-európai országokban, hanem régióban gondolkodnak.

Eugen Russ már korábban is árulta erdélyi portfólióját, megszabadult például egy szatmárnémeti újságtól és a zöldmezős beruházásként felépített temesvári nyomdától. A maradék értékesítésében partnerre talált a szintén osztrák Pecina úrban, a Népszabadság megszüntetőjében, akiben felismerni vélem a magyar kormánypárt egyik strómanját. Izgalmas kérdés, hogy a miénktől politikailag eltérő romániai légkörben miként alakul a magyar és román újságírók helyzete, vajon mennyire élhetik ki magukat a hivatásukban. Azt viszont már megtudtam, hogy mire számítanak a magyarországi újságírók, akik a tegnapi bejelentésből értesültek arról, hogy új gazdájuk van.

Egyik legtehetségesebb és legkedvesebb tanítványom, aki ifjúsági Pulitzer-díjasként szerzett magának nevet a szakmában, közeledik a harminchoz, és mit ad isten, épp tegnap szólalt meg a biológiai órája. Következő témája a baba-projekt lesz.          

 Orbán Viktor arról beszélt Tusványoson, hogy a Soros-féle maffiahálózat és a brüsszeli bürokraták által „működtetett médiával kell megküzdeni” az országgyűlési választásig. Aztán Németh Szilárd, a kormánypárt alelnöke egy sajtótájékoztatón nekirontott az újságíróknak. Erre mondta Karácsony Gergely, a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje: „Ha valaki fel akarja számolni a demokráciát, mindig az újságírókkal kezdi.” (Facebook.com, 2017.07.27.) Vajon indokolt-e az ellenzéki politikus borúlátása?

Orbán Viktor negyedszázada így nyugtatott meg bennünket: „Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak.” (Népszabadság, 1992.02.07.) Sokáig nem is cidriztem, ám közeledett a szabad sajtó napja, és a Győr-Moson-Sopron megyei közgyűlés fideszes elnöke, Ivanics Ferenc ezt találta mondani: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002.03.14.) Az idő tájt az első Orbán-kormány volt hatalmon, és bár közeledett az országgyűlési választás, a közvélemény-kutatók szerint nyerésre állt. Még nem tudtuk, hogy vereséget szenved, és a leváltott kormányfő hónapokra eltűnik a nyilvánosság elől.

Csak augusztus 30-án került elő, az MTV Szabadság-téri székháza elé szervezett nagygyűlésen. Ezt mondta: „Mi nem vitatjuk el azok jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk. Ám azoknak a millióknak is joguk van a saját szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióhoz, akik képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is.”

Másnap reggel megszólalt Medgyessy Péter miniszterelnök, és rövidre fogta: „Akinek televízió kell, vegyen magának.” Orbán vett, sőt ellenzéki politikusként médiabirodalmat hozott létre. Másodszor és harmadszor is megválasztott miniszterelnökként pedig fokozatosan szűkítette a nyilvánosság kereteit. Most ott tartunk, hogy az újságírókat még nem fenyegette meg, díjbirkózó külsejű alelnöke azonban július 26-án, az ATV stúdiójában már kimondta a kormány tevékenységét fürkésző újságírókról: „Én inkább hivatásos rendbontónak nevezném őket.”

Azt vettem észre, hogy az ellenzéki politikusok nyakra-főre marasztalják el a kormánypárti sajtóban dolgozókat. Nem ok nélkül persze, az mégis túlzás, hogy megvonják tőlük az újságíróságot, és propagandistának nevezik őket. A jobb sorsra érdemes kollégák kétségkívül összehangolt propagandagépezetben fejtik ki a tevékenységüket, mindazonáltal egyetértek Tófalvy Tamás médiakutatóval, aki a Vasárnapi Hírek tegnapi számában ezt fejtegette: „Az, hogy nem tartjuk őket újságírónak, nem old meg semmit. Bizonyos szempontból ők is újságírók, csak amit csinálnak, messze nem etikus.”

A mai értelemben vett újságírás mintegy három évszázaddal ezelőtt vette kezdetét. A kor legnevesebb újságírója, Daniel Defoe (a Robinson-regény későbbi szerzője) egy liberális politikus szolgálatába szegődött, annak parlamenti hozzászólásait vitte ki a londoni országgyűlés falain kívülre. Az útjaik hamarosan szétváltak, mert az „íródeák” nem követte gazdáját a köpönyegforgatásban, az újságírás politikától való függősége azonban még több mint másfél évszázadig tartott. A növekvő reklámbevétel szabadította meg a sajtót a politika közvetlen befolyásától, legalábbis az Elbától nyugatra. Ekkortól lett Nyugat-Európában gazdasági befektetés, és maradt Kelet-Európában politikai befektetés.

Itt most a hazai sajtó üdítő kivételeiről is be kéne számolni, a lényeg azonban az, hogy amit manapság a kormánypárti szerkesztőségekben művelnek, az az újságírás régebbi válfaja. Azt jelenti, hogy a politikai tartalom sulykolása (egysíkúsága) miatt keletkezett kiadóhivatali veszteségeket a magyar kormány állami „hirdetésekből” pótolja. E témakörben viszont az ellenzéki sajtó munkatársai óvatosan fogalmaznak. Érthető okból. Ha etikailag marasztalnák el a másik oldalon lévő kollégáikat, akkor számot kéne adniuk arról is, hogy például a Puch László nevéhez köthető médiacsoport tagjai (a Népszava, a Vasárnapi Hírek és a Szabad Föld) a Heti Válasz kimutatása szerint a legutóbbi három hónapban több mint 200 millió forintnyi állami hirdetést közöltek.

Óhatatlanul kínálkozik a kérdés, ha az a fránya kormány pótolja az őt bírálóző sajtó veszteségeit, akkor mit kér érte cserébe. Aligha véletlen, hogy az ellenzéki politikusokkal ellentétben az ellenzéki sajtó munkatársai a legritkább esetben hibáztatják a kormánypárti sajtó munkatársait, mert azt az újságírást művelik, amely nem akar, vagy nem mer függetlenedni a politikai hatalomtól.