Médianapló

Médianapló - Mi lett a vidéki sajtó maradékával?

2017. augusztus 17. 10:27 - Zöldi László

Neves kollégák és álneves kommentelők kérdezik, miként látom a vidéki sajtó bekebelezését. Kétségtelen, hogy a maradék öt független megyei napilapból Pecina úr megvásárolta a miskolcit, a nyíregyházit és a debrecenit. Vajna úr pedig engedélyt kapott a Médiahatóságtól és a Gazdasági Versenyhivataltól a győri meg a szegedi újság megszerzésére. Mégis kivárnám a fejleményeket. Aki ugyanis olvassa az említett lapokat, egyelőre nem sok változást vehet észre.

Az osztrák Heinrich Pecina átvette egy szintén osztrák médiacég északkelet-magyarországi újság-hálózatát. Valószínű, hogy tovább adja a magyar miniszterelnök egyik bizalmi emberének, de néhány hónapig a Népszabadságnál sem szólt bele a szerkesztésbe. Előkészítette a terepet a hozzá került lapcsoport gyökeres átalakítására, vagy ha ez lassan megy, a zászlóshajó elsüllyesztésére. Sokan Orbán Viktor strómanjának tartják, ám a szememben csak egy ügyeskedő üzletember, aki olcsón vesz, és drágán ad el. Lehetséges, hogy most felgyorsulnak az események, mert közeledik az országgyűlési választás, és a Fidesznek nincs ideje lacafacázni. A három megyei napilapban egyelőre megjelennek közéleti témájú jegyzetek. Szerzőik változatlanul értelmezik a kormány és az ellenzék tevékenységét, de már érzékelhető néhány publicista visszahúzódása és a többi újságíró elbizonytalanodása.

Úgy rémlik, van az a pénz, amennyiért a győri és a szegedi újság amerikai tulajdonosa megválna a két legjobb vidéki napilaptól. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert egyikben se olvastam arról, hogy az Amerikából hazatelepült Andy Vajna már birtokba vette volna a szerkesztőségeket. Olvastam a legjobb győri jegyzetírótól történelmi metaforát, amelyből kisejlett álláspontja a kormányzati médiapolitikáról. Ám jobban tetszik a szegedi publicisták fiatalosabb, egyértelműbb hangvétele, mert nyíltan vállalják a nyilvánosságszemléletüket. Úgy tesznek, mintha jogállamban élnének, és nem fenyegetné őket a bedarálás veszélye.

A fővárosi véleményformálók hirtelen fölfedezték a megyei napilapok jelentőségét. Soha ennyit nem írtak, beszéltek róluk, mint mostanában. Kár, hogy úgy nyilvánítanak véleményt, mintha a vidéki sajtó kormányzati meghódítása befejezett folyamat volna. Talán nem ártott volna fellapozni ama újságokat, amelyek még ragaszkodnak a függetlenségükhöz. Bár őszintén szólva már azzal is megelégednék, ha a neves kollégák képesek volnának pontosan leírni a túl korán elsiratott lapok nevét.           

2 komment

Médianapló - Az újságíró lehet-e aktivista?

2017. augusztus 16. 10:23 - Zöldi László

Hajdani kollégám néhány éve kitelepült Izraelbe. A világháló révén vagyunk kapcsolatban, ezúttal egy fordítást küldött. A közel-keleti országban megjelenő ingyenes újságról kiderítették az oknyomozó újságírók, hogy a főszerkesztője éjfélig marad a munkahelyén. Bezárkózik a szobájába, és telefonál, állítólag a miniszterelnökségre. Hiába fordultak azonban a kormányszervhez, nem kaptak választ a kérdésükre, vajon kinek a számát hívta.

Annyit azért megtudtak az újság munkatársaitól, hogy a legfontosabb hírek nem az ő szövegezésükben láttak napvilágot, hanem a kormányzatot kedvezőbb színben feltüntető módosítással. A magyarra fordított cikk szerzője elnevezte aktivistának az oknyomozókat, mert kiléptek a hagyományos újságírói szerepkörből, amidőn panaszukkal a legfelsőbb bíróságot keresték meg. Azt firtatja, hogy mi van, ha az események külső szemlélőjéből résztvevővé válik az újságíró. Az a benyomásom, hogy a kérdés nálunk is indokolt. A közelmúltból két eset keltett visszhangot, bár az izraelitől eltérő előjellel.

Szakmabeliek avatkoztak politikai folyamatba, midőn nem a tudósításukkal, hanem a durvaságukkal tettek szert országos hírnévre. Emlékezhetünk rá, hogy 2015 őszén, amikor tetőpontra hágott a hazánkon átcsapó menekülthullám, az N1 tévé operatőrnője elgáncsolta azt a muszlim férfit, aki futás közben kisgyereket tartott a kezében. Néhány hete pedig az erdélyi Tusnádfürdőn egy magyar diplomata férje, aki egyébként esküvői fotósként keresi a kenyerét, hajánál fogva rántott a földre egy fiatal nőt, mert az kifütyülte az éppen előadó Orbán Viktort. Az talán véletlen, hogy mindketten képek készítéséből élnek, de az már aligha, hogy az egyik aktivista Jobbikhoz tartozó televíziónál dolgozott, a másik meg a külügyminisztériumi konzulátus egyik munkatársnőjét boldogítja.

Nem azt állítom, hogy az úgynevezett aktivista újságírás nálunk kizárólag a jobboldaliakat jellemzi, a baloldali sajtó legújabb kori történetéből azonban nem találtam példát az otromba beavatkozásra. Ezzel együtt mindkét oldalon indokolt a kérdés: van-e létjogosultsága ama magatartásformának, hogy a média munkatársai ki-kilépnek a tudósító hagyományos szerepköréből? De az agyamban motoszkál egy másik kérdés is. Kampányolnak a politikusok, és mintha elvárnák az újságíróktól, hogy frontharcosként viselkedjenek, sőt a kormány ennek meg is teremtette a rendszerét. A kérdés tehát így hangzik: van-e még létjogosultsága a tudósítói pártatlanságnak?              

2 komment

Médianapló - Botka László, az ország (műsor)vezetője

2017. augusztus 15. 08:57 - Zöldi László

Mindig szerettem volna felnézni a magyar miniszterelnökökre, de nem sikerült. Mindegyikből hiányzott valami, leginkább a polgári demokráciában kikristályosodott politikai kultúra. Tőlünk nyugatra az utcán kezdik. Szórólapot osztogatnak, hogy beválasszák őket az önkormányzati testületbe. Még fiatalon beülnek a polgármesteri székbe, és megtanulják a városigazgatást. Parlamenti képviselők lesznek, és úgy negyven körül már az országban is ők gyakorolják a hatalmat. Elvégre nincs nagy különbség egy város és egy ország ügyei között, csak a lépték más.    

Szeged polgármesterét négyszer választották meg, legutóbb kétharmados többségre tett szert az önkormányzati testületben. A miniszterelnök-hiányos korszakban Botka Lászlóval is meg lehetne próbálkozni, de „Vaci Laci” - a pártjában így csúfolják - sokáig vacillált. Már-már lemondtunk róla, ám tavaly decemberben váratlanul bejelentette, hogy az ellenzéket kivezeti a válságból. Azóta megismerte az ország, én pedig nem tudom, hogy hányadán állok vele. Az a kép, amely kirajzolódott róla, nem rokonszenves. Még az is felötlött, hogy nálunk a polgármesterség nem a legjobb ajánlólevél az ország vezetésére.

Nem mindegy, hogy egy választott személy miként viselkedik nyilvános helyzetekben. Botka ilyesmiket mondott a nyilvánosság képviselőinek: „Maradjunk ennél a témánál!”, „Ha úgy kérdezi, hogy…, akkor…”, „Megelőzve egy másik kérdést is.”, „Ez álkérdés.” Elismerem, hogy a politikus hozza a döntéseket, ám az újságíróknak joguk van ahhoz, hogy a választópolgárok nevében firtassák a döntés indítékait. A macskakörmös megjegyzések azt sejtetik, hogy a szegedi polgármester épp az alaphelyzetet nem fogadja el; ő akarja uralni a beszélgetést. Tévedhetek persze, és csak arról van szó, hogy képtelen leszokni másfél évtized alatt beidegződött stílusáról, amellyel a városi önkormányzat üléseit vezeti. Bejelent, szót ad, megvonja a szót - irányítja (kordában tartja) a képviselők testületét.

Elképzelhető, hogy a pattogó hangvétel, a lekezelőnek ható modor eredményes lenne a kormány ülésein is. Kár, hogy a város és az ország vezetése között egy polgármesternek át kell verekednie magát az okvetetlenkedő újságírók gyűrűjén. Ez Botka Lászlónak eddig nem sikerült. De ha esetleg megbarátkozna a gondolattal, hogy a tévé- vagy rádióstúdióban nem ő a műsorvezető, talán nekem se kéne lemondani arról, hogy a tiszteletre méltó magyar miniszterelnök egy polgármester köpönyegéből bújik majd elő.  

1 komment

Médianapló - A nyilvánosság fórumai az utcán

2017. augusztus 14. 10:30 - Zöldi László

Csak most pótoltam egy áprilisi szokást. Húsvét után, amikor már tartós a kellemes idő, megszemléltem Pest főutcáját. A Margit hídnál ültem föl a nagykörúti Combinóra, elvillamosoztam a Boráros térig, átszálltam a Buda felől érkező hatosra, amely a másik oldalon visszavitt a Margit hídig. Közben számoltam a dobogókat, szétnyitható sátortetőket - a járdára kihelyezett kávézókat.

Az idén elmulasztottam a tavaszi seregszemlét, tegnap azonban sort kerítettem rá. 98 utcai kávézót számoltam össze, ami nem jelenti azt, hogy csaknem száz kávéház található a nagykörúti épületekben. Némelyik vegyesbolt-tulajdonos is kitesz egy asztalt meg két széket, az üzlet előtt több nem is férne el. Tavaly még csak 68 kávézó suhant el előttem, most pedig az a benyomásom, hogy a szűkülő nyilvánosságban szaporodik a hatóságilag nehezebben ellenőrizhető utcai találkahelyek száma.   

A kétezres évek elején a Ludwig-múzeumban rendeztek egy kiállítást, amelyről egy számra és egy illatra emlékszem. Kolumbiai kávé aromája hatotta át a termeket, 352 budapesti kávéház hajdani berendezési tárgyait nézegethettük. Ha a teremőr nem pillantott oda, megsimogattam Ady asztalát, Rejtő Jenő kedvenc székét, Márai tintatartóját. Az utóbbi fanyarul jegyezte föl, hogy azért emigrált, mert Rákosi megszüntette a kávéházakat, amelyek terjedelmes márványasztalánál nagyregényt írhatott. A helyükbe lépő presszók kicsiny asztalánál már csak epigrammára telt, ami nem az ő műfaja.

Leginkább azok jártak kávéházba, akiknek ősztől tavaszig nem telt arra, hogy átfűtsék a hónapos szobájukat (mai kifejezéssel az albérletüket). Ha törzstagnak számítottak egy asztaltársaságban, még hitelt is kaptak a főpincértől feketére meg vizeszsömlére. Jómagam a múlt század 90-es éveitől laktam a kárpitosok utcájában. A házunkat 1913-ban építették a kárpitos szakszervezet tagdíjaiból. A földszinten, ahol most egy albán pék működik, a kárpitosok kávéházát rendezték be. Az apró, zsúfolt műhelyekben szállt a por, a főnök meghívta hát kávézni a leendő vevőt, hogy kulturáltabb körülmények között beszélje rá az üzletre.

Azóta sok minden történt a zaklatott múltú kávéházzal, át is tettük székhelyünket a Nagykörút és a Baross utca sarkára. Ha azokkal találkoztam, akik nem álltak annyira közel hozzám, hogy otthon lássam őket vendégül, az immár Stexnek elnevezett kávéházban üldögéltünk. Vagy tavasztól őszig kint, az utcai kávézóban. Bár az eszmecserékből nem sok pénzt láttam, majdnem sikerült megváltanunk a világot.  

1 komment

Médianapló - A sokoldalú troll

2017. augusztus 13. 10:41 - Zöldi László

A jobb érzésű hozzászólók néha figyelmeztetnek a trollkodás veszélyére. Elő is írnák, hogy gondozzam a Médianaplót, mert akadnak olyan kommentelők, akik a tárgyhoz nem illő üzenetekkel bombázzák az online közösséget. Nemrégiben feltűnt, hogy ugyanaz a hozzászóló mintha kisajátította volna az eszmecserét. Minden negyedik komment tőle származott, megtámadott boldog-boldogtalant, értetlenkedett, káromkodva minősített, indulatokat keltett. Mihez kezdjek vele? 

A befogadó portál, ahol megjelenik e rovat, lehetőséget teremtett arra, hogy utánanézhessünk a kommentelőknek. Megtudhatjuk az ímél-címüket, azt is, hogy mikor kéredzkedtek az olvasók közé, és azóta hányszor szóltak hozzá. Az említett troll például 25 ezerszer alig néhány év alatt. Meglepetésem fokozódott, amidőn kiderült, hogy van még kéttucatnyi álneve, köztük több ismerős is. Ekkor döbbentem rá, hogy nem minden negyedik hozzászólás az övé, hanem legalább minden harmadik. Ha már mások nem állnak szóba vele, mert ismerik, mint a rossz pénzt, elvitatkozgat magával. Van szélsőbalos és szélsőjobbos énje, megszólal kormánypárti és liberális tónusban - elénekli a politikai skála összes hangjegyét.

Molnár Ferencről följegyezték, hogy a nagykörúti New York-kávéházban lesétált az úgynevezett Mélyvízbe, és elüldögélt egy-egy törzsasztalnál. Olykor beleszólt a beszélgetésbe, de inkább hallgatott, és valamit írt a keményített, cserélhető mandzsettájára (kézelőjére). Majd odavetette az asztaltársaság tagjainak: „Mától kezdve én mondtam.” Becsületére válik, hogy nem magának adományozta a kölcsön kért szállóigéket, hanem a szereplőinek. A színészek azért imádják még ma is, mert akármilyen kis szerepet kapnak, jár hozzá egy szellemes mondat. A világ egyik legjátszottabb színpadi szerzőjénél a gróf másként beszél, mint a komornyik, igazán kár, hogy a mi kommentelőnk ebben nem követte Molnár Ferencet.

Már nemcsak az álneveiről ismerem föl, hanem arról is, hogy nála a Fidesz-hívő ugyanúgy beszél, mint a DK-rajongó. Ma se tudom, ki rejlik a sok álnév mögött, de szakmabeli lehet. Fél évszázada vagyok szerkesztő, és gyakran szembesültem ama újságíró-típussal, aki drámaírással is kísérletezett. Talán megértette, hogy a tudományok doktora nem föltétlenül házmesteri stílusban fejezi ki magát, ám ahhoz már nem volt képessége, hogy egyénítse is a teremtményeit. Most a digitális felület jelenti számára a világot jelentő deszkát, a jelek azonban azt sejtetik, hogy nem lett tehetségesebb.                   

20 komment

Médianapló - Tökösek-e a magyar honanyák?

2017. augusztus 12. 10:14 - Zöldi László

Kipróbáltam a Facebook legújabb szolgáltatását. Néhány hete tizenhárom színből álló skálával kecsegtet bennünket, és ha nem lépjük túl a felkínált karakterszámot, akkor az átlagosnál nagyobb betűkkel írhatjuk immár színes alapra az üzenetünket. A rózsaszíntől feketéig terjedő skálán végül is maradtam a sötétkéknél, erre jegyeztem föl fehér betűkkel: Nem igaz, hogy a parlamentben egy tökös képviselő van, Szél Bernadett. Van még egy, Szabó Tímea.

A digitális ismeretségi körben azonnal kirobbant a vita. A szegedi helytörténész szerint nem tökös az a politikusnő, aki elment Tusványosra. (Ha nem tévedek, Szél Bernadettre utalt.) A miskolci közgazdász szerint a tökösök közé sorolható Kunhalmi, Bangóné és Vadai is - így keresztnevek nélkül. A budapesti, de jelenleg Sárospatakon időző hangmérnök ostobának nevezte őket. A szintén budapesti rádióriporter-regényíró pedig szexistának vélte az iménti megjegyzést. Feltűnt, hogy a hozzászólóknak nem a tökösséggel volt bajuk, ami ugyebár biológiai képtelenség a politizáló hölgyek esetében. Azért mertem mégis hivatkozni rá, mert az aforizmák tulajdonsága, hogy szürreális paradoxonra épülnek - bocs az idegen kifejezésekért.

Egyébként azért se vitatkoztam a digitális vita résztvevőivel, mert ezerféle szempont alapján zárhatnók ki nőnemű közéleti személyiségeket a tökös kategóriából. Ezt azonban aligha tehetném, ha a biológiai okot se zárom ki. Sőt, bővíteném a kört. Ott van például az immár független Demeter Márta. Hallott róla valaki, amíg a szocialista képviselőcsoport tagja volt? Elvbarátai inkább kirakatbabaként kezelték. Mintha nem akarták volna észrevenni, hogy a választópolgárok számára vonzó, ha a szép külső biztonságpolitikai érdeklődéssel párosul. (A csinos spanyol hadügyminiszter terhesen, nagy hassal fogadta a tábornokok tisztelgését, és a látványba nem halt bele az ibériai demokrácia.)

Amióta D. M. kilépett a pártkeretek közül, a tévés műsorvezetők kézről-kézre adják. Az odafigyelés megsokszorozta honanyai aktivitását, egy értelmes politikus arca rajzolódott ki a képernyőn. Nem azt írtam róla, hogy politikusnő. Arról ugyanis már leszoktatott a parlament néhány nőnemű tagja, hogy utótaggal különböztessem meg a magyar országgyűlésben politizáló hímtagoktól. Maradnék a sötétkék alapon fehér idézet ősforrásánál, Kéthly Anna szociáldemokrata politikusnál, akiről a két világháború közti kávéházakban mondogatták: „Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő.”    

5 komment

Médianapló - Torgyán közönsége miért nem vette a dinnyés lapot?

2017. augusztus 11. 07:42 - Zöldi László

Augusztus 8-án este Atyánszky György kisgazda politikus bejelentette a Hír TV-ben, hogy „Mástól nem fél a Fidesz, csakis a Jobbiktól.” Ezzel a kisgazdák, akik szervezetileg már nem léteznek, de sok van még belőlük a vidéki Magyarországon, Vona Gábort tekintik Orbán Viktor kihívójának. Ez korántsem mellékes politikai fejlemény, Simicska Lajos szerepe helyett mégis inkább Lőrinc pap mártíriumát pedzegetném.

II. Sixtus, a római katakombákban bujkáló keresztények vezetője rá bízta az egyház vagyonát. Miután azonban a pápát Valerianus császár 258. augusztus 6-án kivégeztette, Lőrinc megsejtette, ha őt is elfogják, ki akarják majd szedni belőle a titkot. Kínzás közben a szegényeket nevezte az egyház vagyonának. Augusztus 10-én épp rostélyon sütögették, amidőn odaszólt a hóhérnak: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másikra.” A vallási szimbólumok között otthonosan mozgó Jankovics Marcell szerint így lett „a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe”.

A néphagyomány szerint viszont ízetlen lesz a dinnye, ha nem szedik le Lőrinc napjáig. Ehhez kapcsolódott Torgyán József, a kisgazdák ellenzékbe szorult vezére. A Délvilág című szegedi újság 1993. augusztus 9-i számában kifejtette: „A magyar nép tűrt eddig, viselte a kommunisták kizsákmányolását, majd a görögdinnye-politikusok uralmát  - kiknek vékony héja mögött nagy szív dobog -, de tudjuk: a kívül zöld, belül vörös politikusokra is eljön Szent Lőrinc napja, mikor dicstelen működésük befejeződik.”

A fogalmazásban rejlő egyszerűsítési lehetőségeket úgy használta ki, hogy a korabeli sajtóban még ötször kísérletezett a görögdinnyés hasonlattal. Vannak köztük szellemesebbek, a gondolatmenet mégis elvérzett a vidéki közegben. A kisgazda politikus figyelte a közönségét, és ha aznapi üzenete nem érte el a kívánt hatást, a következő állomáson újabb változattal próbálkozott. Hamarosan belátta, hogy ha a gazdálkodókból álló hallgatóság sem veszi a dinnyés lapot, akkor nem sok jóra számíthat a fővárosi köztérre tervezett országos nagygyűlésen. Az idén, január 22-én elhunyt „rózsadombi kisgazda” mondatai tartalmilag nem hiányoznak. Mindazonáltal hiánycikk a tudatossága, amellyel előkészítette a látszólagos rögtönzéseit.

A rekkenő hőségben pártvezetők járják az országot, hogy híveket szerezzenek a jövő tavasszal esedékes választáson. Egyelőre nem látszik, hogy az üzenetek kikalapálásában követnék Torgyán József példáját.

komment

Médianapló - Mennyit érnek a megyei napilapok?

2017. augusztus 10. 09:32 - Zöldi László

A tegnapi bejegyzést Orbán Viktor bizalmi embereiről írtam. Azokról a vállalkozókról, akik extraprofitra tesznek szert, ennek fejében olyasmibe is befektetnek, amire a miniszterelnök kéri őket. Egyik újságíró kollégám felhívott, és azt firtatta, vajon miért hagytam ki Mészáros Lőrinc portfóliójából a vidéki napilapokat, elvégre 14-et is megvásárolt. Hozzáfűzöm: 13 megyeit és egy városit.

Azért hagytam ki, mert az említett befektetések (a veszprémi kézilabda csapat feltőkésítése, az itthoni és határon túli fociakadémiák, labdarúgó csapatok működtetése, a Vál-vögyi főiskolások és egyetemisták anyagi támogatása) inkább viszik, mint hozzák a pénzt, a vidéki napilapok viszont a nyereséges kategóriába tartoznak. Eleve nagy példányszámmal indultak, a rendszerváltás táján akadt kettő is, amely százezerben jelent meg. S bár azóta elvesztették a példányszámuk felét, még mindig jobban jártak, mint az országos terjesztésű újságok.

Apropó terjesztés. 1993-ban az Antall-kormány, kiszorítandó a külföldi sajtóbefektetőket, 30 százalékkal fölemelte a postai terjesztés díját. Erre a vidéki újságok francia, angol, osztrák és német tulajdonosai leváltak a Magyar Postáról, és kiépítették a saját terjesztői hálózatukat. S mert korábban kicserélték a szerkesztőségek számítógép-állományát, később pedig korszerű nyomdákat építettek, hogy a megyeszékhelyi nyomdákból átvihessék az újságjaikat, előkészítették a digitalizációt is.

Ebben például megelőzték az országos lapokat. A papír alapú változatot ugyanis csak a megye határain belül terjeszthették, az elszármazottak ország-, sőt világszerte olvashatták a digitálisat. Az országos lapok terjesztését azonban korlátozta, árbevételét pedig csökkentette volna, ha túl sokan igazolnak át az ingyen olvasható online változathoz. A lényeg tehát az, hogy a korszerűsített vidéki laphálózatok nyereségesnek bizonyultak, és a jövőben is szolid nyereséggel kecsegtetnek.

Máskülönben a legtöbb külföldi sajtóbefektető nem a saját pénzéből vásárolta a megyei és városi újságokat. Hanem magyarországi bankoknál fölvett hitelből, amelyet kamatostul adtak vissza a laphálózatok nyereségéből. Manapság a kormány közeli vállalkozók sem föltétlenül a saját tőkéjüket kockáztatják. A sajtóhírek szerint leginkább bankhitelből fizetik ki az immár csak volt külföldi újság-tulajdonosokat, hogy aztán a bekebelezett vidéki lapok nyereségéből adják majd vissza a csekély kamatozású pénzt. Ki van ez találva.                     

komment

Médianapló - Orbán mit várhat el a bizalmi embereitől?

2017. augusztus 09. 10:24 - Zöldi László

Olvasom a pannon lapokban, hogy Balatonalmádiban megrendezték a Mészáros Alapítvány első konferenciáját. Az összejövetelen 126 ösztöndíjas főiskolás és egyetemista vett részt. Alcsútdobozon, Felcsúton, Kajászón, Tabajdon, Válon, Vértesacsán nevelkedtek, és havonta 50 ezer forintot kapnak Mészáros Lőrinc cégcsoportjától. Az alapító csupán azt kérte tőlük, hogy a diploma megszerzése után térjenek haza szűkebb pátriájukba, a Vál völgyébe.

A tudósítás Mészáros Lőrinc médiacégéhez tartozó öt újságban, a zalaegerszegi, a szombathelyi, a veszprémi, a székesfehérvári és a dunaújvárosi napilapban látott napvilágot. De nem saját cikként, hanem az „MW”, vagyis a budapesti Mediaworks közleményeként. Eltűnődtem rajta, és arra jutottam, hogy gazdasági újságíróknak érdemes volna górcső alá venni a Mészáros-cégcsoport szponzorációs gyakorlatát. Nem elégszem meg ugyanis ama feltételezéssel, hogy a miniszterelnök „strómanja” Orbán Viktor pénzét és vagyontárgyait kezeli. Nem zárom ki ennek a lehetőségét, de amíg ezt valaki bebizonyítja, élnék egy másik feltételezéssel.

Mi van, ha a jelenlegi kormányfő úgy segíti bizalmi embereit pénzszerzési lehetőségekhez, hogy ha már egy életre berendezkedett a hatalomban, akkor elvárja tőlük a hosszú távú befektetéseket? Az általános iskolai osztálytárstól például azt, hogy működtesse a felcsúti Puskás Akadémiát, tőkésítse fel a veszprémi kézilabda világmárka-csapatot, adjon egymilliárd forintot a csíkszeredai futballakadémiának, és szálljon be a bácskatopolyai fociakadémiába meg az első osztályú eszéki labdarúgó csapatba is. Kerül, amibe kerül, telik az extraprofitból. Mi van tehát, ha a miniszterelnök olyasmit is kér a megtollasodott bizalmasaitól, ami egyelőre nem hozza, hanem inkább viszi a pénzt, és talán sosem fordul termőre?

Tételezzük fel, hogy a gazdasági újságírók elkezdenek foglalkozni az új magyar tőkésréteg szponzorációs gyakorlatával. Ebben az esetben már nem az volna a kormánykritika fő iránya, hogy „ezek lopnak” (ami valószínű ugyan, de még nincs bizonyítva). Akkor azt elemezhetnők, hogy amit a bizalmi emberek cégei létrehoznak, az van-e olyan érték, amely versenyképes a nemzetközi mezőnyben. Ettől az ellenzéki politikusok, élükön Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnökkel dolgozhatnának azon a projekten, hogy melyik külföldi bank széfjében rejlik Orbán Viktor dugi pénze. De csak akkor állnának a nyilvánosság elé, ha megszerezték a minden kétséget kizáró dokumentumokat.             

3 komment

Médianapló - Angolosan vagy németesen?

2017. augusztus 08. 10:27 - Zöldi László

Két olyan műsorvezetőről tűnődöm, akiknek a tevékenységét rokonszenvvel figyelem. Az idősebbiket, a középkorú Vujity Tvrtko-t kevésbé ismerem, mert eddig ama hazai tévéknél dolgozott, amelyeknek a beszélgetős műsorait nem néztem. Nemrégiben tért vissza az Egyesült Államokból, és az ATV-hez szerződött. Kiderült, hogy alapos, művelt újságíró, és azt kérdezi, ami furdalja az oldalát. A fiatalabbik, Krug Emília az ATV üde színfoltja. Vonzó jelenség, akinek csilingel a hangja, és mosolyog a szeme, de azonnal visszakérdez, ha az interjúalany nem arra válaszol, amit firtatott.

Tvrtko témául választotta a Magyar Úszó Szövetségben dúló harcot, és a műsor előzetesében a szervezetet elnöklő Bienerth Gusztáv nevét ie-vel ejtette ki. Volt hátra még egy-két perc, és valaki felvilágosította a stábból, hogy a németben az ie-t hosszú í-nek ejtik (akad egy-két kivétel, de az úszóelnök neve nem tartozik közéjük). Talán csak én kaptam föl a fejem, ráadásul annyira apróság, hogy nem is említeném meg, csakhogy néhány napja egy másik műsorban Krug Emília az Európai Bizottságot vezető Juncker nevét angolosan janker-nek ejtette ki. Őt nem világosította föl senki a stábból, ezért szólok most én.

A németes hangzású Bienerth beszédes név. A die Biene méhet jelent, és a Duden-szótár úgy jelzi a kiejtést, hogy hosszú í-vel kell mondani. Az úszó-menedzser vezetékneve körülbelül azt jelenti, hogy szorgalmasnak kell lenni, máskülönben a munka nem jár eredménnyel. Mellesleg a magyar úszók épp ezt kérik számon a lemondásra felszólított elnökön. A szintén németes hangzású Juncker-ben nem nehéz fölismerni a poroszok csúfnevét, a junkert, ami régiesen zászlóst, nemesi származásút is jelent, átvitt értelemben pedig úrfit, sőt ficsúrt. Jártam néhányszor Luxemburgban, az uniós vezérpolitikus országában, ahol majd’ mindenki anyanyelvi szinten beszélte a franciát és a németet. Ahogy elnézem, Juncker úr vérbeli hazafiként megosztotta keresztneveit és vezetéknevét a két államnyelv között.

Nem pedzegetném a kiejtési gondot két kitűnő műsorvezető ürügyén, de az a benyomásom, hogy a nemzetközi érintkezés nyelve, az angol elharapózott a fiatalabb évjáratú újságírók között. Holott a németnek több évszázados hagyományai vannak nálunk, már csak a német nyelvterületről a Kárpát-medencébe áttelepült polgárok százezrei okán is. A der Krug például korsót, kancsót, serleget jelent, és ha Emília megkérdezné a kőszegi rokonságot, bizonyára felvilágosítanák arról, hogy a Juncker-t u-val kell ejteni.        

1 komment
süti beállítások módosítása