Mindig szerettem volna felnézni a magyar miniszterelnökökre, de nem sikerült. Mindegyikből hiányzott valami, leginkább a polgári demokráciában kikristályosodott politikai kultúra. Tőlünk nyugatra az utcán kezdik. Szórólapot osztogatnak, hogy beválasszák őket az önkormányzati testületbe. Még fiatalon beülnek a polgármesteri székbe, és megtanulják a városigazgatást. Parlamenti képviselők lesznek, és úgy negyven körül már az országban is ők gyakorolják a hatalmat. Elvégre nincs nagy különbség egy város és egy ország ügyei között, csak a lépték más.    

Szeged polgármesterét négyszer választották meg, legutóbb kétharmados többségre tett szert az önkormányzati testületben. A miniszterelnök-hiányos korszakban Botka Lászlóval is meg lehetne próbálkozni, de „Vaci Laci” - a pártjában így csúfolják - sokáig vacillált. Már-már lemondtunk róla, ám tavaly decemberben váratlanul bejelentette, hogy az ellenzéket kivezeti a válságból. Azóta megismerte az ország, én pedig nem tudom, hogy hányadán állok vele. Az a kép, amely kirajzolódott róla, nem rokonszenves. Még az is felötlött, hogy nálunk a polgármesterség nem a legjobb ajánlólevél az ország vezetésére.

Nem mindegy, hogy egy választott személy miként viselkedik nyilvános helyzetekben. Botka ilyesmiket mondott a nyilvánosság képviselőinek: „Maradjunk ennél a témánál!”, „Ha úgy kérdezi, hogy…, akkor…”, „Megelőzve egy másik kérdést is.”, „Ez álkérdés.” Elismerem, hogy a politikus hozza a döntéseket, ám az újságíróknak joguk van ahhoz, hogy a választópolgárok nevében firtassák a döntés indítékait. A macskakörmös megjegyzések azt sejtetik, hogy a szegedi polgármester épp az alaphelyzetet nem fogadja el; ő akarja uralni a beszélgetést. Tévedhetek persze, és csak arról van szó, hogy képtelen leszokni másfél évtized alatt beidegződött stílusáról, amellyel a városi önkormányzat üléseit vezeti. Bejelent, szót ad, megvonja a szót - irányítja (kordában tartja) a képviselők testületét.

Elképzelhető, hogy a pattogó hangvétel, a lekezelőnek ható modor eredményes lenne a kormány ülésein is. Kár, hogy a város és az ország vezetése között egy polgármesternek át kell verekednie magát az okvetetlenkedő újságírók gyűrűjén. Ez Botka Lászlónak eddig nem sikerült. De ha esetleg megbarátkozna a gondolattal, hogy a tévé- vagy rádióstúdióban nem ő a műsorvezető, talán nekem se kéne lemondani arról, hogy a tiszteletre méltó magyar miniszterelnök egy polgármester köpönyegéből bújik majd elő.