Azt vettem észre, hogy az ellenzéki politikusok nyakra-főre marasztalják el a kormánypárti sajtóban dolgozókat. Nem ok nélkül persze, az mégis túlzás, hogy megvonják tőlük az újságíróságot, és propagandistának nevezik őket. A jobb sorsra érdemes kollégák kétségkívül összehangolt propagandagépezetben fejtik ki a tevékenységüket, mindazonáltal egyetértek Tófalvy Tamás médiakutatóval, aki a Vasárnapi Hírek tegnapi számában ezt fejtegette: „Az, hogy nem tartjuk őket újságírónak, nem old meg semmit. Bizonyos szempontból ők is újságírók, csak amit csinálnak, messze nem etikus.”

A mai értelemben vett újságírás mintegy három évszázaddal ezelőtt vette kezdetét. A kor legnevesebb újságírója, Daniel Defoe (a Robinson-regény későbbi szerzője) egy liberális politikus szolgálatába szegődött, annak parlamenti hozzászólásait vitte ki a londoni országgyűlés falain kívülre. Az útjaik hamarosan szétváltak, mert az „íródeák” nem követte gazdáját a köpönyegforgatásban, az újságírás politikától való függősége azonban még több mint másfél évszázadig tartott. A növekvő reklámbevétel szabadította meg a sajtót a politika közvetlen befolyásától, legalábbis az Elbától nyugatra. Ekkortól lett Nyugat-Európában gazdasági befektetés, és maradt Kelet-Európában politikai befektetés.

Itt most a hazai sajtó üdítő kivételeiről is be kéne számolni, a lényeg azonban az, hogy amit manapság a kormánypárti szerkesztőségekben művelnek, az az újságírás régebbi válfaja. Azt jelenti, hogy a politikai tartalom sulykolása (egysíkúsága) miatt keletkezett kiadóhivatali veszteségeket a magyar kormány állami „hirdetésekből” pótolja. E témakörben viszont az ellenzéki sajtó munkatársai óvatosan fogalmaznak. Érthető okból. Ha etikailag marasztalnák el a másik oldalon lévő kollégáikat, akkor számot kéne adniuk arról is, hogy például a Puch László nevéhez köthető médiacsoport tagjai (a Népszava, a Vasárnapi Hírek és a Szabad Föld) a Heti Válasz kimutatása szerint a legutóbbi három hónapban több mint 200 millió forintnyi állami hirdetést közöltek.

Óhatatlanul kínálkozik a kérdés, ha az a fránya kormány pótolja az őt bírálóző sajtó veszteségeit, akkor mit kér érte cserébe. Aligha véletlen, hogy az ellenzéki politikusokkal ellentétben az ellenzéki sajtó munkatársai a legritkább esetben hibáztatják a kormánypárti sajtó munkatársait, mert azt az újságírást művelik, amely nem akar, vagy nem mer függetlenedni a politikai hatalomtól.