A Hogyan használjunk idegen szavakat? című bejegyzés tegnap érdeklődést váltott ki digitális ismeretségi körömben, amelyben sok újságíró található. A szegedi Bakos Andrást például zavarja, hogy szerkesztőségi értekezleten nyitó cikk helyett Top 1-gyel traktálják, a cikk szövege helyett body-t, a cikk beharangozója helyett lead-et hall.

Igaza van, szakmánkon, az újságíráson azonban meglátszik, hogy a középkorban latin volt az értelmiségiek közvetítő nyelve, a XIX. században pedig a cikkeket túlnyomórészt németül beszélő sváb és zsidó nyomdászok szedték ki. A sors úgy hozta, hogy történelem szakosként tanultam ógörögül, és latinból kollokváltam, sőt német szakos is voltam az egyetemen. Az angol viszont elkerült, holott kifejezéseitől hemzseg a digitális sajtó. Szószedetet készítettem újságírásunk nyelvi rétegeiből, hátha akadnak majd idősebb és ifjabb évjáratú kollégák, akik kiegészítenek.

Görög szavak, amelyek latin közvetítéssel kerültek a szaknyelvbe: aposztróf (hiányjel), epilógus (utóirat), glossza (jegyzet), kolumna (oszlop; szedésoldal, újságoldal), paragramma (hozzáírás; az eredeti szöveg továbbírása hamisítás céljából), prolegoména (bevezetés), szinonima (rokonértelmű szó), szinopszis (összefoglalás, áttekintés), typothéka (nyomdász).

Latin szakszavak: akcentus (ékezet), breviárium (idézetek gyűjteménye), citátum (idézet), deleatur (a fölösleges betű eltávolítása), editor (kiadó, szerkesztő), errata (sajtóhibák jegyzéke), fakszimile (sokszorosított kézirat), impresszum (a nyomdaterméken található cégjelzés), imprimatur (a szerző engedélyezi a nyomtatást), klaviatúra (billentyűzet), korrektor (javítnok), lapsus calami (tollhiba; elírás), pagina (oldalszám), recenzió (bírálat), redakció (szerkesztőség), rektifikálás (helyreigazítás), remittenda (bizományból visszamaradt újság), spácium (hézag, térköz), terminus technicus (műszó; szakkifejezés).

Német szakszavak: Auflage (példányszám), Blickfang (figyelemkeltő elem), druckbar (nyomtatható), Druckfehler (sajtóhiba), druckfertig (nyomdakész), Fisch (nem megfelelő helyre került, ficánkoló betű), Fleck (méretre vágott darab; írógépelt oldal, kettes sorközzel 26 sor, soronként 60 leütés), Kopf (fej - a cikk bevezető, olvasáshoz kedvet csináló része), Schlagwort (címszó, vezérszó, jelzőszó), Stichwort (címszó, vezérszó), Winkelblatt (zuglap), Zuschrift (ajánlás, dedikáció).

Angol szakszavak: lead (a Kopf utódja), de tovább nem is erőlködnék, leginkább itt várok segítséget.

Négy- és ötezer közé tehető azok száma, akiket 1993 szeptembere óta tanítottam. A kommunikáció szakos diákok közül a többség nem lett újságíró, de akik mégis erre a szép szakmára adták a fejüket, 169 szerkesztőségben helyezkedtek el. Ezt Dr. Gáspár Istvánnal, a Klubháló.hu diákportál menedzserével számoltuk össze, aki gombostűvel térképre is kitűzte a munkahelyüket - tanítványaink behálózzák az országot. Nekik szánom a Médianaplót, afféle posztgraduális tűnődésként. Mindezt azért bocsátottam előre, mert a kiválasztott példa talán belterjesnek látszik, de a nyelvhasználat mégse lehet az.

A történetnek két szereplője van, egy harmincnál alig idősebb és egy emberöltőnyivel korosabb kolléga. Tegnap este Pető Pétert és Dömsödi Gábort beszéltette az egyik stúdióban Kálmán Olga műsorvezető. A fiatalabbik újságíró a 24.hu felelős szerkesztője. Az idősebbik közismert tévészemélyiségek szürke eminenciása volt, akinek az ötletei és szorgalma nélkül aligha lettek volna híresek, jelenleg polgármesterkedik egy nógrádi kisvárosban. Közéleti megnyilvánulásaik alapján mindketten rokonszenvesek. Bár most összekülönböztek, vitájuk megvilágította szakmánk egyik sarkalatos pontját.

Az ifjabbik pályatárs a torzsalkodó ellenzékről beszélt, amelynek szétaprózódott pártjai csak „egy leader vezetésével” érhetnének el sikert 2018-ban. Az apányi korú újságíró ekkor szólt közbe: „Kinek a vezetésével?” És kifejtette, hogy szerinte az ellenzék politikusai épp azért hatástalanok, mert olyan nyelvet használnak, amelyet az ő pásztói választópolgárai nem értenek. Erre Pető Péter azzal válaszolt, hogy ő újságíróként nem választott személyiség, ezért nem is ácsingózik a választópolgárok szavazataira. Érvelése meggyőzőnek hatott. Magam is rengetegszer kerültem abba a helyzetbe, hogy példánknál maradva azt kellett volna mondani: az ellenzéki pártok csak egy vezető vezetésével érhetnének el sikert 2018-ban. Gyakorlott előadóként persze mellőztem a szóismétlést, és rokon értelmű kifejezést kerestem, még ha azt egy idegen nyelvből kellett is átemelni.  

Csakhogy Pető Péter folytatta az okfejtést, és azt is elmondta, hogy azért használta a leadert, mert nem akart „duplikálni”. Na, itt lett mégis igaza Dömsödi Gábornak, a tapasztalt újságíró-szerkesztőnek. Ebben a helyzetben ugyanis a fiatalabbik pályatárs közérthetőbben fogalmazott volna, ha azt mondja, hogy nem akarta ugyanazt a szót megkettőzni.      

Épp három évtizede keltett feltűnést egy elemzés az Élet és Irodalomban. A második nyilvánosság címmel Bodor Pál fejtegette, hogy „Az első nyilvánosság nem eléggé tehetséges.” Ezért kerültek előtérbe a hiteles személyiségek, akiknek hisznek a médiafogyasztók, majd így folytatta: „Az igazságok előbb lent, a második nyilvánosságban, a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg.” A neves közíró kísérletet tett arra, hogy felszámolja a két nyilvánosság közti sávot, amelyet senki földjének nevezett el.

Hasonló számvetésre szánta el magát Lengyel László a Népszava szombati számában. A nyilvánosság fordulata című elemzésben kifejtette, hogy „A következő hónapok fogják eldönteni, vajon a magyar médiaszerkezet a/ kétpólusú: kormány és ellenzék, b/ hárompólusú: kormány, Simicska-sajtó, független, c./ széttagolt és szétesett. A mai állapot a harmadik változatot valószínűsíti.” Vázlata logikus, szerintem azonban van még egy negyedik változat is. Mi volna, ha a kampány üzemmódba kapcsolt közéletben abból indulnánk ki, hogy a politikaérzékeny újságírásban a szerkesztőségek az erőközpontok közelébe húzódnak? Ezzel nem azt állítom, hogy lefeküdtek a pártoknak. Sejtéseim vannak ugyan erről, de a közvetlen kapcsolattartásról, a pártsajtó-jelenségről nehéz bizonyítékokat szerezni.

Ama d/ pont pedig azt jelentené, hogy a kormány, Simicska Lajos és a torzsalkodó baloldali ellenzék holdudvarában is tartózkodnak szerkesztőségek. Sőt azt se zárnám ki, hogy a média egészéhez viszonyítva minimális arányban léteznek még független szerkesztőségek is. Mindhárom politikai erőcsoporthoz tartoznak tehát valamilyen mértékben szerkesztőségek, amelyek azonban  igenis folytatnak szakmailag megalapozott valóságfeltáró tevékenységet. Több-kevesebb sikerrel térképezik föl a politikai ellenlábas korrupciós ügyeit, azt viszont nem várhatjuk tőlük, hogy a saját táborukban érzékelhető gazdasági összefonódásokat is nyilvánosságra hozzák.

A kormányzati szócsőként szolgáló Magyar Idők például aligha leplezi le a kormánypárti mutyikat. A Magyar Nemzettől sem várható, hogy a Simicska-cégek ellenőrzésére adja a fejét. A Népszavát hiába erősítették meg a Népszabadság gyakorlott valóságfeltáró újságíróival, nem azért szerződtette őket a kiadóhivatal, hogy Puch László gazdasági ügyeit fürkésszék. Ezért kéne azt a kevés független médiumot is figyelemmel kísérni. A valóság teljes feltárása leginkább a senki földjén lelhető fel.  

Ha valaki azzal kezdi a cikkét, hogy „Az elmúlt egy évben a nyilvánosság szerkezete radikálisan megváltozott.”, akkor ez azt jelenti, hogy ismeri Jürgen Habermas felfogását. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása 1962-ben jelent meg, és mindmáig szakmánk alapkönyve. Lengyel László ennek szellemében írta A nyilvánosság fordulata című okfejtését. Tegnap arról tűnődtem, amit tetszett benne, most arról töprengenék, ami vitára késztet.

Kétségtelen, hogy a gyökeres változás a Népszabadság megszüntetésével kezdődött, csakugyan „Nincs többé irányt adó, minőségi, véleményformáló papír és online napilap.” Csakhogy mindezt a Népszavában jelenti be a cikkíró, abban az újságban, amely igényt tart a Népszabadság elárvult szerepére. De ha Orbánék lerombolták a világítótornyot, akkor Lengyel László miért kéri számon, hogy az ellenzéki médiumok nem találják egymást a sötétben, és olykor egymásra is lődöznek? Épp azért nem tömörülnek véd- és dacszövetségbe, mert maga az ellenzék is széttöredezett, nincs erőközpontja.

Erre a szerepre bejelentkezett az MSZP, és ha a miniszterelnök-jelölt Botka Lászlón múlna, az ellenzéki médiumok ugyanazt a nótát fújnák (elég ehhez figyelemmel kísérni a szegedi médiarendszert). Elismerem, hogy politikai szempontból talán gyümölcsözőbb volna, ha a kormány tevékenységét kritikával illető médiumok összedolgoznának, médiafogyasztóként azonban kedvelem a kavargó, érdekes nyilvánosságot. Ha sokan vagyunk így ezzel, akkor ellenzéki szempontból akár még kedvező politikai hatása is lehetne a magukra eszmélő választópolgárok színes gyülekezetének.

Azt viszont jól látja Lengyel László, hogy a kormányzati oldalon is van kuszaság. Abból következik, hogy a nevezetes G-nap után Orbán Viktor belátta: a hozzá közel álló médiumokat nem bízhatja egyetlen emberre. Most épp azt nyögi, hogy nemcsak a baloldalhoz köthető médiumok bírálják, hanem a Simicska Lajos érdekkörébe tartozók is. Azóta több embert fogadott a bizalmába, akik közpénzen kiépítették a maguk médiabirodalmát. Érdekeik nem mindig esnek egybe, a Rogán Antal vezette propaganda-minisztérium azonban kordában tartja őket.

Politikailag talán sikerrel, mindazonáltal két korábbi miniszterelnök gyakorlatában is feltűnt egy vándormotívum. Bánffy Dezső, majd Gömbös Gyula egyaránt megkérdezte a sajtóügyi bizalmasától, miért jobbak az ellenzéki lapok. A válasz így hangzott: „Azért kegyelmes uram, mert a kormánypárti lapokat neked írják, az ellenzékieket pedig a közönségnek.”       

Vegyes érzelmekkel olvastam Lengyel László A nyilvánosság fordulata című cikkét. A szerzőt sokan vélik fordított Kasszandrának, mert még csak véletlenül se jöttek be a választási előrejelzései, feltételezései. Ugyanakkor az egyik legműveltebb közírónk, akinek még a jóslatait is érdemes elolvasni. Mostani publicisztikájáról szintén ez a benyomásom. Ma arról tűnődnék, ami tetszett benne.

Mindig a textust helyezi el a kontextusban, ezúttal a Trump-jelenségből bontja ki azt, ami itthon is foglalkoztat bennünket. Az amerikai elnök esküszik a Twitterre, megcsömörlött ugyanis az újságírók és a politológusok kommentárjaitól. Okkal vagy ok nélkül, ezt azért nem firtatom, mert milliárdosként megengedheti magának, hogy stábot tartson. Miközben elhiteti, hogy ő írja az egymondatos bejegyzéseket, még az egyéniség ízű és butuskának látszó megfogalmazásokat is profik gondozzák. De ha így van, vajon mi a különbség a beszédeit stúdióban értelmező politikai szakírók és a színfal mögötti stábtagok között? Legföljebb az, hogy Trump kiszűri a szerinte ellenséges megnyilvánulásokat. Erre írja Lengyel László: „A Twitter-nyilvánosság mögött  ott rémlett és rémlik az újságíró, az elemző nélküli nyilvánosság képe”.

A jelenség ismerős a hazai nyilvánosságból is. Aznap, amikor a neves közíró cikke megjelent a Népszava Szép Szó-mellékletében, Orbán Viktor beszédet mondott Tusnádfürdőn. Az Echo TV-n kísértem figyelemmel, és nem sikerült időben elkapcsolnom, utána végighallgattam két újságíró „vitáját” is. Nem hagyták, hogy higgyek a fülemnek és a szememnek, hogy kritikával fogadjam a miniszterelnök eszmefuttatását és metakommunikációját. Arra akartak rábeszélni, hogy vegyem észre Orbánban a mindent előre látó zsenit, aki lám, már akkor megmondta... Holott a miniszterelnökünk nem tett mást Erdélyben, mint dióhéjban összefoglalta mindazt, amit ebben az évben máshol már fontosnak tartott elmondani. Ugyanezzel a rábeszélési mechanizmussal találkozhatunk persze akkor is, amikor Botka László beszél valahol, és az értékrendszeréhez közel álló újságírók vagy/és politológusok kommentálják az álláspontját.

Nem csoda, ha megcsömörlünk a hivatásos értelmezőktől, akik megkímélnének az önálló véleményalkotástól. Ezzel magyarázható, hogy a közösségi médiumokban már az ő kiközösítésükkel (exkommunikálásukkal) fogalmazzuk meg az első benyomásunkat. Mint Trump elnök, csak sokkal szegényebben és indokoltabban.         

Sokféleképpen értelmezték a miniszterelnök tusványosi beszédét, egy mozzanat azonban elsikkadt belőle. Miközben Orbán Viktor pontokba foglalta az erős ország ismérveit, megfogalmazta azt az alaptézist is, hogy akkor lehet erős „ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi tulajdon van”.  Ide sorolta az energia-, a bank- és a médiaszektort, amelyekben „egyértelmű nemzeti többség van”. Elárulta, hogy mintegy ezermilliárd forintot költött „az oktalanul privatizált” ágazatok visszavásárlására.

Az energia- és a bankpolitikához nem értek, médiapolitikát viszont negyedszázada tanítok. Azon tűnődöm, vajon szükség volt-e a külföldi tulajdonban lévő médiumok visszavásárlására. Arra jutottam, hogy a kormányzati médiapolitika mérföldköve 2015. február 6. Az úgynevezett G-napon vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer két alapembere, Orbán Viktor és Simicska Lajos összeveszett. Kibékíthetetlen ellentétük azt sugallta, hogy a miniszterelnök médiáról vallott elképzelése súlyos csorbát szenvedett. Ekkor derült ki, hogy kár volt egy kézbe adni a kormányközeli médiumok tulajdonjogát, a szakítással ugyanis a nyilvánosságiparban megszűnt az „erőteljes” nemzeti (hozzá hű) többség.

Ebből logikusan következett, ha Orbán Viktor nem akar még egyszer hasonló helyzetbe kerülni, akkor több kézbe kell adnia ama médiumokat, amelyek még külföldi kézben vannak. Lett az a pénz (nem tudjuk, hogy mennyi a bűvös ezermilliárdból), amelyet nem utasíthattak vissza a német tulajdonosok. Az már a sajtótörténet fintora, hogy nem is nagyon akarták. Ők Magyarország helyett régióban gondolkodtak, és épp visszavonulót fújtak. Megunták, hogy a „balkáni” országokban elburjánzott a korrupció, és igyekeztek szabadulni a magyarországi befektetéseiktől is.

Másfél évvel a G-nap után kirajzolódott a manapság ismert médiastruktúra, immár több magyar (nemzeti, kormányhoz lojális) tulajdonossal. A végső pecsét az osztrák tulajdonos kivásárlása lett a Népszabadságot megszüntető Mediaworks-ból. Most már „csak” a többfelé ágazó konglomerátum rakoncátlankodásra hajlamos elemeit kellett összehangolni egy propagandaminisztériumra hasonlító miniszterelnökségi kabinet közreműködésével. Ez volt az a pillanat, amidőn Orbán Viktor csaknem három évtizedes álmából fölébresztette a Tájékoztatási Hivatalt, a Hírlapkiadó Vállalatot és a megyei lapokat központi közleményekkel ellátó budapesti szerkesztőséget. Úgy rémlik, nincs új a Nap alatt.      

A legnagyobb unokám már egy centivel túlnőtt. 187, de még növésben van, ráadásul mutál. Ha telefonon beszélgetünk, mintha pincéből jönne föl a hangja. Az úgynevezett Z-nemzedékhez tartozik, digitális bevándorló nagyapját ő tanította meg az okostelefon használatára. Tegnap ünnepeltük a tizennegyedik születésnapját.

Ügyesen fényképez, meghökkentően jól kezeli a fény-árnyék jelenséget, és fotógrafikával bővítené a képzőművészeti portfólióját. Némi pénzt gyűjtött egy korszerűbb számítógépre, és úgy tervezi, hogy karácsonyra megveheti. A különbözetet pótoltuk ki, hogy már az iskolakezdésre megvásárolhassa. Ekkor ötlött fel egy másik kamasz, e sorok írója a múlt század hatvanas éveiből. Apám az Esti Hírlapot olvasta, és ragaszkodott hozzá, hogy délután ötkor, amikor hazatért a munkából, a konyhaasztalon várja az újság. Minden reggel adott egy forintot, és nagyvonalúságára jellemző, hogy nem kérte vissza a maradék harminc fillért.

Ötvenvalahány évvel ezelőtt az Esti Hírlap hetven fillérbe került, egy stollverk tízbe, egy zsömle negyvenbe, egy gombóc fagylalt ötvenbe, a legolcsóbb mozijegy pedig egy forint húsz fillérbe. Akkoriban hetente váltottam levelet egy berlini lánnyal, Brigitte-vel, és némi tusakodás után az összegyűjtött pénzt a német szókincs bővítésére költöttem. A zsebszótárt huszonhat forintért vettem, sötétkék borítója azóta kifakult, lapjai elsárgultak. De karnyújtásra van tőlem, és naponta nézegetem. Most például az Antifaschistischer Schutzwall kifejezést nem találom benne. Végül a kétkötetes „Nagyhalászból” bányászom elő, jelző nélkül védősáncot jelent.

Brigitte fejtegette egyik levelében, hogy a fasisztaellenes védősáncnak nevezett berlini fal szögesdrótos kiszögellése a padlásukon húzódik végig, és keresztben választja szét a házukat. Ők Kelet-Berlinben rekedtek, és így nem írta meg ugyan, ám a sorok közül kiolvashattam, hogy reményük sincs a város nyugati részébe átjutni, holott korábban gyakran látogatták a rokonokat és ismerősöket. A sors elsodorta Brigitte-t a szemem elől, én pedig ültem tegnap este a családi körben, és szemléltem az életművemet.

Az ünnepelt épp lapozgatta a New York-ról készült fotóalbumot. A nagynénje hozta neki Bécsből. Kisebbik lányom oda tért vissza Dubajból, ahol néhány esztendőt lehúzott a nemzetközi repülőtéren. S mert számítógépes projekteket menedzselt, tőle, az Y-nemzedékbelitől tanultam a digitális rendszerszemléletet.    

A szocialisták sosem ágyazódtak be a falvakba. Azt viszont még az ellenfeleik is elismerték, hogy az iparvárosi  és a nagyvárosi lakosok bizalmát élvezik. Volt idő, amikor például a fővárosi szervezet elérte a 19 ezres létszámot. Most csodálkoznék, ha az MSZP országszerte megközelítené a budapesti szervezet hajdani csúcsformáját.

Szavazói elöregedtek, kihaltak, az úgynevezett szocialista iparvárosok lakossága tengődik, és inkább a Jobbikhoz húz, aktivistái pedig elenyésztek. Szanyi Tibor tavaly nyáron három és négyezer közé saccolta a „fix embereket”, az akkoriban pártelnökké választott Molnár Gyula pedig hat és félezerről beszélt. Ugyanakkor a Fidesz mind a tizenegyezer szavazókörbe küldhet ellenőrt, és még marad is ötezer aktivistája. A Jobbiknak már nem maradna, de azért ellenőrzésre jutna egy-egy fix embere. Az MSZP-nek ebben a közegben kéne kapcsolatot teremteni és tartani a médiával. Egyre több jel utal arra, hogy három részre osztja a média eszközrendszerét, a nyilvánosságot.

A barátságos, közvetlenül befolyásolható zónát tekinti a legszűkebbnek. A szocialista politikusok délelőtt sajtótájékoztatót tartanak néhány kornyadozó újságíró jelenlétében, este pedig behívják őket egy-egy stúdióba, hogy beszéljenek a délelőtti témáról. Kirajzolódik előttük egy szélesebb és szürkébb zóna, amely nagyjából megfelel a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből kivált Simicska-médiabirodalomnak. Ide is elmehetnek interjúalanynak, csakhogy némi előnyben részesülnek a Jobbik politikusai, ezért az egyébként kormánykritikus szerkesztőségeket ellenséges területnek, a konkurencia melegágyának tekintik az MSZP képviselői. A kormánypárti sajtót bojkottálják. Kivették azonban belőle a Mészáros Lőrinc-féle 13 megyei napilapot, üzeneteikkel ugyanis szeretnének eljutni a falvak és kisvárosok népéhez.

A nyilvánosság szelektív kezeléséből nem az következik, hogy az MSZP esélyesnek tartja magát a választási győzelemre. Kommunikációjában arra gyúr, hogy megelőzze a Jobbikot, és a „liberális kispártok” (by Botka László) beolvasztásával a 2018-as országgyűlés második pártja, a parlamenti ellenzék vezető ereje legyen. Ez kétségkívül realista elképzelés, még ha a szocialista politikusok nem kötik is az orrunkra. Ennek épp az ellenkezőjével kampányolnak, tisztában vannak azonban anyagi és szervezeti helyzetükkel. Az a benyomásom, hogy azzal is beérnék, ha legyőznék a Jobbikot, és megakadályoznák a Fidesz kétharmados győzelmét.          

Tegnap az MSZP miniszterelnök-jelöltje sajtótájékoztatót tartott. A kormányon kérte számon, miért nem véd meg bennünket a digitális kiszolgáltatottságtól. Közlendőjével bekerült a Klubrádió műsorába is, Bolgár György egy Magyar Nemzet-cikk ürügyén hívta föl. Botka Lászlónak állítólag azt javasolták a tanácsadói, hogy mondjon le a szegedi polgármesterségről, máskülönben nem lesz elég ideje arra, hogy végigjárja az egész országot.

A szocialista politikus tagadta, hogy ilyesmit javasoltak volna neki, ő képesnek érzi magát mindkét munka ellátására. Hozzáfűzte, hogy „a jobboldali elkötelezettségű médiában” álhírek látnak róla napvilágot. A szövegösszefüggésből arra következtethettünk, hogy az esélyeit próbálja csökkenteni a Magyar Nemzet. Egy konzervatív napilapnak nem föltétlenül rokonszenves a baloldali fordulattal házaló politikus. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy olyan híreket is közöl, amelyek csakugyan csökkentik Botka választási esélyeit. Ezzel együtt az a benyomásom, hogy a Magyar Nemzet az úgynevezett G-nap után gyökeres fordulatot hajtott végre.

Több mint két éve, hogy nem az Orbán-kormány szócsöveként működik, hanem ellenzéki újságként, amely fürkésző szemmel figyeli a kormányzat tevékenységét. Még azt is megkockáztatom, hogy a valóság feltárását alaposabban, jobban műveli, mint az átalakulás nehézségeivel küszködő Népszava. Vajon a baloldali ellenzék legerősebb pártjának érdemes-é ellenségként elkönyvelnie a konzervatív ellenzéki napilapot? Vagy első számú politikusa jobban járna, ha elviselné a szórványos álhíreket, és rendszeresen kiaknázná az újságban rejlő lehetőségeket? Ha hatalomra törő politikus volnék, az esetleges álhírek olvastán csóválnám a fejem, de eszembe se jutna az ellenséges médiumok közé sorolni a Magyar Nemzetet.

Aki jövőre Magyarország miniszterelnöke akar lenni, a szándékát csak akkor valósíthatja meg, ha minél több embert ér el az üzeneteivel. Még akkor is így kéne gondolkodnia a Simicska-médiumokról, ha bizonyítható volna, hogy a Fidesz helyett a Jobbiknak csinálnának helyet a nyilvánosságban. De hogyan várhatnók Botka Lászlótól az árnyaltabb, gyakorlatiasabb médiaszemléletet, ha a vezetői tandem másik tagja, Molnár Gyula pártelnök még azt is zokon vette, hogy Vasárnapi Hírek az MSZP-n belüli véleménykülönbségekről cikkezett? Csak tán nem azt feltételezik, hogy a baloldali hetilap szintén álhírek gyártásával múlatja az időt?            

A kormány talált egy ellenséget, akivel kitapétázhatta az országot. A földkerekség 33. leggazdagabb emberét, akinek a vagyona, 25,2 milliárd dollár a tavaly 120 milliárd dollárnyi magyar nemzeti össztermék ötödrészével ér fel. A sors iróniája, hogy a Soros György elleni kampánnyal Orbán Viktor nem Botka László „Fizessenek a gazdagok!” kampányához csatlakozott. De mihez is?

A kerítésnél várakozó muzulmán bevándorlóknak üzent, az idegenek iránti ellenszenvet mélyítette, elhárította azonban a mögöttes tartalom hatását. Hát tehet ő arról, hogy a Magyarországról Amerikába elszármazott holokauszt-túlélő arcképe alá sokan írták oda a „büdös zsidó”-t is? A kormánypárti sajtóban pedig publicisták magyarázták, hogy a Soros elleni kampánynak semmi köze az antiszemitizmushoz. Váratlan helyről érkezett a segítség. Az izraeli miniszterelnök rendre utasította a kampány ellen tiltakozó nagykövetét, majd immár Budapesten, a Dohány-utcai zsinagógában nyilvánított véleményt időszerű politikai kérdésekről.

Heisler András, a Mazsihisz elnöke a két barátkozó miniszterelnök jelenlétében fejtette ki, hogy „Magyarországon el lehetett indítani egy olyan totális propagandakampányt, amelynek nyelvi és képi eszköztársa bennünk, zsidókban rossz emlékeket keltett.” Ez volt az a pillanat, amidőn már azt figyeltem, vajon az utána következő két politikus reagál-e a keserű megállapításra. A magyar kormányfő dossziéval a hóna alatt ment föl a pódiumra. Előre megírt szöveget olvasott, egyetlen szóval sem válaszolt Heisler szemrehányására. Még arra sem vette a fáradságot, hogy átfogalmazzon egy korábban elmondott beszédet. Változatlanul „a zsidó élet reneszánszáról” szónokolt, miközben a Mazsihisz elnöke néhány perce ennek épp az ellenkezőjéről beszélt.

Az izraeli kormányfő becsületére válik, hogy nem olvasott föl, hanem rögtönzött, ráadásul nem is az anyanyelvén. Okfejtése gyakorlott szónokra vallott, kár, hogy egyetlen szóval sem reagált Heisler András kifakadására. A magyar zsidók világi vezetője hiába kérte számon tehát a Soros-kampány mögöttes üzenetét, a miniszterelnökök fontosabbnak tartották átmenetileg egybehangzó érdekeiket, mint azt, hogy őt emberszámba vegyék. A kommunikációs helyzet képtelenségét a legszellemesebben Gábor György vallástörténész érzékeltette egy fészbukos bejegyzésben: „Ennyi Izrael-párti antiszemitát és ennyi Izrael-ellenes zsidót még nem látott Magyarország.”