Forradalmi újításra szánta el magát a Mediaworks. Néhány napja a kormányfő közeli Mészáros Lőrinc nevéhez köthető cég újjászervezte a hozzá tartozó megyei napilapok digitális változatát.

A hajdan volt Springer-lapok online kiadását eddig úgy böngésztem, hogy rámentem a Kemma.hu-ra, a tatabányai 24 Óra digitális változatára, és legördültem a képernyő legaljára, ahol a másik hét újság tartalmához is hozzáférhettem. A Komárom-Esztergom megyei online után következett a Szoljon (Jász-Nagykun-Szolnok), a Bama (Baranya), a Baon (Bács-Kiskun), a Beol (Békés), a Heol (Heves), a Sonline (Somogy) és végül a Teol (Tolna megyei online). Nem értettem, miért K-val kezdődik a lista, és miért Sz-szel folytatódik, utána viszont logikusnak hatott az ábécés felsorolás.

Az átalakítás óta szintén a Kemmával kezdődik a lajstrom, ám a Szoljon már az utolsó helyre került. Vajon miért? S ami még meglepőbb: miközben a Mediaworks-nél kötött ki a Nógrád Megyei Hírlap is, online változata sem a régi, sem az új listán nem kapott helyet. Mindezt persze előbb-utóbb meg lehet szokni, de ha szörfölünk a „forradalmi” változatban, két további következtetés is levonható. Az egyik az, hogy a dizájner szakmailag jó munkát végzett, az új módi kétségkívül szellősebb és áttekinthetőbb. Ha viszont a tartalmat is figyelembe vesszük, akkor ellentmondásosabb következtetésre juthatunk.

Megnövekedett a központi (budapesti) szerkesztőség jelentősége, és háttérbe szorultak a helyi, csak az adott megyére jellemző írások és fényképek. Ez sorvasztó következménnyel járhat a digitális olvasottság szempontjából. Az online korszerűsége nemcsak abban érhető tetten, hogy a megye határain belül élő olvasók előbb tehetnek szert információkra, mint a másnap reggeli újság előfizetői. A jelek arra utalnak, hogy a megyéből elszármazottak elveszíthetik kapcsolatukat a szűkebb pátriával. Az ország más részein, még inkább a külföldön élők eddig sem fizettek elő a papír alapú újságra, mert túl körülményesen és késve kaphatták volna meg. A számítógép elé ülve azonban naprakészen értesülhettek a szűkebb pátria fejleményeiről.

De ha a központi szerkesztőség túlzott mértékben tölti ki nemzetközi és országos információkkal az online változatot, akkor bizony megjósolható, hogy kevésbé látogatják majd az „államosított” megyei napilapok ügyetlenül újjászervezett digitális kiadását.         

Hivatása: bizalmi ember. Pártszervezőként Horn Gyula szürke eminenciása volt, Pintér Sándor helyett biztonsági cégeket vásárolt, a legutóbbi éveket pedig Simicska Lajos környezetében tölti. A sors iróniája, hogy a szocialista politikusok között ő volt az egyetlen, aki felismerte a vidéki sajtó jelentőségét, manapság viszont az általa is szervezett médiabirodalomnak szinte egyetlen vidéki szerkesztőséghez sincs köze. S mert tisztáztam a hivatását, már nem kell válaszolni arra a kérdésre, vajon újságíró lett-e a hajdani politikusból.

Csintalan Sándor műsorvezetést vállalt az egyik rádiónál, és jelenleg a Hír TV-ben helyettesíti a nyaraló Kálmán Olgát is. Tegnap este annyira uralta az Egyenesen című műsort, hogy el is felejtettem, kikkel beszélte meg az elmúlt hét eseményeit. Csak arra kaptam föl a fejem, hogy az egyiküket kedvesen, megjátszott szigorral figyelmeztette: „De nem ezt kérdeztem.” Talán azt hitte, hogy firtatott valamit, ám semmit sem kérdezett. Bár kétségkívül azzal kezdte, hogy arra kíváncsi, miszerint… Ám fejtegetésbe bonyolódott, amelyből kiderült, hogy a témáról figyelemre méltó véleménye van, mindazonáltal eszmefuttatásában egy fia kérdőjelet, még kérdő hangsúlyt se fedeztem föl.

Tünet ez a mai magyar nyilvánosságban, nemcsak őt jellemzi. Tucat számra akadnak olyan műsorvezetők, akik nem érik be azzal, hogy kérdezésre adták a fejüket, és némi visszafogottságra kárhoztatja őket a kenyérkereső foglalkozásuk. Nekik véleményük van, ismerik a helyzet ága-bogát, és ezt nem is akarják véka alá rejteni. Természetesen az interjút készítő is állíthat, bejelenthet, hangoztathat, kijelenthet, vallhat; lehetnek megállapításai, okfejtései, de ha elfelejt kérdezni, ráadásul túlbeszéli az alanyát, akkor felbillen a firtatás és az állítás közti arány. Ilyenkor kezdünk gyanakodni, hogy a műsorvezető nem jó helyen fejti ki a nyilvános tevékenységét.

Bár Csintalan Sándortól egy publicisztikát se olvastam, ő mégis publicista-típus, aki rögtönözve, élő szóban, rádió- és tévéműsorokban értelmezi a körülötte lévő valóságot. Állításokban látja a világot, és csak akkor ötlik föl benne, hogy érdeklődnie kellene nála érdekesebb embereknél, amikor önironikusan figyelmezteti magát - a múlt héten ez is megtörtént -, hogy voltaképpen kérdeznie kéne. Kacskaringós politikai előéletéből adódik, hogy slágfertigebben, naprakészebben, olykor szakértőbben fogalmazza meg az összefüggéseket, mint nyekegő beszélgetőpartnerei. Az a benyomásom, hogy a legszívesebben saját magával társalogna.       

Ma reggel az egyik tévéstúdióban megszólalt Gy. Németh Erzsébet. A Demokratikus Koalíció politikusa kifejtette, hogy a vizes világbajnokság idején levakart Soros-óriásplakátok kínos történelmi párhuzamot villantottak fel. Emlékeztették őt az 1936-os olimpiára, amikor Hitlerék átmenetileg eltüntették a zsidógyűlöletre uszító feliratokat. S mert a másik baloldali párt politikusai is utalgatnak a berlini olimpiára, talán nem valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy az egymással is vetélkedő DK meg MSZP kampánystábjában ugyanarra a következtetésre jutottak. Ennél tovább nem is mentek, holott lett volna mit kibontani.

Ezt tőlük függetlenül e sorok írója meg is tette. Idéztem Goebbels naplójából három tőmondatot, amelyből kirajzolódott a náci propaganda szándéka. Értelmezéséhez elolvastam Leni Riefenstahl Memoiren című emlékiratából az olimpiáról készített dokumentumfilm előzményeit és Steven Bach amerikai filmtörténész Leni című monográfiájából az ide vonatkozó fejezetet. A világhálón pedig megnéztem a Race (A legendák ideje) című, 2015-ben forgatott játékfilmet. Kiderült belőle, hogy Avery Brundage amerikai sportdiplomata miként zsarolta meg a német sportminisztert: ha a feliratokat és a horogkeresztes zászlókat nem takarítják el a berlini utcáról, akkor az Egyesült Államok nem vesz részt az olimpián.

Az utóbbi mozzanatokat már nem is használtam fel, mert az utókor álláspontját tükrözték. A náci propaganda-miniszter viszont azon melegében, kíméletlen őszinteséggel rögzítette a véleményét. Nem gondolom, hogy a Médianapló legjobb írását tettem közzé, mindazonáltal feltűnő visszhangot keltett a Három szikár mondat Goebbels naplójából című bejegyzés. Eddig 23826-an olvasták, és 135 hozzászólás látott napvilágot. Mindkét adat arról árulkodik, hogy a kínálkozó történelmi párhuzam legalábbis a netezők körében érdeklődést váltott ki. Ezt a kíváncsiságot a baloldali ellenzék két legerősebb pártja akár a saját javára is fordíthatta volna, ha politikusai közül bárkinek eszébe jut, hogy érdemes volna néhány órányi munkát szentelni a figyelemre méltó témának.

Vajon a kampánystábok tagjai elmentek nyaralni, és az ügyeletestől csak a berlini mozzanat felvillantására telt? Vagy a kánikulában is tartják ugyan a frontot, de semmi sem jutott az eszükbe? Az ilyen és ehhez hasonló szellemi restségek nyomán az a benyomásom, hogy okkal következtethetünk a parlamenti ellenzék lustaságára. Vagy inkább a tehetségtelenségére?

A korral jár, hogy ragaszkodunk a beidegződéseinkhez. Amidőn a digitális bevándorlókról tűnődtem, mindig ama felmérést idéztem, miszerint a hatvan fölöttiek 3,9 százaléka használ számítógépet. Százból tehát négyen. El-elborzadtak az olvasók, de csak egy kérte számon, vajon az arány megfelel-e még a valóságnak. Emlékeztem ugyan, hogy a felmérés 2009-ből való, de csak ekkor tudtam meg, hogy nemrégiben a 4 Life Direct 600 ezer nyugdíjasnál talált Facebook-profilt. Azóta 20 százalékra hivatkozom.    

Hasonló cipőben jár Németh Péter, a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője is. Amikor csak teheti, ragaszkodik a bűvös 90-hez. Tegnap például azt fejtegette volt lapjában, hogy a Soros György elleni gyűlöletkampány „a média több mint kilencven százalékán” terült szét. Olyan felmérést nem ismerek, hogy a Fidesz ekkora mértékben uralná a nyilvánosságot. De ha volt is, Németh Péter miért nem hivatkozik rá - növelné a hitelességét. Aztán beugrott, hogy Molnár Gyula két hete kimondta: „A média 94-95 százaléka nem szabad.” (ATV, 2017. 06.28.)

Az MSZP elnöke sem nevezte meg a szám forrását, de ha nincs ilyen felmérés, csak abból indulhatott ki, hogy mekkora a médiafelület, amelyet a pártja közvetlenül befolyásolhat. Márpedig a Népszava, a Vasárnapi Hírek és a Szabad Föld kiadóhivatala közös, és a pártlogika alapján akár még ki is jöhet az öt-hat százalék. A szocialista politikus ellenséges felületnek nyilvánította a Jobbikot nyilvánossághoz juttató Simicska-féle médiabirodalmat, a jóindulatú semlegességet tanúsító RTL Klubot és Indexet is. De a Népszava nyugállományú főszerkesztőjének miért kéne őt e közelítésmódban követnie? 

Idestova hat éve mosolyogtunk Gyurcsány Ferenc szocialista politikus fészbukos bejegyzésén: „Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.” (2011.10.20.) Azon már kevésbé, hogy Andrassew Iván fölelevenített egy beszélgetést Gyurcsány miniszterelnöki időszakából: „Amikor szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt.” (Balpart.hu, 2012.09.03.) Szanyi Tibor szocialista politikus pedig elénk tárta: „A Népszava pártlap, akárhogy is színezzük.” (Index.hu, 2014.04.18.)

Németh Péter nem tagadja, hogy néhány hete korántsem önszántából vonult vissza, az okról azonban nem beszélt. Ha azért kellett nyugdíjba mennie, mert a Népszava nemcsak az MSZP, hanem az egész baloldal lapja szeretne lenni, érdemes volna felülvizsgálni a több mint 90 százalékot.

Ha Kunhalmi Ágnes megjelenik a képernyőn, szorongás fog el. Megint talál mondani valamit, amin kuncogni kezd a fél ország, vagy ő maga kuncogja szét a műsort, kétségek között hagyva bennünket, vajon ennyire szeret-e kacagni, vagy csak felöntött a garatra. Most józanul, egy reggeli tévéműsorban marasztalta el a kormányzati kommunikációt a Soros György elleni óriásplakátokért. Ez csúszott ki a száján: „Egy szegény öregemberrel kiplakátolták az országot.”

A jelző azt is jelentheti, hogy a kormányzat éppen tönkreteszi egy ismert személyiség renoméját, ezért az üzletember akár szegénynek is vélhető. Mégis jobban járt volna a szocialista politikus, ha inkább sajnálatra méltónak, esetleg karaktergyilkosság áldozatának nevezi, elvégre a földkerekség egyik leggazdagabb vállalkozójáról beszélt. A Forbes idei listáján Soros György a 33. helyen kötött ki a maga 25.2 milliárd dollárjával. Ha jól számolom, ez körülbelül 7000 milliárd forintnak felel meg, a magyar nemzeti össztermék egynegyedének.

Szegény Soros Györgynek amúgy is furcsa osztályrész jutott a magyarországi sajtóban. A Mediaworks-hálózat (ama 13 megyei napilap, amely nemrégiben került  kormányközeli kézbe) cikket közölt Mikor mond igazat George Soros? címmel. Aláírásként az MW szerepel, ami azt sejteti, hogy a budapesti szerkesztőségből küldték a nem föltétlenül dicsérő hangvételű okfejtést. S hogy ne legyen kétségünk az elmarasztalt üzletember hovatartozása felől, a fényképe alatt egy idézet látott napvilágot, utána pedig ez: „- üzente George Soros”.

Bizonyos nagyjaink eddig csak magánemberi buzgólkodás nyomán idegenedtek el tőlünk. A néhai közíró, Szentmihályi Szabó Péter imigyen foglalta csokorba őket: „Tom Lantos és Imre Kertész, sőt George Soros hatalma és befolyása sem elég arra, hogy a tényekkel szembeszálljon.” (Demokrata, 2007. szeptember 6.) Ami egy évtizede csupán néhány ezer olvasóhoz jutott el, az most a vidéki újságolvasók százezreit kecsegteti gyűlölni valóval. Üdítő kivétel a Fejér Megyei Hírlap. Maradéktalanul közölte a cikk szövegét, a címet azonban így változtatta meg: „Mikor mond igazat?”

Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a bűnbánó kormány nyomására a szerkesztőség még egyszer belenyúlt a közlésbe. Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter egy ATV-beli interjúban osztotta meg velünk a titkot, hogy az amerikai milliárdos magyar állampolgár is. Ezzel magyarázom, hogy a székesfehérvári újságban ez olvasható a fénykép alatt: „Soros György”.               

Üldögélünk a digitális kávéház törzsasztalánál. Beszélgetünk, diskurálunk, eszmét cserélünk. Okos mondatok hangzanak el a tegnapi bejegyzésemről, egy-két pontosítást meg is köszönök. E körben jól érzem magam, nem értem azonban, hogy miért inkognitóban foglaltak helyet. Van még két üres szék, ezekre végképp ismeretlen, ráadásul kásásan beszélő emberek telepednek. Néhány fröccs után jöttek át az épület másik szárnyából, a digitális kocsmából.

Bejegyzésem tegnap este hat és hét között került föl az Index.hu fórumára. Azóta 12083-an olvasták, és 63 kommentben szóltak hozzá. Okosan vagy indulatosan, ezúttal is vegyes a felhozatal. Meglep viszont az egyik mondatom karrierje. Öten is elmarasztalnak, mondván: igazi értelmiségi nem írja magáról, hogy értelmiségi. Az olykor trágár megbélyegzéseknek semmi közük a bejegyzés témájához, mindazonáltal tűnődésre késztetnek. Tizenöt könyv után talán állíthatnám, hogy értelmiségi vagyok, de nem szoktam. Akik ismernek, anélkül is elhiszik, hogy szóba hoznám. Vajon mit is írtam tegnap?

„Mi, értelmiségiek hajlamosak vagyunk arra, hogy ha nem értünk valamit, olyan összefüggést vázolunk fel, amely érdekesen hangzik.” Biztos, hogy ez a kivagyiság, az önhittség, a nagyképűség megnyilvánulása? Szándékom szerint annak felismerése, hogy az iskolázott emberek nehezen viselik el a tanácstalanságukat, sebezhetőségüket. Nem ismerjük ki magunkat a fejlemények között, ezért látványos elmélettel kötjük össze a rejtelmes részleteket. Ha már egy társadalmi réteget jellemeztem az idézett mondattal, inkább kritikával illettem, némi öniróniával is fűszerezve.

Ismerős a jelenség enyhébb, fájdalmasabb formája is. Évtizedek óta tanítok, és vissza-visszatérő élményem, amit a főiskolások és az egyetemisták meséltek. Az első év után hazalátogattak az óhatatlanul rájuk ragadt értelmiségi látásmóddal, és a családi asztalnál valamit a fonákjáról mutattak be, valakit csipkelődve jellemeztek. A csúfondáros, gunyoros, kesernyés megjegyzést zavart, olykor dermedt csönd fogadta. Az első generációs értelmiségi ekkor vette észre, hogy otthon hagyott szerettei már nem értik az ő észjárását. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, ha félreértik, és még meg is sértődnek.

Az a benyomásom, hogy tegnap este óta a Médianapló immár a közélet szerves része. Vonatkozik rá Török Gábor politológus mélyen szántó megállapítása: „A közéletben nincs irónia, mert az emberek nem értik, vagy félreértik.” (ATV, 2017. június 21.)     

Túllőtt-e Orbán a célon? Ezt firtatta Lendvai Ildikó tegnap este. A szocialista politikus tévéstúdióban vette sorra a lehetőségeket. 1. A Soros-óriásplakátokkal kitapétázott ország látványa meghökkentette a nyilvánosság nemzetközi fórumain közlő újságírókat, ezért fúj visszavonulást a magyar kormány. 2. Netanjahu hamarosan Budapestre látogat, és az izraeli meg a magyar miniszterelnök suba alatt állapodott meg arról, hogy eltűnnek a hozzáadott értékkel („Büdös zsidó”) telefirkált plakátok.

Mi, értelmiségiek hajlamosak vagyunk arra, hogy ha nem értünk valamit, olyan összefüggést vázolunk fel, amely érdekesen hangzik. E sorok írója azt feltételezi, hogy a Soros-tapéták eltüntetése és az úszó világbajnokság kezdete között is van összefüggés. Kínos volna, ha a Ferihegy felől érkező külföldi vendégek azon tűnődnének, vajon ki az a ráncos arcú, horgas orrú öregúr, aki gúnyosan néz le a kerítésekről és fa- vagy fémkeretbe foglalt állványokról. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Goebbels naplóját olvasom. Hitler népnevelési és propagandaügyi minisztere ezt jegyzi föl 1936. március 31-én: „Egész Berlin fellobogózva.” Annak örvendezik, hogy a választásnak nevezett nemzeti szocialista konzultáción a szavazók 98,8 százaléka voksolt rájuk.

Azt már én fűzöm hozzá, hogy a közelgő olimpia fölött viharfelhők gyülekeznek. Külföldön bojkottra szólítanak föl, leginkább az Egyesült Államokban. Avery Brundage amerikai sportdiplomata, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság későbbi elnöke nem híve ugyan a bojkottnak, de amikor körülnéz a német fővárosban, döbbenten fedezi föl a horogkeresztes zászlóerdőt és a zsidó üzletek kirakatát téglákkal átrendező egyenruhásokat. A sportminisztertől követeli a választási kampányból visszamaradt külsőségek eltüntetését. Hitlernek fontos az olimpia, mert sikerétől a Harmadik Birodalom elfogadását várja világszerte, a propagandáért felelős minisztere 1936. június 26-én be is jegyzi: „A pártnak háttérbe kell vonulnia.”

A horogkeresztes zászlók megfogyatkoznak, egyik napról a másikra eltűnnek a Zsidókat nem szolgálunk ki!, a Zsidóknak belépni tilos!, a Zsidók jelenléte nem kívánatos! feliratok, a zsidóverő támadásokat felfüggesztik, és a zsidók ellen uszító kormánylapot, a Der Stürmer-t csupán a pult alól lehet árusítani. Még javában zajlik a világ legjelentősebb sporteseménye, amidőn 1936. augusztus 8-án Goebbels ezt körmöli naplójába: „Ha vége az olimpiának, durvábbak leszünk.”        

Németh Szilárd ezt fejtegette a Népszava hasábjain: „Van a sajtónak egy jelentős része, amelyben gyakorlatilag nem is újságírók dolgoznak, hanem ügynökök, aktivisták.” Elismeréssel adóztam a kormánypárti politikusnak, mert a jelentős jelzőről arra következtettem, hogy önkritikus megjegyzés hagyta el a száját. Elvégre kizárólag a saját sajtójukra gondolhatott, amely csakugyan jelentős mértékben uralja a hazai nyilvánosságot. A folytatás kijózanított: „Nekik az a dolguk, hogy lejárassanak engem, a miniszterelnököt, a pártomat.”

Tünetértékű, ha egy párt a rossz hírét, például az ellentmondások feszegetését a nyilvánosság képviselőin próbálja leverni. Ki más volna felelős, ha nem az újságíró, aki úgy firtatja a választópolgárok nevében hozott döntések okát, hogy előtte összegereblyézte a tényeket? Mulatságos, ha a Fidesz megmondó embere nem érti a média működését, de az zavar, ha ellenzéki politikusok is a hivatásos kérdezőket marasztalják el. Becsületükre válik, hogy ők legalább nem ügynöközik le az újságírókat. Pár(t)ját ritkítja, hogy például az MSZP vezetőiben médiaellenes hangulat alakult ki.

Bojkottálják a kormánypárti sajtó jelentős részét, mert ott nem újságírók, hanem propagandisták dolgoznak? Ebben van igazság, ettől azonban még kifejthetnék az álláspontjukat, mondjuk álhírekkel vitatkozhatnának a kormányhoz kötődő médiumokban. Nem bojkottálják, csupán ellenérdekeltnek tüntetik föl a Simicska-féle médiabirodalomhoz tartozó szerkesztőségeket? Ebben is van igazság, ettől azonban még ügyesebben használhatnák ki a Hír TV-ben vagy a Magyar Nemzetben rejlő lehetőségeket. A helyzet akkor kezd tragikomikussá válni, ha már a baráti vagy „csak” jóindulatú semlegességet tanúsító szerkesztőségeket is hibáztatják.

Molnár Gyula pártelnök a Vasárnapi Hírek egyik munkatársát marasztalta el, aki szocialista politikusok kiszivárogtatása nyomán merészelte megírni, hogy a miniszterelnök-jelölt Botka László mögött korántsem egyöntetű az egység. Harangozó Tamás ugyanezért gúnyosan „Dull kollégának” nevezte az Index.hu pártügyekkel foglalkozó munkatársát. Holott a két politikai szakíró csak azt csinálta, ami a dolga: információkat gyűjtött, és kérdéseket tett föl. A politikus és az újságíró kapcsolatát a kölcsönös egymásra utaltság jellemzi. Azért nem lehetünk meg egymás nélkül, mert nekik nyilvánosságra van szükségük, nekünk pedig információkra. E kutya-macska barátságnak aligha kedvez, ha a kutya fölkergeti a macskát a fára.                  

A kormány miért vetette meg a salgótarjáni újságot? című bejegyzésemet 2694-en olvasták. Ez több, mint amennyire számítottam, és kevesebb, mint a júliusi átlag. (Az első tíz nap bejegyzéseit 36397-en kísérték figyelemmel.) Mindössze ketten szóltak azonban hozzá az Index.hu vitafórumán, közülük az egyik kommentjén tűnődöm.

Andy73 ezt a mondatomat pécézte ki: „Csakhogy a világnézeti semlegesség változatlanul jellemez öt megyei napilapot.” Majd firtatta: „Ez valami vicc?” Nem tudom, hogy ki rejlik az álnév mögött, bár a korábbi kommentjeiből kirajzolódik, hogy értelmiségi, vidéki nagyvárosban lakik, valószínűleg Szegeden, mert ismeri a Délmagyarország című napilapot, az róla a véleménye, hogy „balra tart”. Nem szokott gorombán fogalmazni, ezért tapintatosan, a nyilvánosság kizárásával válaszoltam neki: „Ismerve szakmai alaposságát, szívesen módosítanám az olvasói benyomásaimat, ha bebizonyítaná a győri Kisalföld, a szegedi Délmagyarország, a miskolci Észak-Magyarország, a nyíregyházi Kelet-Magyarország és a debreceni Hajdú-bihari Napló világnézeti (ellenzéki) egyoldalúságát. Előre is köszönöm.”

Tegnap 17.08 óta nem érkezett válasz. Andy73 hallgat, mint hal a szatyorban. A Tisza miatt választottam e hasonlatot a két kézenfekvő közül. Ha megbántani akartam volna az ismeretlen kommentelőt, azt írtam volna, hogy hallgat, mint süket disznó a búzában. Érteni vélem a visszavonulását. Olvas egy helyi napilapot, esetleg családi kapcsolat révén egy másikat is, nincs azonban általánosítható tapasztalata arról az ötről, amelyek még nem kötődnek a vezető kormánypárthoz. A terjedelem fogytán nem mennék bele a mindkettőnk által ismert Délmagyarország értékelésébe, de ha Andy73 kifejti a véleményét róla, hozzáfűzném a magamét is, és talán hiteles kép kerekedne a szegedi polgármester, Botka László nyilvánosságszemléletéről.

A másik négy megyei napilap ürügyén viszont általánosítanék. Egyelőre csupán annyiban részei az állami propagandagépezetnek, hogy jó pénzért közlik az országszerte ismert kormányzati hirdetéseket. Mint ahogy lényegesen kevesebbért a szocialista miniszterelnök-jelölt, Botka László harmadnyi-negyednyi terjedelmű Fizessenek a gazdagok! hirdetését is. A publicisztikájuk még nem sorvadt el, jegyzetíróik ugyanis megírhatják a véleményüket Orbánék hatalomgyakorlásáról - és az ellenzék tehetetlenkedéséről. Híre járja, hogy az ő kiadóhivatalaikat is kerülgetik a kormányzat bizalmi emberei, és van az a pénz…

Amióta a volt miniszterelnök Orbán Viktor külföldi bankszámláival bíbelődik, gyakran szólaltatják meg a nyilvánosság fórumain. A 168 Óra című közéleti magazin múlt heti számába például interjút készítettek vele, és óhatatlanul szóba került fél évtizednyi kormányfői tevékenysége is. Gyurcsány Ferenc némi öniróniával vallotta be: „Ma már világos, hogy nem tudok a vízen járni.” A közismert szókapcsolat nyomába eredtem. Gyökerei a Bibliába és nagyon régi értelmezésekbe nyúlnak vissza.

Jézus elvonult imádkozni egy hegy (domb) tetejére, és azzal búcsúzott alant, egy csónakban (hajóban) várakozó tanítványaitól, hogy várjanak rá. Csakhogy közben szél kerekedett, és az úszó alkalmatosságot öt-hat kilométernyire sodorta a tengeren. Ám ez nem zavarta a leleményes Jézust. Lement a partra, és a vízen járva közelítette meg a tanítványait. Követői ekkor hitték el, hogy csakugyan Isten fia. A történet sokfelé ágazott a legutóbbi két évezredben. A részletektől azért kímélem meg az olvasót, mert az alapsztori megmozgatta a XXi. századi magyar értelmezők képzeletét is. Néhány példa a gyűjteményemből. 

Erdélyi S. Gábor kritikus írta Orbán Viktorról: „A szemünk előtt lett virgonc lázadóból, minden hájjal megkent ravasz rebellisből miniszterelnök, népvezér, próféta, kacsázva vízen járó.” (168 Óra, 2006.06.01.) Daróczi Dávid volt kormány-szóvivő ezzel a mondattal búcsúzott Gyurcsány Ferenctől: "Amikor azt láttam, hogy ha vízen jár, akkor azt kérdezték tőle, hogy miért nem tud úszni, éreztem, hogy itt a vége." (Népszabadság, 2009.05.09.)  Orbánról pedig ezt állította Farkasházy Tivadar újságíró: „Az egyetlen focista a világon, aki vízen is tud járni.” (Népszava, 2013.05.11.)

A teljesség kedvéért Csuhaj Ildikó újságíró megjegyezte: „A jobboldali értelmiségiek azt látják, hogy Orbán Viktor nem tud a vízen járni.” (ATV, 2015.03.18.) Havas Henrik műsorvezető ezt találta mondani Gyurcsány Ferencről: „Már majdnem hogy a vízen jár.” (ATV, 2017.04.01.) Balla D. Károly ungvári költő imigyen tágította ki a bibliai történetet: "Ahol szétnyílt a tenger, ott nem lehet vízen járni.” (Facebook.com, 2017.06.15.) Végezetül a politológus Galló Béla ennyi esélyt adott az MSZP-nek a jövőre esedékes országgyűlési választáson: „Ha csak valami csoda folytán a győzelemre ittas Botka László nem tanul meg járni a vízen.” (Mozgástér.blog, 2017.06.27.)

A költő kilóg a mai politikusértelmezők sorából. Úgy különbözteti meg a halandókat Isten fiától, hogy nekünk széles sávot kéne víztelenítenünk a tengerben, máskülönben aligha juthatunk el az ígéret földjére. A múlt héten az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Gyurcsány Ferenc végre közénk sorolta magát.