Egy álneves kommentelő felrója, hogy legutóbb tizenhárom megyei napilapról írtam, amelyek a Mediaworks nevű cég tulajdonában találták magukat, noha korábban tizenkettőt emlegettem. Elírás? - kérdezte. Feltételezésem szerint mindketten olyan szakmát művelünk, az újságírást, amelyben majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Ezúttal azonban másról van szó.

Néhány napja a Mészáros Lőrinc cégbirodalmához tartozó Mediaworks megvásárolta a Nógrád Megyei Hírlapot is, ezzel vidéki napilapjainak száma tizennégyre nőtt. (A megyeiek mellett van még egy városi napilapja is, a Dunaújvárosi Hírlap.) Márpedig az NMH a rendszerváltás óta kilógott a vidéki sajtóból. Lazán kapcsolódott például a mediaworks-ös újságok korábbi tulajdonosához, a Springerhez. Igénybe vette a német cég hír- és egyéb szolgáltatásait, vezetője részt vett a főszerkesztői értekezleteken, tulajdonjogilag azonban egy nyomdász családhoz tartozott. Olyannyira, hogy a Mediaworks honlapján nem is lehetett hozzáférni a salgótarjáni újság online kiadásához. Néhány perce néztem meg, még most sincs rajta, holott a tulajdonba vételi szerződésen már megszáradt a tinta.

A salgótarjáni újság körülbelül annyi példányban jut el az olvasókhoz, mint a Magyar Hírlap. Úgy nyolcezerre saccolom, ami nem vet jó fényt az országos terjesztésű napilapra, Magyarország egyik legkisebb megyéjében viszont tiszteletre méltó példányszám, bár aligha elég a nyereségessé váláshoz. Ezen érdekes módon segített a kiadóhivatal. A megye balassagyarmati része inkább a jobboldalra szokott szavazni, a tarjáni rész viszont a balra, ezért politikai kérdésekben a szerkesztőség nem nagyon foglalt állást. Ezt megsínylette ugyan a publicisztikája, de sikerült előnyös szerződést kötnie a többnyire jobboldali többségű megyei önkormányzattal és a többnyire baloldal által irányított megyeszékhellyel.

E jóindulatú semlegességgel már nem éri be a fennálló hatalom. Közeledik az országgyűlési választás, és a kormányzati logika alapján csökkenteni kéne az MSZP-s polgármester meg a baloldali pártok salgótarjáni esélyeit. Ehhez kellett felvásárolni a kétségkívül kis példányszámú, de Nógrádban a legnagyobb olvasottságnak örvendő médiumot. Csakhogy a világnézeti semlegesség változatlanul jellemez öt megyei napilapot. Nem lepődnék meg, ha a végrehajtó hatalom további kísérleteket tenne a pillanatnyilag még függetlenségükhöz ragaszkodó szerkesztőségek eltulajdonítására. 

A kétezres években tíz szemeszternyit tanítottam a szombathelyi főiskolán. Érdekel, ami a városban történik, mostanában például a Czeglédy-ügy borzolja a kedélyeket. A szocialisták közismert védőügyvédje előzetes letartóztatásban, aki meg akarja ismerni tanulságos történetét, leginkább Hajba Ferenc cikkéből tájékozódhat, a 168 Óra című hetilap múlt heti számából.

Ha a helyi sajtó egyáltalán írt valamit a szövevényes ügyről, azt MW szignóval jelölte, ami a Mediaworks központi szerkesztőségét jelenti. (A budapesti redakcióban nyilván jobban tudják, mi történt Szombathelyen.) Tegnap végre megszólalt Illés Károly alpolgármester, szerinte a városházi ellenzék azért hozta elő a stadion-ügyet, hogy eltakarja vele Czeglédy Csaba bűntetteit. Ezekre azért nem térek ki, mert csupán évek múlva derülhet ki, vajon a fineszes ügyvéd zsebre dolgozott-e egy másik ügyben, amelynek egyébként semmi köze a stadionépítéshez. De miért éppen most tartóztatták le, miért járatták vezetőszáron a kamerák előtt?

A Vas Népe című szombathelyi napilap 2013. szeptember 13-án adta hírül, hogy a régió országgyűlési képviselője, Dr. Hende Csaba a 9,6 milliárd forintért újjáépítendő futballstadionról közölte: „Úgy döntöttünk, hogy a cég felügyelőbizottságának élére egy, az ellenzék által javasolt vezetőt fogunk kinevezni.” Talán elharapja a nyelvét, ha tudta volna, hogy Czeglédy Csaba láthat bele az építtetők kártyáiba. Jóhiszeműen tételezzük föl, hogy a stadion körül minden rendben. Nincs túlárazás, nincsenek műszaki hibák, csupán a csúszások miatt kéne kötbérezni néhány száz millió forinttal a vállalkozó céget. Fogadjuk el azt is, hogy bár a városvezetés követelhetne kötbért, a gyors befejezés érdekében elállna inkább a pertől. Ekkor jött „a szocialisták fenegyereke” (by Hajba Ferenc), aki beleköpne a levesbe. Másnap, az önkormányzati testület ülésén hozta volna nyilvánosságra a kínos ügyet.

Ha már az alpolgármester sorrendről beszélt a Vas Népe tegnapi számában, akkor az a fránya sorrend árulkodik a hatalom természetéről. Nem a stadion takarja el az ügyvéd üzleti ügyeit, hanem a letartóztatás a stadionépítés körüli gondokat. A régió legjelentősebb kormánypárti politikusa demokratikusan döntött 2013 őszén, amikor lehetővé tette, hogy az ellenzék beleláthasson a stadionépítők kártyáiba. Helybéli ismerőseim szerint gesztusával, e tragikai vétséggel is magyarázható, hogy Hende Csaba miniszteri megbízatása hamarosan megszűnt. Ezzel vége, németesen szólva Ende Csaba lett.     

Majd’ minden pártnak megvan a maga Németh Szilárdja. Az a politikus, aki pofonegyszerűen, közérthetően fogalmaz; mondataiban a pártra szavazó választópolgárok saját érzelmeikre, gondolataikra ismernek. Például a hatalmat gyakorlók megmondó embere e hét elején, a történeti hűség kedvéért július 3-án azt fejtegette az ATV stúdiójában, hogy a Cosa Nostra nevű itáliai maffia és az úgynevezett Soros-civilek között hasonlóság fedezhető fel.

A műsorvezető kajánul firtatta a meghökkentő összefüggést, mire az interjúalany sértődötten kérdezett vissza: „Nem néz ki belőlem, hogy ezt én találtam ki?” Hát nem. Mégis az a benyomásom, hogy ez csupán a látszat. A birkózó külsejű politikus hatásának épp az a titka - ebben még ránk, szemüveges és nyeszlett értelmiségiekre is hasonlít -, hogy ha valamit nem ért, akkor összefüggést keres az egymáshoz nem illő jelenségek között. A Népszava mai számában indokolt is: „A Soros-féle szervezetek a törvényes, alkotmányos, demokratikus rendet támadják, és úgy szerveződnek, mint a Cosa Nostra. Ezt érteni kell, nem félreérteni.”

Isten bizony értem. Csakhogy cosanostrás hasonlatával minden hálózatszerűen működő szervezetet maffiának lehetne minősíteni, ami abszurd feltételezés az internet korában. A net, ugye, hálózatot jelent angolul. Németül ugyanez a Netz, ebből származik a necces jelzőnk. Márpedig a terjedelmes újság-interjú bővelkedik necces megfogalmazásokban. Ha a Fidesz-szavazók olvasnák a baloldali napilapot, alighanem elhinnék Németh Szilárdnak, hogy „Simicska soha nem volt olyan elvtelen és korrupciós viszonyban a Fidesszel, mint most a Jobbikkal.” A mennyezet nem szakadt le a szobában, ahol az interjú készült, mert az újságíró Zoltai Ákos megemlíthette, hogy a 2010-es választási kampányban a Fidesz még kedvezményesebben vásárolt óriásplakát-helyeket a Simicska-cégtől, mint most a Jobbik.

Drabális beszélgetőpartnere ekkor nevezte „hírhamisításnak” a 24.hu digitális felületén nyilvánosságra hozott dokumentumokat. Az ilyen megjegyzésért vajon kinevessük-e Németh Szilárdot, vagy bosszankodjunk rajta? Félő, hogy kommunikációs szempontból telitalálat a szerepeltetése. A jelek arról árulkodnak, hogy a Fidesz ökle azért csinál hülyét magából a kívülállók előtt, mert zsigerből jövő megnyilvánulásaival erősíteni szeretné a saját közösség belső egységét. Lám, ebbéli igyekezetében még ama áldozatra is képes, hogy elmerészkedjen az ellenzéki nyilvánosság fórumaira.

A szocialisták elnöke mostanában a miniszterelnök-jelölt szegedi polgármester mögött tűnik föl. Fegyelmezettségét illik méltányolni. Kár, hogy lépten-nyomon olyan ellentmondásokba keveredik, amelyekből kisejlik, hogy Molnár Gyula hadilábon áll a nyilvánossággal.  

Meghirdette a kormánypárti médiumok bojkottját, ám "kifelejtette” közülük a megyei napilapokat. Elvégre öt eleve nem tartozik Orbánék befolyási körébe, a többi tizenhárom viszont elég fontos ahhoz, hogy a szocialista politikusok mégis megszólaljanak bennük. Aztán kiderült, hogy ellenséges felületnek tekinti a Simicska-féle médiabirodalomhoz tartozó szerkesztőségeket, mondván, hogy „Se Simicska, se Habony.” Ezt többször is megismételte, amiből azt vonhatnók le, hogy fontosabbnak tartja az Orbán-kormányt kritikával illető ellenzéki orgánumoktól való elhatárolódást, mint a kormánypártiak bojkottját.

Talán csak nem gondolta végig, mivel jár egy rossz sorrendben megfogalmazott jelmondat? Vagy végiggondolta, és reálisabb célnak tekinti a Jobbikénál nagyobb képviselőcsoport létrehozását a 2018-as országgyűlésben? Erre is törekedhet egy ellenzéki párt, még ha nem köti is a nyilvánosság orrára. De akkor a pártelnök mit keres Botka László mögött, aki Orbánék legyőzésénél kevesebbel nem éri be? Molnár Gyula tegnap este még inkább szűkítette a felhasználható kommunikációs kört. A Simicska-féle Hír TV stúdiójában elmarasztalta az MSZP befolyási övezetébe sorolható Vasárnapi Hírek egyik munkatársát.

A politikai szakíró beszámolt a szocialista párton belüli feszültségekről, amelyek a pártelnök szerint nem felelnek meg a valóságnak. Csakhogy a meg nem nevezett újságíró a szakma szabályai szerint járt el. Mozgósította parlamenti kapcsolatrendszerét, és megszólaltatta azokat a szocialista politikusokat, akik név nélkül ugyan, de bírálták a pártvezetést. Elképzelhető, hogy a bírálatokat megélhetési szempontok is motiválták, az újságírónak azonban nem az a dolga, hogy egy politikai szervezet pillanatnyi vonalvezetéséhez simuljon, hanem hogy a belső mozgásokról tájékoztassa a nyilvánosságot.

Különösen akkor, ha kedden reggel még a párt parlamenti frakcióvezetője azt magyarázza az egyébként bojkottált Magyar Rádióban, hogy a plakátháborúban a Jobbik (és Simicska) rovására kéne megegyezni a Fidesszel, majd délután a párt sajtófőnöke kizárással fenyegeti ama szocialista politikusokat, akik a reggeli állásponthoz tartanák magukat.

Kormányfőnk engesztelhetetlen politikai ellenfele, Bokros Lajos tegnapelőtt kiírta a fészbukos üzenőfalára, hogy „Magyarország miniszterelnöke fasiszta.” A súlyos állítást több tévéstúdióban is megismételte, mire föllángolt a vita. Tegnap délután például a Klubrádióban egy kanadai emigrációból hazatért közíró, Kerekes Sándor úgy módosította az ellenzéki politikus nagy visszhangot keltő megjegyzését, hogy „Nem Orbán fasiszta, hanem a rendszer.”

A köztudat aligha érzékeli a két rokon fogalom, a fasizmus és a nácizmus közti különbséget. Mussolini diktatúráját borzalmas lehetett átélni, nem is mindenkinek sikerült túlélnie, mégis enyhébb, ha úgy tetszik: olaszosabb, latinosabb, lazább, szervezetlenebb, slendriánabb volt, mint a pedáns osztrák-német Hitler által leplezetlen antiszemitizmussal és nagyüzemi emberirtással tökélyre fejlesztett nácizmus. A fasizmus egyébként a fasces (vesszőnyaláb) szóból származik, amely az ókori Rómába nyúlik vissza. A magas állású köztársasági tisztviselő kíséretében tűnt fel egy biztonsági ember, a lictor, aki szil- vagy nyírfa zsenge ágaiból font nyalábot tartott a kezében. Azt suhogtatta, jelképezve, hogy szükség esetén az államhatalom akár erőszakot is alkalmaz. E hatalmi jelvényt vette át a múlt század húszas éveiben a Duce, és szárba szökkentette belőle azt a fránya fasizmust.

Apám 1940 őszén, Dél-Erdélyből szökött át Észak-Erdélybe, hogy magyar állampolgár lehessen. Szórványban nőtt fel, ahol nem járhatott magyar iskolába. Tökéletesen megtanulta az államnyelvet, és negyvenéves koráig, amíg velem együtt leérettségizett, hadilábon állt a magyar helyesírással és bizonyos szavak kiejtésével. Mulatságos pillanatokat szerzett például azzal, hogy ha ritkán szóba került a fasizmus, akkor faszizmusnak mondta. Valószínűleg azért, mert a latin nyelvcsaládhoz tartozó románban az sz-szel kiejtett fasces-ből indultak ki. Akaratlan torzítása magyar szövegkörnyezetben furcsán vette ki magát.

Orbán Viktort több százezren láttuk-hallottuk a YouTube-on, amint pálinkázás közben a fehérvári huszárokról dalolászik, akik éppen meghágni készülnek a menyecskéket. Talán nem bántom meg az ország első emberét, ha feltételezem róla, hogy amúgy sem áll távol tőle a férfiúi felsőbbrendűségbe vetett tréfás, bár alighanem komolyan gondolt hit. Épp ezért az a benyomásom, hogy a magyar miniszterelnök nem fasiszta, hanem csak faszista.              

Az utókor számára jegyzem föl, hogy ma reggel 7.19-kor Hosszú Katinka bejelentette a fészbukos üzenőfalán: harminc taggal megalakult a hivatásos úszók nemzetközi szervezete, angolos rövidítéssel a GAPS. Az aláírók közül minden második olimpiai bajnok. A jelek arra utalnak, hogy a teniszezők és az atléták után az úszók is méltányos részt követelnek a világversenyek anyagi hasznából.

Nincs ebben semmi rendkívüli, ha csak az nem, hogy az akciót egy magyar élsportoló kezdeményezte. Katinka az Egyesült Államokban megtanult angolul, és diplomát szerzett abból, hogy miként kell eladni a portékát, legyen az bármi is. Amerikai férjjel jött haza, majd versenyszerű edzésrendszerük rengeteg világbajnoki aranyérmet és három olimpiai bajnokságot eredményezett. Amidőn közeledett a budapesti vébé, jó ütemérzékkel dobta be ötletét a nyilvánosságba, és lám, két hét alatt huszonkilencen csatlakoztak hozzá. Ennél tovább egyelőre nem is mennék, van azonban valami, amit még érdemes szóba hozni.

Bevándorlóként digitális bennszülött tanítványaimtól azt tanultam, hogy föl kell hagyni a hagyományos sajtóban megszokott címadással. Ha azt akarjuk, hogy elolvassák a bejegyzéseinket, meg kell említeni a híres (hírekben szereplő) ember nevét, hogy a mondandónk előhívható legyen a világhálóról. A Médianapló közlési helye, a Blog.hu megteszi azt a szívességet, hogy folyamatosan mutatja a Top10-et, a naplójegyzetek olvasottságát. Pillanatnyilag Lagzi Lajcsi áramlopási ügye az első 34620 érdeklődővel. Utána politikusok jönnek: Kunhalmi Ágnes a második helyen, Orbán Viktor a harmadikon és a negyediken.

Katinka az ötödik 20561 olvasóval, valamint a nyolcadik (19604) és a kilencedik (19431). Tegnap szorította ki a miniszterelnöki tevékenység egyik értelmezését az első tízből, és az utolsó helyre nyomta vissza Kövér László elemzésre való megnyilvánulását. Olimpiai bajnoknőnk kommunikációs stábja több évnyi, szívós munkával elérte, hogy csaknem félmilliónyian kedvelik a fészbukos jelentkezéseit. 483475 hívéből bőven telt a Médianapló  olvasóira. Azok pedig dühöngve kommenteltek, akik elhatárolták magukat az „idegenszerű”, a „rámenős amerikai mentalitástól”.

Katinka hosszú utat tett meg, hogy számítson a véleménye. Legújabb kezdeményezésével külföldön alighanem próféta lesz, az itthoni vizeken azonban még nem járhat. Ama bizonyos petíció aláírói között ő az egyedüli magyar, úszó honfitársai kivárnak.                

Ezzel a címmel jelent meg keretes beharangozó cikkecske a Magyar Nemzet legutóbbi számában. Hírül adta a kiadóvállalat akcióját, miszerint aki megrendeli a szombati számokat, annak csak ezer forintjába kerül a hétvégi melléklettel kombinált újság.  A konzervatív lapnak akkor is a melléklet volt a legértékesebb része, amikor még az Orbán-kormány nótáját fújta. Miért ne érdekelne most, az ellenzéki korszakában az új lehetőség, ha még spórolhatnék is rajta?

Telefonon felhívtam a kiadóhivatalt, és a ma reggeli érdeklődésből kiderült, ha átlagosan havi négy melléklettel számolunk, akkor 320 forinttal kevesebbet kéne fizetni. Eddig szombatonként a közeli Spar-üzletben vásároltam a Magyar Nemzetet, ahol 330-at fizettem érte. Csakhogy nem volt szabad túl korán menni, mert a friss lapokat csak tíz és tizenegy között tették ki a polcra, márpedig reggel szeretek újságot olvasni. Óvatosságból azonban csak negyedévre rendeltem meg a hétvégi számokat, mert kérdés, vajon a kézbesítő mindig szombaton hozza-e majd ki a szombati újságot. Ez volt az a pillanat, amikor gondolatban végigszántottam a napilapok hétvégi mellékletein.

Az a benyomásom, hogy megszűnéséig a Népszabadság vitte a prímet. Látszott rajta, hogy szerkesztői komolyan veszik magukat. Elképzeléseiket a kiadóhivatallal anyagilag is elfogadtatták, és sok jó nevű szerzőt nyerhettek meg. Második helyre tettem a Magyar Nemzet hétvégi mellékletét, amely kormányzati szócsőhöz „méltatlan” módon függetlenítette magát a napi politikától. A konzervatív szemléletet a maga eredetiségében próbálta érzékeltetni szintén jó nevű szerzők közreműködésével. Talán meglepő, de harmadik helyre tenném a Magyar Idők Lugas című mellékletét. Több ugyan az aktuálpolitikai kolonc, mint a Simicska előtti Magyar Nemzet hétvégi számaiban volt, de még így is figyelemre méltó elemzések látnak benne napvilágot.

Az országos terjesztésű napilapok közül szombati szempontból a Magyar Hírlap és a Népszava másként volt rossz. Az előbbi kísérletezgetett, de alig lehetett észrevenni, hogy van melléklete. Az utóbbi is négyoldalnyival érte be, és a hét szűk esztendőben árasztotta a szegényházi hangulatot. Ám a Népszabadság megszüntetése után tőkeemelésben részesült, és az új tulajdonos duplájára növelte a hétvégi összeállítás terjedelmét. A Szép Szó még nem éri el a Magyar Nemzet- vagy a Magyar Idők-melléklet színvonalát, de már szerkesztik, és jó nevű szerzők is akadnak benne.          

Tegnapelőtt a fideszes média-túlsúly nyomait kerestem, és néhány 90 százaléknyi arányról író publicista mögé állítottam az MSZP elnökét is. Molnár Gyula ugyanis azt fejtegette egy tévéműsorban, hogy „A média 94-95 százaléka nem szabad.” Öreg barátom és pályatársam azzal lepett meg, hogy kakukkfiókának nevezte a szocialista politikust, mondván, hogy talán mégsem az újságíróktól vette át a túlnyomó százalékot, hanem mérnök lévén kiszámolta. A pártlogika alapján jutott arra a következtetésre, hogy a hazai média elenyésző százaléka kínál baráti terepet az MSZP-nek.  

A kakukk egy napra visszatartja a tojását, és embriója az anyaméh 40 fokos melegében többet fejlődik, mint a gazdamadár tojásai a fészekmeleg 36 fokában. Amidőn pedig a furmányos Cuculus canorus becsempészi túlhordott tojását a kevésbé érettek közé, korábban kikelt fiókája a fészekből kilökdösi a gyöngébb mostohatestvéreket. Úgy tűnik fel, mintha az MSZP nem akarná levegőhöz juttatni a széttagolódott baloldal részeit, a „liberális kispártokat” (by Botka László). Innen nézve már nem is olyan meghökkentő öreg barátom kakukkos hasonlata.

Molnár Gyula szerint „Se Simicska, se Habony.” (ATV, 2017. június 19.) Azt is hozzáfűzte, hogy „Simicska Lajos eddig két pártot vett meg kilóra: a Fideszt és a Jobbikot.” (Népszava, 2017. június 22.) A óriásplakát-háborút úgy fogta fel az MSZP vezetése, hogy egyik versenytársa, a Jobbik áron alul jutott a Simicska-féle cég plakáthelyeihez. E gondolkodásmódban van logika. Ráadásul a párt kifejezés a latin pars (rész) szóból származik, nem tragédia hát, ha egy pártelnök a részérdeket részesíti előnyben. Ebből fakadhat a méricskélés vágya, és némi számolgatás után akár 94-95 százalék is kijöhet. Oké. De akkor mihez kezdjünk a maradék 5-6 százalékkal? Lehet-é a szabad sávban elhelyezni?

A Népszava sosem cáfolta, hogy mielőtt a tulajdonos Puch László tőkeemelésre szánta volna el magát, a szerkesztőséget az Orbán Viktortól eltávolodott Simicska Lajos segélyei mentették át a holtponton. Két hete pedig a kétségkívül Simicska-hálózathoz tartozó Heti Válasz számolta össze, hogy a Népszava, a Vasárnapi Hírek és a Szabad Föld kiadóvállalata mintegy 200 millió forintnyi hirdetést kapott az Orbán-kormány kommunikációs hivatalától. A szakmában elterjedt mondás szerint a hirdető nem lapot vesz, hanem helyet a lapban. Ettől persze még tűnődhetünk a hazai média szabadságfokáról - mind a 100 százalékáról.   

Mindkét karja „hiányosan fejlett” - olvasható a Wikipédiában. Ennek ellenére Dórából úszónő lett, és kétszer nyert paralimpiai bajnokságot. De nemcsak úszni tanult meg, hanem írni is. Szívesen olvasom szakmai elemzéseit, és megértem tegnapi kiborulását, amely a woman.pont.hu-n, D. Tóth Kriszta portálján látott napvilágot. Nyílt levele mások szerint arról árulkodik, hogy elege van Hosszú Katinkából, ám ezt cáfolnám. A háromszoros olimpiai bajnoknő elvakult imádóiból van elege. Ha kritizálja is eszményképét, legföljebb a kommunikációját minősíti egyoldalúnak.

Például azért, mert sosem lát vele élő interjút. „Lassan már tévés interjút sem, csak nyomtatott sajtóban megjelent cikket.” Az utóbbival az a baja, hogy a megjelenés előtt lehet még fésülgetni, módosítgatni. Ismertem olyan interjúalanyokat, akik nemcsak a válaszaikat írták át, hanem a kérdéseimet is. Rájuk borítottam ugyan az asztalt, most azonban szakmai vitába keverednék Pásztory Dórával, ha az interjúalanyokat eltiltaná attól, hogy ha szükséges, pontosítsák az élő szóban elhangzott rögtönzéseiket. Mégsem erre vinném a vitát, még csak nem is arra, hogy Katinkának mintegy 480 ezer követője van, és jócskán akadnak köztük elvakultak is.

A világ talán legjobb úszónője bármennyire emelkedik is ki a habokból, nem képes a vízen járni. Zavaró, hogy mostanában sajtótájékoztatókon, fészbukon, instagramon érintkezik a nyilvánossággal. Két mozzanat menti az egyoldalúságát. Az egyik az, hogy nem választott politikus, aki helyettünk döntött, ezért az újságírók helyettünk is faggathatják a döntés indítékairól. A másik mozzanat az, hogy Katinka a jól megszervezett kommunikációs stábja nélkül is beszélgetőpartner. Néhány hónapja épp D. Tóth Kriszta négyszemközt, egy autó belsejében készített vele interjút, és a félórányi, vágatlan videofelvételen Katinka tizenöt olyan mondatot ejtett ki a száján, amelyet érdemes volt följegyezni.

A leggyakrabban faggatott politikusok, például Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc egy-egy félórás interjúban akár tíz figyelemre méltó mondatot is kipréselnek magukból. Ráadásul Katinka jobban beszél angolul, mint a két politikus együttvéve - ez sem csökkenti esélyeit a határainkon túli nyilvánosságban. Ha tehát Pásztory Dóra azt írta volna, hogy olimpiai bajnoknőnk a kelleténél ritkábban él egyik legerősebb fegyverével, a válaszadással, akkor aligha tartanám egyoldalúnak a paralimpiai bajnoknő nyílt levelét.     

A Vitézlő honanyák című bejegyzést hárman kommentálták, és tízen kommentelték. A különbség az, hogy a kommentálók névvel vállalták a véleményüket, a kommentelők pedig álnév mögé bújtak. A bejegyzést arra építettem föl, hogy valaki Szél Bernadettet nevezte az országgyűlés egyetlen „tökös” képviselőjének. Vitatkoztam vele, mondván, hogy van még egy: Szabó Tímea.

Erre írta Bakos András szegedi újságíró, hogy a tökös szállóigének van egy régmúltba visszanyúló előzménye. A két világháború közti országgyűlésről írta-mondta valaki, hogy „Egyetlen férfi van a parlamentben - az is nő.” A szociáldemokrata Kéthly Annára gondolt. Márpedig ha az internet a digitális kocsma és kávéház elegye, akkor épp az volna az egyik funkciója, hogy példánknál maradva a két szállóigét bedobjuk a köztudatba, hátha akadnak a törzsasztalnál üldögélők között, akik rávezetnek a forrásra. Arra, hogy szellemes mondások és korjellemző adalékok hol jelentek meg, és kitől származnak.

És persze a digitális asztaltársaságban kerülhetnek szóba a kommentek is. Kelly és a szexi ördög például ezt írta Szél Bernadettről és Szabó Tímeáról: „Szülni mikor fognak? Lassan kifutnak az időből…” (A befejezetlenséget sugalló három pontot ő tette ki.) Ha az álneves kommentelő a világháló kocsmai részlegében ácsorgott a pultnál, és fröccsözött, majd kiment a vécére, akkor módosult tudatállapotában könnyen a kávéházi részlegbe keveredhetett. A törzsasztalnál foglalt helyet, és ha már ott volt, bele is kotyogott a beszélgetésbe.

Bizonyára akadt volna az asztaltársaságban, aki felvilágosítja, hogy az LMP-s Szél Bernadett Budakeszin neveli a két kislányát, a párbeszédes Szabó Tímea pedig Dunakeszin a kisfiát. E sorok írója arra is felhívta volna a figyelmét, hogy azért hasonlítottam őket az ógörög hitvilágból ismert amazonokhoz, mert úgy tűnik fel, mintha nálunk a honanyák harcolnának a honatyák helyett. Talán még azt is bevallottam volna a hívatlan látogatónak, hogy egy ponton sántított a sűrített hasonlít. Az amazon emlőtlent jelent, és arra utal, hogy a vitézlő nők levágatták az egyik mellüket, nehogy zavarja őket az íj kifeszítésében és a nyilazásban. Van olyan felfogás, miszerint az amazonok épp ezért nem is szülhettek.

Némi botladozás után sikerült tehát fölfedezni a közös épületben helyet foglaló digitális kocsma és kávéház előnyét. Az asztaltársaságba beülő kommentelő megtudhatja azt, amit a kommentáló polgárok megosztanak vele.