A Vitézlő honanyák című bejegyzést hárman kommentálták, és tízen kommentelték. A különbség az, hogy a kommentálók névvel vállalták a véleményüket, a kommentelők pedig álnév mögé bújtak. A bejegyzést arra építettem föl, hogy valaki Szél Bernadettet nevezte az országgyűlés egyetlen „tökös” képviselőjének. Vitatkoztam vele, mondván, hogy van még egy: Szabó Tímea.

Erre írta Bakos András szegedi újságíró, hogy a tökös szállóigének van egy régmúltba visszanyúló előzménye. A két világháború közti országgyűlésről írta-mondta valaki, hogy „Egyetlen férfi van a parlamentben - az is nő.” A szociáldemokrata Kéthly Annára gondolt. Márpedig ha az internet a digitális kocsma és kávéház elegye, akkor épp az volna az egyik funkciója, hogy példánknál maradva a két szállóigét bedobjuk a köztudatba, hátha akadnak a törzsasztalnál üldögélők között, akik rávezetnek a forrásra. Arra, hogy szellemes mondások és korjellemző adalékok hol jelentek meg, és kitől származnak.

És persze a digitális asztaltársaságban kerülhetnek szóba a kommentek is. Kelly és a szexi ördög például ezt írta Szél Bernadettről és Szabó Tímeáról: „Szülni mikor fognak? Lassan kifutnak az időből…” (A befejezetlenséget sugalló három pontot ő tette ki.) Ha az álneves kommentelő a világháló kocsmai részlegében ácsorgott a pultnál, és fröccsözött, majd kiment a vécére, akkor módosult tudatállapotában könnyen a kávéházi részlegbe keveredhetett. A törzsasztalnál foglalt helyet, és ha már ott volt, bele is kotyogott a beszélgetésbe.

Bizonyára akadt volna az asztaltársaságban, aki felvilágosítja, hogy az LMP-s Szél Bernadett Budakeszin neveli a két kislányát, a párbeszédes Szabó Tímea pedig Dunakeszin a kisfiát. E sorok írója arra is felhívta volna a figyelmét, hogy azért hasonlítottam őket az ógörög hitvilágból ismert amazonokhoz, mert úgy tűnik fel, mintha nálunk a honanyák harcolnának a honatyák helyett. Talán még azt is bevallottam volna a hívatlan látogatónak, hogy egy ponton sántított a sűrített hasonlít. Az amazon emlőtlent jelent, és arra utal, hogy a vitézlő nők levágatták az egyik mellüket, nehogy zavarja őket az íj kifeszítésében és a nyilazásban. Van olyan felfogás, miszerint az amazonok épp ezért nem is szülhettek.

Némi botladozás után sikerült tehát fölfedezni a közös épületben helyet foglaló digitális kocsma és kávéház előnyét. Az asztaltársaságba beülő kommentelő megtudhatja azt, amit a kommentáló polgárok megosztanak vele.                

E rovatban nem először hozom szóba a kormánypártok térhódítását a médiában. Most igyekszem csoportosítani az álláspontokat.

A szerény, visszafogott kategóriába sorolnám azokat, akik a túlsúly mértékét nem százalékban adják meg. Valós, hogy Szél Bernadett LMP-politikus szerint „Az ellenzéki média beszűkült.” (YouTube.com, 2017.04.04.) Igaz, hogy Juhász Péter Együtt-politikus szerint „A Fidesz elfoglalta a média jelentős részét.” (ATV, 2017.06.21.) Hihető az is, amit Volner János Jobbik-politikus így fogalmazott meg: „Nyomasztó a kormánypárti médiafölény.” (ATV, 2017.06.19.) Beszűkült, jelentős, nyomasztó - közéleti személyiségek eme kifejezésekkel jellemzik a helyzetet, amely túlsúlyosnak is nevezhető. Jó néven veszem, hogy nem fárasztanak bennünket a mérték pontos meghatározásával.

A második csoportba sorolhatóak a nyomatékosítók. Hargitai Miklós újságíró, a MÚOSZ elnöke azt firtatja, vajon „A magyar média 90 százaléka a kormányhatalom zsoldjában áll?” (Mozgó Világ, 2017/3.) Becsületére válik, hogy a mondat végére kiteszi a kérdőjelet, ami ponttá alakul át a műsorvezető Bolgár Györgynél: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (Klubrádió, 2017.06.09.) Németh Péter újságíró rajta is túltesz, szerinte „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90-95 százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számol be.” (Népszava, 2017.04.12.)

Nem venném komolyan e kijelentéseket, de olyanok írják, mondják, akik cikkeikkel, műsoraikkal, szerkesztői, menedzseri tevékenységükkel befolyásolják az ellenzéki nyilvánosságot. Hatnak például a politikusokra. Tegnap este Molnár Gyula, az MSZP elnöke erre a következtetésre jutott az ATV-ben: „A média 94-95 százaléka nem szabad.” Az előzmények alapján feltételezhető, hogy honnan veszi a felsrófolt számokat, bár most már tényleg jó volna tudni, vajon mire alapozza. Hiteles felmérésre aligha.

Van egy lényeges különbség az újságírók és a politikusok között. Az ellenzéki tollforgatók megalapozatlan számokkal akarják nyomatékosítani a Fidesz média-túlsúlyáról szerzett tapasztalataikat. Az ellenzéki politikusoknál két eset lehetséges. Az egyik az, hogy fogalmuk sincs arról, amiről beszélnek. A másik pedig az, hogy nagyon is tudják, de már most a kormánypártok eltúlzott befolyásával indokolják a jövőre várható választási kudarcukat. Jelentős a Fidesz túlsúlya, engem is nyomaszt, nem becsülném azonban kétharmadosnál többre. A maradék egyharmadból kellő médiaismerettel és ügyességgel telne akár a győzelem esélyére is.

Ma reggel, hét és nyolc között ismerős hangot hallottam. A számítógép képernyője előtt ültem, hátam mögött pedig szólt a televízió. Az ATV-s Start műsorát sugározta, és Szél Bernadett épp ezt mondta: „Vannak pártok, amelyek a jövőből táplálkoznak, nem a múltból.” Az LMP-re, a belőle kiszakadt Párbeszédre, az Együttre és a Momentumra utalt.

Csatlakozott ezzel az úgynevezett kispártok figyelemre méltó akciójához, amely úgy foglalható össze, hogy ha választási szövetségbe tömörülnének, akkor jövő tavasszal talán begyűjthetnék azok szavazatait, akik torkig vannak a 2010 előtti, régi pártokkal. Idáig jutottam az értelmezésben, amidőn bevillant, hogy esetleg nem is Szél Bernadettet hallottam az LMP-ből, hanem Szabó Tímeát a Párbeszédből. Ekkor fordultam hátra, de már hirdetést sugárzott a tévé. Bizonytalanságomat tetézi, hogy a két ellenzéki politikusnő hasonló hangú, alkatú és habitusú.

Kicsik és törékenyek, föl kell állniuk egy székre, hogy képviselőtársaik lássák őket. Föl is állnak rá, ha úgy hozza a helyzet. Mozgatják a Parlamentbe csempészett bábot, amelynek arcára a köztársasági elnök fényképét ragasztották. Kimennek az országgyűlési patkó közepére, és a meglepett miniszterelnök orra előtt himbálják a hosszú listát, amelyből kiderül, hogy hány száz civil szervezetet érint a megbélyegzésről elfogadott törvény. Miközben nézem, olykor pedig csupán hallgatom őket, nemcsak az ötlik föl, hogy ilyenek lehettek az amazonok, akik az ógörög mitológia szerint íjjal a kezükben teremtettek rendet az egymással kakaskodó férfiak között. Az is beugrik, hogy az értelmező szótár szerint amazonnak vélhető „a harcias fellépésű nő, aki öntudatosan védi saját érdekeit”.

A két politikus hölgy nyílvessző helyett szavakat lő ki, és gyakran talál. Ráadásul nem is föltétlenül a saját érdekeit védi, hanem ama polgárokéit, akik beválasztották az ország házába. Szívesebben bíznám kettejükre a sorsomat, mint az elhízott, kétszeresére dagadt fejű, székükbe éppen csak beleférő honatyákra, akik a kakaskodásban lelik örömüket. Parancsszóra nyomkodják a szavazógombot, és a parlamenti jegyzőkönyv tanúsága szerint „kisanyámnak” hívják a mondandójukat teátrális elemekkel nyomatékosító honanyákat.

Olvastam valahol, hogy az országgyűlésben csupán egy tökös képviselő van: Szél Bernadett. A mondat szellemes, de nem lehet igaz. Mert van még egy: Szabó Tímea. Ma reggel hét és nyolc között talán mégis inkább őt hallottam?     

A Katinka megint robbantott című bejegyzésemhez ötvenheten szóltak hozzá az Index.hu fórumán. Az ötvennyolcadik volt a legérdekesebb. Hajdani kollégám hívott telefonon, és a maga ironikus modorában kifejtette, hogy meglepődött, amidőn azt olvasta: háromszoros olimpiai bajnoknőnknek 477608 követője van a Facebook üzenőfalán. „Ennyi szavazóval nemcsak az országgyűlésbe jutna be - mondta -, hanem még frakciót is alapíthatna.” Ha politikára adná a fejét - fűztem hozzá.

Most, újragondolva a beszélgetésünket, pontosítanám mindkettőnket. Katinka ugyanis feltűnően profi szolgáltatással kecsegteti a követőit. Nemcsak az élethelyzeteiről számol be rövid, találó bejegyzésekkel és hivatásos fotóriporterre valló fényképekkel, hanem angolra is lefordítja a szövegeket. Vagy inkább lefordíttatja, mert a jelek azt sejtetik, hogy kevés az ideje, és a jövedelméből telik profi újságíróra is, aki ügyesen működteti a honlapját. Márpedig ha a világháló révén angolul tudók követhetik őt és versenyzését a földkerekség bármelyik pontján, akkor a nem magyar állampolgárok aligha szavazhatnák be képviselőcsoportnak a budapesti országgyűlésbe. Ezzel együtt az a benyomásom, hogy a magyar követők száma elég volna legalább egy parlamenti mandátumra.

Amikor idáig jutottam a képzelődésben, felötlött, vajon a fészbukozó politikusok közül hányan jutnának be az országgyűlésbe a követőik segítségével. Íme, néhány név vonzereje a közösségi oldalon. Orbán Viktor: 536643, Vona Gábor: 405220, Gyurcsány Ferenc: 142932, Juhász Péter: 83498, Szabó Tímea: 78051, Karácsony Gergely: 68653, Szél Bernadett: 52527, Botka László: 49841, Hadházy Ákos: 26282, Schiffer András: 24596. Nos, Schiffer már visszavonult a politikából, ez meg is látszik a követők számán. Helyette szóba jöhetne még Szanyi Tibor és Deutsch Tamás, ők azonban inkább a Tumblron, illetve a Twitteren fejtik ki áldásos olvasócsalogató tevékenységüket.

Ahogy elnézem, a felsoroltak közül csupán Orbán Viktor és Vona Gábor alapíthatna képviselőcsoportot, ők ketten is csak azért, mert képesek megfizettetni a fészbukos honlapjukon buzgolkodó szakembert. A többi politikusnak a követők alapján meg kéne elégedni egyetlen mandátummal - Szél Bernadett, Botka László és Hadházy Ákos esetében még ez sem biztos. S hogy mi következik mindebből? Csak a remény, hogy ha Hosszú Katinka egyszer majd visszavonul a versenyúszástól, nem adja fejét a politikára.               

A Népszava mai számában interjú jelent meg Kulcsár Istvánnal. A Magyar Rádió nyugalmazott főmunkatársa 85 éves, és nemrégiben jelent meg egy krimije, mely a rádió régi (Bródy Sándor utcai) épületeiben játszódik. Még nem jutottam a könyv végére, és várnék a véleménynyilvánítással, ám a szerzővel készített interjúban van egy sajtószakmailag fontos mondat: „Mindent ellenőrizni kell, főként azt, amiben biztos vagy.” Ezt akár a pályakezdő újságírók figyelmébe is ajánlhatnám.

Középiskolásként vettem észre, hogy ragadnak rám a nevek és a dátumok. Eme adottságot történelem szakos egyetemistaként olyannyira hasznosítottam, hogy el is bíztam magam. Ezzel magyarázható, hogy pályakezdő újságíróként gyakran kaptak rajta pontatlanságon. A Magyar Hírlap legendás olvasószerkesztője, Fazekas Gyuri bácsi meghívott egy fröccsre a New York-palota mögötti törzshelyére, a Kulacsba. Elmesélte, hogy nem a félművelt újságírókkal van a legtöbb baj, hanem azokkal a kollégákkal, akik olvasottabbak, tájékozottabbak. Azt hiszik ugyanis, hogy jól tudják a közéleti személyiség keresztnevét vagy a történelmi esemény évszámát. S mert ő a fejlődésre képesek közé sorol, megtisztelném, ha még annak is utánanéznék, amiben száz százalékig biztos vagyok.

Megfogadtam a tanácsát, és később szerkesztőként ugyanezt tanácsoltam az átlagosnál műveltebb szerzőknek is. Az előbb említett okból velük volt a legtöbb gond. Aztán jött a digitális korszak, amikor már nemcsak kézikönyveket emelhettünk le a polcról, hanem a világháló révén is pontosíthattuk a nyilvánosságnak szánt mondandónkat. Ez azonban csak látszólag bizonyult segítségnek, valójában ugyanis felgyorsult az újságírás. Amire régen, a hagyományos (papír alapú) sajtóban több időnk volt, arról most percek alatt kellett döntenünk. Meg is szaporodtak a pontatlanságok. Ekkor siettek segítségünkre az olvasók.

Nem azokra gondolok, akik kimentek a digitális kocsma vécéjébe, és módosult tudatállapotban nem a pulthoz tértek vissza. Az épület másik szárnyában berendezett kávéház törzsasztalához ültek, hogy beleszóljanak a polgárok beszélgetésébe. Hanem azok a kommentelők segítenek, akik az indulatos, zsigeri megnyilvánulásnál többre tartják a tényeken alapulót. E műveletet már nem hibaigazításnak, helyreigazításnak nevezzük a digitális sajtóban, hanem frissítésnek. E sorok írója például nem csinál belőle presztízskérdést, egyszerűen kijavítom a pontatlanságot - ha már a megjelenés előtt nem ellenőriztem mindent.                 

Az évkönyvek bizonyára csak azt örökítik meg, hogy 2017. június 21-én, szerdán Pesthidegkúton Orbán Viktor miniszterelnök államférfivé nevezte ki Horthy Miklós hajdani kormányzót. Holott a napnak volt egy nemzetközibb hatású eseménye is. Néhány órával korábban, 7 óra 2 perckor a világ talán legjobb, de mindenképpen legsokoldalúbb úszónője szembefordult a FINA nevű szervezettel.

Hosszú Katinka háromszoros olimpiai és ötszörös világbajnok a lehető legjobb pillanatban írt az üzenőfalára. Hamarosan kezdődik Budapesten az úszó világbajnokság, és sokan figyelnek a szavára. (Fészbukos bejegyzéseit például 477608-an követik, a kedvelők száma 488427.) Egy öttusában ötszörös világbajnok sportújságíró, Kálnoki Kis Attila tegnap a 24.hu digitális felületén össze is foglalta a helyzetet. Kristálytisztán vezette le, hogy Katinkának miért nem tetszik a nemzetközi szövetség döntése (korlátozta ugyanis a pénzdíjas versenyeken való részvételt). Iron Lady azzal úszott a világ élére, hogy versenyszerűen edzett, vagy edzésszerűen versenyzett. Akadt olyan Világkupa-állomás, ahol tucatnyiszor ugrott a feszített vizű medencébe.

A FINA vezetősége azonban hiába növelte a pénzdíjakat, hogy kárpótolja őt a kieső jövedelemért, épp attól fosztották meg - a versenyhangulattól -, amivel képes volt elviselni az emberfeletti edzésadagokat. Az a benyomásom, hogy Katinka megint csak ama szemlélettel fordult szembe, amelyet Gyárfás Tamás képvisel. A magyar úszószövetség volt elnöke itthon már nem mondhatja, a nemzetközi úszószövetség alelnökeként viszont még hangoztathatja, hogy „Az úszó ússzon, a vezető vezessen. Katinka ezen a vonalon átnyúlt.” (24.hu, 2016. december 14.)

Kálnoki Kis Attila azt is megállapította, hogy akihez csaknem félmillió ember vonzódik, annak véleményét a miniszterelnök sem hagyhatja figyelmen kívül. A cikkíró azon se lepődne meg, ha a jelenlegi kormányfő közbenjárására a sikeres világbajnokság után Katinka a volt csillebérci úttörőtáborban, eszményi körülmények között rendezhetné be a bázisát, fejleszthetné tökélyre a módszerét. Okfejtését azzal fejezte be, hogy „a FINA-ban egyelőre sokaknak úgy tűnik, a csík (Hosszú Katinka) húzza a repülőt (FINA)”. Félő, hogy e hasonlattal az egyébként tartalmas eszmefuttatás szerzője akaratlanul is éket vert a magyar élsportoló és a magyar élpolitikus közé. Orbán Viktor még első miniszterelnökösködése idején, 1999. április 12-én leszögezte hitvallását a Fejér Megyei Hírlap hasábjain: „Nem a csík tolja a repülőt.”

Török Gábort is megkérdezték Orbán Viktor nagy visszhangot keltő megnyilatkozásáról. A politikai elemző azt fejtegette egy tévéstúdióban, hogy a politikusok szabadon értelmezhetik a történelemformáló személyiségek tevékenységét, aztán majd a választók eldöntik, hogy hitelt adnak-e az értelmezésnek. Szerinte a Fidesz hívei jó néven vették, hogy a miniszterelnökük „kivételes államférfinek” nevezte a két világháború közti korszak névadóját.

Szerintem az államférfi épp abban különbözik a politikustól, hogy nemcsak a saját híveinek politizál. Abban viszont egyetértek az elemzővel, hogy választott képviselőinket nem akadályozhatjuk meg a történelem értelmezésében. Élnek is a lehetőséggel, és gyakran sétálnak csapdába. Az a benyomásom, hogy Orbán ezúttal elkerülte a kelepcét. Ugyebár június 21-én, a pesthidegkúti Klebelsberg-kúria újraavatásán ezt mondta: „Hogy mégsem temetett bennünket maga alá a történelem, azt néhány kivételes államférfinek köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kunó miniszternek. Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter, és ezt a tényt nem vonhatja kétségbe Magyarország második világháborús, gyászos szerepvállalása sem.”

Az összetett mondat első felét azért hanyagolnám, mert az utolsó félmondatból kirajzolódik, hogy a szónok tisztában van a kormányzó háborús felelősségével, ezt azonban valamilyen okból csak mellékesen említette meg. Akik okkal marasztalják el Orbánt a kormányzó szerintem is indokolatlan leállamférfizése miatt, 2015. december 15-én, a Parlamentben elhangzott beszédét állítják szembe minapi értelmezésével. Akkoriban robbant ki botrány Hóman Bálint Székesfehérvárra tervezett szobráról, amely épp rosszul jött a miniszterelnöknek. Ezzel magyarázható, hogy a háborús bűnösként elítélt történész-kultuszminiszter ürügyén imigyen hozta szóba Horthy Miklóst: „A kormány nem támogatja olyan politikus szoborállítását, aki kollaborált Magyarország elnyomóival, akármilyen egyéb érdemei is vannak.”

A politikus arról ismerszik meg, hogy mindig azt domborítja ki, ami pillanatnyilag az érdekében áll. Akkor Orbán Viktor úgy vélte, hogy el kell határolódnia valamitől, ezért inkább a kormányzó háborús bűneit emelte ki, most viszont úgy kívánták az érdekei, hogy előtérbe tolja Horthy politikai érdemeit, és háttérbe szorítsa a háborús bűneit. Aztán majd a választók megítélik, hogy melyik értelmezésének adnak hitelt. 

Egy álneves kommentelő seggfejnek nevezett, továbbá ostobának és tudatlannak. Ha szegény hozzászóló tudná, hogy médiapolitikát tanítok, és az egyetemistáknak meg a főiskolásoknak írt 200 oldalas jegyzetben külön fejezetet szenteltem a múlt század harmincas éveiben dívó sajtópolitikának, talán méltányosabban fogalmazott volna. Ám berzenkedés helyett maradnék inkább a tegnapi bejegyzésben említett Antal Istvánnál, Gömbös Gyula miniszterelnök sajtófőnökénél.

Pályakezdőként dolgoztam a történettudományi intézetben, és a könyvtárban olvastam a későbbi „nemzetvédelmi propaganda miniszter” 900 oldalas kéziratát, amelyet a múlt század hatvanas éveiben Ránki György igazgató rendelt meg a börtönből szabadult sajtópolitikustól. Ebből az emlékiratból látott napvilágot egy könyvnyi válogatás 2004-ben, a „maradékot” pedig a Múltunk című folyóirat szerkesztősége különszámban jelentette meg. Izgalmas olvasmány, sokat tudhatunk meg belőle a két világháború közti nyilvánosságról. Az egyik mozzanata még időszerű is.

Gömbös Gyula miniszterelnök bizalmi embere hamar összekülönbözött a Magyar Távirati Iroda elnökével, Kozma Miklóssal. Antal István ugyanis annyira kézben akarta tartani a sajtót, hogy megváltoztatta volna az MTI gyakorlatát. Erre írta neki a hatalomba szintén beágyazódott Kozma: „Politikai beszédeket a lapok csak kivonatosan közölnek, ezt semmiféle sajtófőnök a világon soha megváltoztatni nem fogja, illetve csak a sajtószolgálat megmerevítésével lehet elérni.” Az utolsó félmondatot aláhúznám, hogy a felgyorsult információk versenyében megemészthessék a Rogán-féle propaganda minisztérium dolgozói.

Ami pedig a tegnap is idézett beszélgetést illeti, Antal István ezt válaszolta Gömbös Gyula kérdésére, hogy miért érdekesebbek az ellenzéki lapok: „Azért kegyelmes uram, mert a kormánypárti lapokat neked írják, az ellenzékieket pedig az olvasóknak.” E mondat ismerős volt egy másik kommentelőnek, aki tisztességes hangnemben közölte, hogy nem tudja, honnan, de azt tudja, hogy nem Antal István emlékiratából. Nos, Rákosi Jenő hajdan közismert publicista 1926-ban jelentette meg a visszaemlékezéseit. Szerinte báró Bánffy Dezső újdonsült miniszterelnök firtatta 1895 elején a korabeli sajtóviszonyokat, és a sajtófőnöke neki válaszolt szinte ugyanezekkel a szavakkal.

A szellemes vándormotívum valóságtartalmán is érdemes volna eltűnődniük az Orbán-kormány propagandagépezetét irányítóknak.

A magyar társadalom Orbán-ellenes része felhördült a miniszterelnök tegnapi kijelentésén. A kormányfő rész vett Pesthidegkúton a Klebelsberg-kastély emlékhellyé avatásán, és a „kivételes államférfiak” közé sorolta Horthy Miklóst, akit egy kalap alá vett gróf Bethlen István miniszterelnökkel és gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel. Szerintem is árnyaltabban kellett volna megítélnie Horthy szerepét, különösen második világháborús tevékenységét, és megértem azok indulatát, akik nem kis mértékben a kormányzó miatt veszítették el a hozzátartozóikat.

Végighallgattam a tizennyolc perces beszédet, és az a benyomásom, hogy nem Horthy Miklós leállamférfizése a legárulkodóbb mozzanata. Orbán Viktor azt fejtegette, hogy az „országépítő polgári aktivitás” jegyében építették újjá a Várkert Bazárt, az Erkel Színházat, a Vigadót és a Ludovikát, „amelyek az internacionalista kormányok alatt az enyészet sorsára jutottak”. A felsorolásból kiderül, hogy miniszterelnökünk tudatosan próbálja rekonstruálni a két világháború közti Magyarországra emlékeztető épületeket, és egyre bensőségesebb viszonyba kerül a horthyzmussal. Ennek az emberibb oldalát képviselte a fehérterrort konszolidáló Bethlen István és az úgynevezett Klébi-iskolákat százával építtető Klebelsberg Kunó.

Utánuk következett 1932-ben Gömbös Gyula miniszterelnökké kinevezésével a horthyzmus embertelensége, melynek 1945-ig mintegy milliónyi magyar állampolgár esett áldozatul. Nem lepődnék meg, ha Orbán Viktor hamarosan Nagytétényben avatná emlékhellyé az újjáépített Gömbös-kúriát. Antal István, a háborús bűnösként halálra ítélt, majd az életfogytiglanból csaknem másfél évtizedet letöltött propagandaminiszter 1932. október elsején lett az újdonsült miniszterelnök sajtófőnöke. Kikísérte Gömböst a családi birtokra, és séta közben meghányták-vetették a korabeli nyilvánosság helyzetét. Az alig néhány órás kormányfő például azt firtatta, miért érdekesebbek az ellenzéki lapok, mint a kormánypártiak. „Azért kegyelmes uram - válaszolta Antal István -, mert a kormánypárti lapokat neked írják, az ellenzékieket pedig az olvasóknak.”

Vajon kit tisztelhetünk Antal István reinkarnációjában? Kovács Zoltán kormány-szóvivőt vagy Rogán Antal kormánypropagandáért felelős miniszterelnökségi kabinetfőnököt? Elképzelem, hogy valamelyikük kikíséri Orbán Viktort Felcsútra, és a stadion zöldellő gyepén sétálva válaszol a miniszterelnök médiaviszonyokat firtató kérdésére.

A politikusok elmentek ugyan nyaralni, de még nincs uborkaszezon. Bármikor visszahívhatják őket a Parlamentbe, hogy szavazzanak. Például a plakáttörvényről, amelynek tétje úgy foglalható össze, hogy a Fidesz képes-e levakartatni a fél ország hirdetőtábláiról a „Ti dolgoztok, ők lopnak” feliratú óriásplakátokat. Rajtuk Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor gondoktól barázdált arca. Az MSZP fölfedezte a két jobboldali párt konfliktusában rejlő lehetőséget.

Elnöke, Molnár Gyula megfogalmazta, hogy „Se Simicska, se Habony.” (Vajon miért tette a második helyre Orbán média-tanácsadóját, az állami propagandagépezet tényleges irányítóját?) Hétfőn este azt is bejelentette, hogy „Ma egyértelműen a szocialista párt a második legnagyobb párt.”  Az MSZP parlamenti frakcióvezetője, Tóth Bertalan még tegnap reggel is arról beszélt, hogy törvényjavaslatuk megakadályozná a plakáthely-tulajdonos Simicska és a hirdető Jobbik további együttműködését. Néhány órával később azonban megalakult az Országos Választási Bizottság, amelynek révén Botka László miniszterelnök-jelölt az MSZP-ben átvette a hatalmat. Rögtön meg is vétózta a frakció törvényjavaslatát, sőt a párt sajtófőnöke révén kizárással fenyegette azokat, akik együttműködnének a Fidesszel.

Azóta igazodnak, magyarázkodnak, szabadkoznak a szocialista politikusok, a magunkfajta választópolgár pedig vakarja a fejét, hogy mi ez az egész. Kerülném az alku, mutyi, paktum kifejezést. Kétségtelen, hogy az első és a második parlamenti párt érdekei mintha egybe estek volna - egyik sem örülne a Jobbik térhódításának -, ám a motivációjuk különbözik. A Fidesz a hatalom megtartásáért harcol, a szocialisták parlamenti képviselőcsoportja viszont azért, hogy 2018-tól az országgyűlés legnagyobb ellenzéki pártja legyen az MSZP. Csakhogy a másik szocialista irányzat vezérképviselője, Botka László a Fidesz legyőzését tűzte ki célul.

Lehetséges, hogy a szocialista honatyák gondolkoznak reálisan, mert ismerik az MSZP állapotát, és képtelennek vélik a választási győzelemre. Figyelemre méltó Botka László álláspontja is, aki 2018-ban miniszterelnök akar lenni, de talán kevésbé ismeri az MSZP társadalmi beágyazottságát. Két hiteles politizálási mód ütközik, ami normális volna egy pártban, ha vezetői nem osztanák meg belső vitáikat a nyilvánossággal. A jelek azt sejtetik, hogy csak utólag, kilenc hónap múlva derül majd ki, hogy melyik álláspont bizonyult hitelesebbnek.