Bombera Krisztina az egyik legrokonszenvesebb műsorvezető. Eligazodik az angolszász nyelvterület politikai összefüggéseiben, és akkor is kulturáltan dolgozik, ha itthon ül be a stúdióba. Hiányzik belőle az újságírókra jellemző mindenhez értés (vagy inkább csak konyítás), e sorok írója épp ezért kedveli. Irigylésre méltó tulajdonságából fakad viszont, hogy néha olyasmit is mond, ami nem egészen felel meg a valóságnak. Tegnap ezt találta rögtönözni élő adásban: „Megtanultuk Dávid Ibolyától, hogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Az olvasó tegye kezét a szívére, hogy imént az MDF-es politikusnő helyett Kósáné Kovács Magdára gondolt. Százból kilencvenkilencen az ő nevéhez kötik a közismert idézetet. Ebben van is logika. Bár nem sikerült föllelni a forrást, egyszer megkérdeztem a szocialista politikusnőt, aki kifejtette, hogy a Tocsik-botrány kirobbanása után mondott valami nagyon hasonlót, amikor fölhívták a Magyar Rádióból, és egy szombat délelőtti műsorba kértek tőle kommentárt. Ez valamikor a kilencvenes évek végén lehetett, ennél pontosabb lelőhelyhez azonban nem jutottam.

Nem is erőltettem a szállóige-történeti nyomozást, mert az ősmondat mástól származik. Egy nemrégiben nyugalomba vonult újságírótól, Pallagi Ferenctől, aki 1993. július 31-én ezt írta a Népszavába: „Mindenki tudja, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Akkoriban persze kevesen figyeltek föl a megjegyzésre, mert nem kapcsolódott Tocsik nagyságú korrupciós botrányhoz. Ráadásul a szállóige arról ismerszik meg, hogy csak akkor kezdik szóba hozni a kocsmákban és a kávéházakban, ha neves ember, például egy politikus veszi a szájára.

Nem téved az, aki csak azt vette észre, hogy évekkel egy újságíró megnyilatkozása után egy politikus jutott ugyanarra a következtetésre, amelyet a továbbiakban az ő nevével kötöttek össze. Azóta a nyilvánosság fórumain legalább tucatnyiszor hivatkoztak Kósáné Kovács Magdára, és a neki tulajdonított ősmondatnak a neve említése nélkül ötvenegy változatát jegyeztem föl. Bombera Krisztina hibázott tehát, amikor a rögtönzés hevében Dávid Ibolyának adományozta a gyakran emlegetett mondatot. De akkor is hibázott volna, ha helyette Kósáné Kovács Magdának adja. Alkalmat teremtett viszont arra, hogy végre közös újságíró kollégánkban, Pallagi Ferencben tisztelhessük a később nagy hírnévre vergődött szállóige első magyar megszövegezőjét.

Néhány napja 1964-ben érettségizett öregurak találkozójáról tűnődtem. Kiderült, hogy hajdani osztálytársaim üldögélnek ugyan a számítógép előtt, mindannyian akcentussal beszéljük azonban a befogadó ország, Digitalisztán nyelvét. Egy kommentelő azt firtatta, vajon honnan vettem, hogy a nyugdíjasok 3,9 százaléka használja a világhálót. Kedvezőbb számot ajánlott a figyelmembe.

Az általam ismert felmérés 2009-ből származik, és a nyilvánosságnak Dombi Gábor, az Informatikai Érdekegyeztető Fórum főtitkára számolt be róla. Azóta nálunk is bekövetkezett a digitális robbanás, amivel nem tartott lépést a közvélemény-kutatás. Kevés megrendelő látott ugyanis fizetőképes keresletet az öregekben. A kommentelő emlegette 4 Life Direct nemrégiben mégis elszánta magát a felmérésre, és lám, 600 ezer nyugdíjasnál talált Facebook-profilt. Ennek ötszörösével, körülbelül 3 millió nyugdíjas korúval számolhatunk.

Azért fogalmazok körülményesen, mert nem minden nyugdíjas korú kap nyugdíjat, ugyanakkor különféle címeken olyanok is kapnak valamiféle nyugdíjat, akik még nem érték el a korhatárt. Ama bizonyos 3,9 százalék mintegy 120 ezer számítógépnél üldögélőt jelentett, ehhez képest a 600 ezer kétségkívül örvendetes fejlemény. Az idősek közül tehát minden ötödikről feltételezhető, hogy használja a számítógépet. Figyelemre méltó következmény ez, meglepőnek azonban nem nevezném. Alighanem három mozzanat játszott közre a digitális helyzet megváltozásában.

Az egyik az, hogy a 2009-es felmérés óta mintegy félmillió magyar állampolgár vállalt munkát Nyugaton. Ha mi, a szüleik elmélyült, tartalmas kapcsolatot akartunk tartani velük - és az unokákkal -, meg kellett tanulnunk szkájpolni. A második mozzanat az, hogy a hatvan fölöttiek százezer számra kaptak okostelefont, e sorok írója például a fia készülékét. A harmadik pedig az, hogy közülünk sokan megözvegyültek, és egyéb okok következtében is akadnak köztünk magányosak. Őket az említett közösségi oldal a barátkozás, a kapcsolatteremtés lehetőségével kecsegteti.

Köszönet a kommentelőnek, hogy végre új felmérést ajánlhatott a figyelmünkbe. Ígérem, hogy ezután a 600 ezres számot használom a Médianaplóban. Mindazonáltal az osztálytalálkozóról írott bejegyzést szerettem volna elküldeni a 87 éves osztályfőnökünknek. Azt mondta a telefonba, hogy nincs neki számítógépe, majd lediktálta a fia villám-postacímét. Épp úgy hívják, mint a papáját, csak ő már digitális bennszülött.

Sándor Zsuzsa dr-rel különbözteti meg magát a 168 Óra azonos nevű munkatársától. Évtizedekig bíráskodott, a Fővárosi Bíróság szóvivőjeként pedig kapcsolatot is tartott a nyilvánosság fórumaival. Majd ahogy mondta egy interjúban, „vénségére” újságírásra adta a fejét. Áldozatul esett ugyanis az Orbán-kormány bíróritkító tevékenységének, azóta sokat ír.

Két napja például a JogÁsz című blogban üzente Trócsányi László igazságügyi miniszternek: ha képes volt azt nyilatkozni, hogy „Számomra nem ismeretes a polgári engedetlenség.” (M1, 2017. június 14.), akkor ő szívesen elküldené neki a Bibó István Szakkollégium 1991. március 9-én és 10-on tartott konferenciájáról készített jegyzőkönyvet, amelyből a tárcavezető megismerheti a polgári engedetlenség jogi szakirodalmát. Azt is hozzáfűzte, hogy a „segédanyagot” akár továbbíthatná a főnökének, a szintén jogvégzett Orbán Viktornak, mert a miniszterelnök ezt találta mondani a civil szervezeteket korlátozó törvénymódosításra tervezett civil válaszról: „A magyar jogrendszerben polgári engedetlenség nincsen.” (Magyar Rádió, 2017. június 16.) Az a benyomásom, hogy a kormányfőnek nincs szüksége tájékoztatásra, tisztában van az említett jelenséggel.

2006 őszén, az őszödi beszéd kiszivárogtatása nyomán tüntetők özönlötték el a Parlament előtti teret. Őket szorították ki a rendőrök október 23-án, amidőn műveleti területté nyilvánították az országgyűlés környékét. A fémvázas kordont - vagy aminek a Fidesz-politikus Répássy Róbert hívta: a „vasfüggönyt” - bontották el az ellenzéki frakció tagjai 2007. február 2-án. A Hír TV tudósítása szerint Orbán Viktor „munkástagozatnak” titulálta a csavarkulcsos párttársait, az RTL Klub Kommentár nélkül című műsorában pedig elmagyarázta, hogy amit csinálnak, az „Egy polgári engedetlenségi mozgalom.” Meg is határozta a fogalmat: „Ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogy mit teszünk, és vállaljuk ennek minden szükséges jogi következményét.” 

Jelenlegi miniszterelnökünk azonban óvatos duhaj. Hogy utólag ne olvashassuk fejére a következetlenséget, egy kereszténydemokrata politikust kért meg arra, hogy ugyan oldja már fel a tíz év előtti akció hajdani megítéléséből fakadó ellentmondást. Hollik István a Magyar Távirati Iroda 2017. június 16-i tudósítása szerint azt igyekezett elhitetni, hogy „A kordonbontás nem polgári engedetlenség, hanem egy törvénysértő helyzet megszüntetése volt.” Remélem, nem sikerült.

Azt hittem, hogy kiírtam magamból az osztálytalálkozót. Mégis foglalkoztat valami, ami nyugtalanít. Miközben ettünk, ittunk, beszélgettünk Mérnök Jancsi nagymarosi házában, Mérnök Menyus szóba hozta, hogy néhány napja találkozott az osztályfőnökünkkel, egyetlen élő tanárunkkal a kecskeméti Katona József Gimnáziumból. Szintén várt a lámpára, hogy átmehessen az utca másik oldalára, és Menyus észrevette, hogy nehezen mozog.

Ekkor határoztam el, hogy ha hazaérek, fölhívom Adamik tanár urat, és beszámolok neki az összejövetelünkről. Másnap reggel elmondta, hogy igen, tropára ment a térde, már nem biciklizhet keresztül a városon, ráadásul nemrégiben operálták szürke hályoggal is. De azért köszöni, elvan. Elárultam neki, hogy tőle kaptam kölcsön az első vastag könyvet, egy amerikai szerző történelmi regényét. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ő mentett ki a fociból. Dragollovich tanár úr (Draxi) meghívott a Kecskeméti Dózsa serdülőcsapatába, és jobbhátvédként lefutottam ugyan a balszélsőket, de a labdát is elhagytam. Ezt vette észre Adamik tanár úr, aki az atlétákat edzette a KTE-focipályát szegélyező vörös salakon. A két tornatanár elintézte egymás között az átigazolást, és az új edző négyszázas futót faragott belőlem, aki országos bajnokságig vitte.

Adamik Ferenc azzal írta be magát Kecskemét sporttörténetébe, hogy atlétikai alapra helyezte a helybéli kosárlabdát. Tanítványai közül a válogatottságig vitte Bild Kati (aki nyolcszáz méteren is válogatott lehetett volna), Kiss Mari is válogatott gátfutó lehetett volna, ha Adamik tanár úr nem csábítja át az NB I-es kosárcsapatába. Ő fedezte föl Iványi Dalmát, az utóbbi néhány évtized talán legjobb magyar kosarasát, aki arról volt nevezetes, hogy szétfutotta az ellenfelet. És volt idő, amikor Guóth Iván NB I-es férficsapatában egyszerre volt a pályán Szabó Ferike, Farkas Jóska, Vasvári Karcsi, Kovács Tomi és Ruszkai Jancsi. Valamennyien Adamik-tanítványok a Katonából, utóbbi kettő az osztálytársam - jó atlétikai alappal megáldva.

87 éves osztályfőnökünk szavaiból nem, hangjából azonban kiéreztem a keserűséget. Meg is kérdeztem, miért nem kapott még díszpolgárságot Kecskeméttől. „Mert nagy a pofám” - válaszolta. Igaz. Sosem tett lakatot a szájára, ezért is emlegettük örökbecsű mondásait a nagymarosi osztálytalálkozón. Egyébként pedig az a benyomásom, hogy nem a simulékony természetűek írták be magukat a „hírös város” fejlődéstörténetébe.              

Tegnap Kunhalmi Ágnes is beült az ATV stúdiójába. A nap híre című műsorba meghívott három vendég egyikeként a szocialista politikus kifejtette: „Hazudik a Fidesz éjjel is, nappal is.” A különböző napszakokban űzött közéleti csúsztatásról, füllentésről, hantáról, lódításról, tódításról óhatatlanul az őszödi beszéd egyik mondata jut az eszünkbe.

A 2006-os választási győzelem után a szocialista frakció zártkörű ülésén Gyurcsány Ferenc ezt találta mondani: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Azóta az idézetet idézők a volt miniszterelnököt szokták ősforrásként megnevezni. Pedig a szállóige Örkény Istvánig vezethető vissza, és az Őszöd előtti története még érdekesebb is, mint az utáni. Állítólag így hangzott el 1956. október 30-án, a Szabad Kossuth Rádióban: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, minden hullámhosszon.”

Látszólag olyan író gyakorolt önkritikát, aki a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején sematikus műveket adott ki a kezéből. Majd kiábrándult Rákosiból, és annak pártbeli ellenlábasához, Nagy Imréhez csatlakozott. Tevékeny szerepet játszott az értelmiségi ellenzékben, amiért 1956 után ötéves szilenciumot kapott, és tanult szakmájában, vegyészként tengette az életét. Igen ám, de ha többes szám első személyben gyakorolt önkritikát a korabeli nyilvánosság előtt, akkor olyan ember beszélt belőle, aki már túllépett az életmű romlékony mozzanatain. Csakhogy Örkény István nem azt mondta, amit utókorként tulajdonítunk neki.

Rab László kiderítette a Népszabadság Online 2007. március elsejei számában, hogy a Parlamentbe költözött rádió felkérésére vetette papírra az álláspontját. Ám helyette bemondó olvasta föl a bűvös mondatot: „A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” Önkritikának nyoma sincs, annál inkább hat távolságtartónak a kijelentés. Eddig a hitelesebb Örkény-változat. Néhány napja azonban a Facebook-on Kunhalmi Ágnestől függetlenül bontakozott ki vita. Aczél Endre, a közismert újságíró-publicista megpendítette, hogy a sokszor és sokféleképpen idézett mondat Gömöri Endrétől, a tekintélyes külpolitikai újságírótól származik.

A kérdést nyitva hagynám, amíg előkerül a hangfelvétel. Addig talán maradhatunk annyiban, hogy a nagy hírre vergődött gyurcsányiáda egy ötvenhatos szállóige átköltése.        

A tegnap megjelent bejegyzést 21596-an olvasták, és 57 komment érkezett. Az érdeklődést köszönöm, ám a hozzászólásokat szó nélkül hagytam, mert csak este láttam őket. Nem voltam itthon, és még az okostelefont se vittem magammal, hogy minél többet beszélgethessünk a rendhagyó osztálytalálkozón. Ezúttal nem ifjúkorunk városában, Kecskeméten rendeztük. Nagymarosra utaztunk az ország különböző részeiből, hogy Mérnök Jancsi házavatóján lehessünk jelen.

A Katona József Gimnázium IV. b. osztályából már csak tizenketten élünk, de közülünk se mindenki tette tiszteletét a Dunakanyarban. Csupán azok a nyugdíjasok jöttek el, akik már nem vezetik a káeftéjüket vagy a bétéjüket. Többnyire műszaki szakemberek kerültek ki az osztályból, és a rendszerváltás után cégeket alapítottak. Azok jöttek el, akik nem haltak bele a kesze-kusza, vállalkozásokhoz méltatlan gazdasági helyzetbe, és azok mentették ki magukat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy visszavonuljanak.

Ültünk a teraszon, ettünk-ittunk, és néztük a panorámát. Zöldellt a fű, napfürdőztek a strandolók, háromszáz méternyire a folyó, másik oldalán, a hegy csúcsán pedig a visegrádi vár romjai. Alatta hosszú utca, közepe táján az újságíró szövetség hajdani alkotóháza, ahol szinte napra pontosan három évtizeddel ezelőtt gépeltem első könyvemet az Élet és Irodalom történetéről. (1957-ben alapították a hetilapot, amelynek harmincadik születésnapját 1987-ben ünnepeltük.) Onnan nézve is festői volt a szemközti látvány, amelyet a legutóbbi években Mérnök Jancsi tarkított a háromszintes ház építgetésével. Téglánként rakta össze.

Ettünk, ittunk - obsitos mérnökök, gyógyszerész és újságíró élvezték a panorámát. Ama nemzedékhez tartozunk, amelyet a rossznyelvek digitális bevándorlónak neveztek el. Egy fölmérés szerint minden száz nyugdíjasból csupán 3,9-en használják, vagyis négyen használjuk a számítógépet. A másik ismertetőjelünk, hogy a gyerekeink közül egy-egy kivándorolt, külföldön él a családjával. A kellemes környezetben mindkét mozzanatról sokat beszélgettünk, a direkt politizálás közelébe azonban csak egyszer jutottunk, holott az egész napot együtt töltöttük. Mérnök Laci bedobott egy ártalmatlan viccet, amelyet Orbán Viktorra hegyezett ki.

Milyen jó volna, ha olyan országban élhetnénk, ahol azt se tudnánk, ki a miniszterelnök. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az állam észrevétlenül teszi a dolgát, és épp ettől működik az ország.       

Nagy Bandó András sorsa egy gólyatáborban pecsételődött meg. Idestova két évtizede hívtuk meg a Balaton partjára, hogy a kommunikáció szakra fölvett szegedi egyetemistáknak adja elő a műsorát. Mi tudtuk persze az akkor középkorú humoristáról, hogy milyen jó, a frissen érettségizett diákok azonban nem hallgatták a Rádiókabarét. Ők „csak” vastapssal fogadták a Szalontüdő című tárcáját, amit meg is köszöntek az „írónak”. Az efféle élmények kötelezték Bandót arra, hogy könyveket kezdjen írni. Azóta már vagy a harmincadiknál tart, és írónak könyvelem el.

Egyszerre mulatságos és szívszorító története úgy foglalható össze, hogy Budán, a Déli pályaudvarnál akarta elverni az éhségét. A talponállóban kedvenc ételét, a szalontüdőt kérte, csakhogy elfelejtett szódát hozni, ezért visszament a pulthoz. Mire a háromszögletű alumínium tálcán árválkodó adagjához ért, már egy kopottas ruhájú egyén állt előtte, és falatozott belőle. Először szóváltásba keveredett vele, aztán megbarátkoztak, és a foszlós kenyérrel közösen tunkolták a sűrű szaftot. Jóllakottan vette észre, hogy az ő szalontüdője két sorral lejjeb, immár kihűlten várja.

Javában olvasom az ünnepi könyvhét titkos szenzációját, Kanyó András Egy kirúgott hírszerző emlékei című kötetét. A szakmaváltásokkal tarkított önéletrajzban feltűnt egy ismerős epizód. A hírszerző-újságíró Pesten bement harapni valamit a Nyugati pályaudvarral szemközti Ilkovics-büfébe. (A híres talponálló már nem létezik, évtizedekkel ezelőtt számolták fel.) A pultnál kedvenc ételét, a tökfőzeléket kérte, és jól esett neki, hogy a szakács egy kanálnyi pörköltet is pöttyentett a tetejére. Vett még két szelet kenyeret, és helyet keresett magának. Falatozás közben ötlött fel, hogy inna egy szörpöt is. Mire visszajött, viseltes ruhájú egyén lakmározott az adagjából…

A többit nem mesélem el, meg kéne ugyanis ismételni a bandós történetet. Mindazonáltal valószínűtlen, hogy a kalandos életű emlékirat-szerző frissiben érettségizett diáknak öltözött volna, és ott lett volna a gólyatáborban. Plágiumra azért sem gyanakodnék, mert az olcsó kifőzdékben kísértetiesen hasonló helyzetek fordulnak elő, csak nem mindenki írja meg. Az belefér Nagy Bandó András kenyérkereső foglalkozásába, az előadásba, hogy eltévesztette a helyét. De milyen hírszerző lehetett Kanyó András, ha még azt sem volt képes megjegyezni, melyik sorban hagyta a tökfőzelékét? Nem csoda, hogy inkább újságírásra adta a fejét.    

Friss Róbert az egyik legjobb formában lévő publicista. Elméleti felkészültsége kifogástalan, arra azonban vigyáz, hogy utalásokkal, lábjegyzetekkel ne nehezítse el az eszmefuttatásait. Írásai a helyét kereső Népszavában látnak napvilágot. Néhány hete például terjedelmes cikkben tekintette át az ellenzék helyzetét. Jó, hogy elgondolkoztató okfejtése megjelenhetett, kár, hogy nem lett belőle vita. Ha sokan fejthették volna ki az álláspontjukat, akkor a széttagolt, torzsalkodó, önmagával foglalkozó ellenzék talán nem állna ilyen rosszul.

A jelek arról árulkodnak, hogy a Népszava egyelőre nem akar a baloldal napilapja lenni. Megelégszik azzal, hogy az MSZP jelenlegi irányvonalát képviseli. Legjobb tollú munkatársai mintha tudomásul vették volna, hogy Botka László fújja a passzátszelet, és figyelmüket a kormánypártokra irányítják. Friss Róbert például a mai számban Orbán Viktor tegnapi beszédét vette górcső alá. Arra a következtetésre jutott, hogy „Ő a fejével játszik, nekünk meg a bőrünkre megy az ő játéka.” A megállapítás ebben a formájában is érzékelteti a politikai helyzet bizonytalanságát.

A kormányzat tevékenységét egyre idegesebben éli meg a társadalom, csakhogy a parlamenti ellenzék szétforgácsolódott, egymás ellen fordult, ezért nehéz eldönteni, vajon a miniszterelnök érzékeli-e a közérzet romlását, vagy elszakadt már a hazai valóságtól. Példánknál maradva, a fejünkben még nem dőlt el, hogy mi legyen Orbán fejével. Az idézett mondat akár a vihar előtti csöndet is jelentheti, mégsem éri el azt a szintet, hogy szállóige legyen belőle. S hogy mi hiányzik belőle? Semmi. Inkább többet mond a kelleténél. Nem ösztönöz arra, hogy képzeletben kiegészítsük.

Vannak helyzetek, amikor az értelmiség közmondásai, a szállóigék új értelemre tesznek szert. Ha csupán azt írnók, hogy ’Orbán a fejével játszik.’, akkor ebből kisejlene: a pallosjog korában valaki úgy vállalta a kockázatot, hogy ott lebegett fölötte a hóhér bárdja. Azt is jelenti persze, hogy mielőtt cselekvésre szánná el magát az ember, végiggondolja a lehetőségeket, és a legjobb megoldást választja. Amidőn pedig a fegyveres összecsapásokról a sportpályákra tolódott át a hangsúly, felértékelődött az észjáték.

Orbán Viktor a legutóbbi hét évben több-kevesebb sikerrel mozgatta a csapatát, vérbeli irányítóként csakugyan a fejével játszott. Mostanában viszont mintha kevesebben drukkolnának neki, és a lelátóról fel-felhangzik a fütty. S ha többen lesznek a közéleti stadionokban, a focink színvonala alapján még az is megtörténhetik, hogy a fejével játszanak.          

Éduának ma van a születésnapja. Ő a kedvenc karikaturistám. Volt szerencsém a rajzaihoz, de még nem volt a rajzaival. Könyveim között akadt, amelyiket Kaján Tibor illusztrálta, és olyan is, amelyiket Pápai Gábor. Ők azonban nem azt rajzolták meg, ami a kiválasztott gondolatról jutott az eszükbe. Összegyűjtött karikatúráikat adták a kezembe, hogy válasszak közülük. Most éppen készül egy újabb kötet, és örülnék, ha Édua elolvasná a kéziratot. Hátha eszébe jut valami. 

Úgy kerültem kapcsolatba vele, hogy évekig szerkesztettem az újságíró férje és az írónak készülő pszichológus lánya kéziratait. A keze nyomait pedig azért kedveltem, mert majd’ mindegyik elmesélt egy kedvesen csúfondáros történetet. Ráadásul szokatlan, meglepő, továbbgondolásra késztető stílusban, amelyre az ember fölkapta a fejét. Az egyik közösségi oldalon most jelent meg egy vele készült interjú. Kiderült belőle, amit eddig nem tudtam Éduáról, hogy balkezes. Ezt fejtegette: „Többször előfordul, hogy a rajzokon a történetet jobbról balra mesélem, pedig az íratlan szabály szerint a nézők balról jobbra ’olvassák’ a képet.” Íme, a rám tett hatás titka.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy szűk, javíthatatlanul európai a látószögünk. Mindent abból a nézőpontból vizsgálunk, amelyet a latin íráskultúra sugall. Balról jobbra írunk, de vannak olyan kultúrkörök is, amelyekben jobbról balra, sőt fölülről lefelé írnak. Talán még olyan is akad, ahol alulról fölfelé. Sokáig voltam filmkritikus, és a nemzetközi fesztiválokon azt vettem észre, hogy az európai meg az amerikai filmek története a hatalmas mozivászon bal oldalán kezdődik, és a jobb oldalra kevésbé jut cselekmény. Az ázsiai filmek története viszont épp attól vált érdekessé, meghökkentővé, hogy jobbról balra tolódik a cselekmény. Vajon a filmekben is a miénktől gyökeresen eltérő íráskultúrák képekre kivetített nyoma fedezhető fel?

Lám, elég messzire jutottam Édua bal kezétől és szokatlan irányú karikatúráitól. Az lenne a stílusos, ha elővenném a kötetekbe gyűjtött rajzait, és átemelném belőlük ide az egyik kedvesen csúfondáros történetet. Ezzel tisztelném meg őt a születésnapja alkalmából. De mi volna, ha ő tisztelne meg engem ama rajzzal, amely erről a bejegyzésről, jobbról balra jutna az eszébe? Vagy ha most nem is, talán majd akkor, ha elküldöm neki a készülő könyv kéziratát. Remélem, a kiadónak lesz pénze a legjobb balkezes karikaturistára.        

Vannak, akik már nem is Kádárban, hanem Rákosiban keresik Orbán Viktor előképét. A történelmi párhuzam annyiban indokolt, hogy miniszterelnökünk hasonló módon korlátozza a nyilvánosságot, mint Rákosi Mátyás tette. Aki a „fordulat évében”, 1948-ban már a magyar kommunisták első embere volt, de még csak államminiszteri (miniszterelnök-helyettesi) funkciót töltött be a kisgazda Dinnyés Lajos koalíciós kormányában. Egy moszkvai látogatás után azonban sajtóaktívát szervezett, és március 23-án harcot hirdetett az „elbulvárosododott”, „polgári”, „nagykörúti” újságírás ellen.

A kormányzat papírhiányra hivatkozva egymás után szüntette meg a számára nem kívánatos szerkesztőségeket. Rákosi hatvanéves korában, 1952 tavaszán jutott a személyi kultusz csúcsára, azon a nyáron lett miniszterelnökként a végrehajtó hatalom feje is. Ekkora fejeződött be a sajtó gleichschaltolása (a Goebbelstől kölcsönzött kifejezés egységesítést, egybehangolást jelent). Ha valaki belegondol a legutóbbi hét év fejleményeibe, kirajzolódhat előtte a történelmi párhuzam. Amely annyiban mégis indokolatlan, hogy Rákosi olyan országban tett szert egyeduralomra, ahol szovjet katonák állomásoztak, és a papír alapú sajtó mellett csupán a rádió egészítette ki a nyilvánosság eszközrendszerét.

Orbán Viktor olyan országban törekszik egyeduralomra, ahol nem állomásoznak idegen csapatok, és a papírhiányra hivatkozva sem lehet már a sajtót gleichschaltolni. Az internet térhódítása egyre nyilvánvalóbb, a (sajtó)szabadság kis körei a világhálón tájékoztatják ama választópolgárokat, akik kihasználják a számítógépben rejlő lehetőségeket. A végrehajtó hatalom dilemmája, vajon miként lehetne befolyásolni azokat is, akik fontosnak tartják, hogy több forrásból tájékozódjanak. Először a netadóval kísérletezett, kezdeményezése azonban országszerte ellenállásba ütközött. Aztán látszólag meglepő fordulatra szánta el magát. Eleget téve az Európai Unió irányelveinek, egyenlő feltételeket akar teremteni a netezéshez.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy hamarosan mindenütt széles sávon használhatják a világhálót. Azt is, hogy jövő januártól csökken a netezés áfája. Ha már a kormányzat nem akadályozhatja, hogy a választópolgárok több forrásból tájékozódhassanak, akkor maga is tért foglal a digitális sajtóban, hogy új híveket szerezhessen magának. És hogy a kormánypárti sajtó, az államosított közszolgálati médiumok révén lebutított híveket is megerősíthesse a miniszterelnök iránti vonzalmukban.