Az országgyűlési választás közeledtével egyre időszerűbb a kérdés, vajon a Fidesz mennyire uralja a médiát. Túlsúlyában mindenki egyetért az ellenzéki oldalon, a mértékéről pedig két végletes álláspont rajzolódott ki. Egy közvélemény-hangadó műsorvezető szerint 90 százaléknyi az arány, egy miniszterelnök-jelölt viszont nem mondott ugyan számot, de sokkal derűlátóbb.

Bolgár György vezeti az ország talán legjobb beszélgetős műsorát. Angolszász ügyekben feltűnően tájékozott, európai kitekintésű, országos összefüggésekben naprakész újságíró. Ha a Fidesz túlsúlya kerül szóba, reflexszerűen dobja be a 90 százalékot, mint tegnap délután is. Még sosem nevezte meg a forrást. Mintha vele vitatkozna Botka László szegedi polgármester, aki nemrégiben egy „fővárosi legendáról” beszélt: „Vidéken nincs olyan, hogy valakit csak a központi-ingyenes média érne el, mindenhol ott vannak a kereskedelmi televíziók, az online portálok - utóbbiak zöme szerencsére még szabad.” - fejtegette a Vasárnapi Hírek május 20-i számában.

A neves műsorvezető tisztázatlan eredetű számát talán a nosztalgia sugallja. A Klubrádió néhány regionális hullámhossz felvásárlásával behálózta szinte az egész országot, sugárzási övezete úgy 90 százalék körül lehetett. Csakhogy 2010 után a Fidesz visszavette tőle a vidéki Magyarországot, a hatása manapság Budapestre és környékére korlátozódik. Van ugyan néhány ezer törzshallgatója a fővároson túl, még Amerikában és Ausztráliában is, de kizárólag olyan emberek, akiknek telik a szabadidejükből, pénzükből és technikájukból arra, hogy online kötődjenek a beszélgetős műsorhoz. Tiszteletre méltó értelmiségi magatartás ez, a magas színvonalú tájékozódás mintapéldája.

Nem vonom kétségbe, hogy a szegedi polgármester ismeri a vidéki értelmiségiek médiafogyasztási szokásait, mégsem érdemes belőlük az idézetben megfogalmazott következtetést levonni. Az úgynevezett kisemberek, akiket leginkább a nyilvánosság kormánypárti fórumai érnek el, beérik az állami tájékoztatással, nem igénylik a sokoldalú tájékozódást - nincs is idejük, pénzük és technikájuk rá. Ebből azonban nem következik a vidéki nyilvánosságot kevésbé ismerő budapesti közvélemény-formálók 90 százalékos túlzása. A mintegy nyolcezer magyarországi szerkesztőség politikai helyzetéről nem készült felmérés, de ha meg kéne becsülni a Fidesz befolyását a médiában, a kétharmados arányt saccolnám. Ez is túlsúly, de még ellensúlyozható.        

Gulyás Márton a teátrális ellenállás jelképe. A magas, szakállas fiatalember mindenütt feltűnik, ahol hangot adhat a rossz közérzetnek. Például megalapította a Közös Ország Mozgalmat, amelynek tagjai az igazságosabb választási rendszerért küzdenek. Legutóbb azzal váltott ki éles vitát a nyilvánosság ellenzéki fórumain, hogy  videoklipben hozta össze az Orbán-rendszer ellenfeleit, közéjük sorolva egy jobbikos újságírót és egy Jobbiktól még jobbra lévő politikust is.

Nem az ellenzéki „koalíció” létjogosultságáról tűnődnék, ebben még várnék a véleménynyilvánítással, hanem ama viselkedésformáról, amelyet Gulyás Márton képvisel. Ő az, aki nem várja meg, hogy a műsorvezető befejezze a kérdést, hanem közbevág, és ha a másik interjúalany is mond valamit, akkor szintén közbeszól. A türelmetlenség udvariatlansággal párosul, amivel persze gyakran szembesülünk a vitaműsorokban. Az viszont párját ritkítja, hogy felháborodva kéri ki magának, ha a beszélgetőpartnerei nem hagyják, hogy végigmondja az álláspontját. Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban nem veszi észre a gerendát.

Félő, hogy az imént tévesen fogalmaztam - nem ritkítja a párját. Van még valaki, aki kísértetiesen hasonlít hozzá. A kitűnő Habsburg-kutató, Gerő András professzor szintén arról nevezetes, hogy a közéleti vitákban letorkolja a vitapartnereit, és kikéri magának, ha mások is ugyanezt teszik vele. Ezért indokolatlan, ha Gulyás Márton magatartását hiányzó diplomájával magyarázzák a konzervatív világnézetű ellenfelei. Viselkedésének aligha van köze a végzettségéhez, a műveltségéhez, a felkészültségéhez. Az ellentmondást nem tűrő vitakészség, a kettős mérce alkalmazása erőszakos embert feltételez, aki a nyilvánosság fórumain akkor sem a demokratikus magatartásformát jelképezi, ha a demokratikus szemléletmódot próbálja képviselni.

E sorok olvastán az olvasó joggal teheti föl a kérdést, vajon miért éppen olyanok jellemhibáját pécéztem ki, akik bírálattal illetik az Orbán-kormány tevékenységét. Azért, mert a miniszterelnök emberei másról ismertek. Nem arról azonosíthatóak, hogy közbeszólnak, azt azonban kikérik maguknak, ha mások szakítják meg az eszmefuttatásukat. Ők a neveletlenség magasabb fokán érzik magukat jól. Azzal a szándékkal ülnek be a nyilvánosság ellenzéki fórumaira, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyják magukat zavartatni a kérdésektől és az okfejtésektől. A stúdióban ilyenkor uralkodik el a hangzavar. Mindenki mondja a magáét, a médiafogyasztó pedig elzárja a készüléket.             

Az MSZP újdonsült kommunikációs igazgatója megosztotta elképzeléseit a nyilvánossággal. Kerényi György tegnap rokonszenves visszafogottsággal fejtette ki a 24.hu digitális felületén, hogy ő nem akar politizálni. „Az a dolgom - mondta -, hogy felöltöztessem azt, amit kitalálnak.” Mindazonáltal azt is közölte, hogy „Elkezdődött a kampány, és Botka László a miniszterelnök-jelölt. Jórészt róla kell, hogy szóljon a kommunikáció.” Mostantól kezdve tehát nem lesz kibeszélés. Vajon sikerül-e megreguláznia a szétbeszélésre hajlamos szocialista politikusokat?

Egyelőre annyit hallani, hogy ha megszólalnak a nyilvánosság fórumain, beleszövik véleményükbe a néhány napja kongresszusilag megválasztott miniszterelnök-jelölt nevét. Tegnap este például Mesterházy Attila volt pártelnök húszperces interjút adott az egyik televíziónak, és tizenháromszor ejtette ki Botka László nevét. Nehéz eldönteni, vajon a botkázás az azonosulás vagy az alkalmazkodás gesztusa-e. Van azonban egy személyes tapasztalatom az egységesítés nehézségeiről. A magyar szocialisták akkor is ellenzékben voltak, és készültek az országgyűlési választásra. Az elnökség tagjai elvonultak egy dunakanyari szállodába, és meghívtak néhány szakembert, köztük e sorok íróját is, engem azért, hogy igazítsam el őket a vidéki sajtó rejtelmeiben.

Az előadás és a vita után az volt a benyomásom, hogy nőtt szemükben a fővároson túli sajtó, fölfedezték a benne rejlő lehetőségeket. Ez arra bátorított, hogy túlterjeszkedjek a mandátumon. A tragikai vétség abban nyilvánult meg, hogy azt mondtam nekik: csak akkor győzhetnek, ha egységesen lépnek föl a nyilvánosság előtt, ezért vissza kellene adniuk a mobiljukat, és az új telefonjuk számát nem kéne megadni az újságíróknak. A továbbiakban csak a majdani kommunikációs igazgató közreműködésével érintkezhetnének a nyilvánosság képviselőivel. A tekintetek elkomorultak. Később, a folyosón elkapott az egyik elnökségi tag, akit még az egyetemről ismertem. Lehülyézett, mondván, fogalmam sincs arról, hogy a parlamenti képviselőséget jelenti az újságírók közelsége, akik révén a kampányban megismerhetik arcukat, hangjukat, elképzeléseiket a választópolgárok.

Az MSZP újdonsült kommunikációs igazgatója, Kerényi György némi öniróniával azt is kifejtette a tegnap megjelent interjúban, hogy a választási kampányok előtt minden elődje meghirdette az egységes fellépést. Eddig nem igazán jött be.       

A pályakezdő médiakutatók blogja, a Média2.0 nehezen indult. A huszonéves munkatársak láthatárát beszűkítette, hogy a fővároson túli szerkesztőségekről szinte semmit sem tudtak. „Szerencsére” a legutóbbi hónapokban érzékelhetővé vált a kormányzati térhódítás a fővároson túli nyilvánosságban, és az államosított megyei napilapok bekerültek a szakmai gondolkodás körébe. Ennek tartalmas állomása a tegnap megjelent interjú, amelyet Háhner Petra készített Póré Lászlóval, a Dunántúli Napló volt főszerkesztő-lapigazgatójával.

A tulajdonosváltás egyik áldozata attól vált híressé, hogy jelenleg egy pécsi pláza alagsorában árul kolbászt. Bár megszenvedte a vele történteket, maradt annyira tárgyilagos, hogy azt is kifejtette: a regionális nyilvánosság korlátozása nem a kormányzati térhódítással kezdődött. Korábban is akadtak olyan politikai és gazdasági érdekcsoportok, amelyek szempontjait figyelembe kellett venni a megyei napilapok szerkesztése és kiadása közben. A kényes egyensúlyból bontanám ki, hogy az Orbán-kormány számára mitől lett hirtelen oly fontos az úgynevezett Springer-lapok megszerzése.

A német cégcsoport itteni arca, Bayer József már vagy tíz éve igyekezett megszabadulni a Magyar Távirati Iroda szolgáltatásaitól. Arra kötelezte az újságírókat, hogy mielőtt megírják témájukat a papír alapú anyalapnak, foglalják össze tíz-tizenöt sorban az online kiadás számára. Utasítását az idősebb évjáratú munkatársak nem nagyon hajtották végre, ezért változatlanul az MTI sok fölösleges, közölhetetlen információt tartalmazó hírszolgálatára fanyalodott. Amidőn azonban ama bizonyos Pecina úr megvásárolta a Springer-napilapokat, annyira változott a helyzet, hogy a nyolc megyei újság immár a Mediaworks zászlóshajója, a Népszabadság híreit közölte.

Így jött létre az a felemás állapot, hogy miközben a volt Springer-lapok jóindulatú semlegességet tanúsítottak az Orbán-kormány iránt, hírrovatuk a Népszabadság Online valóságos (nyugtalanító) információit közölte. E kétarcúságot még a legbutább olvasó is észrevette, ráadásul vészesen közeledett a 2018-as választás, és a Fidesz-agytröszt elhatározta, hogy átrajzolja a médiapiacot. Abban, hogy a neki alájátszó osztrák untermann, a kétes hírnévre vergődött Percina úr tavaly októberben végérvényesen „felfüggesztette” a Népszabadság működését, az a tragikai vétség is közrejátszott, hogy a patinás napilap szolgáltatta azokat a híreket, amelyeket az állami logika szerint a Magyar Távirati Irodától kellett volna megrendelni.      

Idestova két évtizede foglalkoztat a magyar szocialisták kommunikációja, 2001-ben még egy kis könyvet is írtam róla. Feltűnt, hogy milyen gyakran cserélődtek az elnökök és az elnökségi tagok. Mire megértették, hogy mi a média, már le is váltották őket. Molnár Gyula tavaly került a pártelnöki székbe, és a kezdeti botladozások után mintha megérezte volna a nyilvánosságot. Elevenebb az arca, hatásosabb a papír nélkül előadott retorikája, mint az újdonsült vezetőtársáé, Botka Lászlóé. Nemrégiben például a kormánypárti szerkesztőségek ellen meghirdetett bojkottról kérdezték, és ezt mondta: „Ezek már nem médiák, ahogy ezt megszoktuk.” (ATV, 2017. május 17.)

Nem azzal jönnék elő, hogy a média eleve többes szám, bár ez is érv a róla folydogáló szakmai vitában. Inkább azzal, hogy a latinul közbülsőt, közvetítőt jelentő kifejezés a második világháború után honosodott meg a köznyelvben, amidőn a sajtó és a rádió mellé felsorakozott a televízió is. Ha nem akartuk külön-külön megemlíteni őket, akkor helyettük az összefoglaló médiát használtuk. Még inkább így van ez, amióta a három médium mellett feltűnt az internet is. A média tehát értelmezésem szerint a nyilvánosság eszközrendszere, elemei a keletkezés sorrendjében a papír alapú sajtó, a rádió, a televízió és az internet. Mindezt azért hozom szóba három héttel a pontatlanul megfogalmazott mondat elhangzása után, mert az MSZP a múlt héten új kommunikációs igazgatóra tett szert.

Végre egy szakember, aki diszkréten félrehívja majd a szocialista politikusokat, és elmeséli nekik, hogy valójában mit is jelent a média. A Népszava megszólaltatta Kerényi Györgyöt, aki a mai számban ezzel nyugtatta az anyagi gondokkal küszködő párt tagjait: „Csináltam én már nulla forintból is médiát.” Eddig úgy tudtam, hogy afféle zöld beruházásként ő alapította a C Rádiót, és részt vett a Vs.hu alapításában is. Azt viszont csak most, szerény elszólásából tudtam meg, hogy személyében sokkal jelentősebb szakember igazolt át az MSZP-hez. Olyan médiamenedzser, aki nulla forintból csinálta az összes újságot, rádiót, tévét és persze a világhálót is.

Balogh Edgár professzornak sokat köszönhet a magyar nyelvű sajtó. A kolozsvári egyetemen publicisztikát tanító közíró például azt sulykolta, hogy a levelezési rovat a redakció lelke. Minél gondosabban szerkesztjük az újságot, annál több szálon tartunk kapcsolatot az olvasókkal. Tudják ezt a budapesti Vasárnapi Híreknél is, ahol az Olvasóink levelei című rovatban a hozzászólók viszonylag hosszan, egy-másfél gépelt oldalnyi terjedelemben kommentálhatják az időszerű kérdéseket.

Óvatosságból nem hiányozhat persze a szerkesztőségi közlemény, miszerint „Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját.” Ezzel elkerülhető ugyan a bírósági felelősségre vonás, nem kerülhető el azonban a szerkesztői felelősség firtatása. Az említendő példa szerencsére nem jellemzi a hétvégi újság általános gyakorlatát, a jelenséget mégis érdemes szóvá tenni, mert elég gyakran előfordul a hazai sajtóban.

Jakab Jenő olvasó azt nehezményezte, hogy Polt Péter legfőbb ügyész felesége a Magyar Nemzeti Bank havi ötmillió forintért dolgozó személyzeti vezetőjeként fölvette lányukat a jogi osztályra, pályakezdőhöz képest méltatlanul magas fizetésért. Csakugyan meghökkentő a Polt-család elszánt terjeszkedése a pénzügyi világ állami részében. A levélíró indulata indokolt tehát, bár hitelesebb lett volna, ha az egyik tényt tiszteletben tartja. Az új munkatárs kétségkívül Polt Péter lánya, de egy korábbi házasságából származik (a három közül nem a mostaniból).

Az egész magyar sajtó megírta, hogy a személyzeti vezető a mostohalányát alkalmazta. A rokonsági fok mibenléte elkerülte a levélíró figyelmét, mentségére szóljon azonban, hogy ez bárkivel megtörténhet. A jelenséget kognitív disszonanciának nevezik: egy fejleményt (a pályakezdő munkatárs alkalmazását) hajlamosak vagyunk összehangolni a feltételezett előzménnyel. Ha ugyanis Polt Péter felesége fölveszi Polt Péter lányát, akkor ugyebár logikus, hogy a saját lányát részesíti előnyben.

Az információ és a feltételezés hamis összehangolásáért nem bántanám meg Jakab Jenő budapesti levélírót. Mindazonáltal a Vasárnapi Hírek szerkesztőjének tudnia kellett volna, hogy téved a hozzászóló; rosszul tudja, hogy kit alkalmazott a Magyar Nemzeti Bank. Ez a hiba nem csökkenti a Polt-család erkölcsileg kifogásolható nyomulását, növeli viszont az olvasói véleményeknek helyet adó szerkesztőség szakmai felelősségét.       

Idestova másfél évtizede a legjobb focisták Adidas-cipőben játszanak. Az orr-részre varrt irányító sávok pontosítják a labda rúgását. Néhány napja jogerős ítélettel zárult az irányváltós focicsuka kártérítési pere. Oroszi László feltaláló 200 ezer eurót (60.473.237 forintot) kap a német cégtől. Vehet belőle egy kertes házat, még lapos tévére is marad neki, bár a megítélt összeg tízszereséért perelt. A jogi purparléról jut eszembe egy háromórás film, a Dasslerek (Die Dasslers), amelyet húsvétkor sugárzott az ARD német közszolgálati tévé.

Azóta eljutott a magyar HBO műsorába is, és nem váltott ki visszhangot, pedig szó szerint lábjegyzet a történelemhez. Jártam a Nürnberg közeli kisvárosban, Herzogenaurachban, ahol majd’ minden a két leghíresebb polgárról szólt. A Dassler-fivérek, Adi és Rudi hozták létre a lábbelik világmárkáját, aztán évtizedekig nem szóltak egymáshoz. Adi cégének, a hírben is emlegetett Adidasnak dolgozott a 23 ezres lélekszámú település egyik fele. A másik fele néhány száz méterrel arrébb gyártotta a Puma-cipőket. A német nyelvterületen visszhangos film azt firtatta, vajon kihez, mihez alkalmazkodjon a vállalkozó. Az ideológiával eltorzított belső piachoz vagy a versenyhelyzetet teremtő világpiachoz?  

A Dassler-fivérek egyetértettek abban, hogy az 1936-os berlini olimpia kiugrással kecsegteti őket, arról azonban már eltért a véleményük, hogy nemrégiben kifejlesztett futócipőt kinek ajánlják föl. Adi (Adolf) óvatosabb volt, és beérte volna azzal, hogy a Hitlert náci karlendítéssel üdvözlő német csapatnak. Rudi be akart törni a nemzetközi sportszer-piacra, ezért megkörnyékezte Jesse Owens-t, a világ legjobb atlétáját. Ő nyert - a nácik által néger majomnak nevezett amerikai sprinterrel együtt, ezzel a film szerint kihúzta a gyufát Hitlernél. De ha a fivérek közül Rudi tartott távolságot a nemzetiszocialista hatalomtól, akkor a második világháború után miért őt tartóztatták le az amerikai megszállók?

Azon is tűnődöm, hogy egy Kalocsa vagy Komló nagyságú kisvárosban mitől lett ideológiai mozzanatokkal átszőtt világmárka két iparos cipészete. Annak idején beszélgettem helybéliekkel, és elmondták, hogy Herzogenaurach évszázadok óta papucsok és egyéb nemezből való lábbelik készítéséből élt. Ebből az ipari kultúrából bontotta ki a nemzetibb, illetve a nemzetközibb változatot a két Dassler-fivér. Az irányváltós futballcipővel dögre kereste magát az Adidas, mellényzsebből fizeti ki a magyar feltaláló szerénynek mondható fájdalomdíját.           

Botka László interjút adott egy tévés honlapnak, és egyik mondata kivágta a biztosítékot. Azóta 73 óra telt el, és a nyilvánosság fórumain se szeri, se száma a rosszalló, kiábrándultságról árulkodó vagy csúfondáros megjegyzésnek. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje ezt találta mondani ama kérdésre, hogy Bajnai Gordon „Rajta lehetne-e a listán?” (Mármint az ellenzéki pártok közös választási listáján.) Íme, a válasz: „Semmilyen körülmények között nem tenném Bajnai Gordont, sem Kádár Jánost, sem Rákosi Mátyást, és Horthy Miklóst sem a listára.”

Sokan tartották félreérthetőnek, indokolatlannak, szerencsétlennek a feleletet, Botka azonban elmagyarázta az egyik tévéstúdióban, hogy a válaszának volt előzménye. Az újságíró azt követően tért vissza Bajnaira, hogy ő már közölte: nincs létjogosultsága a kérdésnek, mert a volt kormányfő „Visszavonult a politikából.” Ebben az összefüggésben hozta szóba a három történelmi személyiséget, elvégre ők is visszavonultak a politikából. Azt már én fűzöm hozzá: olyannyira visszavonultak, hogy immár az életből is kivonultak. Felületes tehát az összehasonlítás, hiszen Bajnai Gordon csupán a politikából vonult ki, az életből nem.

Talán még jobban is érzi magát Franciaországban, egy multi cég igazgatói székében, mint válságkezelő miniszterelnökként Magyarországon. Azért is sántít az összevetés, mert Rákosi és Kádár volt ugyan miniszterelnök, Horthy viszont nem volt. Ráadásul hármójukról korszakot neveztek el, Bajnairól még nem - ehhez azért kevés az egy esztendő, amit a kormányfői székben töltött. Ahogy elnézem, Botka László mindent megtesz azért, hogy ne is nevezzenek el róla korszakot.

Miniszterelnök-jelöltté való bejelentkezése óta foglalkoztat, vajon a szegedi polgármester milyen kommunikációs puttonnyal érkezett az országos politikába. Szomorú a látvány. Nem lepődnék meg, ha kiderülne: úgy adott interjút a nyilvánosság egyébként felkészült képviselőjének, hogy nem kérte el tőle a kéziratot. Nem azért persze, hogy az elejétől a végéig átírja, hanem hogy kigyomlálja belőle a legnyilvánvalóbb szamárságot. Az is elképzelhető, hogy elkérte ugyan, de nem vette észre benne a kétségkívül félreérthető, indokolatlan, szerencsétlen megfogalmazást. Esetleg épp azért nem, mert nincs mellette „szűz szem”, egy kommunikációs szakember. Aki például azt tanácsolná neki, hogy nem érdemes erőltetnie a történelmi párhuzamokat, csak baja lesz belőlük.   

Alkati erény - vagy fogyatékosság? -, hogy művelem a művelődéstörténeti kisesszét. Az esszé, ugye, valamiféle kísérletet jelent, a kis jelző pedig azt érzékelteti, hogy a nyomozás eredményének bele kell férnie két és félezer karakterbe. Nem is pedzegetem tovább a műfaji témát, hadd maradjon hely ama bizonyos tantusznak. Tavaly kétszer is foglalkoztam vele.

Először azt a tapasztalatot tettem közzé, hogy egy médiapolitikai előadáson ezt a fordulatot rögtönöztem: „És akkor leesett a tantusz.” Csakhogy a huszonéves diákok arcán értetlenség látszott, nekik bizony nem esett le. Ekkor kaptam észbe, hogy más nemzedékhez tartoznak. Elmagyaráztam, hogy a múlt század második felében irtózatosan nehéz volt vezetékes telefonhoz jutni, és ha érintkezni akartunk a külvilággal, nekem például a budai völgyből százvalahány lépcsőn kellett fölcaplatni, hogy fémérmét helyezhessek az utcai telefon speciálisan kiképzett vájatában. Amikor pedig végre leesett az a fránya tantusz, jellegzetes zörej hallatszott, ami jelezte, hogy létrejött a kapcsolat, és kezdődhet a beszélgetés.

A második bejegyzés már az olvasók hozzászólásait is tartalmazta. A matuzsálem korúak visszaemlékezéseiből kiviláglott, hogy mielőtt a tantusz telefonálásra adta volna a fejét, gázkészülékek mellett szolgálta a lakásban élők kényelmét. Ennek abból a szempontból volt jelentősége, hogy a telefonálásra való tantusztért eredetileg húsz fillért kellett fizetni a trafikban, ám a kommentekben gyakran bukkant föl a hat fillér is. Az utóbbi összeget a gázos tantusznak adományoztam, Kulcsár István Mitya című könyve azonban azt sejteti, hogy tévesen kapcsoltam hozzá. A múlt század harmincas éveiben ugyanis a hat fillér más tantusz számára tartatott fent.

A kitűnő rádiós újságíró kisfiú korában sokat „tujázott” a nagykörúti villamoson. Elmesélte, hogy a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság jellegzetes járművét, röviden szólva a Beszkárt-szerelvényt középütt bőrből készült korlát választotta el. Akik nagyszakasznyit utaztak, a hátsó ajtón szálltak föl, és mutatták bérletüket a kalauznak, vagy jegyet kértek tőle. Akik viszont csupán kisszakasznyit, az első ajtón szálltak föl, és a vezető melletti acélvájatba dobták a trafikban hat fillérért vásárolt fémérmét. Hogy aztán leesett-é a villamosozáshoz szükséges tantusz, és ha igen, milyen zörejt hallatott, arról már nem számolt be a hajdani Pestet remekül bemutató könyvecske.       

Meg-megkérdik, miért szoktam rá a megyei lapokra. Azért, mert észrevettem az országjáró politikusok kitárulkozását. Alkalmazkodnak egy közösséghez, és a központi médiumokban a pártjuk nótáját fújják. A „vidéki” újságokat azonban a kutya sem olvassa - gondolják -, és a megyei napilapokban beszélik ki magukból, ami nyomja a bögyüket. Itt van például a nyilvánosság korlátozása és a civil szervezetek megbélyegzése.

Az országos médiumokban azt hangoztatják a kormánypárti politikusok, hogy ugyan már, ne üljünk föl az ellenséges hangoknak, szó sincs korlátozásról, megbélyegzésről. Mindössze a demokrácia egyik ismérve, az átláthatóság igényli, hogy a választópolgárok tudomást szerezhessenek a nem választott újságírók és civil aktivisták anyagi forrásairól. Kövér László veterán Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke kilóg a kórusból. Éppen koszorúzta Veszprémben Horváth Balázs, a néhai MDF-politikus és belügyminiszter reliefjét, de ha már ott volt, interjút adott a megyei napilap főszerkesztőjének is, aki nemrégiben igazolt át a fővárosi Magyar Idők szerkesztőségéből.

A közjogi méltóság okfejtését úgy foglalnám össze, hogy az ellenzéki pártokat sikerült pacifikálni, „ezért a külső erők, amelyek a nemzeti érdekeket határozottan képviselő mostani kormány leváltásában érdekeltek, jobb híján az általuk finanszírozott, úgynevezett civil szervezetekkel és az általuk támogatott úgynevezett független médiával próbálják a parlamenten kívülre, az utcára vinni a politikai küzdelmeket.” (Napló, 2017. május 27.)  Hosszú mondat, de brutálisan őszinte. Kövér beszélt másról is. Arról például, hogy mit jelent a „Nagykörúton belüli” gondolkodás, amely „a régi SZDSZ rossz hagyományait folytató, magukat egyfajta budapesti gettóba záró politikusokat” jellemzi.

Ezt az eszmefuttatást szintén érdemes lett volna átemelni azokba az országos médiumokba, amelyek még értelmezni merik a Fidesz hatalomgyakorlását. Erre azonban kevés remény van, mert az ellenzéki sajtóban olyan újságírók dolgoznak, akik nem olvasnak megyei napilapokat. Talán nem is annyira elvből hanyagolják őket, mint inkább azért, mert még ama korszakban szocializálódtak, amikor alig volt hírverseny. Ellentétben a huszonéves újságírókkal, akik az online sajtóban dolgoznak, és naponta, sőt óránként, percenként küzdenek meg a hírekért. Speciel a veszprémi interjúról ők is megfeledkeztek, holott a rendszer közismert kibeszélője "jóvoltából" szembesíthették volna olvasóikat a hatalmon lévők igazi szándékával.