Miniszterelnökünk 54. születésnapján összegzem egy nyelvi játék tapasztalatait. A Facebook nagyobb betűvel adja közre a mondandónkat, ha kevés karakterbe szorítjuk. A valóságos helyett elképzeltem hát egy törzsasztalt a digitális kávéházban, ahol szóba hoztam egy-egy mondatot, és fúrtunk-faragtunk rajta, hogy velősebb legyen. Átnéztem az üzenőfalra rótt megjegyzéseket, és azt vettem észre, hogy meglepően sok szól a politikusokról. Íme:

A demokrácia rákfenéje, hogy bárkiből lehet politikus. - Politikus az, aki helyettünk dönt. - A bennünket képviselő politikusok helyettünk járnak jól. - A politikus olyan vigéc, aki reménnyel házal. - A politikusok egyre többet ígérnek, és egyre kevesebbet teljesítenek. - Az menjen politikusnak, aki képes rezzenéstelen arccal hazudni! - A politikus is csak az orráig lát, de neki időnként megnyúlik. - Amerikában a gazdagok politizálnak, nálunk a politikusok gazdagodnak. - A politikusok annyira azonosulnak a köztulajdonnal, hogy a magukénak érzik. - Apja államzseb-tolvaj volt, anyja szintén politikus. - Az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat. - A magyar politikusok még a jót is rosszul csinálják. - A politikus is ember, amikor nem politikus. - A politikus vagy a múltja, vagy a jövője miatt aggódik. - A politikus hasonlít a parafa dugóra, a felszínen marad. - Falun népszerűbbek a politikusok, mert ritkán mutatkoznak.

A politikusok régen feltűnési viszketegségben szenvedtek, most érzik a médiát. - A politikusok abból éltek, hogy tartották a szájukat, most abból, hogy jártatják. - Lovasnemzet lettünk, mert politikusaink a szavakon lovagolnak. - A politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni. - A politikus eszköze a beszéd. Lehetne az írás is, de ahhoz meg kéne tanulnia. - A politikus kerüli a kérdezőket, és vonzza az alákérdezőket. - A politikus legszívesebben magával készítene interjút. - A politikus közügyről a híradónak nyilatkozik, magánügyről a bulvárnak. - Szívesebben nézem a politikust nyaktól fölfelé, mint köldöktől lefelé. - A politikusok sajtóreggelire hívták az újságírókat. Alig maradt belőlünk valami. - A magyar politikus csak négy évig számol, a következő választásig. - A választó számol, a politikus számít. - Arra a pártra szavaztam, amelyben nincsenek politikusok.

Végezetül egy gondolat, amelyet sehogy sem sikerült a nagyobb betűs keretbe szorítani: A politikusok tehetségére jellemző, hogy rögtönözve mondanak olyan marhaságokat, amilyeneket mi, újságírók a tollunkat rágva, órák alatt találunk ki.

Tegnap fölállt az ország házában Szél Bernadett, és a kormánypárti honatyák arcába vágta: „Nem azért vagyunk, hogy teleszüljük a világot.” Az LMP kétgyerekes társelnöke ama mondatra reagált, amely néhány nappal korábban Németh Szilárd száját hagyta el: „Azé a világ, aki teleszüli.”

A Fidesz-alelnök a maga bicskanyitogató módján harangozta be a miniszterelnök elképzelését: 2030-ig a mostani 1,4-ről 2,1-re kéne emelnünk a magyar termékenységi rátát. Azóta a nyilvánosság fórumain a rezsibiztos nevéhez kapcsolják a teleszülős szállóigét, amelyet mintha olvastam volna már valahol. Hamarosan meg is találtam Hegedűs Zsuzsa neve alatt. A miniszterelnök szociálpolitikai főtanácsadója fejtegette a Heves Megyei Hírlap 2000. február 24-i számában: „Nem azoké az ország, akik meghalnak érte, hanem akik teleszülik.” Idéztem is e Médianaplóban, ám néhány perc múlva pontosítás érkezett hozzá.

Porcsin Zsolt, az egri napilap volt felelős szerkesztője azt írta, hogy nem a szociológus Hegedűs Zsuzsától való a szállóige, hanem a lelkipásztor Hegedűs Zsuzsától, a MIÉP politikusától. Mielőtt azonban a tiszteletes asszony megosztotta volna az eszmefuttatást a hevesi napilap olvasóival, egy szatmárnémeti tanácskozáson elmondta: „Nem azoké az ország, akik meghalnak érte, hanem azoké, akik teleszülik.” (Szatmári Friss Újság, 1999. szeptember 16.) Pontosítottam a Médianapló bejegyzését, de még mindig úgy tűnt fel, mintha az idézet szálai messzebbre nyúlnának vissza. Kiderült, hogy a két világháború között két erdélyi főpap is foglalkozott Trianon népesedéspolitikai előzményével és következményével.

A gyulafehérvári katolikus érsek, Márton Áron ezt prédikálta: „Erdélyt azok a román asszonyok hódították meg, akik szültek, és azok a magyar asszonyok veszítették el, akik nem szültek.” Az 1921-ben Budapestre áttelepült református püspök, Ravasz László pedig így szólította meg a hívőket: „Azé az ország, aki teleszüli.” Más forrás szerint inkább ezt mondta: „Azé lesz Erdély, aki teleszüli.” Benne vélem fölfedezni Hegedűs Zsuzsa szellemi előzményét, elvégre a jelenlegi Jobbik-politikus idősb Hegedűs Loránt volt dunamelléki református püspök lánya. A Németh Szilárdnak tulajdonított szállóige tehát egyházi vonalon, MIÉP- és Jobbik-közvetítéssel szüremkedett át a Fidesz választási programjába.

Azzal a lényeges különbséggel, hogy Orbán Viktor radikális ellenzéke szerint az 1,4-es termékenységi ráta nem jellemezhető a magyar jelzővel, tetemes részét ugyanis a cigányság „termelte”.      

A Magyar Narancs legutóbbi számában figyelemre méltó interjú jelent meg a kormányellenes tüntetésekről. Három civil aktivista számolt be a szervezői tapasztalatairól, közülük Bernáth László látszott a kis társaság hangadójának. A nyilvánosság egyéb fórumain is megszólalt, és értelmes fiatalembernek tűnik fel. Nem lepődnék meg, ha a feltűnését arra használná, hogy megalapozza a közéleti karrierjét. Igazán kár, hogy foglalt a neve. De talán még nem ismerik annyian, és érdemes volna változtatnia egy idősebb pályatárs kedvéért.

A másik Bernáth László közismert kulturális újságíró volt. 1930-ban született, és tavaly novemberben halt meg. Tekintélyét a filmkritikáinak köszönhette, a rendezők adtak a véleményére. De otthonosan mozgott más kulturális témákban is. Évtizedekig jelképezte az úgynevezett gyorsújságírást és az Esti Hírlapot, amelynek az utolsó főszerkesztőként ő oltotta le a lámpát. Jött az internet, és helyette töltötte ki a néhány órányi hiátust. Az esti lapzárta miatt ugyanis a napilapok reggeli kiadásaiból kimaradtak az éjszakai és a délelőtti történések, Bernáth László és fürge munkatársai ezeket közölték olvasmányos stílusban dél körül Budapesten, vidéken pedig délután.

A múlt század hatvanas éveiben hozzánk, Kecskemétre négykor érkezett meg az Esti Hírlap. Az ára hetven fillér volt, erre kaptam apámtól egy forintot, hogy mire hazatér a munkából, a konyhaasztalon várja az újságja. A főtér sarkán lévő faházikónál álltam sorba érte, és először egy Bernáth László nevű, akkor még ismeretlen újságíró kulturális témájú jegyzeteit olvastam el. Mindezt persze a huszonéves, civil aktivista Bernáth Lászlónak nem kéne tudnia. De ha már az interjúban úgy emlegette hármukat, hogy „kulturális vonalon mozgó programszervezők vagyunk”, akkor talán mégis feltűnhetett volna neki, hogy a kulturális életben mozgott egy másik Bernáth László is.

A nyilvánossággal kacérkodó szakmákban van egy íratlan, de erkölcsileg kötelező szabály: az azonos nevű közszereplők közül a fiatalabbik valamivel, egy előnévvel vagy egy betűvel megkülönbözteti magát az idősebbiktől. Így lett a harmadik Bernáth Lászlóból Czető Bernáth László, aki dramaturgként szép karriert futott be. Vagy hogy egy példát említsek a médiatanári gyakorlatomból is, a szegedi egyetemen találkoztam Arany Jánossal. Elmeséltem neki, hogy ezen a néven létezett már valaki a magyar szellemi életben, azóta Arany T. Jánosként írja alá a cikkeit.         

A tegnapi bejegyzést ezzel fejeztem be: „Várom a kora délutánt, amidőn a magyar szocialisták vezetői talán előjönnek a farbával, és elmondják, mit képzelnek a Fidesz hatalomgyakorlásától gyökeresen eltérő nyilvánosságról.” Azóta az MSZP kongresszusa megválasztotta Botka Lászlót a magyar szocialisták miniszterelnök-jelöltjévé. Orbán Viktor immár hivatalos kihívója fel is olvasta ötvenvalahány perces beszédét. Eme művelet csökkenti ugyan egy szónoklat hatásfokát, mégis az volt a benyomásom, hogy a szegedi polgármester végig bírta szuflával. Most árult el legtöbbet az elképzeléseiről és magáról is.

Csaknem egyórás beszédében volt egy ötperces rész, a legvégén, amikor jó ritmusérzékkel és ügyes hangsúlyozással okfejtést adott elő. „Ha győzünk” - indította a rövid mondatokat -, majd mindig hozzáfűzte, hogy egy-egy témakörben mit tervez a kormányváltás utánra. Korántsem a teljesség igényével megemlítek néhány elképzelést a megélhetési minimumról, a kisemberek adómentesítéséről, a munkavállalók érdekvédelméről, az egészségügyben dolgozók megbecsüléséről, a tankötelezettség 18 évre emeléséről (ezt megtapsolták a kongresszusi küldöttek), az energiapolitika atomnélküliségéről, a szociális bérlakásokról, a 13. havi nyugdíj visszaállításáról, a nők egyenjogúsításáról, az ügyészség függetlenítéséről és a jogállam rehabilitációjáról.

A „ha győzünk” harmincszor hangzott el, a lávaömléssel felérő retorikai teljesítményből azonban kimaradt a nyilvánosság. Nem vonom kétségbe, hogy az újdonsült pártvezető, aki „az MSZP és a demokraták miniszterelnök-jelöltjének” nevezte magát, a legfontosabb teendőket hozta szóba. De vajon miért nem sorolta a közéjük a nyilvánosságot? Miért nincs mondandója a nyilvánosság eszközrendszeréről, a médiáról, és a nyilvánosság képviselőiről, az újságírókról? Miért gondolta úgy, hogy nem kéne velük terhelni a kongresszusi küldötteket és az eseményeket közvetítő televízió révén az őt hallgató százezreket?

Vajon az irányítása alá rendelt politikai szervezetnek miért nincs koncepciója a kormányváltás utáni média szerkezetéről és intézményeiről? Vagy ha van is, miért óvakodik attól, hogy megismerhessük? Vajon a nagy hallgatás nem azzal magyarázható-e, hogy az MSZP talán mégis létező nyilvánosságkoncepciója ütközik ama médiagyakorlattal, amelyet a szegedi polgármester honosított meg a délmagyarországi város tömegkommunikációjában? Ezekkel a kérdésekkel előbb-utóbb szembe kéne nézniük a szocialista médiapolitikusoknak - ha egyáltalán vannak még ilyenek.

Hamarosan megkezdődik az MSZP miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa. Nem állítom, hogy az egész ország izgatottan várja a fejleményeket, engem mégis foglalkoztat, vajon mi rajzolódik ki egy hajdan nagy párt romjain. Lesz-e még a téglákból, törmelékekből lakható épület? Kommunikációs szakember lévén az is érdekel persze, vajon az MSZP miként értelmezi a nyilvánosságot.

Hogy ne érjen meglepetés, igyekeztem felkészülni. Átnéztem például az mszp.hu nevű portált, és a keresőbe írtam, hogy médiapolitika. A legfrissebb megnyilvánulás dátuma 2013. augusztus 13. volt. Beírtam azt is, hogy média, hátha így több derül ki a szocialisták nyilvánosságzemléletéről. Elég sok információhoz jutottam, a legutolsó már idei volt. Mindazonáltal négy évre visszamenőleg egyetlen elemzést se találtam, amely a nyilvánosságról való műhely-gondolkodást tükrözte volna. Annál inkább leltem MSZP-sajtóközleményeket arról, miért rossz a politikai ellenfél (mármint a Fidesz) médiapolitikája.

Ezekből lehetne bizonyos következtetéseket levonni, arról viszont változatlanul nincs hír, hogy a szocialisták mit kezdenének a nyilvánossággal, az intézményeivel, a szerkezetével, ha jövő ilyenkor a kormányrúdnál állhatnának. Ebből logikailag két megállapítás adódik. Az egyik az, hogy egymás közt nem számolnak ezzel az eshetőséggel, ezért nem is foglalkoztatja őket a győztes elképzelése a nyilvánosságról. A másik pedig az, hogy számolnak a választási győzelemmel, de nem tartják fontosnak megfogalmazni a médiáról vallott felfogásukat. Esetleg fontosnak tartják ugyan, de nem akarják az orrunkra kötni.

Márpedig ha így áll a helyzet, nincs más hátra, mint összeszedni mindazt, amit a „tandem” (Botka László egyelőre nem hivatalos miniszterelnök-jelölt és Molnár Gyula pártelnök) itt-ott elpöttyintett a nyilvánosságról. Néhány idézetet ide is jegyezhetnék, de az a benyomásom, hogy csupán nesze semmi, fogd meg jól hangzó általánosságok. Az „ötelemű” programból is csupán annyi derül ki, hogy az MSZP pillanatnyi vezetését az oktatás, az egészségügy, a demokrácia, a szegénység és a gazdaságpolitika foglalkoztatja. A demokrácia egyik alrendszere a nyilvánosság eszközrendszere, vagyis a média volna, ennek kifejtésére azonban nem találtam bizonyítékokat.

Várom a kora délutánt, amidőn a magyar szocialisták vezetői talán előjönnek a farbával, és elmondják, mit képzelnek a Fidesz hatalomgyakorlásától gyökeresen eltérő nyilvánosságról.        

Németh Szilárd az idén két mondattal vétette észre magát. Január elején a külföldi forrásokat is felhasználó civil egyesületeket bélyegezte meg a Hír TV-ben sugárzott felvételen: „Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, el kell takarítani.” A másik mondata egy lakossági fórumon hangzott el: „Minden döntésünket annak kell alárendelni, hogy ne fogyjunk el.” Majd előjött a farbával: „Azé a világ, aki teleszüli.” Kijelentését két napja sugározta a Hír TV, azóta áll a bál.

Se szeri, se száma a tiltakozóknak, akik bárdolatlannak, embertelennek, gorombának minősítik a hírhedtté vált kibeszélőt. Holott a díjbirkózó külsejű Fidesz-alelnök csupán a kocsmák nyelvén jelenti be a kormányzati elképzeléseket. Mi meg örülhetünk, hogy a politikustársai elegánsabban folytatják a gondolatmenetét. A miniszterelnök például tegnap jelentette be, hogy az egy családra jutó termékenységi rátát, az 1,3 gyereket három évtized múlva 2,1-re kell növelni. Azért ennyire, mert ekkor termeli újra magát a kéttagú magyar család, és még lesz egy tizednyi többletgyerek is.

Működik tehát a kommunikációs munkamegosztás. Az előbanda csontzenét játszik, az utána színpadra lépő együttes pedig tetszetős dallamokkal andalítja a közönséget. Kevésbé volna hatékony az összehangolt előadás, ha nem vennénk komolyan a bicepszét mutogató előzenészt. Nagy port kavaró kijelentéséről például bebizonyítanánk, hogy idegen (egyházi) tollakkal ékeskedett. Hegedűs Zsuzsa lelkipásztor, a volt református püspök, H. Loránt lánya mondta: „Nem azoké az ország, akik meghalnak érte, hanem akik teleszülik.” (Szatmári Friss Újság, 1999. szeptember 16.) Az eredeti gondolatot azonban, hogy Erdély azé lesz, aki teleszüli, kötötték már Ravasz László református püspök és Márton Áron katolikus érsek nevéhez is. Azért nem tettem ki az idézőjelet, mert egyelőre nem találom a hiteles forrást. Talán akad, aki kisegít.

Egyébként a kegyetlenségig szókimondó Németh Szilárd ráhibázott a lényegre, de nem valószínű, hogy a lakossági fórumon épp a Központi Statisztikai Hivatal felmérésére utalt. Eszerint tavaly havonta hét- és nyolcezer közé volt tehető a határainkon belül született magyar állampolgárok száma. Ama fiatal párok viszont, akik a legutóbbi években hagyták el a hazájukat, hogy külföldön teremtsenek egzisztenciát maguknak, lényegesen kevesebben vannak ugyan, 2016-ban mégis havi ezer újszülöttel növelték Magyarország lélekszámát. Ők csakugyan teleszülték a világot, noha mi, itthon maradtak nem sokra megyünk vele..  

Szabó Tímea karikás szemű, vékony csontú fiatalasszony. A Párbeszéd nevű párt 160 centi körüli társelnökét gyakran hívják stúdiókba, mert rokonszenves ember, ráadásul jól is beszél. Legutóbb például a saját megállapítása szerint „félig viccesen” jegyezte meg, hogy „A politikában mindig az győz, aki magasabb.” Eltűnődtem ezen, majd előkapartam a dokumentációból egy terjedelmes listát. A The Guardian-ben jelent meg az országvezető politikusok testmagasságáról.

Első helyen természetesen a hórihorgas tábornok, De Gaulle található a maga 196 centijével. Fidel Castro 190 volt. A miniszterelnökünk, Orbán Viktor 174 centivel a középmezőnyben van, mögötte tűnik föl Putyin 170, Churchill 168, Sztálin és Sárközy 165-165 centivel. A „hatvanasok” testmérete cáfolja ugyan a magyar politikusnő állítását, értelmezés helyett mégis inkább csak két megfigyelést adnék közre. Újságíróként negyedszázaddal ezelőtt fél órát beszélgettem Castróval egy havannai fogadáson, mellesleg kizárólag atlétikáról és kosárlabdáról. Szemtől szembe azt vettem észre, hogy alacsonyabb nálam - nem volt magasabb 180 centinél.

A sorsom úgy is hozta, hogy a kilencvenes évek legelején két gyermekem az Orbánék alatti lakásban élt a ferencvárosi Mester utca 33/35-ben. A tévé képernyőjén fel-feltűnő politikussal elég gyakran találkoztam a lépcsőházban. Többnyire futószerelésben jött vagy ment; becsületére válik, hogy vigyázott a kondijára. Amikor elhaladt mellettem, az volt a benyomásom, hogy legalább 15 centivel alacsonyabb (186 vagyok). Mindebből azért nem vonnék le mélylélektani következtetést, mert van valami, ami a felületes ítélkezésnél jobban foglalkoztat. Kiderül a brit lap táblázatából, hogy az egymást követő amerikai elnökök megtermett férfiak.

Kennedy 183 centi volt, Nixon 182, az egyik Bush szintén, a másik 188, Reagan 185, Clinton 184, Obama pedig 185. Nem azt taglalnám tehát, hogy a kistermetű politikusok miért vonzódnak az egyeduralomhoz, hanem hogy a nyulánk amerikai elnököket miként termelte ki az előválasztásos rendszer, és a vele együtt járó nyilvánosság. A jelek azt sejtetik, hogy az utóbbi eszközrendszere, a média az átlagnövésűek közül valamelyest kiemelkedő egyéniségeket igényel. S hogy ebből még csak véletlenül se legyen személyi kultusz, arról az alkotmány gondoskodik, kétciklusnyi elnökösködés után visszavonulást fúj nekik. Megakadályozza őket abban, hogy kiépíthessék az egyeduralmukat.          

Vajon örüljünk-e, hogy az országgyűlési választás közeledtével rohamosan gyarapszik az egy négyzetméterre jutó miniszterelnök-jelöltek száma? Akad köztük immár két gyakorló polgármester is. Egy város és egy ország irányítása között „csak” léptéknyi a különbség. Aki települést menedzsel, épp úgy belpolitizál, mint külpolitizál, nem feledkezhet meg a gazdaságról és a kultúráról, a környezetvédelmet pedig illik komolyan vennie. Talán kedvező fejlemény, hogy a zuglói polgármestert, Karácsony Gergelyt a párttársai megválasztották a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjévé. Azon meg nem érdemes fanyalogni, hogy a szegedi polgármester, Botka László is bejelentkezett az MSZP kormányfő-jelöltjének.

Az utóbbi várospolitikusról annyit azért megjegyeznék, hogy akadnak még kommunikációs hiányosságai. Kampány idején persze nem rónám föl neki, hogy mindenütt ugyanazt mondja. A kissé már unalmas alapszövegét ugyanis hetente toldja meg egy-egy ígérettel. A múlt héten például bedobta a 13. havi nyugdíjat, amelyet azonban nem túl szerencsés emlegetni, elvégre 2009-ben épp a szocialista kormány vette el az emberektől. Ám a jelenlegi kormánypártok kaján emlékeztetőit akár még ki is lehet bírni. Van viszont Botka Lászlónak egy vissza-visszatérő gondolata, mely lassanként kikezdi a hitelességét. Egy héten belül harmadszor hozakodott elő a tízezer kézzel.

Először meg se jegyeztem, melyik tévé stúdiójában mondta, hogy jártában-keltében tízezer emberrel fogott kezet. Aztán a Vasárnapi Hírek múlt szombati számában megismételte: „Az utóbbi két hónapban bejártam mind a 19 megyét, több mint tízezer emberrel kezet fogtam.” Tegnap délután pedig a Klubrádióban azt is hozzáfűzte, hogy harminc településen fogott kezet több mint tízezer emberrel. A kampány kétségkívül a túlzás műfaja, mindazonáltal a kommunikációs munkatársai figyelmeztethetnék Botkát, hogy nem stimmelnek a számok.

Ha a több mint tízezret elosztjuk a meglátogatott településekkel, akkor átlagosan háromszáz-valahány érdeklődő jön ki. Márpedig a helyi médiumok szinte kivétel nélkül arról számoltak be, hogy a 197 centis politikus kimagaslott ugyan az őt körülvevők közül, az összegyűltek halmazát azonban aligha lehetne tömegnek vélni - két tucattól kétszázig terjedt. Bizonyára lesz ez még több is, ha a miniszterelnök-jelölt kinéz a zizegő papírlapból, és elkezd végre szabadon beszélni.     

Egy asztaltársaságban szóba hozták Dávid Ibolya mondását az úgynevezett skarlát betűről. Nem emlékeztünk pontosan rá, ezért otthon utánanéztem a politikai mondattárban. Kiderült, hogy Orbán Viktor hajdani miniszterének, de akkor már ellenfelének 2003. november 29-én interjúja jelent meg a Népszavában, és ezt találta mondani: „Mára szinte minden értelmiségi megkapta a maga skarlát betűjét.”

A jelzős szerkezet egy XIX. században élt amerikai írótól, Hawthorne-tól származik, és valakinek a nyilvános megbélyegzését jelenti. A kiközösítés (exkommunikáció) jele azonban már néhány évvel korábban is felbukkant Dumas híres regényében. A három testőr közismerten ellenszenves Milady-jének karján felcsúszik a csipkés ingecske, és kilátszik az előéletéből örökölt billog, amellyel azokat a nőket bélyegezték meg, akik a világ legősibb mesterségét űzték. Bár a 888.hu portál szerzője nem annak szánta, eme értelmezéssel ellentétes az a lista, mely tegnap látott napvilágot. Egy bizonyos Oláh Gellért megnevezte a konzervatív értékrendű újságírókat („árulókat”), akik elkódorogtak a nyájtól, és kibeszélnek a kormánypárti sajtóból.

Az Alfahírből Balogh Gábort és Magvasi Adriánt pécézte ki, a Magyar Nemzet Online-ból Antoni Ritát, Földi Bencét, Lakner Dávidot és Pintér Bencét, a Mandinerből Bakó Beátát, Rajcsányi Gellértet és Stumpf Andrást, bár a legutóbbi újságíró már visszaigazolt a Heti Válaszhoz. A két hölgy írásait nem ismerem, a megbélyegzett férfiak viszont a cikkeik alapján olyan értelmiségiek, akik akár büszkék is lehetnének a billogjukra. Megkülönböztető jelük arról árulkodik, hogy az önálló, megszenvedett véleményt többre becsülik, mint egy politikai szervezet taktikai kacskaringóihoz való alkalmazkodást.

A listának van másik jellegzetessége is. Az ítélkező hajlamú szerző láthatára feltűnően szűkösnek mutatkozik, kizárólag a digitális sajtóra korlátozódik. A papír alapú újságok közül mindössze a Magyar Nemzetet emlegeti - az online kiadása révén. Ráadásul a digitális sajtóból is csupán a fővárosban szerkesztetteket veszi figyelembe. Nem akarok tippeket adni neki, de ha tágasabb lenne a horizontja, észrevehetné, hogy Budapesten túl is akadnak szerkesztőségek, amelyeket konzervatív értékrendű újságírók tesznek figyelemre méltóvá. Ők szintén kiábrándultak az Orbán-rendszerből, vagy talán soha nem is azonosultak vele. Felismerték benne a hatalmi okból jobb szélre sodródott politikusok örömlányos értelemben vett skarlát betűjét.            

Ilyenkor mindig fellángol a vita. A kormányzat lefelé kerekít, az ellenzék fölfelé. Az ellenzékinek aligha nevezhető Magyar Idők azt írta, hogy „bohózatba fulladtak” a fővárosi tömegdemonstrációt támogató vidéki megmozdulások. Juhász Péter, az ellenzéki Együtt elnöke tagadta ezt egy ma reggeli tévéműsorban. Ahhoz, hogy a számháborúban legalább megközelítsük az igazságot, a Nem maradunk csendben nevű Facebook-csoportosulás budapesti rendezvényéből indulnék ki.

Bernáth László, az egyik szervező a félhivatalos 10 ezer tüntető helyett 15-20 ezret helyezett el a Parlament előtti téren. Oké, az összehasonlítás kedvéért cövekeljünk le 17 ezernél, hogy megállapíthassuk: az 1,7 milliós magyar főváros egy százaléka mozdult ki hazulról, hogy CEU-, civil- és Brüsszel-ügyben fölemelje szavát a kormányzati támadások ellen. E bűvös egy százalékból kellene kibontani az egész országra kiterjedő tüntetéshullám arányait. Végigszörföltem a világhálót, és arra jutottam: nem lehet ama kézenfekvő következtetést levonni, hogy a Mészáros Lőrincék által nemrégiben megvásárol 12 megyei napilap szóba sem hozta az ellenzéki megmozdulásokat, a maradék 6 viszont érdemben foglalkozott velük.

A szerkesztők inkább a hírértéket választották. Például a kormányhoz közelebb álló megyei újságok épp azért tudósítottak a tüntetésekről, hogy a résztvevők kétségkívül csekély számával támaszthassák alá a Magyar Idők bohózatba fulladó általánosítását. Amikor feltüntetem a netről megismert adatokat, akkor az első szám a megyeszékhely lélekszámát jelenti, a második a nevezetes egy százalékot (ennyi tiltakozónak kellett volna kimennie a köztérre, hogy kifejezze a kormány elleni hangulatot), a harmadik pedig a tüntetők tudósításban megbecsült számát.  

Debrecen: 200 ezer, 2 ezer, és bár a Hajdú Online nem írt konkrét számot, a két közölt fényképen kéttucatnyi tiltakozó látszik. Szeged: 160 ezer, 1600, a Délmagyarország szerint 15-en tüntettek. Pécs: 145 ezer, 1450, a PécsMa.hu szerint 80-an jöttek össze. Veszprém: 60 ezer, 600, az MTI szerint „alig több, mint kéttucatnyi” tiltakozó. Kaposvár: 60 ezer, 600, a Sonline.hu szerint „mintegy 30”. Békéscsaba: 60 ezer, 600, a Beol.hu szerint „hatan tüntettek”. Juhász Péter a tévéstúdióban megemlítette még Gyöngyöst is, ám a területileg illetékes Heol.hu-ban nem találtam hírt a helyi megmozdulásról. Arról azonban leltem, hogy a mátraalji kisváros főutcáján megjelent egy elefánt.