Egy asztaltársaságban szóba hozták Dávid Ibolya mondását az úgynevezett skarlát betűről. Nem emlékeztünk pontosan rá, ezért otthon utánanéztem a politikai mondattárban. Kiderült, hogy Orbán Viktor hajdani miniszterének, de akkor már ellenfelének 2003. november 29-én interjúja jelent meg a Népszavában, és ezt találta mondani: „Mára szinte minden értelmiségi megkapta a maga skarlát betűjét.”

A jelzős szerkezet egy XIX. században élt amerikai írótól, Hawthorne-tól származik, és valakinek a nyilvános megbélyegzését jelenti. A kiközösítés (exkommunikáció) jele azonban már néhány évvel korábban is felbukkant Dumas híres regényében. A három testőr közismerten ellenszenves Milady-jének karján felcsúszik a csipkés ingecske, és kilátszik az előéletéből örökölt billog, amellyel azokat a nőket bélyegezték meg, akik a világ legősibb mesterségét űzték. Bár a 888.hu portál szerzője nem annak szánta, eme értelmezéssel ellentétes az a lista, mely tegnap látott napvilágot. Egy bizonyos Oláh Gellért megnevezte a konzervatív értékrendű újságírókat („árulókat”), akik elkódorogtak a nyájtól, és kibeszélnek a kormánypárti sajtóból.

Az Alfahírből Balogh Gábort és Magvasi Adriánt pécézte ki, a Magyar Nemzet Online-ból Antoni Ritát, Földi Bencét, Lakner Dávidot és Pintér Bencét, a Mandinerből Bakó Beátát, Rajcsányi Gellértet és Stumpf Andrást, bár a legutóbbi újságíró már visszaigazolt a Heti Válaszhoz. A két hölgy írásait nem ismerem, a megbélyegzett férfiak viszont a cikkeik alapján olyan értelmiségiek, akik akár büszkék is lehetnének a billogjukra. Megkülönböztető jelük arról árulkodik, hogy az önálló, megszenvedett véleményt többre becsülik, mint egy politikai szervezet taktikai kacskaringóihoz való alkalmazkodást.

A listának van másik jellegzetessége is. Az ítélkező hajlamú szerző láthatára feltűnően szűkösnek mutatkozik, kizárólag a digitális sajtóra korlátozódik. A papír alapú újságok közül mindössze a Magyar Nemzetet emlegeti - az online kiadása révén. Ráadásul a digitális sajtóból is csupán a fővárosban szerkesztetteket veszi figyelembe. Nem akarok tippeket adni neki, de ha tágasabb lenne a horizontja, észrevehetné, hogy Budapesten túl is akadnak szerkesztőségek, amelyeket konzervatív értékrendű újságírók tesznek figyelemre méltóvá. Ők szintén kiábrándultak az Orbán-rendszerből, vagy talán soha nem is azonosultak vele. Felismerték benne a hatalmi okból jobb szélre sodródott politikusok örömlányos értelemben vett skarlát betűjét.            

Ilyenkor mindig fellángol a vita. A kormányzat lefelé kerekít, az ellenzék fölfelé. Az ellenzékinek aligha nevezhető Magyar Idők azt írta, hogy „bohózatba fulladtak” a fővárosi tömegdemonstrációt támogató vidéki megmozdulások. Juhász Péter, az ellenzéki Együtt elnöke tagadta ezt egy ma reggeli tévéműsorban. Ahhoz, hogy a számháborúban legalább megközelítsük az igazságot, a Nem maradunk csendben nevű Facebook-csoportosulás budapesti rendezvényéből indulnék ki.

Bernáth László, az egyik szervező a félhivatalos 10 ezer tüntető helyett 15-20 ezret helyezett el a Parlament előtti téren. Oké, az összehasonlítás kedvéért cövekeljünk le 17 ezernél, hogy megállapíthassuk: az 1,7 milliós magyar főváros egy százaléka mozdult ki hazulról, hogy CEU-, civil- és Brüsszel-ügyben fölemelje szavát a kormányzati támadások ellen. E bűvös egy százalékból kellene kibontani az egész országra kiterjedő tüntetéshullám arányait. Végigszörföltem a világhálót, és arra jutottam: nem lehet ama kézenfekvő következtetést levonni, hogy a Mészáros Lőrincék által nemrégiben megvásárol 12 megyei napilap szóba sem hozta az ellenzéki megmozdulásokat, a maradék 6 viszont érdemben foglalkozott velük.

A szerkesztők inkább a hírértéket választották. Például a kormányhoz közelebb álló megyei újságok épp azért tudósítottak a tüntetésekről, hogy a résztvevők kétségkívül csekély számával támaszthassák alá a Magyar Idők bohózatba fulladó általánosítását. Amikor feltüntetem a netről megismert adatokat, akkor az első szám a megyeszékhely lélekszámát jelenti, a második a nevezetes egy százalékot (ennyi tiltakozónak kellett volna kimennie a köztérre, hogy kifejezze a kormány elleni hangulatot), a harmadik pedig a tüntetők tudósításban megbecsült számát.  

Debrecen: 200 ezer, 2 ezer, és bár a Hajdú Online nem írt konkrét számot, a két közölt fényképen kéttucatnyi tiltakozó látszik. Szeged: 160 ezer, 1600, a Délmagyarország szerint 15-en tüntettek. Pécs: 145 ezer, 1450, a PécsMa.hu szerint 80-an jöttek össze. Veszprém: 60 ezer, 600, az MTI szerint „alig több, mint kéttucatnyi” tiltakozó. Kaposvár: 60 ezer, 600, a Sonline.hu szerint „mintegy 30”. Békéscsaba: 60 ezer, 600, a Beol.hu szerint „hatan tüntettek”. Juhász Péter a tévéstúdióban megemlítette még Gyöngyöst is, ám a területileg illetékes Heol.hu-ban nem találtam hírt a helyi megmozdulásról. Arról azonban leltem, hogy a mátraalji kisváros főutcáján megjelent egy elefánt.

Keltett némi visszhangot a Momentum Mozgalom egyik programpontja. A pályakezdő politikusok ezt írták: „Bezáratjuk, és a társadalommal közösen indítjuk újra a közmédiát.” Legföljebb arra van esélyük, hogy jövőre bejutnak a parlamentbe, álláspontjukat tehát 2022-ig zárójelbe tehetjük. Mindazonáltal a közszolgálatiságról csörgedező vita fel-felbukkan a nyilvánosság fórumain.

Még a Medgyessy-kormány idején került szóba, hogy évente mintegy 70 milliárd forintra volna szükség, máskülönben a közszolgálati intézmények nem tehetnének eleget a tájékoztatási és szórakoztatási kötelességüknek (ebben a sorrendben). Aztán jutott rájuk negyvenvalahány milliárd. Csakhogy a műsorokban a kormányzat irányába lejtett a pálya, ezt zokon is vettük. Föl sem ötlött bennünk, hogy lesz majd olyan időszak (2010-től ki tudja, hogy meddig), amikor a közszolgálati jelzőt kesernyésen vagy csúfondárosan emlegetjük. A hazugságipari üzemekre évente immár 80 milliárd forintnyi közpénzt pazarolnak a hatalmon lévők. Csakugyan meg kellene szüntetni azt a fránya propagandagépezetet, ám abban vitatkoznék a Momentum huszonéves politikusaival, hogy érdemes volna újraindítani a közmédiát.

A mindenkori hatalomnak olyan a természete, hogy képtelen elviselni, ha nem érvényesítheti befolyását a közszolgálatban. Visszatérnék a hajdani vita egyik mozzanatához: senki sem tagadja a közszolgálati műsorok jelentőségét, nem biztos azonban, hogy a közszolgálatiságot intézményesíteni kéne. A Médianapló bejegyzései tanúsíthatják, hogy hajdanában is azok közé tartoztam, akik szerint társadalmilag hasznos célokra pályázatokat kellene kiírni, és bizony kereskedelmi médiumok versenyezhetnének a közszolgálati lehetőségekért. Elvégre még most, a hét szűk esztendőben is vannak közszolgálati jellegű műsoraik, olykor egészen jók.

A helyzetet onnan ismerem, hogy sok tanítványom helyezkedett el az ezeket gyártó káeftéknél, bétéknél. Az irodájukat többnyire mellékutcában találtam, távol a megrendelő impozáns székházától. Némi kérdezősködés után kiderült, a fővállalkozók attól tartanak, hogy szórakoztatással és a hírműsorokban kormányzati propagandával foglalkozó munkatársaikat az alvállalkozók megfertőzik a közszolgálati személetükkel. Ezzel együtt mégis az a benyomásom, hogy alkalomadtán érdemes volna jogutód nélkül megszüntetni az úgynevezett közmédiát. A pártatlan tájékoztatást és a szolid szórakoztatást pedig piaci alapon működő médiumokra kéne bízni.

A Népszava impresszumában első helyen olvasható Fejtő Ferenc tiszteletbeli főszerkesztő neve. Alatta található Németh Péteré, aki bizonyára ezután is ott marad, csak éppen a pozíciója változott meg. Aktív (lapcsináló) főszerkesztőből szintén tiszteletbeli lesz. „Kóved” - mondta kesernyés mosollyal egy tévéstúdióban. A jiddis kifejezés dicsőséget, megtiszteltetést jelent. Kényszerű visszavonulása dicsőségnek aligha nevezhető, a megtiszteltetés viszont találó, bár sok köszönet nem lesz benne. Kap egy szobát a laptulajdonos közelében, és néha megkérdezik a véleményét.

Pétert máskülönben sportújságíró kora óta ismerem, a diplomamunkájához felhasználási lehetőséget kért az egyik sajtótörténeti témájú könyvemből. A rendszerváltás után lett a Magyar Hírlap munkatársak által választott főszerkesztője. Aztán, némi kihagyás (hivatalnokoskodás) után több mint másfél évtizedig főszerkesztette a Népszavát. Eme tevékenységét elemzésre érdemes ellentmondás jellemzi. 2002 és 2010 között lapjának veszteségeit a hatalmon lévő MSZP pótolta a Szabad Sajtó-alapítvány révén. Ő elfogadta a felemás, pártsajtóra hajazó helyzetet.

Közben főszerkesztett egy kerületi tévét, műsort vezetett az egyik országos tévében. Nem maradt energiája arra, hogy forgatókönyvet dolgozzon ki ama esetre, ha a mögötte álló politikai szervezet esetleg ellenzékbe kerül. Ami ugyebár előfordulhat egy polgári demokráciában, ez 2010-ben szánalmas körülmények között be is következett. Ő pedig kerületi tévé- és országos műsorvezetés híján ismét lapszerkesztésre összpontosíthatott. Próbálta életben tartani patinás, 1873 óta működő újságját. Azt majd a sajtótörténet eldönti, vajon a legutóbbi hét évben sikerrel vezekelt-e azért, hogy a Népszavát hatalmi helyzetben nem készítette föl a médiapiacon való helytállásra. Az viszont már most megkockáztatható, hogy a mai magyar sajtó legnagyobb túlélőjét tisztelhetjük benne.

A másik tiszteletbeli főszerkesztő a francia távirati iroda Közép-Európa és Távol-Kelet szakértőjeként vonult nyugdíjba. Utána még húsz könyvet írt, hagyatékát gróf Károlyi György őrzi. A fehérvárcsurgói kastély alagsorában, Salgó-Dexion polcokon tanulmányozható a Fejtő-életmű dokumentációja. Az 1973-ban megjelent szakmai alapkönyv, a China-Urss háttér-anyaga például több száz tételt tartalmaz. Fejtő Ferenc 98 éves korában halt meg, Németh Péternek van még tehát húsz éve a hagyatéki fémpolcok betöltésére, az életmű kiteljesítésére.                

A sors úgy hozta, hogy csaknem három évtizedet töltöttem a két legnagyobb magyar újságnál. Mindkettő szovjet mintára jött létre 1957-ben. A Magyar Ifjúság a Komszomolszkaja Pravda, néhány héttel később pedig az Élet és Irodalom a Lityeraturnaja Gazéta méretével. Garzonban nem is lehetett lapozgatni őket. Most az ifjúsági hetilapról tűnődnék, ma délután ugyanis mi, a hajdani munkatársak egy Duna-parton kikötött múzeumhajón találkozunk.

A kezdeteknél azért nem lehettem jelen, mert az általános iskola padjait koptattam. De később elolvastam az első évfolyamot, és feltűnt egy képregény. Blöki és Csöpi „disszidált”, megtapasztalták a „kapitalizmus rémségeit”, aztán úgy, ahogy mentek, a zöld határon keresztül vissza is jöttek (kullogtak), hogy a Magyar Népköztársaság létbiztonsággal kecsegtető határain belül érezhessék magukat. Nem ennél a lapnál jelentkeztem ötödéves egyetemistaként, hanem már a kevésbé vonalas változatánál. A kulturális rovatvezetőt, Takács Istvánt ismertem a Zalai Hírlap szerkesztőségéből, ott tanított az újságírás alapjaira.

Pista 1969-ben már rádiókritikusnak szerződtetett, cikkenként százötven forintért. Havonta 1400-at kerestem a történettudományi intézetben, ahol Kosáry Domokostól tanultam a szakmát - levéltárakban céduláztam neki -, és a munkakönyvembe azt írták, hogy „Beosztása: takarítónő”. Csupán az albérlet ötszáz forintba került, és végre telt rá a négy kritikából. Sok kalandot éltem meg a Magyar Ifjúságnál. De miről beszélgetnénk ma délután, a Lánchíd lábánál enyhén imbolygó múzeumhajón, ha most kiírnám magamból őket? Mindazonáltal szóba hoznék egy sajtótörténeti rejtvényt, amelyet egyelőre nem sikerült megfejteni.

A Rákosi-rendszer sajtójában a láncos kutya lett Tito marsall eposzi jelzője, a képzettársítási lehetőséget azonban igyekeztek elkerülni a vele barátkozó Kádár-rendszerben. Immár elhunyt Magyar Ifjúság-alapító mesélte, hogy a valamikor a hatvanas években eme szalagcím jelent meg a címoldalon: „Tito hazánkba érkezett”. De mert maradt még hely a sorban, mellé tördelték a súlyemelő Európa-bajnokságot is. Csakhogy a teljes elnevezés nem fért ki, ezért ez a rövidítés borzolta a hivatalos szervek idegeit: „Budapesten az EB”. Igazán kár, hogy Tito elnök 1964-ben és 1967-ben járt nálunk, súlyemelő Európa-bajnokságot viszont 1962-ben és 1970-ben rendeztünk. Ennek ellenére a legenda sejteti a kor hangulatát.         

Egy hete az MSZP sajtófőnöke bejelentette, hogy az ellenzéki párt politikusai nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. Mielőtt a fejleményeket taglalnánk, egy bekezdést szentelnék a bojkott szónak.

A XIX. századi Írországot megszállták az angol földesurak. Bizalmi emberükön próbáltak ki az ír hazafiak egy kísérleti módszert: a helybéliek nem álltak szóba Charles C. Boycott-tal, a napszámosok nem dolgoztak neki, a fuvarosok nem szállították a terményeit és a családtagjait. Boycott úrnak agyára ment a teljes elszigeteltség, és visszamenekült Angliába. Hamarosan követték a sorstársai is, az írek azonban csak negyedszázad múlva kaptak földvásárlási jogot a saját hazájukban. Máskülönben a boycott szó magyar jelentése bojkottálni, kiközösíteni. Az utóbbinak van latin megfelelője is: az exkommunikáció.

Az a benyomásom, hogy az MSZP még gyöngén kommunikál, de már erősen exkommunikál. Nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje, Botka László például kiközösítené az ellenzékből a Demokratikus Koalíció nevű párt elnökét, Gyurcsány Ferencet. Néhány napja azt is kifejtette, hogy a választási listáján nem kapnának helyet ama szocialista politikusok, akik felelősek a Fidesz 2010-es, kétharmados győzelméért. Okfejtésében van politikai logika, ettől azonban még megállapítható, hogy hajlamos az exkommunikációra.

Molnár Gyula, az MSZP elnöke pedig tegnap este ezt mondta egy tévéstúdióban: „Azt üzenjük a támogatóinknak, hogy ne fizessenek elő a megyei lapokra.” A műsorvezető csodálkozva firtatta, hogy ő is megszólalt a Magyar Rádióban, holott pártja a kormány szócsövének tartja. A szocialista politikus ezt válaszolta: nem mondanak le arról, hogy elérjék a reggeli hírműsor milliónyi hallgatóságát. Ebben az okfejtésben is találok politikai logikát. Ráadásul az idézett mondat a tizennyolc megyei napilap kétharmadára vonatkozik, csakhogy az „államosított” újságok szintén hiányoznak a bojkottálandók listájáról. Talán azért, mert általuk a szocialista politikusok körülbelül egymillió olvasót érhetnek el a Budapesten túli Magyarországon. Ebben is volna politikai logika.

De vajon mitől bojkott a kormánypárti sajtótermékek elszigetelése, ha az exkommunikáló párt vezetője a Magyar Rádió esetében kivételt tesz? És miért buzdít tizenkét megyei napilap bojkottálására, ha rájuk nem is vonatkozik a kiközösítés?    

A Klubrádiónak van egy tájékoztató jellegű műsora. Az elmúlt huszonnégy óra legérdekesebb kérdéseire szakemberek telefonon válaszolnak. Az Esti gyorsot tegnap Kárpáti Iván vezette, akit majd’ mindig meghallgatok. Kellemes a hangja, felkészült hírszerkesztő, ráadásul a kilencvenes évek második felében még tanítottam is a szegedi egyetem Kispestre kihelyezett tagozatán.

Ezúttal is rövid jegyzettel vezette be a kérdezősködést, Gyurcsány Ferenc legutóbbi megnyilvánulásáról csipkelődött. Arról számolt be, hogy a volt miniszterelnök Kálmán Olgával orbánozott. Glosszája friss és csúfondáros volt, vesztére azonban azt fejtegette, hogy ama bizonyos beszélgetés az ATV-ben hangzott el. Vagy nem mutatta meg senkinek a jegyzetét, hogy olvassa már el, hátha talál benne elírást, vagy megmutatta ugyan, de a Klubrádiónál abból indultak ki, hogy Kálmán Olga még az ATV stúdiójában dolgozik. Csakhogy néhány hónapja átigazolt a Hír TV-hez, és ezt azért illett volna észrevenni.

Ami pedig Gyurcsány Ferenc hetek óta csordogáló sejtetéseit illeti, nehéz eldönteni, hogy kontóról vagy konteóról van-e szó. A conto eredetileg az olaszból származik, és számlát, bankok esetében folyószámlát jelent. A konteó a latin conspiratio (együttműködés, összeesküvés) szóból örökült át az angolba, így lett conspiracy theory (KONspirációs TEÓria), melyből egy kitűnő nyelvérzékű magyar blogger néhány betűt önálló kifejezéssé formált. A konteót alighanem mi, értelmiségiek tettük divatossá. Nem bírjuk elviselni, hogy olykor képtelenek vagyunk racionális érvekkel összefüggést találni két jelenség között, ezért elképzelésekkel, feltételezésekkel, jól hangzó magyarázatokkal töltjük ki a hiátust.

Nem mennék bele az Orbán Viktor nevéhez köthető (vagy nem köthető) külföldi bankszámlák értelmezésébe, mert akár még az is kisülhet, hogy van bennük valami. Mindazonáltal kommunikációs szempontból figyelemre méltó Gyurcsány Ferenc bejelentkezése. Feltűnhetett neki, hogy Botka Lászlóval és Vona Gáborral szemben lemaradt a kihívó szerepéről, és bedobott valamit a köztudatba. Ez lett a szövevényes ügy, amelynek sejtelmes részleteit titokzatos arccal adja elő. De mert sokadszorra sem jött elő a dokumentumokkal, a nyilvánosság csapdájába esett.

A volt miniszterelnök akkor járna jól, ha már időszerűbb kérdésekről faggatnák, azok a fránya újságírók azonban leragadtak annál, vajon miért konteózik a jelenlegi miniszterelnök kontójára.      

A mamája volt az egyik legműveltebb szocialista politikus. Szívesen üldögéltem nála, nagykörúti lakásukban az általam is becsült Kurucz D. István pusztai festménye alatt. A vendéglátó lánya kiröppent a családi otthonból, jó újságíró lett belőle, most éppen a Népszavánál dolgozik. A mai számba cikket írt egy zöldmezős politikai beruházásról, megakadtam azonban az egyik félmondatában („meg sem próbálja meglovagolni”). A szerzőt utolérte szakmánk réme: elolvassuk, amit írtunk, aztán áthelyezzük az igekötőt, a régi helyéről viszont nem húzzuk ki.

Erre való volna a korrektor, akit egyre inkább kispórolnak a lapok előállításából. Holott nem azért van szükség rá, mert az a fránya újságíró funkcionális analfabéta. Lehetünk akár jó szerkesztők is, ám annyira belepistultunk a szövegünkbe, hogy nem vesszük észre a nyilvánvaló elírást sem. Intő példa a régmúltból hajdani lapom gyakorlata. A nyomdában mind a négy ügyeletes munkatárs négy kolumnát (újságoldalt) kapott ellenőrzésre. A főszerkesztő azonban kikötötte, hogy akinek cikke van a számban, nem kontrollálhatja azt az oldalt - arra „szűz” szem kell.

Kollégám, a kitűnő lírakritikus nem fogadott szót, és magához ragadta azt az oldalt is, amelyen kedvenc költőjéről írt terjedelmes esszét. Rehabilitáló jellegű cikkének ezt a címet adta: Szabó Lőrinc nárcizmusa. Csakhogy a kéziszedő nem ismerte az túlzott önszeretet ógörög-freudi megfelelőjét, ezért ismertebb szóra „javította”. Így jelent meg az esztétikai megállapításokban bővelkedő elemzés Szabó Lőrinc nácizmusa címmel. Akik tudják, hogy a költő milyen hónapokat élt át 1945 után a Népbíróság előtt, csak helyeselhetik a főszerkesztő bölcs előrelátását.

Bezzeg a digitális sajtóban nem fordulhat elő ilyesmi. Igaz ugyan, hogy ott még kevésbé vannak korrektorok, akadnak viszont kommentelők, akik rácsapnak minden figyelmetlenségre vagy ügyetlenségre. Tegnapi bejegyzésemben például azt írtam egy múzeumi munkatársról, hogy „körözik a rá bízott termekben”. Néhány perc múlva bejelentkezett egykori csoporttársam a debreceni egyetemről, és a maga finoman csipkelődő módján azt firtatta, mit vétett szegény teremőr. Semmit sem vétett, csupán körözött volna. Megköszöntem a pontosítást, és azonnal töröltem az „-ik”-et.

Épp ezt nem teheti meg a papírra nyomtatott újság szerzője. A fölösleges „meg” most már végleg ott díszeleg a Népszava 2017. május 16-i számában, holott a cikk tartalma érdekesebb annál, mint hogy a megkettőzött igekötőről 2500 karakternyit tűnődjünk.     

Mostanában egy magas, hajlott hátú férfiú bandukol a budapesti Újlipótváros Váci úttal párhuzamos mellékutcáiban. A rám nagyon hasonlító öregúr arról ismerszik meg, hogy hátul kulcsolja össze a kezét. Tudom róla, hogy nem volt gyerekszobája, és csak felnőtt korában vette észre, hogy nem tud mit kezdeni a kezével. Olyankor is zsebre dugta, amikor nem kellett volna. Séta közben ezt kompenzálja a hátra kulcsolt kézzel.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy elolvastam Nádudvari Anna figyelemre méltó bejegyzését a közösségi oldalon. Digitális ismerősöm azt írta a Facebook üzenőfalára, hogy teremőrként keresi a kenyerét (vagy egészíti ki a nyugdíját) egy múzeumban, és miközben köröz a rá bízott termekben, önkéntelenül zsebre dugja a kezét. Aztán ki is kapja, elvégre a szokása nem illik a nyilvános térbe. A következtetést önkritikusan vonta le, az első generációs értelmiségiek nevében hadd csókoljak neki kezet a felismerésért. Kisztihand.

Olyan országban élünk ugyanis, ahol a miniszterelnökünk zsebre vágott kézzel száll ki az autóból, ha Brüsszelben a vörös szőnyegre lép, hogy nyugat-európai államférfiakkal tárgyaljon. Vagy ha a kisnyugdíjas Bözsi nénit látogatja meg Nagygécen. Nem nagy ügy - mondhatnók, csakhogy van nekünk egy protokollosunk, Görög Ibolya, aki eddig hét miniszterelnököt szolgált ki, utolsó főnöke Orbán Viktor volt 1998-ban. Mondhatott neki valamit a viselkedéskultúrájáról, mert hamarosan megköszönték a szolgálatait. Azóta nyilvánosan bírálja az immár háromszoros kormányfőt.

Azért, mert hajlamos megvárakoztatni a külföldi vendégeket és az őt fogadó magyar polgármestereket. Azért is, mert ünnepi alkalmakkor aranysárga nyakkendőt visel, ami a császárok színe. Akkor pedig el is önti a méreg a hajdani protokollfőnököt, amikor arról beszél, hogy Orbán zsebre vágja a kezét. Megértem a szakmai indulatait, a bevezető sorokból azonban kiderült talán, hogy nagyobb megértést tanúsítanék a miniszterelnökünk iránt. Ő is első generációs értelmiségi, neki sem volt gyerekszobája, és olyan korán került hatalomra, mindössze harmincöt évesen, hogy nem volt ideje kipótolni a viselkedéskultúrájában tátongó lyukakat.

Morgolódás helyett inkább Nagy N. Péterrel értenék egyet. A mai magyar sajtó egyik legjobb publicistája a Népszabadság 2013. február 25-i számában imigyen szüntette volna meg a kormányfő furcsa szokását: „Ha protokollosa lennék, bevarratnám a zsebét.”

Az egyik tévéstúdióban azt kérdezte a csinos műsorvezetőnő, vajon miként vélekednek a vendégek az MSZP bojkott-felhívásáról. Arról ugyanis, hogy a párt sajtófőnöke kifejtette: a szocialista politikusok ezután nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A nyomaték kedvéért elhangzott egy hangharapás is; az adásrendező bejátszotta ama szavakat, amelyekkel Nyakó István bejelentette a bojkottot.

A szocialisták sajtófőnöke nem véletlenül jellemezte ezzel a helyzetet: „Hát a kopasz-ügy sem volt meg ezekbe’ a médiákba’.” (ATV-Híradó, 2017. május 11.) Emlékeztetném az olvasót, tavaly februárban őt akadályozták meg abban, hogy népszavazási javaslattal elsőként jusson be az Országos Választási Irodába. A stúdióvendégek közül egy negyven körüli történész finoman és kulturáltan pontosította, mondván, hogy „médiumokban”. A művelt értelmiségi leiskolázta az autodidakta sajtófőnököt. A nyúlfarknyi jelenetnek nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, ha nem érintené a bojkott lényegét.

A szakirodalom szerint a latinból kölcsönzött többes számú média a papír alapú sajtót, a rádiót, a televíziót és az internetet jelenti. Amennyiben tehát az MSZP sajtófőnöke médiákat mondott, nemcsak a nyelvi ízlésemet sértette a kettőzött többes számmal. Ez még elviselhető volna, szóba se hoznám. De ha a média a közvetítő eszközök összességét jelenti, akkor mihez kezdjünk a bojkottal, amelyből kimarad tizenkét megyei napilap? Nélkülük mostanában aligha képzelhető el a kormánypárti média. Lehetséges persze, hogy Nyakó István szakszerűtlen szóhasználata mögött reálpolitikai megfontolás rejlik.

Figyelemmel kísértem Botka László országjárását, amelyről az említett napilapok tudósításokban és interjúkban számoltak be. Lehetne arról vitatkozni, vajon miért írtak sokkal kevesebbet róla, mint a Fidesz- és KDNP-politikusok megnyilvánulásairól. Esetleg épp annyit írtak-e, amennyi egy tíz százalék körüli parlamenti párt nem hivatalos miniszterelnök-jelöltjét megilleti a regionális nyilvánosság fórumain? Mindazonáltal az a benyomásom, hogy bojkott ide vagy oda, az MSZP sajtófőnöke azért hallgatott a tizenkét megyei napilapról, mert az országjáró szocialista politikusok nem akarnak kimaradni a kormányközeli kézbe került újságokból. Vagy csak Nyakó István felejtette ki őket a bojkottálandó médiumok felsorolásából?