A mamája volt az egyik legműveltebb szocialista politikus. Szívesen üldögéltem nála, nagykörúti lakásukban az általam is becsült Kurucz D. István pusztai festménye alatt. A vendéglátó lánya kiröppent a családi otthonból, jó újságíró lett belőle, most éppen a Népszavánál dolgozik. A mai számba cikket írt egy zöldmezős politikai beruházásról, megakadtam azonban az egyik félmondatában („meg sem próbálja meglovagolni”). A szerzőt utolérte szakmánk réme: elolvassuk, amit írtunk, aztán áthelyezzük az igekötőt, a régi helyéről viszont nem húzzuk ki.

Erre való volna a korrektor, akit egyre inkább kispórolnak a lapok előállításából. Holott nem azért van szükség rá, mert az a fránya újságíró funkcionális analfabéta. Lehetünk akár jó szerkesztők is, ám annyira belepistultunk a szövegünkbe, hogy nem vesszük észre a nyilvánvaló elírást sem. Intő példa a régmúltból hajdani lapom gyakorlata. A nyomdában mind a négy ügyeletes munkatárs négy kolumnát (újságoldalt) kapott ellenőrzésre. A főszerkesztő azonban kikötötte, hogy akinek cikke van a számban, nem kontrollálhatja azt az oldalt - arra „szűz” szem kell.

Kollégám, a kitűnő lírakritikus nem fogadott szót, és magához ragadta azt az oldalt is, amelyen kedvenc költőjéről írt terjedelmes esszét. Rehabilitáló jellegű cikkének ezt a címet adta: Szabó Lőrinc nárcizmusa. Csakhogy a kéziszedő nem ismerte az túlzott önszeretet ógörög-freudi megfelelőjét, ezért ismertebb szóra „javította”. Így jelent meg az esztétikai megállapításokban bővelkedő elemzés Szabó Lőrinc nácizmusa címmel. Akik tudják, hogy a költő milyen hónapokat élt át 1945 után a Népbíróság előtt, csak helyeselhetik a főszerkesztő bölcs előrelátását.

Bezzeg a digitális sajtóban nem fordulhat elő ilyesmi. Igaz ugyan, hogy ott még kevésbé vannak korrektorok, akadnak viszont kommentelők, akik rácsapnak minden figyelmetlenségre vagy ügyetlenségre. Tegnapi bejegyzésemben például azt írtam egy múzeumi munkatársról, hogy „körözik a rá bízott termekben”. Néhány perc múlva bejelentkezett egykori csoporttársam a debreceni egyetemről, és a maga finoman csipkelődő módján azt firtatta, mit vétett szegény teremőr. Semmit sem vétett, csupán körözött volna. Megköszöntem a pontosítást, és azonnal töröltem az „-ik”-et.

Épp ezt nem teheti meg a papírra nyomtatott újság szerzője. A fölösleges „meg” most már végleg ott díszeleg a Népszava 2017. május 16-i számában, holott a cikk tartalma érdekesebb annál, mint hogy a megkettőzött igekötőről 2500 karakternyit tűnődjünk.