Nemrégiben játékot indítottam az egyik közösségi oldalon. Az üzenőfalra esténként fölteszek egyetlen mondatot, amelyet az ismerőseim szétcincálnak, majd összeraknak. Közös munkálkodásunkból általában velősebb mondás kerekedik, amelyet a Facebook nagyobb betűkkel jutalmaz. A digitális kávéházban felgyorsítjuk tehát a szállóige-készítés évszázadok óta ismert folyamatát. Tegnap két friss példa is adódott a nyelvi játék újragondolására.

Föld S. Péter bejegyzést szentelt a kormányzati sorosozás mögött megbúvó jelenségnek. Mások véleményével ellentétben szerinte Orbánék nem azért nevezik Soros Györgyöt spekulánsnak, mert szívből utálják a zsidókat, hanem mert politikai haszonlesésből azt kívánják, hogy a médiafogyasztóknak és választópolgároknak a zsidó üzletembereknek tulajdonított kifejezés ugorjon be. A hátborzongató kormányzati sejtetést összehasonlítja az ellenzéki Jobbik éppen cukisodó visszafogottságával, és arra a következtetésre jut, amelyet úgy foglalnék össze, hogy… Nos, itt kezdődik a közismert kávéházi művelet.

FSP harmincvalahány sorban fogalmazta meg az okfejtését, e sorok írója viszont a digitális kávéház törzsasztalánál röviden próbál fogalmazni. Ebből az a megszokott nézettől eltérő, látszólag képtelen következtetés jött ki, hogy A Fidesz nem antiszemita, de zsidózik, a Jobbik antiszemita, de nem zsidózik. A velősnek szánt paradoxon a két párt pillanatnyi helyzetértékelését fejezi ki, és nem is biztos, hogy a jegyzetíró így foglalná össze az álláspontját. Mindazonáltal van egy szállóigének ígérkező mondatunk, amely soha nem jött volna létre Föld S. Péter nélkül, akinek az okfejtését e sorok írója a maga módján sűrítette egyetlen mondatba.

Másik példám a Magyar Narancs legutóbbi számából való. Fekete-Győr András, a Momentum elnöke interjút adott a hetilapnak, és azt fejtegette, hogy Magyarország két politikus miatt került kátyúba: „Orbán ma már sokkal kártékonyabb politikát folytat, mint előtte bárki, de az ő rendszerének megágyazott egy másik politikai erő, Gyurcsány vezetésével”. Megint csak figyelemre méltó a gondolatmenet, amelynek margójára ezt jegyeztem föl: Gyurcsány demokratikusan tette tönkre az országot, munkáját Orbán diktatórikusan fejezi be. Mint ahogy a másik esetben, most sem föltétlenül ez a véleményem, a digitális kávéház törzsasztalánál azonban így foglalnám össze egy pályakezdő politikus eszmefuttatását. Talán még beleférne a Facebook nagyobb betűs keretébe.     

Veiszer Alinda túl szigorúnak tartott a szegedi egyetemen. Pedig csak láttam benne a tehetséget, és többet kértem tőle, mint az évfolyamtársaitól. Amióta végzett, figyelemmel kísérem az újságírói pályafutását, és az elismert véleményformálók között tartom számon. Feltűnt például minapi interjúja, mely a pályakezdő médiakutatók blogjában látott napvilágot. Ezt fejtegette: „Mi lenne, ha nincs G-nap? Ebben az esetben mára gyakorlatilag nem vagy elvétve maradt volna kormánybefolyás nélküli médium.” (Média 2.0, 2017. május 10.)

Ama bizonyos G-nap 2015. február 6-án, pénteken volt. Ekkor alkalmazta Simicska Lajos a gyermekáldáshoz nélkülözhetetlen hímváladék kocsmai kifejezését egykori évfolyamtársára, a jelenlegi miniszterelnökre. Alinda a Hír TV képernyőjén dolgozik, ezért a helyzete miatt árnyaltabban fogalmazott, mint azok a fővárosi médiakutatók és újságszerkesztők, akik a kormány befolyási övezetébe sorolják a hazai médiumok kilencven százalékát. Helyzetértékelésüket azért nem érdemes komolyan venni, mert hiába vannak szakmailag elfogadható megállapításaik, a Budapesten túli médiaismeret híján csupán eltorzult általánosításra telik tőlük.

Az a benyomásom, hogy a Mediaworks szakmai munkáját irányító Csermely Péter és a digitális részlegért felelős Pauska Zsolt náluk jobban ismeri az úgynevezett vidéki sajtót. Pontosan tudták, hogy újdonsült hatáskörükben kik a jó publicisták, kiktől kellett tehát megszabadulni (mint például a pécsi Babos Attilától, a székesfehérvári Klecska Ernőtől vagy a kaposvári Vas Andrástól). Miközben elismerem, hogy úgy kétharmadnyi arányban kétségkívül kormányzati túlsúly alakult ki a hazai médiában, nem árt tudatosítani, hogy az említett kormányközeli cég a tizennyolc megyei napilapból „csak” tizenkettőt vásárolt meg.

A maradék szerkesztőségekben akadnak még a helyi közvéleményt befolyásoló publicisták, akik rendszeresen értelmezik az Orbán-kormány áldatlan tevékenységét (és persze a parlamenti ellenzék tehetetlenkedését is). Számon tartom a győri Nyerges Csaba, Sudár Ágnes és Vida István, a miskolci Bánhegyi Gábor, Bujdos Attila és Kiss László, a debreceni Ratalics László, a szegedi Bakos András, Cservenák Zoltán, Dombai Tünde, Farkas Judit, Hollósi Zsolt és Tombácz Róbert jegyzeteit. Belőlük olyan kép rajzolódik ki az országnyi valóságról, amely  gondolkodásra késztetheti az egyelőre még kormánybefolyás nélküli médiumok olvasóit.        

A japán gyártmányú zsebrádió úgy van beállítva, hogy fél ötkor ébreszt. Percre pontosan kezdődik a Határok nélkül című rádióműsor a Kossuth hullámhosszán. Ma hajnalban az RMDSZ ügyvezető elnöke számolt be arról, hogy a hét végén rendezik Zilahon, a Szilágyság szívében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség érdeklődésre érdemes kongresszusát. A nyolcszáz küldött kijelöli majd a következő, jubileumi év politikai irányait.

Porcsami Bálintot nemrégiben választották a fontos funkcióba. Elődje lemondott, így tiltakozott az erdélyi magyar sajtó gleichschaltolása (elegyengetése, beszántása) ellen. Az elemző, bíráló hangok megszüntetése korántsem a román többséghez fűződik, hanem a magyar kisebbség legnagyobb szervezetéhez. Tudható, hogy a nemzetiségi nyilvánosság korlátozása azért ment végbe a délre fekvő Vajdaságban, mert az Orbán-kormány 50 milliárd forint szétosztását bízta a szerbiai magyarok legnagyobb szervezetére. Azt viszont eddig nem kötötték az orrunkra, hogy szűkebb pátriámban, Erdélyben mennyi volt a tisztogatás ára. Erről most sem nyilatkozott az újdonsült ügyvezető, magasztosabb célokról beszélt.

Arról például, hogy elvi számadásra készülő szervezete nem kér többet a román többségtől, mint amit 1918-ban az egyesített román állam alapítói Gyulafehérvárott megígértek a náluk rekedt magyaroknak, köztük a nagyszüleimnek is: az anyanyelv háborítatlan használatát, autonómiát és decentralizációt. Bocsánat az idegen kifejezésekért, de címszavakban csak így fogalmazhatók meg a mindmáig betartatlan ígéretek. Elismerem, hogy hozzájuk képest csakugyan másodlagos a kritikus szellemű szerkesztőségek elhallgattatása. Mindazonáltal újságíróként, a nyilvánosság képviselőjeként engem mégis foglalkoztat az erdélyi kollégák helyzete.

Még ugyanebben a műsorban mindjárt leckét is kaptunk a gyulafehérvári program sorsáról. A budapesti rádió marosvásárhelyi tudósítója elmesélte, hogy feltörték a látogatóba érkezett zalaegerszegi gimnazisták buszát. Bár az egyelőre ismeretlen tettesek csupán technikai eszközöket vittek magukkal, a kellemetlen ügy beárnyékolta a zrínyis diákok fölfedező hangulatát. A tudósító megszólaltatta a fele részben magyar lakosságú város rendőrkapitányságán dolgozó szóvivőt is, aki a Magyar Rádióban románul biztosított bennünket arról, hogy a nyomozás gőzerővel folyik. Úgy hívják, hogy Ramóna Váradi, nevében a magyaros ékezetek talán nem teljesen indokolatlanok.        

Épp húsz éve rendeztük meg a helyi lapok első országos tanácskozását. A Hegyvidék című fővárosi (XII. kerületi) újság főszerkesztője, Müllner Jenő elnökölte a MÚOSZ-ban a helyi lapok szakosztályát, e sorok írója alelnökként felelt a konferencia szakmai színvonaláért, és a szervezésben jelentős szerepet játszott a solymári újságot szerkesztő Kleer László is. A belügyminisztérium címlistája alapján levelet írtunk a polgármestereknek. Arra kértük őket, hogy továbbítsák meghívónkat az önkormányzati lap szerkesztőjének. Több településvezető tette tiszteletét Pásztón, mint újságíró. A polgármestereket érdekelte az akkor még csak papír alapú sajtó - mint hatalmi eszköz.

Azóta bekövetkezett a digitális forradalom, és a polgármesteri hivataloknak immár kötelező a lakosság tájékoztatása céljából honlapot létrehozniuk. A Fejér Megyei Hírlap munkatársai körülnéztek a régióban, és találtak olyan honlapot, amely most, májusban augusztusi rendezvényt harangozott be. „Csak” az nem derült ki belőle, hogy tavaly nyáron volt, vagy idén nyáron lesz-e. Az összeállításból ama ellentmondás rajzolódik ki, hogy a polgármesteri hivatal honlapján rendeletek és egyéb információk látnak napvilágot, a polgármester viszont üzenőfalat nyitott a Facebook-on, és ha naponta nem is, de szubjektív bejegyzéseivel rendszeresen próbálja befolyásolni a helyi nyilvánosságot.

A Fejér megyei példákból azért mernék általánosítani, mert a helyi sajtóban dolgozó tanítványok révén rálátok a helyi nyilvánosságra. Változatlanul uralják a polgármesterek, de már nem a régi módon. A tanácselnökből lett polgármesterek nyugdíjba mentek, és úgy tűnik fel, hogy a harmincas-negyvenes nemzedék vette át tőlük a hatalmat. A jelek arra utalnak, hogy nekik már van médiaszemléletük, bár az olyan politikusok közé tartoznak, akik a hatalmi gépezetben fogaskeréknek tekintik az újságírót. Elődeikkel ellentétben nem tartanak a nyilvánosságtól, hanem hajlamosak visszaélni vele.

Nem emlékszem arra, hogy két évtizeddel ezelőtt tavasszal vagy ősszel szerveztük-e a helyi lapok első országos konferenciáját. Ha ősszel volt, akkor talán érdemes volna Pásztó jelenlegi polgármesterének, a civilben újságíró Dömsödi Gábornak eltűnődnie, nem kéne-e néhány hónap múlva megismételni a tanácskozást. Természetesen az érintettek, vagyis a szerkesztők és a polgármesterek részvételével, de most már inkább ebben a sorrendben.

Bözsi néni karriert csinált. A miniszterelnök közzé tett róla egy három és félpercnyi videót. Facebook-üzenőfalán néztem meg, 9700 lájknál, 2908 megosztásnál és 662702 letöltésnél tart. A kommunikációs stábja talált egy asszonyt, aki nem lehetett magasabb 145 centinél, nyugdíjból rajong az ország első emberéért, ráadásul Nagygécen lakik. A falucska nevéről beugrik persze az úgynevezett G-nap is, a képzettársítást azonban az olvasók fantáziájára bízom.

Fontosabb, hogy a miniszterelnök úr május 4-én Csengerbe, egy kelet-magyarországi (szatmári) kisvárosba látogatott. A Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Program, rövidítve az NKIFP keretében átadott egy tanuszodát. Csepergő esőben, eresz alól szólította meg a szabadban várakozó helybélieket. Szavait 13 percnyi videóban adta közre a Szabolcs Online, bárki letölthette. Kár, hogy a fővárosi médiumok csupán egy-kétperces részleteket csíptek ki belőle. Annál nagyobb feneket kerítettek a tanuszoda előtti vagy utáni látogatásnak Bözsi néninél. Pedig ha az értelmezésre szakosodott újságírók jobban figyeltek volna, a rögtönzött csengeri szónoklatban érdekes mondatokra lelhettek volna.

Például erre: „Magyarországnak erős, egészséges, harcias és elkötelezett fiatalságra van szüksége.” A harcias jelzőt azért nyomatékosítanám, mert aligha véletlenül hangsúlyozta Orbán Viktor: „Lehet, hogy a harcokat Budapesten és Brüsszelben vívjuk, de az igazi hátországunk itt van.” Ezt egyébként mindenhol elmondja, ahol a helybéliek kedvében akar járni. És beszélt még „a határon túli területeink”-ről is. Ez csak azért nem lep meg, mert sosem rejtette véka alá, hogy közel áll hozzá a Kárpátok övezte történelmi Magyarország vágyálma. Kétségtelen, hogy valaha Szatmár vármegye másik fele is a mi területünk volt, de már elég régen, idestova száz éve nem az.

Azt hittem 2004. május elseje után, hogy az Európai Unióban fölöslegessé válnak a határok. Az akkoriban épp ellenzéki politikus Orbán is a határok légiesítéséről beszélt. Amidőn pedig Románia szintén az Unió tagja lett, szinte megállás nélkül autózhattam a szatmárnémeti rokonokhoz. Mióta azonban ő vezeti a kormányt, és délen vasfüggöny választ el bennünket „a határon túli területeinktől”, keleten is órákat kell várakozni, hogy eljussunk a szeretteinkhez. Ezt az ellentmondást a nagygéci propagandafilm mögé bújtatott csengeri videó nyomán lett volna érdemes az országos nyilvánosság elé tárni.

A tegnapi bejegyzésben megemlítettem, hogy a Vasárnapi Hírek közölte az egyik legfelkészültebb vidéki újságíró, Fónai Imre cikkét. Menedéket kínált tehát egy „államosított” újságtól, a Somogyi Hírlaptól elbocsátott kollégának. Ebből bontottam ki ama kérdést, vajon mi lesz a dél-balatoni térség talán legjobb ismerőjével - és a hasonló okból elbocsátott sorstársaival -, ha majd a hetilap egyesül a Népszavával. Az immár csupán egyetlen baloldali napilap ugyanis még nem jutott el odáig, hogy kitörjön a közép-magyarországiság kelepcéjéből.

Sosem öröm pontosítani egy állításunkat, most mégis szívesen teszem. A Népszava mai számában napvilágot látott Fónai Imre cikke egy Somogy megyei falu, Karád szőlőbirtok-viszonyairól, ami azt sejteti, hogy a nemrégiben újjászervezett szerkesztőség nem éri be a fővárossal és vonzáskörzetével. Valószínűleg eddig sem érte be, csak éppen nem volt pénze a tudósítói hálózat megszervezéséhez. Néhány hónapja viszont pénz állt a házhoz, állítólag több mint egymilliárd forint, amelynek eredetét azonban egyelőre nem sikerült megosztani a nyilvánossággal. Eme ironikus félmondat mégsem gátol meg abban, hogy elismerjem: jó útra lépett a Népszava egy tapasztalt riporter foglalkoztatásával.

Nem föltétlenül azt szorgalmazom, hogy a patinás napilap nyújtson menedéket mindazoknak, akiket a tizenkét megyei napilap „államosítása” után bocsátott el az új tulajdonos. Két elv ütközik ugyanis egymással. Az egyik az, hogy a Népszava már alkalmazta a tavaly októberben kormány-segédlettel megszüntetett Népszabadság tizenhét munkatársát, köztük hármat az ország legjobb tudósítói hálózatából. A másik elv pedig az, hogy hely kéne a megyei napilapok hajdani munkatársainak is. Ha például Ungár Tamás, a Népszabadság volt baranyai-tolnai tudósítója rendszeresen dolgozik a Népszavának, nem biztos, hogy jut lehetőség a Pécsett szerkesztett Dunántúli Napló négy elbocsátott munkatársának is.

Amennyiben biztosra vehetnénk, hogy nem a kormányzati, Brüsszelt megállító hirdetésekből újulgat az ellenzéki sajtó, akkor érdemes volna áttekinteni a vidéki újságírás sanyarú helyzetét. Az a benyomásom, hogy az állás nélkül maradt Népszabadság- és megyei napilap-munkatársakból olyan válogatottat lehetne létrehozni, amelynek tagjai státusz nélkül, szabadúszóként is behozhatnák a nyilvánosság beszűkült fórumaira az egész országot.          

A Vasárnapi Hírek furcsa hetilap. A nevében lévő jelző ellenére szombaton jelenik meg, holott eredetileg arra találták ki, hogy a hét utolsó napján lássa el információval és olvasmányos cikkekkel az érdeklődőket. Akkor tehát, amikor a papír alapú újságok nem jelennek meg. A vasárnapi zárva tartás kormányzati ötlete megakadályozta a kiadóhivatalt abban, hogy a lapját eljuttassa az olvasókhoz. Amidőn viszont sikerült megsemmisíteni a hatalmi szándékot, akkor a Vasárnapi Hírek mégis maradt a szombati megjelenésnél. Azóta harcol a napilapok hétvégi mellékleteivel, és az a benyomásom, hogy nincs ugyan a helyén, de jót tett neki a versenyhelyzet.

Itt van például a legutóbbi szám, amelyből kiemelkedik a Túszul ejtett ország című áttekintés. A terjedelmes összeállítás a hazai médiahelyzettel foglalkozik. Egy-két összefüggést másként látok ugyan, ez azonban csupán véleménykülönbség. Sokkal lényegesebb, hogy a vidéki tudósítók révén árnyalt kép kerekedik a fővároson túli médiafogyasztásról. Úgy foglalható össze, hogy hiába jutnak el a kormány diadalüzenetei az ország legeldugottabb sarkaiba is, nem valószínű, hogy az ott lakók mindent elhisznek neki. Az idősebbek kétségkívül hiszékenyebbek, mert a legolcsóbb műsorcsomagból tájékozódnak, amelynek szinte teljes választéka Orbánék nótáját fújja. A fiatalok azonban neteznek. Hajlamosak olyan csatornákból is tájékozódni, amelyek a kormány számára kínos információkat tartalmaznak.

A Vasárnapi Hírek áttekintésének van még egy érdekessége. A vidéki tapasztalatokat Ungár Tamás, a néhai Népszabadság dél-dunántúli tudósítója mellett Fónai Imre írta meg. Ő a Somogyi Hírlap siófoki (dél-balatoni) munkatársa volt, míg az új (kormány közeli) tulajdonos meg nem szabadult tőle. Kiterjedt kapcsolatrendszere és íráskészsége hasznára vált az összeállításnak. Végre egy fővárosi szerkesztőség, amely a portékáját el akarja adni a vidéki Magyarországon is. Ahol akad még jó néhány kirúgott riporter, akinek a szakmai felkészültségét és valóságismeretét érdemes volna hasznosítani.

Hónapok óta napirenden van a Népszava és a Vasárnapi Hírek egyesítése. Az elképzelések szerint a hetilap volna az immár csak egyetlen baloldali napilap szombati melléklete. Azon tűnődöm, hogy ha majd pont kerül a folyamat végére, vajon mi lesz Fónai Imrével és a többi szabad vegyértékkel. A Népszava ugyanis még nem jutott el odáig, hogy kitörjön a közép-magyarországiság kelepcéjéből. 

Amidőn e sorokat írom, még nem tudható, vajon a győri világválogatott ma délután bekerül-e a klubcsapatok világbajnoksága, a Final Four holnapi döntőjébe. Az viszont sejthető, hogy a magyar nemzeti bajnokság jól fizet, elvégre tele van külföldi kézilabdázókkal. Ma már hozzánk jönnek játszani a klasszisok, nem a mi válogatottjaink pallérozzák tudásukat a határon túl. Jellemző példa, hogy a tizennégy csapatból álló magyar bajnokság tizenkettedik helyezettje, a nemzeti fejlesztési miniszter kisvárdai csapata tegnap, egy bajnoki mérkőzésen tíz külföldi játékossal állt ki.

A Ferencváros együttesét azért vélem a legjobb magyar csapatnak, mert mindössze három külföldit foglalkoztat. Legrégebb óta a spanyol örökmozgót, Nerea Pena Abaurreát, aki annyira jól érzi magát, hogy megtanult magyarul is. De szintén a Fradiban játszik a holland beállós, Danick Snelder és a montenegrói átlövő, Marija Jovanovics is. Ők rövidebb ideje tartózkodnak a fővárosi Népligetben, és egyelőre nem tartják fontosnak, hogy megtanulják a nyelvünket. Nem baj. Aligha várható el minden idegenlégióstól, hogy elsajátítson egy amúgy sem könnyű nyelvet, ha a pályafutását csak átmenetileg képzeli el Magyarországon.

A jelek szerint elég jól állnak anyagilag a hazai csapatok, hogy a külföldi játékosok mellé tolmácsot szerződtessenek. Például a Ferencvárosnál fel-feltűnik egy ötven körüli, alacsony hölgy, aki szintén zöld-fehér melegítőben van, mégsem valószínű, hogy segédedzőként, masszőrként vagy pszichológusként csatlakozik az edző körül tömörülő lányokhoz, asszonyokhoz, mert mindig a holland és a szerb anyanyelvű játékos között helyezkedik el. Alighanem a nemzetközi érintkezés első számú nyelvére, angolra fordítja a taktikai utasításokat. (A harmadik idegenlégiós, Pena már nem szorul tolmácsolásra.)

Tegnap délután a ferencvárosi kézilabdázók Dunaújvárosba utaztak, és az ottani oroszlánbarlangban csúfos vereséget szenvedtek (33:24-re, kilenc góllal kaptak ki). A vendéglátók már az első percekben lerohanták őket, és 10:3-ra vezettek, amikor a Fradi-edző időt kért. Ilyenkor a tévések puska-mikrofont emelnek az emberkupac fölé, hogy mi is hallhassuk a szavait. Elek Gábor nem köntörfalazott, a kedvezőtlen benyomásait így foglalta össze: „Tötyögünk, tötyögünk a labdával. Nem megy a zsuga.” Azon tűnődöm, vajon a tolmács hogyan fordította le a velős megállapítást. Ahogy elnéztem, még a nyelvünket jól értő Pena is kérdően tekintett rá.    

Bodnár Lajos újságírói életművéről az a benyomásom, hogy a jogi témájú cikkek szerzői közül ő a legjobb. A Népszava mai számában is továbbgondolásra késztető okfejtése jelent meg „a tüntetések hiábavalóságáról”. Arra jutott, hogy a vidéki szavazópolgárok mozgósításában „vannak komoly tartalékok”. Szerinte azonban a tízezernél csekélyebb lélekszámú településeken „objektív akadályok” tornyosulnak a lakosság előtt. Őket „igen nehezen éri el a független sajtó. Ma a tájékoztatás minden hullámhosszán a kormány közeli média uralja a vidéket.”

A legutóbbi negyedszázadot szombathelyi, székesfehérvári, szegedi, egri és nyíregyházi felsőoktatási intézményekben töltöttem. A helyi médiaviszonyokról írattam néhány ezer szemináriumi dolgozatot és néhány száz diplomamunkát. A kommunikáció szakos diákok tapasztalatai úgy foglalhatók össze, hogy inkább szubjektív akadályok tornyosulnak az úgynevezett kistelepülések lakói előtt, bár kétségtelen, hogy a tájékoztatás majd’ minden hullámhosszán a kormány közeli média uralja a vidéket. A néhány száznyi vagy egy-két ezernyi lélekszámú településeken például utoljára az MSZMP-nek volt alapszervezete. A rendszerváltás óta többnyire pártoktól független helybélit választottak polgármesteré, aki uralja a helyi nyilvánosságot.

A helyi médiafogyasztók a legolcsóbb műsorcsomag választékát nézik és hallgatják, amely mindig közel volt a kormányhoz, de nem hatott eléggé rájuk. Amidőn nemrégiben egy kormány közeli cég a 18 megyei napilap közül 12-őt megvásárolt, újjászervezte a tudósítói hálózatot, hogy a legeldugottabb zug is magáénak érezhesse a regionális újságot. Azóta az Orbán-kormány üzenetei sokkal nagyobb erővel jutnak el a zsákfalvakba is. Ezt nem vette észre az ellenzék, vagy ha észrevette is, semmit sem lépett. Pedig nem volna teljesen eszköztelen.

Például az „államosított” napilapoktól kirúgott újságírók több megyében is online portálokat alapítottak. Valóságfeltáró írásaikat azonban nem látom a közismert ellenzéki orgánumok papír vagy digitális felületén - javítva ezzel a potenciális vidéki tudósítók sanyarú anyagi helyzetén is. Azt se látom, hogy az ellenzéki pártok kihasználnák a Facebook-jelenségben rejlő lehetőségeket. Ha ugyanis a független polgármester kiszorítja a helyi nyilvánosságból az ellenzékét, akkor egy-egy értelmiségi hajlamos megírni tapasztalatait a közösségi oldalra. Konkrét példáim vannak arra, hogy azok is módot találtak az ellenvélemény elolvasására, akiknek nincs otthon számítógépük.      

Érteni vélem, hogy túlozniuk kell, máskülönben nem vetül rájuk elég fény. Különösen nehéz helyzetben vannak az ellenzéki politikusok, ha a kormány elzárja őket a befolyási övezetében lévő fórumoktól. Május első napjaiban olyan folyamat rajzolódott ki előttem, amely tűnődésre késztet.

Ma reggel megszólalt Korózs Lajos, az ország egyik legjobb szociálpolitikusa. Egy tévéműsorban azt fejtegette, hogy a CEU ügye megmozgatott „tízmillió” magyart. Aztán visszafogta magát, és kilencre mérsékelte a számot. Jól tette, mert a határainkon belül aligha tartózkodnak többen kilencmilliónál. Már elég régóta kevesebben vagyunk ama bűvös tíznél, a legutóbbi években pedig rengetegen találtak munkát tőlünk nyugatra, hat-hétszázezerre becsülhető a számuk. Igen ám, csakhogy a nyilatkozó politikus beleszámolta a kilencmillióba a csecsemőket és a kisgyerekeket is, akik ritkán érdeklődnek a felsőoktatás iránt. Ráadásul a fővároson túl élő felnőttek többnyire nem is sejtik, hogy Budapesten van egy amerikai egyetem, amelyet a kormány el akar takarítani az útból.

Kunhalmi Ágnes óvatosabban fogalmazott május elsején, a Városligetben. A fővárosi szocialisták csinos vezetője azt mondta ünnepi beszédében, hogy a CEU-ért „85 ezren vonultunk az utcára”. A legutóbbi hetek legnépesebb tüntetéséről olvastam 75 és 70 ezres számot is, ám egy szakember kiszámította, hogy a Parlament előtti tér egy négyzetméterén hány ember fér el egymáshoz szorulva. 42 ezer jött ki neki, ami szerintem szép eredmény, ennek kétszerese viszont könnyen cáfolható, mértéktelen túlzás. Úgy rémlik, hogy nem érdemes túlzásba vinni a túlzást.

Tegnap este megszólalt Botka László is. Az MSZP nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje egy tévéműsorban számolt be arról, hogy március második felétől kezdve „több mint harminc” városba jutott el, és imigyen foglalta össze a benyomásait: „kezet fogtam több mint tízezer emberrel”. Figyelemmel kísértem az országos körútját. Utcai fórumain a tudósítók szerint megjelent néhány tucat érdeklődő, meghallgatták az álláspontját százan, százötvenen, egy-két helyen kétszázan is. De ha elosztjuk a több mint tízezret a több mint harminccal, akkor azonban átlagosan körülbelül háromszáz érdeklődő jön ki. Itt is baj van tehát a mértékkel.      

Kétségkívül nehéz helyzetben vannak az ellenzéki politikusok, mert a kormány elzárja előlük a befolyási övezetében lévő fórumokat. Mindazonáltal megszólalhatnak a nyilvánosság néhány fórumán, ahol talán olyasmit kéne mondaniuk, amely kiállja a mértéktartás próbáját.