Érteni vélem, hogy túlozniuk kell, máskülönben nem vetül rájuk elég fény. Különösen nehéz helyzetben vannak az ellenzéki politikusok, ha a kormány elzárja őket a befolyási övezetében lévő fórumoktól. Május első napjaiban olyan folyamat rajzolódott ki előttem, amely tűnődésre késztet.

Ma reggel megszólalt Korózs Lajos, az ország egyik legjobb szociálpolitikusa. Egy tévéműsorban azt fejtegette, hogy a CEU ügye megmozgatott „tízmillió” magyart. Aztán visszafogta magát, és kilencre mérsékelte a számot. Jól tette, mert a határainkon belül aligha tartózkodnak többen kilencmilliónál. Már elég régóta kevesebben vagyunk ama bűvös tíznél, a legutóbbi években pedig rengetegen találtak munkát tőlünk nyugatra, hat-hétszázezerre becsülhető a számuk. Igen ám, csakhogy a nyilatkozó politikus beleszámolta a kilencmillióba a csecsemőket és a kisgyerekeket is, akik ritkán érdeklődnek a felsőoktatás iránt. Ráadásul a fővároson túl élő felnőttek többnyire nem is sejtik, hogy Budapesten van egy amerikai egyetem, amelyet a kormány el akar takarítani az útból.

Kunhalmi Ágnes óvatosabban fogalmazott május elsején, a Városligetben. A fővárosi szocialisták csinos vezetője azt mondta ünnepi beszédében, hogy a CEU-ért „85 ezren vonultunk az utcára”. A legutóbbi hetek legnépesebb tüntetéséről olvastam 75 és 70 ezres számot is, ám egy szakember kiszámította, hogy a Parlament előtti tér egy négyzetméterén hány ember fér el egymáshoz szorulva. 42 ezer jött ki neki, ami szerintem szép eredmény, ennek kétszerese viszont könnyen cáfolható, mértéktelen túlzás. Úgy rémlik, hogy nem érdemes túlzásba vinni a túlzást.

Tegnap este megszólalt Botka László is. Az MSZP nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje egy tévéműsorban számolt be arról, hogy március második felétől kezdve „több mint harminc” városba jutott el, és imigyen foglalta össze a benyomásait: „kezet fogtam több mint tízezer emberrel”. Figyelemmel kísértem az országos körútját. Utcai fórumain a tudósítók szerint megjelent néhány tucat érdeklődő, meghallgatták az álláspontját százan, százötvenen, egy-két helyen kétszázan is. De ha elosztjuk a több mint tízezret a több mint harminccal, akkor azonban átlagosan körülbelül háromszáz érdeklődő jön ki. Itt is baj van tehát a mértékkel.      

Kétségkívül nehéz helyzetben vannak az ellenzéki politikusok, mert a kormány elzárja előlük a befolyási övezetében lévő fórumokat. Mindazonáltal megszólalhatnak a nyilvánosság néhány fórumán, ahol talán olyasmit kéne mondaniuk, amely kiállja a mértéktartás próbáját.  

Néhány napja fölhívott a kedves hang. A Népszava terjesztési részlegén dolgozik a hölgy, az évek során legalább tucatnyiszor beszélgettünk már. Sok gond volt az újsággal. Nem hozta ki a kézbesítő. Kihozta ugyan, de reggel helyett csak ebéd után. Másnap hozta ki a következő számmal együtt. Esőtől péppé áztatva csúsztatta be a postaládába. A kedves hang aggódva firtatta, vajon nem készülök-e lemondani az előfizetést, az átutalás ugyanis nem érkezett meg a kiadóhivatal számlájára. Hát persze, hogy nem érkezett meg - mondtam dühösen -, ha az állami Magyar Posta immár a sokadik merényletet követi el az egyetlen baloldali napilap ellen, és a kiadóhivatal levelét sem kézbesítette ki.

A beszélgetésünk óta ajánlva megjött a pótszámla, és még aznap átutaltam a 9900 forintot. Újabb negyedévig tűnődhetek rajta, vajon érdemes-é előfizetni a kétségkívül megújult, például 17 volt Népszabadság-munkatárssal megerősödött Népszavára. Tegnap adalékot kaptam a lehetséges válaszhoz. A szerkesztőség közölte, hogy a körülmények áremelésre kényszerítették. A hétköznapi szám eddig 230 forint volt, most 250 lesz, a hétvégi melléklettel együtt pedig 270. Előfizetőként 1500 forinttal kell majd többet átutalni, ha lesz még kedvem hozzá. A szerkesztőség imigyen indokolta az áremelést: „ahhoz, hogy a megerősített gárdával készítsük a Népszavát, muszáj volt megtennünk ezt a lépést”. Az érvvel két bajom is van.

Az egyik az, hogy a legutóbbi évtized tapasztalatai azt sejtetik: ha csökkent egy újság olvasottsága, akkor a pénzügyi válságot úgy hidalta át a kiadóhivatal, hogy megemelte az árát, illetve az előfizetését. Így akart kevesebb olvasóval ugyanannyi bevételt elkönyvelni. Ez a megszűnés felé vezető út árulkodó állomása. A Népszava más utat választott. Németh Péter főszerkesztő nemrégiben jelentette be, hogy sok volt Népszabadság-olvasó igazolt át hozzájuk, vannak például napok, amikor már 24 ezer példány is elkél a lapból. A Népszabadság megszüntetése, 2016. október 8-a után tehát kétszeresére nőtt az eladott példányok száma. Vajon az örvendetesen emelkedő példányszám mellett miért kell emelni az újság árát is?

A szerkesztőségi érveléssel az a másik bajom, hogy az új tulajdonos, Puch László állítólag két részletben 1,1 milliárd forintnyi tőkeemeléssel teremtette meg a megújulás személyi és tárgyi feltételeit. Ha ez csakugyan megtörtént, vajon a több mint 1000 millió forintba nem fér bele, hogy anyagilag kíméli a patinás napilaphoz tűzön-vízen át ragaszkodó olvasókat?         

Az elvakult kommentelők megnyugtatására közlöm: csupán annyi közöm van Soros Györgyhöz, hogy egyszer közös légtérben üldögéltünk. Vagy két évtizede ő fent, a pódiumon beszélgetett Vámos Miklós íróval, én pedig a közönség soraiban hallgattam az élménybeszámolóját. Feltűnt, hogy az Amerikából érkezett hazánkfia, a világ egyik leggazdagabb embere nem öltözött kirívóan. Sötétkék blézere, hozzá illó csíkos inge és ízléses nyakkendője maradt meg az emlékezetemben.

Talán ezzel az emlékképpel magyarázható, hogy érdeklődéssel olvastam azt az interjút, amely 1991-ben készült a Múlt és Jövő című folyóirat számára. Annak idején elmulasztottam megismerkedni vele, utólag viszont jól jött. Miközben ugyanis a sorosozás végighullámzik az egész országon, furdal a kíváncsiság. Vajon a miniszterelnök miért nevezte ki Soros Györgyöt a legfőbb rossznak? Miért eresztette rá a propaganda-gépezetét, amelynek szakmunkásai csak Dzsordzs Sorosz-ként emlegetik? Ki ez az Orbán Viktor polkorrekt brüsszeli megfogalmazása szerint „tehetséges pénzember”?

A hajdani interjút Dénes Gábor tette föl tegnap a Facebook üzenőfalára. Kiderül belőle, hogy Soros szintén pénzembernek nevezte magát, a tehetséges jelzőt azonban nem tartotta fontosnak hozzáfűzni. A Nap TV-be szánt, de a maga teljességében sosem sugárzott beszélgetés a fészbukozó dokumentumfilm-rendező eszmefuttatásával kezdődik. A forgatócsoport vezetőjeként igyekezett tökéletesíteni a hangminőséget, buzgólkodására mondta a vendég: „Azt hiszem, nem a mikrofonnal, inkább a magyarságommal lesz baj.” A próféta beszélt belőle.

Amikor dúsgazdag pénzemberként létrehozta az alapítványát, a kamaszkorában itthon átélt megaláztatások ösztönözték. Elképzelése szerint az úgynevezett posztszovjet országokban olyan helyzetet kéne teremteni, hogy a zsidók is jól érezhessék magukat. 1944/45-ös tapasztalatait úgy általánosította, hogy a zsidót a mással, a másfélével helyettesítette be, feltételezvén a társadalom türelmét, ha úgy tetszik: a nyitottságát. A fejlemények azt sejtetik, hogy több mint három évtizedes víziója ezen a ponton hibásnak bizonyult. Abból indult ki, hogy a zárt társadalom felbomlott, és jöhet utána a nyitott, amelynek letéteményesei az általa kiválasztott és a legjobb angolszász egyetemeken taníttatott fiatalemberek lesznek.

Magyarországon nem így alakult. A fiatal demokraták átvették ugyan a hatalmat, de most épp veszélyeztetik a fiatal demokráciát.

Azt firtatja egyik digitális ismerősöm, vajon nem tartok-e attól, hogy az „ütős” mondataimat elorozzák. Arra utalt, hogy mostanában minden este fölírok egy mondatot a Facebook üzenőfalára. Bárki elolvashatja, és ha megtetszik neki, akár magáévá is teheti. Tartok tőle, de akkor sem rendített meg, amikor megesett. Soha senkit nem pereltem be érte.

Idestova három évtizede foglalkozom szállóigékkel, és az a benyomásom, hogy mindegyiknek volt valami előzménye. E tapasztalatból fakad eme mondatom: Mindenki plagizál. Csak Ádám ősapánknak voltak eredeti gondolatai. (Facebook.com, 2017. március 1.) A folyamatot hadd érzékeltessem egy példával. Friss Róbert a Népszava szerkesztője, valaha együtt dolgoztunk a Népszabadságnál. Olyan publicista, akinek érdemes odafigyelni a véleményére. Április 28-án megjelent egy cikke, melyben aláhúztam ezt: „Magyarország az Unió pénzéből él.” Ennél tömörebben aligha lehet kifejezni a helyzetünket, azonnal föl is vettem a rendszerváltás utáni szállóigék mintegy háromezres gyűjteményébe. (Természetesen az F-betűs szerzőknél tartom nyilván.)

Igen ám, csakhogy épp a rövidsége miatt hiányzik belőle valami. Némi tűnődés után eljátszottam a ragozással, és erre jutottam: Nem az Európai Unióban élünk, hanem az Európai Unióból. Aznap este föl is írtam a közösségi oldal üzenőfalára. Az alapgondolat nem tőlem származik - köszönet érte Robinak -, de valószínűleg sikerült kibontani belőle egy másik jelentést. Legalábbis ez derült ki a digitális ismerősök hozzászólásaiból.

A szállóige-irodalomban megfigyelhető társalkotás jelenségére érdekes példa a világszínpad leggyakrabban játszott magyar szerzője is. Száz évvel ezelőtt Molnár Ferenc naponta bukkant fel a nagykörúti New York kávéházban. Az úgynevezett Mélyvízben végigjárta a törzsasztalokat, mindegyiknél üldögélt egy kicsit, és ha hallott egy szellemes mondatot, följegyezte, majd ezzel búcsúzott az asztaltársaságtól: „Mától kezdve én mondtam.” Nem vette azonban a nevére, csupán beépítette a következő színdarabjába. A színészek azért imádják, mert a legepizodistább szereplő szájába is olyasmit adott, amelyre fölkapja fejét a néző.

A rossz színpadi szerzőnél mindenki az író nyelvén beszél. A jónál minden szereplőnek megvan a maga beszédmodora, szavajárása, és az a mondata is, amelyet hazavisz magával a néző. Akkor most egy sajtóügyekkel foglalkozó bíróság miként dönthetné el, hogy ki volt a szállóige szerzője?     

Tegnap estére kaptam egy tiszteletjegyet Nagy Bandó Andrástól. Fél évszázada ismerjük egymást. Fölvettek az egyetemre, és hogy legyen egy kis pénzem, a hetvenöt kilómmal kocsikísérőnek szegődtem a Füszért nevű céghez. Így jutottam el Deszkre, egy Szeged és Makó közti településre, ahol a kaján sofőr a teherautó platójáról vállamra zuttyantotta a félmázsás liszteszsákot. Egy helybéli, hasonló korú, zömök, erősebb testalkatú fiú magyarázta el a fogást, amelyet a kőművesek mellett tanult. Aztán fölfedezték mint humoristát, azóta tartjuk a kapcsolatot.

Tiszteletére a pesti Fészek-klubban idős és középkorú emberek ünneplőben gyülekeztek, bár láttam néhány huszonévest is. A dugig teli színházteremben az Illés-együttes számai alapozták meg a retró-hangulatot. Kisvártatva megjelent az előadó is, és papírjait a szónoki állványra helyezte. Másfél órán át tartott szóval bennünket. egy-egy poénja nyomán végighullámzott a nevetés. Az asszonyok csiklandozva kacagtak, a férfiak brummogva röhögtek. Amikor pedig Bandó fanyar megjegyzést fűzött egy-egy mélyen szántó marhasághoz - gyöngyszem Kósa Lajostól: „Ha valami valaminek látszik, az az is.” (tv2, 2017. április 4.) -, akkor megállt a képzeletbeli kés a levegőben. A házaspárok oldalba bökték egymást, hogy ők is erről beszélgettek a konyhaasztalnál.

Az a benyomásom, hogy az idézetekkel megtűzdelt óriásmonológ azért fogta meg a közönséget, mert Bandó épp úgy küszködik a helyzet értékelésével, mint bárki a teremben ülők közül. Végigmegy a legutóbbi hét év csomópontjain, és mindig oda lyukad ki, hogy mi a csuda ez az egész. Adott egy politikus, aki kétharmaddal kormányozta, most pedig csaknem kétharmaddal kormányozza az országot. Igyekszik bázist teremteni magának, ezért helyzetbe hozza a nemzeti, keresztény középosztály tagjait. Igen ám, de a magasztos eszmét úgy valósítja meg, hogy valamilyen rejtélyes ok folytán a hozzá közel állók milliárdokra tesznek szert. Ez furdalja az emberek oldalát, és ha beülnek Bandó előadására, azt érzékelhetik, hogy sokat tapasztalt polgártársuk meghökkentő egyszerűséggel oldja fel a nyilvánvaló ellentmondást: „Egy a zászló, egy a zseb.”

Ellenzéki politikusok járják az országot. Gőzerővel kampányolnak, hogy a maguk oldalára állítsák az embereket. Miért mégis, hogy együttvéve nem mondtak annyi közérthető, megjegyezhető gondolatot a helyzetről, mint Nagy Bandó András tegnap este, másfél óra alatt a Fészek-klubban?      

Közeledik a szocialisták hagyományos ünnepe a pesti Királydombon és környékén. Összegyűlnek majd néhány ezren, söröznek, és virslit esznek mustárral, meghallgatják a váltakozó szónokokat és az állandóan éneklő Korda Györgyöt. Eme rendezvényre invitál az északkelet-magyarországi laphálózat, az egyelőre osztrák tulajdonban lévő Russmedia révén az MSZP. Hirdetése a Borsod, a Szabolcs és a Hajdú Online felületén látott napvilágot.

A politikai reklám három sávból áll. A vörös felsőben Kunhalmi Ágnes neve olvasható, ő a kiinduló pont. Ha várunk egy kicsit, a helyén Botka László neve rajzolódik ki. Aztán Molnár Gyuláé, megint Kunhalmi Ágnesé. És így tovább, szinte a végtelenségig a slider, vagyis az időzített képváltakozó, csúfondáros nevén a csúszka szabályainak megfelelően. A három politikus személyesíti meg az MSZP-t, e rövidítés az alsó, szintén vörös sávban olvasható. A középső, fehér sávot Botka László arcképe tölti ki, ám a zakója lenyúlik az alsó sávba is, Kunhalmi Ágnes mellé, aki a jobb alsó sarokban kucorog. Molnár Gyula megelégszik a középső sávval, és azzal, hogy Botka mellett látható.

A hirdetést uralja tehát az egyelőre nem hivatalos miniszterelnök-jelölt, mellette a pártelnök, alattuk pedig a legnépesebb szervezet, a fővárosi vezetője. A reklámból azonban nem olvasnám ki az irányzatok harcát. Az egységét sem persze, mindazonáltal felötlik egy hasonló hirdetés a rendszerváltás hónapjaiból. A pályakezdő Fideszt szintén három politikus személyesítette meg: Deutsch Tamás és Fodor Gábor között Orbán Viktor. A fülbevalós Deutsch jelenítette meg a fiatal demokraták urbánus, vagány, laza szárnyát. Az eltökélt tekintetű Fodor a liberális (intellektuális) irányzatot, Orbán Viktor pedig egyensúlyozott közöttük.

Aligha lehetett könnyű dolga, mert a rossznyelvek szerint a fotóriporter téglahalomra állította, hogy a feje egy magasságban lehessen a 193 centis Deutschéval és a 197 centis Fodoréval. De hiába nőttek magasra, hol vannak már. Előbbi a párton belül, fényes elszigeteltségben, utóbbi a párton kívül, politikai jelentéktelenségben. Nem is tűnődnék tovább a fideszbeli fejleményekről, mert a maradék néhány sorban kell a hely még egy kérdésnek. Vajon sikerül-e országos eseménnyé varázsolni a szocialisták május elsejei ünnepségét azáltal, hogy borsodi, abaúji, zempléni, szabolcsi, szatmári, beregi, hajdúsági és bihari érdeklődők is tiszteletüket teszik a városligeti Királydombon?       

Azt kérdi a tanítványom, hogyan bírom szuflával. Arra utalt, hogy január 24-e óta naponta fölteszek egy-egy ütős mondatot a közösségi oldalra. Hát úgy, hogy nem mindegyik ütős. Amelyik harminc lájknál kevesebbet kap, az megy a kukába. Volt például egy mondatom, amely így hangzott: A miniszterelnök sorsa diktatúrában a gyilkosság, demokráciában pedig a karaktergyilkosság. De nem írtam föl az üzenőfalra, mert túl hosszú, és a Facebook nem közölte volna nagyobb betűkkel.

Így rövidítettem meg: A miniszterelnököt diktatúrában meggyilkolják, demokráciában karaktergyilkolják. A digitális kávéházban üldögélők közül ketten Orbán Viktorra gondoltak, köztük egyetemi csoporttársam, M. Olga is. Ekkor már sejtettem, hogy van más baj is: a szállóige akkor hat igazán, ha egyértelmű a jelentése. Amikor viszont az első változatot megfogalmaztam, a diktatúra ürügyén Nagy Imrére gondoltam, a demokráciáról szólván Gyurcsány Ferencre. Az sem lehet mentségem, hogy a digitális ismerősök képzettársítása ugyanarra vezethető vissza: épp akkor beszélt Orbán Viktor az Európai Parlamentben, amikor ők olvasták a nagyobb betűkkel szedett mondatot.

21 órával a megjelenése után érkezett a mentőangyal. Nagy Izabellát szintén a debreceni egyetemről ismerem, a Magyar Rádiótól ment nyugdíjba, és így változtatta meg az első változatot. "A miniszterelnök demokráciában gyilkol, diktatúrában karaktergyilkol." (Azért tettem ki az idézőjelet, mert a gondolat már másé.) Egy órával később pedig öreg barátom, Marik Sándor nyíregyházi újságíró megint változtatott rajta: „Diktatúrában a miniszterelnök gyilkoltat, demokráciában karaktergyilkoltat.” Náluk a kormányfő már nem elszenvedője a történteknek, hanem előidézője. Értelmezésük közt az a különbség, hogy Sándornál nem a végrehajtó hatalom feje vállalkozik az ellenfelek likvidálására, illetve ellehetetlenítésére, a hátborzongató művelethez van már apparátusa is.

A már-már tökéletes mondat szórendjét azért alakítanám át, hogy élére kerülhessen az alany: A miniszterelnök diktatúrában gyilkoltat, demokráciában karaktergyilkoltat. Egyelőre mégse vélném szállóigének, mert a három társszerző közül egyikünk sem híres - nem szerepelünk a hírekben. Holott ahhoz, hogy a digitális kávéházban farigcsált mondatot szájról-szájra adják az emberek, kell egy NÉV is. Mi elég jó mondatot hoztunk össze, kéne azonban hozzá egy közéleti személyiség, aki úgy osztaná meg a nyilvánossággal, hogy kegyesen a nevére veszi.            

Orbán miniszterelnök úr két-három évenként elmegy az oroszlánbarlangba, hogy megmutassa a „magyar virtus”-t. (Ő maga utalt erre egy fészbukos bejegyzésben.)  Orbán el-elmegy kanosszát járni Brüsszelbe - írják, mondják az ellenzéki sajtóban megszólaló politikusok és hírmagyarázók. Ennél keményebb kiszólások is elhangzanak. Az egyik oldal szerint Orbán miniszterelnök úr felmosta az okvetetlenkedő Brüsszellel a padlót, a másik oldal szerint az Unió mosta fel Orbánnal a padlót.

Érteni vélem, hogy mindkét oldalon beindult a gépezet: ne azt lássuk-halljuk, amit láttunk-hallottunk, fogadjuk el inkább tényként a győzelmet, illetve a vereséget. Sajnálom a kormánypárti dicsérőket, értelmiségiként pedig bosszant, hogy az ellenzéki véleményformálók olyasmit akarnak bemagyarázni, amely nem felel meg a tegnap délután átélt valóságnak. Untat, ha a miniszterelnök nyelvéről írnak, amelynek természetellenes ki-kidugása pszichiátriai tünet, és egy grazi szanatórium rendszeres igénybe vételét, a gyógyszer mellékhatását sejteti. Azért nem érdekel a kormányfő mentális állapota, mert jobban szeretek hinni a saját szememnek és fülemnek - mindkettő másról tanúskodik.

Orbán Viktor világos fejű, értelmesen gondolkodó, logikusan beszélő politikus képzetét kelti. Képes a lényegre összpontosítani, nemcsak az anyanyelvünkön, hanem egy világnyelven is. Brüsszelben például két szerepet játszott. Az Európai Parlament üléstermében, ahol vendégeskedett, a mondandójukat udvariasságba csomagoló képviselők előtt kelet-európai diktátort alakított, aki hajlik a demokráciára, és ami ebből következik: a megegyezésre. Nem sokkal később, egy sajtótájékoztatón, ahol ő látott vendégül fullánkosan fogalmazó újságírókat, olyan demokratát jelenített meg, aki csupán azért tartja kordában a magyarországi nyilvánosság képviselőit, azokat a fránya újságírókat és civil aktivistákat, mert a magyar nép negyven évig élt diktatúrában, és nem érezné jól magát a hirtelen rá szakadt demokráciában.

Csakhogy a kettős szerepet nem lehet grazi kitérőkkel megtanulni és eljátszani, ehhez összefogottnak kell lenni. A miniszterelnöknek van víziója, ami nem rokonszenves ugyan, mindazonáltal képes két nyelven is elmagyarázni. (Nem tudnék megnevezni ellenzéki politikust, akinek van víziója, és azt képes is elmagyarázni.) Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor kiváló kommunikátor. Ügyesen alkalmazza ama hatáselemeket, amelyeket magasztosabb célokhoz is használhatna.             

A Népszava főszerkesztőjét tegnap délután megszólaltatták a Klubrádióban. Németh Péter arról beszélt, hogy miért jelent meg új arculattal a lapja. Kifejtette, hogy nemcsak azért hasonlít a Népszabadságra, mert közelebb kerülne a tavaly októberben megszüntetett baloldali újság árválkodó olvasóihoz. Azért is, mert ugyanaz tervezte az új külsőt, aki annak idején a Népszabadságét is. E párhuzamot vitte végig a műsorvezetővel együtt, aki elmulasztott egy másikat kibontani: 48 órával korábban szintén új köntösben jelentek meg a pannon lapok.

A Zalai Hírlap, a Vas Népe, a Veszprémben szerkesztett Napló, a Fejér Megyei Hírlap és a Dunaújvárosi Hírlap meglepően hasonlítanak a Népszavára. Remélhetőleg nem ugyanabból a pénzből újították meg az ellenzéki újságot, illetve a kormány közeli kézbe jutott lapcsaládot. S mert a Népszava-főszerkesztő nem nevezte meg a tervezőt, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy mind a hat újság a texasi Dallasban, annál a plasztikai sebésznél kezeltette magát, aki forradalmasította a ráncfelvarrást. Dr. Hamra arról nevezetes, hogy a petyhüdt arcon nem a homlok meg a fül felé húzza a bőrt, hanem az áll, az orca és az alsó szemhéj megereszkedett szöveteit állítja vissza eredeti helyzetükbe.

Tetszetős a feszesebb arculat, a új külcsín, a belbecsről pedig az a benyomásom, hogy van még hová fejlődni. A Népszaván kétségkívül látszik a 17 volt Népszabadság-munkatárs közreműködése, maradt azonban regionális (közép-magyarországi) újság. Olykor közöl ugyan Doros Judit tollából észak-magyarországi és Boda Andráséból dunántúli riportokat, de országos tudósítói hálózata változatlanul nincs. Egyelőre megrekedt a főváros vonzáskörzetében. A pannon lapoknál fordítva történt. Az új (kormány közeli) tulajdonos nem kedveli, ha a dunántúli napilapok munkatársai országos ügyekről fejtik ki az álláspontjukat, azt viszont jó néven veszi, ha a helyi ügyekkel többet foglalkoznak. Elvégre a lapvásárlás nem is nagyon titkolt célja épp az volt, hogy a Mediaworks központi szerkesztősége és a Magyar Távirati Iroda révén a kormány üzenetei eljussanak a falvakba is. Ennek jövő ilyenkor választást eldöntő jelentősége lehet.

Ilyen körülmények között is művelhető az újságírás mestersége, bár mindkét esetben az a felfogás szenved csorbát, amit a nálunk szerencsésebb országokban így fogalmaznak meg a nyilvánosság képviselői: Gondolkozz globálisan, és cselekedj lokálisan!                

Tegnap este Huth Gergely „liberális métely”-nek nevezte azt a felfogást, amit az „újságíró-iskolákban tanítanak”, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Az Echo TV képernyőjén felújított Sajtóklub egyik résztvevőjét, a PestiSrácok.hu főszerkesztőjét csodálkozva hallgattam. Két okból is.

Az egyik az, hogy 2007 ősze óta az Általános médiaismeret című tankönyvből tanítják az újságírást. (Erre lehet következtetni a kiadóban leadott rendelések alapján. A tanszékek hajlamosak megrendelni a tanulmánykötetet, és pénzért szétosztani a diákok között.) A kiadványt e sorok írója szerkesztette, ráadásul a négyből két fejezet szerzője is volt. Márpedig nem mentem túl azon a felfogáson, hogy három hatalmi ág van: a törvényhozás (a parlament), a végrehajtó hatalom (a kormányzat) és az igazságszolgáltatás (az ügyészség meg a bíróság). Huth kollégát valószínűleg az tévesztette meg, hogy korszakoltam viszont a médiát. Elsődlegesnek az előfutár médiát tartottam, amelynek képviselői élő szóban továbbították az információkat. Másodlagosnak a nyomtatottat, amely papíron látott napvilágot. Harmadlagosnak az elektronikus közvetítő eszközöket, a rádiót és a televíziót. Negyedlegesnek a digitális médiát.

Csodálkozásom másik oka, hogy vannak ugyan, akik negyedik hatalmi ágnak vélik a médiát, ez azonban nemcsak liberális, hanem konzervatív szájból is el-elhangzik. Leginkább politikusok mondogatják, világnézeti beállítottságuktól függetlenül. Különösen március 15-e táján, amikor meghívják a nyilvánosság képviselőit, hogy hízelegjenek nekik. Általában ekkor hangzik el a negyedik hatalom kifejezés, amelynek nem kéne különösebb jelentőséget tulajdonítani. Eme álláspont örökbecsű megfogalmazása Ivanics Ferenc nevéhez fűződik. A Fidesz-politikus imigyen jellemezte a helyzetet: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.)

A képviseleti demokráciában a végrehajtó hatalom maga alá próbálja gyűrni az ellenőrzésére kitalált másik két hatalmi ágat. Ez olykor sikerül is neki - mint például a mai Magyarországon -, a média ekkor lép ki tájékozódó és tájékoztató szerepköréből, és átveszi a parlament meg az ügyészség ellenőrző funkcióját is. Erre mondják a fideszes politikusok, hogy az országgyűlési képviselőkkel ellentétben az újságírók nem választott személyek, ezért nincs joguk a választópolgárok helyett számon kérni a döntéseket. Joguk talán nincs, okuk azonban van.