Azt firtatja egyik digitális ismerősöm, vajon nem tartok-e attól, hogy az „ütős” mondataimat elorozzák. Arra utalt, hogy mostanában minden este fölírok egy mondatot a Facebook üzenőfalára. Bárki elolvashatja, és ha megtetszik neki, akár magáévá is teheti. Tartok tőle, de akkor sem rendített meg, amikor megesett. Soha senkit nem pereltem be érte.

Idestova három évtizede foglalkozom szállóigékkel, és az a benyomásom, hogy mindegyiknek volt valami előzménye. E tapasztalatból fakad eme mondatom: Mindenki plagizál. Csak Ádám ősapánknak voltak eredeti gondolatai. (Facebook.com, 2017. március 1.) A folyamatot hadd érzékeltessem egy példával. Friss Róbert a Népszava szerkesztője, valaha együtt dolgoztunk a Népszabadságnál. Olyan publicista, akinek érdemes odafigyelni a véleményére. Április 28-án megjelent egy cikke, melyben aláhúztam ezt: „Magyarország az Unió pénzéből él.” Ennél tömörebben aligha lehet kifejezni a helyzetünket, azonnal föl is vettem a rendszerváltás utáni szállóigék mintegy háromezres gyűjteményébe. (Természetesen az F-betűs szerzőknél tartom nyilván.)

Igen ám, csakhogy épp a rövidsége miatt hiányzik belőle valami. Némi tűnődés után eljátszottam a ragozással, és erre jutottam: Nem az Európai Unióban élünk, hanem az Európai Unióból. Aznap este föl is írtam a közösségi oldal üzenőfalára. Az alapgondolat nem tőlem származik - köszönet érte Robinak -, de valószínűleg sikerült kibontani belőle egy másik jelentést. Legalábbis ez derült ki a digitális ismerősök hozzászólásaiból.

A szállóige-irodalomban megfigyelhető társalkotás jelenségére érdekes példa a világszínpad leggyakrabban játszott magyar szerzője is. Száz évvel ezelőtt Molnár Ferenc naponta bukkant fel a nagykörúti New York kávéházban. Az úgynevezett Mélyvízben végigjárta a törzsasztalokat, mindegyiknél üldögélt egy kicsit, és ha hallott egy szellemes mondatot, följegyezte, majd ezzel búcsúzott az asztaltársaságtól: „Mától kezdve én mondtam.” Nem vette azonban a nevére, csupán beépítette a következő színdarabjába. A színészek azért imádják, mert a legepizodistább szereplő szájába is olyasmit adott, amelyre fölkapja fejét a néző.

A rossz színpadi szerzőnél mindenki az író nyelvén beszél. A jónál minden szereplőnek megvan a maga beszédmodora, szavajárása, és az a mondata is, amelyet hazavisz magával a néző. Akkor most egy sajtóügyekkel foglalkozó bíróság miként dönthetné el, hogy ki volt a szállóige szerzője?