A sors úgy hozta, hogy csaknem három évtizedet töltöttem a két legnagyobb magyar újságnál. Mindkettő szovjet mintára jött létre 1957-ben. A Magyar Ifjúság a Komszomolszkaja Pravda, néhány héttel később pedig az Élet és Irodalom a Lityeraturnaja Gazéta méretével. Garzonban nem is lehetett lapozgatni őket. Most az ifjúsági hetilapról tűnődnék, ma délután ugyanis mi, a hajdani munkatársak egy Duna-parton kikötött múzeumhajón találkozunk.

A kezdeteknél azért nem lehettem jelen, mert az általános iskola padjait koptattam. De később elolvastam az első évfolyamot, és feltűnt egy képregény. Blöki és Csöpi „disszidált”, megtapasztalták a „kapitalizmus rémségeit”, aztán úgy, ahogy mentek, a zöld határon keresztül vissza is jöttek (kullogtak), hogy a Magyar Népköztársaság létbiztonsággal kecsegtető határain belül érezhessék magukat. Nem ennél a lapnál jelentkeztem ötödéves egyetemistaként, hanem már a kevésbé vonalas változatánál. A kulturális rovatvezetőt, Takács Istvánt ismertem a Zalai Hírlap szerkesztőségéből, ott tanított az újságírás alapjaira.

Pista 1969-ben már rádiókritikusnak szerződtetett, cikkenként százötven forintért. Havonta 1400-at kerestem a történettudományi intézetben, ahol Kosáry Domokostól tanultam a szakmát - levéltárakban céduláztam neki -, és a munkakönyvembe azt írták, hogy „Beosztása: takarítónő”. Csupán az albérlet ötszáz forintba került, és végre telt rá a négy kritikából. Sok kalandot éltem meg a Magyar Ifjúságnál. De miről beszélgetnénk ma délután, a Lánchíd lábánál enyhén imbolygó múzeumhajón, ha most kiírnám magamból őket? Mindazonáltal szóba hoznék egy sajtótörténeti rejtvényt, amelyet egyelőre nem sikerült megfejteni.

A Rákosi-rendszer sajtójában a láncos kutya lett Tito marsall eposzi jelzője, a képzettársítási lehetőséget azonban igyekeztek elkerülni a vele barátkozó Kádár-rendszerben. Immár elhunyt Magyar Ifjúság-alapító mesélte, hogy a valamikor a hatvanas években eme szalagcím jelent meg a címoldalon: „Tito hazánkba érkezett”. De mert maradt még hely a sorban, mellé tördelték a súlyemelő Európa-bajnokságot is. Csakhogy a teljes elnevezés nem fért ki, ezért ez a rövidítés borzolta a hivatalos szervek idegeit: „Budapesten az EB”. Igazán kár, hogy Tito elnök 1964-ben és 1967-ben járt nálunk, súlyemelő Európa-bajnokságot viszont 1962-ben és 1970-ben rendeztünk. Ennek ellenére a legenda sejteti a kor hangulatát.