Gulyás Márton a teátrális ellenállás jelképe. A magas, szakállas fiatalember mindenütt feltűnik, ahol hangot adhat a rossz közérzetnek. Például megalapította a Közös Ország Mozgalmat, amelynek tagjai az igazságosabb választási rendszerért küzdenek. Legutóbb azzal váltott ki éles vitát a nyilvánosság ellenzéki fórumain, hogy videoklipben hozta össze az Orbán-rendszer ellenfeleit, közéjük sorolva egy jobbikos újságírót és egy Jobbiktól még jobbra lévő politikust is.
Nem az ellenzéki „koalíció” létjogosultságáról tűnődnék, ebben még várnék a véleménynyilvánítással, hanem ama viselkedésformáról, amelyet Gulyás Márton képvisel. Ő az, aki nem várja meg, hogy a műsorvezető befejezze a kérdést, hanem közbevág, és ha a másik interjúalany is mond valamit, akkor szintén közbeszól. A türelmetlenség udvariatlansággal párosul, amivel persze gyakran szembesülünk a vitaműsorokban. Az viszont párját ritkítja, hogy felháborodva kéri ki magának, ha a beszélgetőpartnerei nem hagyják, hogy végigmondja az álláspontját. Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban nem veszi észre a gerendát.
Félő, hogy az imént tévesen fogalmaztam - nem ritkítja a párját. Van még valaki, aki kísértetiesen hasonlít hozzá. A kitűnő Habsburg-kutató, Gerő András professzor szintén arról nevezetes, hogy a közéleti vitákban letorkolja a vitapartnereit, és kikéri magának, ha mások is ugyanezt teszik vele. Ezért indokolatlan, ha Gulyás Márton magatartását hiányzó diplomájával magyarázzák a konzervatív világnézetű ellenfelei. Viselkedésének aligha van köze a végzettségéhez, a műveltségéhez, a felkészültségéhez. Az ellentmondást nem tűrő vitakészség, a kettős mérce alkalmazása erőszakos embert feltételez, aki a nyilvánosság fórumain akkor sem a demokratikus magatartásformát jelképezi, ha a demokratikus szemléletmódot próbálja képviselni.
E sorok olvastán az olvasó joggal teheti föl a kérdést, vajon miért éppen olyanok jellemhibáját pécéztem ki, akik bírálattal illetik az Orbán-kormány tevékenységét. Azért, mert a miniszterelnök emberei másról ismertek. Nem arról azonosíthatóak, hogy közbeszólnak, azt azonban kikérik maguknak, ha mások szakítják meg az eszmefuttatásukat. Ők a neveletlenség magasabb fokán érzik magukat jól. Azzal a szándékkal ülnek be a nyilvánosság ellenzéki fórumaira, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyják magukat zavartatni a kérdésektől és az okfejtésektől. A stúdióban ilyenkor uralkodik el a hangzavar. Mindenki mondja a magáét, a médiafogyasztó pedig elzárja a készüléket.
