Alkati erény - vagy fogyatékosság? -, hogy művelem a művelődéstörténeti kisesszét. Az esszé, ugye, valamiféle kísérletet jelent, a kis jelző pedig azt érzékelteti, hogy a nyomozás eredményének bele kell férnie két és félezer karakterbe. Nem is pedzegetem tovább a műfaji témát, hadd maradjon hely ama bizonyos tantusznak. Tavaly kétszer is foglalkoztam vele.

Először azt a tapasztalatot tettem közzé, hogy egy médiapolitikai előadáson ezt a fordulatot rögtönöztem: „És akkor leesett a tantusz.” Csakhogy a huszonéves diákok arcán értetlenség látszott, nekik bizony nem esett le. Ekkor kaptam észbe, hogy más nemzedékhez tartoznak. Elmagyaráztam, hogy a múlt század második felében irtózatosan nehéz volt vezetékes telefonhoz jutni, és ha érintkezni akartunk a külvilággal, nekem például a budai völgyből százvalahány lépcsőn kellett fölcaplatni, hogy fémérmét helyezhessek az utcai telefon speciálisan kiképzett vájatában. Amikor pedig végre leesett az a fránya tantusz, jellegzetes zörej hallatszott, ami jelezte, hogy létrejött a kapcsolat, és kezdődhet a beszélgetés.

A második bejegyzés már az olvasók hozzászólásait is tartalmazta. A matuzsálem korúak visszaemlékezéseiből kiviláglott, hogy mielőtt a tantusz telefonálásra adta volna a fejét, gázkészülékek mellett szolgálta a lakásban élők kényelmét. Ennek abból a szempontból volt jelentősége, hogy a telefonálásra való tantusztért eredetileg húsz fillért kellett fizetni a trafikban, ám a kommentekben gyakran bukkant föl a hat fillér is. Az utóbbi összeget a gázos tantusznak adományoztam, Kulcsár István Mitya című könyve azonban azt sejteti, hogy tévesen kapcsoltam hozzá. A múlt század harmincas éveiben ugyanis a hat fillér más tantusz számára tartatott fent.

A kitűnő rádiós újságíró kisfiú korában sokat „tujázott” a nagykörúti villamoson. Elmesélte, hogy a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság jellegzetes járművét, röviden szólva a Beszkárt-szerelvényt középütt bőrből készült korlát választotta el. Akik nagyszakasznyit utaztak, a hátsó ajtón szálltak föl, és mutatták bérletüket a kalauznak, vagy jegyet kértek tőle. Akik viszont csupán kisszakasznyit, az első ajtón szálltak föl, és a vezető melletti acélvájatba dobták a trafikban hat fillérért vásárolt fémérmét. Hogy aztán leesett-é a villamosozáshoz szükséges tantusz, és ha igen, milyen zörejt hallatott, arról már nem számolt be a hajdani Pestet remekül bemutató könyvecske.