Azt hittem, hogy kiírtam magamból az osztálytalálkozót. Mégis foglalkoztat valami, ami nyugtalanít. Miközben ettünk, ittunk, beszélgettünk Mérnök Jancsi nagymarosi házában, Mérnök Menyus szóba hozta, hogy néhány napja találkozott az osztályfőnökünkkel, egyetlen élő tanárunkkal a kecskeméti Katona József Gimnáziumból. Szintén várt a lámpára, hogy átmehessen az utca másik oldalára, és Menyus észrevette, hogy nehezen mozog.

Ekkor határoztam el, hogy ha hazaérek, fölhívom Adamik tanár urat, és beszámolok neki az összejövetelünkről. Másnap reggel elmondta, hogy igen, tropára ment a térde, már nem biciklizhet keresztül a városon, ráadásul nemrégiben operálták szürke hályoggal is. De azért köszöni, elvan. Elárultam neki, hogy tőle kaptam kölcsön az első vastag könyvet, egy amerikai szerző történelmi regényét. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ő mentett ki a fociból. Dragollovich tanár úr (Draxi) meghívott a Kecskeméti Dózsa serdülőcsapatába, és jobbhátvédként lefutottam ugyan a balszélsőket, de a labdát is elhagytam. Ezt vette észre Adamik tanár úr, aki az atlétákat edzette a KTE-focipályát szegélyező vörös salakon. A két tornatanár elintézte egymás között az átigazolást, és az új edző négyszázas futót faragott belőlem, aki országos bajnokságig vitte.

Adamik Ferenc azzal írta be magát Kecskemét sporttörténetébe, hogy atlétikai alapra helyezte a helybéli kosárlabdát. Tanítványai közül a válogatottságig vitte Bild Kati (aki nyolcszáz méteren is válogatott lehetett volna), Kiss Mari is válogatott gátfutó lehetett volna, ha Adamik tanár úr nem csábítja át az NB I-es kosárcsapatába. Ő fedezte föl Iványi Dalmát, az utóbbi néhány évtized talán legjobb magyar kosarasát, aki arról volt nevezetes, hogy szétfutotta az ellenfelet. És volt idő, amikor Guóth Iván NB I-es férficsapatában egyszerre volt a pályán Szabó Ferike, Farkas Jóska, Vasvári Karcsi, Kovács Tomi és Ruszkai Jancsi. Valamennyien Adamik-tanítványok a Katonából, utóbbi kettő az osztálytársam - jó atlétikai alappal megáldva.

87 éves osztályfőnökünk szavaiból nem, hangjából azonban kiéreztem a keserűséget. Meg is kérdeztem, miért nem kapott még díszpolgárságot Kecskeméttől. „Mert nagy a pofám” - válaszolta. Igaz. Sosem tett lakatot a szájára, ezért is emlegettük örökbecsű mondásait a nagymarosi osztálytalálkozón. Egyébként pedig az a benyomásom, hogy nem a simulékony természetűek írták be magukat a „hírös város” fejlődéstörténetébe.