Sokféleképpen értelmezték a miniszterelnök tusványosi beszédét, egy mozzanat azonban elsikkadt belőle. Miközben Orbán Viktor pontokba foglalta az erős ország ismérveit, megfogalmazta azt az alaptézist is, hogy akkor lehet erős „ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi tulajdon van”.  Ide sorolta az energia-, a bank- és a médiaszektort, amelyekben „egyértelmű nemzeti többség van”. Elárulta, hogy mintegy ezermilliárd forintot költött „az oktalanul privatizált” ágazatok visszavásárlására.

Az energia- és a bankpolitikához nem értek, médiapolitikát viszont negyedszázada tanítok. Azon tűnődöm, vajon szükség volt-e a külföldi tulajdonban lévő médiumok visszavásárlására. Arra jutottam, hogy a kormányzati médiapolitika mérföldköve 2015. február 6. Az úgynevezett G-napon vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer két alapembere, Orbán Viktor és Simicska Lajos összeveszett. Kibékíthetetlen ellentétük azt sugallta, hogy a miniszterelnök médiáról vallott elképzelése súlyos csorbát szenvedett. Ekkor derült ki, hogy kár volt egy kézbe adni a kormányközeli médiumok tulajdonjogát, a szakítással ugyanis a nyilvánosságiparban megszűnt az „erőteljes” nemzeti (hozzá hű) többség.

Ebből logikusan következett, ha Orbán Viktor nem akar még egyszer hasonló helyzetbe kerülni, akkor több kézbe kell adnia ama médiumokat, amelyek még külföldi kézben vannak. Lett az a pénz (nem tudjuk, hogy mennyi a bűvös ezermilliárdból), amelyet nem utasíthattak vissza a német tulajdonosok. Az már a sajtótörténet fintora, hogy nem is nagyon akarták. Ők Magyarország helyett régióban gondolkodtak, és épp visszavonulót fújtak. Megunták, hogy a „balkáni” országokban elburjánzott a korrupció, és igyekeztek szabadulni a magyarországi befektetéseiktől is.

Másfél évvel a G-nap után kirajzolódott a manapság ismert médiastruktúra, immár több magyar (nemzeti, kormányhoz lojális) tulajdonossal. A végső pecsét az osztrák tulajdonos kivásárlása lett a Népszabadságot megszüntető Mediaworks-ból. Most már „csak” a többfelé ágazó konglomerátum rakoncátlankodásra hajlamos elemeit kellett összehangolni egy propagandaminisztériumra hasonlító miniszterelnökségi kabinet közreműködésével. Ez volt az a pillanat, amidőn Orbán Viktor csaknem három évtizedes álmából fölébresztette a Tájékoztatási Hivatalt, a Hírlapkiadó Vállalatot és a megyei lapokat központi közleményekkel ellátó budapesti szerkesztőséget. Úgy rémlik, nincs új a Nap alatt.