Épp három évtizede keltett feltűnést egy elemzés az Élet és Irodalomban. A második nyilvánosság címmel Bodor Pál fejtegette, hogy „Az első nyilvánosság nem eléggé tehetséges.” Ezért kerültek előtérbe a hiteles személyiségek, akiknek hisznek a médiafogyasztók, majd így folytatta: „Az igazságok előbb lent, a második nyilvánosságban, a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg.” A neves közíró kísérletet tett arra, hogy felszámolja a két nyilvánosság közti sávot, amelyet senki földjének nevezett el.

Hasonló számvetésre szánta el magát Lengyel László a Népszava szombati számában. A nyilvánosság fordulata című elemzésben kifejtette, hogy „A következő hónapok fogják eldönteni, vajon a magyar médiaszerkezet a/ kétpólusú: kormány és ellenzék, b/ hárompólusú: kormány, Simicska-sajtó, független, c./ széttagolt és szétesett. A mai állapot a harmadik változatot valószínűsíti.” Vázlata logikus, szerintem azonban van még egy negyedik változat is. Mi volna, ha a kampány üzemmódba kapcsolt közéletben abból indulnánk ki, hogy a politikaérzékeny újságírásban a szerkesztőségek az erőközpontok közelébe húzódnak? Ezzel nem azt állítom, hogy lefeküdtek a pártoknak. Sejtéseim vannak ugyan erről, de a közvetlen kapcsolattartásról, a pártsajtó-jelenségről nehéz bizonyítékokat szerezni.

Ama d/ pont pedig azt jelentené, hogy a kormány, Simicska Lajos és a torzsalkodó baloldali ellenzék holdudvarában is tartózkodnak szerkesztőségek. Sőt azt se zárnám ki, hogy a média egészéhez viszonyítva minimális arányban léteznek még független szerkesztőségek is. Mindhárom politikai erőcsoporthoz tartoznak tehát valamilyen mértékben szerkesztőségek, amelyek azonban  igenis folytatnak szakmailag megalapozott valóságfeltáró tevékenységet. Több-kevesebb sikerrel térképezik föl a politikai ellenlábas korrupciós ügyeit, azt viszont nem várhatjuk tőlük, hogy a saját táborukban érzékelhető gazdasági összefonódásokat is nyilvánosságra hozzák.

A kormányzati szócsőként szolgáló Magyar Idők például aligha leplezi le a kormánypárti mutyikat. A Magyar Nemzettől sem várható, hogy a Simicska-cégek ellenőrzésére adja a fejét. A Népszavát hiába erősítették meg a Népszabadság gyakorlott valóságfeltáró újságíróival, nem azért szerződtette őket a kiadóhivatal, hogy Puch László gazdasági ügyeit fürkésszék. Ezért kéne azt a kevés független médiumot is figyelemmel kísérni. A valóság teljes feltárása leginkább a senki földjén lelhető fel.