„Ki a f*sz az az Orbán?” - e címmel jelent meg Charles Gati cikke a Népszava mai számában. A majdnem teljhatalmú miniszterelnököt illetlen szóval illető szerző ’felségsértésére’ az kölcsönzött lehetőséget, hogy elképzelt egy beszélgetést a Fehér Házban.

Trump elnököt kereste föl a külpolitikai főtanácsadó, aki akár ő is lehetett volna, ha fél életét nem a Demokrata Párt holdudvarában töltötte volna. Gáti Károly a nyers modorú elnök szájába adta ama mondatot, ami utal Deutsch Tamáséra. Annak idején a szabad szájú Fidesz-politikus így osztotta meg velünk velős véleményét az amerikai külügyminisztérium magyar ügyekre is rálátó államtitkáráról, Melia úrról. Az előzményre azonban aligha emlékeztetnek majd a kormánypárti lapok jegyzetírói, akiktől a magyar származású politológus bizonyára megkapja a magáét. Azt viszont Charles Gati a képzeletbeli főtanácsadó szájába adta, hogy „A sajtó döntő többsége a kezében van.” Mármint Orbánéban.

Pontosan fogalmaz, és nem bonyolódik számokba. Ellentétben Dömsödi Gábor pásztói polgármesterrel, aki tegnap este azt fejtegette egy tévéműsorban, hogy az ellenzéki álláspontok legföljebb a média öt százalékában láthatnak napvilágot. A civilben újságíró polgármester rögtön ellentmondásba is keveredett. Szerinte a közösségi médiumokban még elmondhatjuk a véleményünket, és a digitális sajtóban még vannak hadállásaink. De a közösségi oldalak és az online portálok nem tartoznak a média fogalmába? Ha beletartoznak, vajon beszélhetünk-e az Orbán-kormány 95 százaléknyi túlsúlyáról?

Az a benyomásom, hogy az ellenzéki publicisták és politikusok bűvös számokat választották a képzelet világából, hogy elhárítsák a felelősséget. Azt sugallják, hogy a megsárgult nyilvánosságban nem jutnak szóhoz, ahogy Molnár Gyula, az MSZP elnöke fejtegette: „A kormány 94 százalékos média-túlsúlyával nem fog minket túl sok helyre engedni.” (InfoRádió, 2017.12.14.) Az aránypár kétségkívül elbillent a kormány javára. Bizalmi embereivel felvásároltatta a vidéki napilapokat, amelyek Pest megye kivételével beborítják az országot. Faramuci módon adnak teret az ellenzéki politikusoknak: összefoglalják a mondandójukat, és mellé tördelik a Fidesz véleményét is. Az angolszász sajtóban ezt nevezik az automatikus válaszadás jogának.

A trükk az, hogy ha a kormány állít valamit, akkor a kormánypárti sajtó a legritkább esetben közli az ellenzéki politikusok véleményét. Na, ebből a gyakorlatból tessék megállapítani az aránypár számait! 

Idestova három évtizede foglalkozom a közéleti személyiségek megnyilvánulásaival. Több tízezer mondat gyűlt össze, és az a benyomásom, hogy kirajzolódik belőlük az ország közérzete. Az utóbbi időben két olyan toposzt (közismert fordulatot, átvitt értelemben félreértést) vettem észre, amely zavarja a tisztánlátást.

Kormánypárti politikusok gyakran mondogatják, hogy a Fidesz meg a KDNP koalícióban kormányozza az országot. Ez persze leginkább a kereszténydemokraták hangoztatják. De a legőszintébbek is csupán odáig jutottak el, hogy az országgyűlési választásokon azért nem mérették meg a pártjukat önállóan, mert szétválaszthatatlanul forrtak egybe a Fidesszel. A mérhetetlen nanopárt elnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes idézte főnökét, Orbán Viktor kormányfőt, aki egyszer a Fidesz hajóját hánykolódni látta a viharos tengeren. A metaforához figyelemre méltó megjegyzést fűzött.

Íme: „A KDNP az a horgony, amely ezt a hajót a hullámverésben is az örök értékekhez köti.” (Magyar Hírlap, 2008. július 9.) A kereszténydemokrata politikus realitásérzékére jellemző, hogy elvbarátai közül szinte az egyedüli, aki a koalíció helyett inkább a szövetség kifejezést használja. Talán mert ismeri Lázár János Fidesz-politikus, a miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter, sokak szerint az Orbán-kabinetből az igazi második ember kínosan határozott véleményét: „Jó lenne, ha a KDNP szembenézne azzal, hogy ez nem egy koalíciós kormány.” (Népszabadság, 2011. július 18.)

A másik toposz napjaink súlyos kérdéséhez kapcsolódik. Vajon az országgyűlési választásra készülő ellenzéki pártok mit kezdjenek a Jobbikkal? A cukisodás eredményeként van-e annyira „technikai koalícióra” képes, hogy a Fidesz leváltására szövetkezzék vele a többi ellenzéki párt? Az Orbán-rendszert utálók két táborra szakadtak: az egyik részében tartózkodók szerint nem szabad összefogni a „neonácikkal”, a „szalonnácikkal”, a másik részében elkülönültek viszont a cukisodás demokrácia-fokát méricskélik. Az aktuálpolitikai kérdést, hogy a Jobbik nélkül leváltható-e a Fidesz, csupán jövő tavasszal válaszolhatjuk meg. Azt azonban már most állíthatom, hogy a baloldali pártok épp a demokratikus jelzővel különböztethetik meg magukat a szintén ellenzéki Jobbiktól.

Vona Gábor elnök fölhatalmazta őket erre, amikor ezt mondta: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.” (Magyar Távirati Iroda, 2012. január 28.)

A barátomnak joga van megkérdezni, vajon miért „szálltam rá” az MSZP-re. Azt ugyan nem érzem, hogy rászálltam volna, elismerem azonban, hogy elég gyakran írok a médiabeli botladozásairól. Írnék a sikereiről is, ám ezek mostanában nem nagyon adódnak. Ebből következik ama bizonyos látszat.

Holott e 2500 karakternyi bejegyzéseket a compliment sandwich jegyében írogatom. Az angolszász sajtóból ismert kifejezés dicséretekbe burkolt bírálatot jelent, amidőn a kritikai töltetet két bók közé csomagoljuk. Az olyan eszmecserét kedvelem, amelyben dicsérhetem is a vitapartnert. Erre a szavazók százezreit, párttagok ezreit elvesztő MSZP nem ad lehetőséget, holott akadnak politikusai, akiket a szorgalmuk és a kommunikációs készségük miatt tisztelek. Ilyen például Gőgös Zoltán, Lendvai Ildikó vagy Lukács Zoltán. Csakhogy a pártjuk rendre hibázik a kapcsolatteremtésben (a kommunikációban), és jeleskedik a kapcsolatok megszakításában (az exkommunikációban). Ezúttal az utóbbiról tűnődnék.

Május közepén az MSZP azóta már leváltott sajtófőnöke bejelentette, hogy a szocialista politikusok nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A bojkottot a párt miniszterelnök-jelöltje, Botka László kezdeményezte, a szegedi polgármester azonban október 2-án lemondott, ám nem távozott vele a bojkott. Több mint két hónap múltán megérkezett az új, egyelőre még nem hivatalos miniszterelnök-jelölt. S bár az MSZP nem jelentette be, hogy Karácsony Gergely jöttével megszünteti a kormánypárti médiumok bojkottját, a választmány elnöke tegnap megjelent az Echo TV stúdiójában.

A műsorvezető persze megkérdezte Hiller Istvántól, miként értékeli a baloldali ellenzék közös jelöltjének szánt Karácsonyt. Ezt válaszolta: „Egy országos szervezettel rendelkező párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.” A civilben történész művelt ember, több nyelven beszél. Von Haus aus (otthonról, Sopronból) hozta magával a németet, talán ezzel magyarázható, hogy az idézetben kétszer is ugyanazt a germanizmust használta. Utálom a haben-nel jelzett birtokviszony tükörfordítását, a teljesség kedvéért mégis így alakítanám át az egyébként figyelemre méltó mondatot: Egy országos szervezettel rendelkező, de nem népszerű párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.     

A szocialista politikus méltósággal viseli a másodhegedűsséget. Tavaly nyáron választották az MSZP elnökévé, aztán jött Botka László, és a 197 centijével eltakarta előle a Napot. Most pedig itt tornyosul előtte Karácsony Gergely, a zuglói miniszterelnök-jelölt a szintén 197 centijével. Ülve csekélyebb a különbség, talán ezért ült be vele Molnár Gyula az InfoRádió stúdiójába. A közös interjú elég jól sikerült, az ötvenperces műsor harmadrészében ő is szóhoz jutott.

Összefogottan nyilatkozott az MSZP sanyarú helyzetéről, mégis azt a gondolatát emelem ki, amelyet sokadszor fejtett ki a nyilvánosság fórumain, és görcsösen ragaszkodik hozzá, holott már régen túl kellett volna lépnie rajta. Ezt állította: „A kormány 94 százalékos média-túlsúlyával nem fog minket túl sok helyre engedni.” Majd „6 százaléknyi független médiáról” is beszélt, „ami még van”. 94 plusz 6 csakugyan 100, egyébként hibádzik a számítás. Vannak ugyan függő és független médiumok, de ha egy baloldali politikus ezt a megosztást választja, akkor bizony a Népszavát is a függő kategóriába kéne sorolnia, a volt MSZP-pénztárnok, Puch László portfóliójába tartozó Vasárnapi Hírekkel és Szabad Földdel együtt.

Biztos, hogy Molnár Gyula ezeket a szerkesztőségeket is beleértette ama 94 százalékba? Ha nem, hogy jött ki neki a 94? Ha igen, hogy jött ki neki a maradék 6 százalék? Sorolhatnám még a példákat, amelyek arról árulkodnak, hogy az aránypárral semmit sem lehet kezdeni. Legföljebb arra alkalmas, hogy elkendőzze: az MSZP és a többi baloldali párt nem használta ki a nyilvánosságban rejlő lehetőségeket, és légből kapott számokkal próbálja palástolni a kommunikációs ügyetlenségét. Érteni vélem persze, hogy a szocialista pártelnök milyen nézőpontból látja a médiát.

Vannak ugyebár a számára ellenséges médiumok, például az ugyancsak ellenzéki Jobbikot favorizáló Simicska Lajos portfóliójához sorolható szerkesztőségek. De ha az Orbán-kormányt bíráló, ráadásul milliós nézettségű Hír TV, a félmilliós olvasottságú Index.hu, a patinás Magyar Nemzet és a színvonalas Heti Válasz tetemes szeletet hasít ki a média egészéből, vajon hogy jön ki a kormány 94 százaléknyi túlsúlya a nyilvánosság eszközrendszerében? Mindenkivel egyetértek az ellenzéki politikusok és publicisták közül, aki a kormányzat túlsúlyáról beszél. A számokkal, arányokkal azonban óvatosan bánnék. Megvárnám, amíg a médiakutatók elvégzik a felmérést.      

Tegnapelőtt a baloldali ellenzék élére szánt miniszterelnök-jelölt hat interjút adott. De ki ez a nyurga, negyven körüli politikus, aki az MSZP program-bemutatóján bejelentkezett a Jobbik nélküli ellenzék vezetésére? Akit érdekelnek az életrajzi adatai, nézze meg kacskaringós pályafutását a Wikipédiában. Adódik egy másik közelítésmód is, elvégre a rendszerváltás óta följegyzem a politikusok jó vagy rossz, egyszóval jellemző mondatait.

Nálam Karácsony Gergely 2010 januárjában indult, akkori pártjára, az LMP-re tett figyelemre méltó, bár ezúttal nem idézendő megjegyzést. 2012-ben neki tulajdonítottak egy meghökkentő kijelentést, amelyet persze a nagypolitikába való berobbanása nyomán most fejére olvasnak a kormánypárti sajtóban. Utánanéztem, hogy valójában mit is mondott a debreceni egyetemen, egy zártkörű beszélgetésen, a hangfelvételt azonban nem találtam meg. ’A szocikat jobban utálom, mint a Fideszt.’ mondat tehát így, szimpla idézőjellel a kétséges megnyilvánulások közé sorolható.

Egyébként Karácsony Gergely ama közéleti szereplők közé tartozik, aki sokáig kalapálja a mondatait. (Ilyen volt Torgyán József is, bár másfajta értelemben az összehasonlítás nem kecsegtet eredménnyel. A fiatalabbik politikus komolyabban vehető, mint a rózsadombi kisgazda.) Fölfigyeltem egy idei mondatkísérletére. Így kezdte: „Mindegy, hogy tolom vagy húzom, de én szolgálatra jelentkezem.” (Hír TV, május 22.) Imigyen folytatta: „Nekem mindegy, hogy tolom vagy húzom a szekeret. De mi a szekér?” (ATV, október 3.) Az MSZP múlt szombati nagygyűlésén megörvendeztette a hallgatóságot: „Nekem mindegy, hogy tolom vagy húzom, csak menjen a szekér.” (atv.hu, december 9.) A jelenlegi állapotot pedig így jellemezte a tegnapelőtti hat interjú egyikében: „Most úgy tűnik, hogy húznom kell a szekeret.” (InfoRádió, december 14.)

A hiteles idézetekből kirajzolódik, hogy hajlamos a hezitálásra. Másként fogalmazva egyelőre még értelmiséginek hat a politikai boszorkánykonyhában. Ez olyasmi, mint elefánt látogatása a porcelánboltban. A helyzet iróniájával a demokratikus ellenzék összefogására jelentkezett (kiszemelt?) miniszterelnök-jelölt is tisztában van, mert tegnap, a Civil Rádióban így foglalta össze az együttműködésről kialakított álláspontját: „Tudom, hogy ezzel a lépéssel sok érdeket sértek.” A legtöbb politikus idővel kinövi az értelmiségét, ő azonban 197 centi magas. Abban reménykedem, hogy már nincs hová nőnie. 

Egyetemi évfolyamtársam egy észak-magyarországi múzeum igazgatói szobájából ment nyugdíjba. Néha megtisztel azzal, hogy széljegyzeteli a Médianapló szösszeneteit. Néhány órája érkezett véleményét így foglalnám össze: ha már beszámoltam arról, hogy Mészáros Lőrinc megyei újságjaiban pesti publicisták írják a vezércikkeket, vajon mi a helyzet a másik két lapcsoportban, amelyet szintén megvásároltak a kormányzat bizalmi emberei: Heinrich Pecina és Andy Vajna.

Maradjunk az osztrák sajtóbefektetőnél! A miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újság online változatánál, a menüsorban található a Jegyzet szó. Ha rákattintunk, a számítógép képernyőjén kirajzolódik az utolsó vezércikk, amelyet engedélyezett a központi (tartalom”fejlesztésért” felelős) főszerkesztő. Az egyébként jó tollú szerző a kötelező olvasmányok elavulásáról tűnődött november 16-án, vagyis egy hónapja. Akadtak azóta is hasonló témájú jegyzetecskék az Inform Média nevű cég napilapjaiban, és a szerzők egytől egyig kerülték az országos politikát. Aki döntött a digitális archívum kínálatáról, valamiért úgy vélte, hogy ezeket nem érdemes az olvasók figyelmébe ajánlani.

Ennél kulturáltabb megoldást választott a kaszinók működtetésétől sem idegenkedő amerikai-magyar sajtóbefektető. Andy Vajna sem veszi jó néven, ha a győri és a szegedi újság munkatársai az országos politikáról fejtik ki az álláspontjukat, a hétköznapi örömökkel és gondokkal foglalkozó jegyzetek azonban gyakoribbak. Az eddigi utolsót december 1-én, vagyis két hete közölte a Kisalföld. Szerzője helybéli sportújságíró, aki arról tűnődött, vajon mivel magyarázható, hogy a város világhírű  kézilabda csapatából csupán két hölgy boldogítja a magyar válogatottat, a norvégot viszont három is. A különbség abból érzékelhető, hogy a mi lányaink a legjobb nyolc közé sem jutottak az éppen zajló világbajnokságon, a norvégok viszont akár meg is nyerhetik.

Mellesleg a szegedi Délmagyarország naprakészebb a jegyzetekből, mint a győri újság, az országos politikáról persze szintén kerüli a véleménynyilvánítást. Ebből is látszik, hogy bár a nyilvánosság szűkítése szempontjából egy kalap alá vehető Vajna úr két vidéki napilapja, mégis sok múlik a sajtóhagyományon. A patinásabb szegedi egyetem felkészültebb munkatársakat ad a helyi szerkesztőségnek, mint a győri. A Délmagyarország ügyesebben tanítgat bennünket egy már-már elfeledett szokásra: a sorok közti olvasásra.

Ma reggel négy után néhány perccel a volt miniszterelnök hangjára ébredtem. Gyurcsány Ferenc Fiala Jánossal beszélgetett a Civil Rádióban. A műsorvezető sokat állított és keveset kérdezett, ez azonban nem akadályozta meg a neves interjúalanyt abban, hogy lélekbe markoló szállóigével vétesse észre magát. A Demokratikus Koalíció elnöke imigyen jellemezte a szétmorzsolódott baloldali ellenzéket: „Virul száz virág, és nehéz csokorba kötni.”

Az összemarkolásra, s ami ezzel egyet jelent: a közös miniszterelnök-jelöltségre vállalkozó (bejelentkező?) Karácsony Gergelyre pedig ezt találta mondani: „A helyét keresi egy mérhetetlen párt kellemes és szimpatikus vezetője.” Ebből bontotta ki a tanulságot, hogy korántsem vele van baja, hanem a „struktúrával”. Szerinte ugyanis a szocialista választási lista élére akkor érdemes állni, ha a kormányfő-jelölt beágyazta magát az MSZP-be. A következtetést így foglalta össze: „Ahogy a Botka-projekt befuccsolt, úgy fog befuccsolni a Karácsony-projekt is.” Gyurcsány Ferenc tudja, hogy miről beszélt ma hajnalban.

Ha valaki föllapozná a 2002. január 1. óta vezetett Médianaplót, 2004 nyarán és őszén meglelné ama bejegyzéseket, amelyeket a megyei napilapok böngészése közben írtam. Azt figyeltem meg, hogy a Medgyessy-kormány újdonsült sportminisztere, a szélesebb nyilvánosság számára ismeretlen Gyurcsány Ferenc az olimpia ürügyén bejárta az országot. Megfordult például a tatai edzőtáborban, az olimpikonok között, fényképezkedett Északkelet-Magyarországon, Eger és Miskolc környékén, ahol játszótereket avatott, és Nyugat-Magyarországon, ahol csimpaszkodott a gyűrűn, és a fotóriporterek örömére nem teljesen szabályos gyakorlatot mutatott be

A napot tehát sportminiszterként kezdte iskolai tornatermekben, egyesületi edzőpályákon és stadionokban. Utána viszont nem rohant vissza a hivatalába, hanem azzal fejezte be, hogy meglátogatta a helybéli MSZP-alapszervezetet. Ez idő tájt még a választási vesztes Fidesz is elismerte, hogy a pártok közül leginkább a szocialistáké ágyazódott a társadalomba. Gyurcsány Ferenc országjárásával párhuzamosan a fővárosban is zajlottak az események: az MSZP mértékadó politikusai keresték a párton kívülről érkezett Medgyessy Péter utódját, meg is találták Kiss Péter személyében. Azt azonban nem vették észre, hogy közben a sportminiszter végigjárta a Budapesten túli Magyarországot, és maga mögé állította a vidéki pártszervezeteket. A többit már tudjuk.              

Ritkán nézek reggeli műsorokat, de ma rácsodálkoztam a Reggeli járatra. Lampé Ágnes tűnt fel a képernyőn. A szőke, finoman öltözködő, kulturáltan beszélő, rokonszenves újságírónőt még Debrecenből ismerem. A híres orvoscsalád sarja, professzor nagyapja vasárnap délelőttönként megjelent a Bem téri Zöldi-cukrászdában, és négy krémest, két linzert meg két ischlert vásárolt az ebédhez.

Unokája profiltisztításba kezdett. Fölmondott a 168 Óra című hetilapnál, illetve a Klubrádiónál, és átszerződött a Hír TV-hez. Az úgynevezett G-nap, vagyis 2015. február 6. óta Simicska Lajos ellenzékbe szorult tévéjénél is lehet tartalmas újságírói munkát végezni, azt az indoklást mégis kevésnek vélem, hogy Lampé kollegina „időbeli átfedés” miatt mondott le a Reggeli gyors műsorvezetéséről. Ennél azért többről van szó. A Reggeli gyorsban kétségkívül ugyanazt a munkát végezte, amit most a Reggeli járatban csinál, valamint a 168 Óra hasábjain is művelt: interjúkat készített. Kérdéseket tett föl közéleti személyiségeknek, és a maga csöndes, szelíd, állhatatos módján kicsiklandozta belőlük a válaszokat.

Mindazonáltal klubrádiós munkájában és ATV-s vendégszerepléseiben volt egy mozzanat, amely túlmutat a tehetséges újságíró átigazolásán. Véleményt is nyilvánított, például csúfondáros glosszát olvasott föl az interjúk előtt, illetve az ATV-s műsorvezető kérdésére csinos jegyzeteket rögtönözve válaszolt. Egyszerre művelte tehát az interjú és a publicisztika műfaját - az egyiket főleg, a másikat mellékesen. Igen ám, de szerkesztőként megtanultam, hogy egy újságíró akkor válik publicistává, ha a nyilvánosan megfogalmazott véleményeiből kirajzolódik a világnézete. Akinek pedig nyilvánvaló a világnézete, annak kérdezői elfogulatlansága óhatatlanul megsérül, vagy legalábbis megkérdőjelezhető, elvégre olvasói, nézői, hallgatói megtudják róla, hogy elkötelezte magát egy ideológiai értékrend mellett.

Nálunk azért nem szokás a két műfajt szétválasztani, mert sanyarú médiapiaci viszonyaink közepette nem lehet csak publicisztikából vagy csak interjúkészítésből megélni. Tőlünk nyugatra azonban úgy megfizetik a tehetséges újságírókat, hogy elkötelezhetik magukat az egyik vagy a másik műfaj számára. Azt kívánom Lampé Ágnesnek, hogy annyi nullát tartalmazzon az új szerződése, amennyiből kitarthat a visszafogott, kedves stílusa, és ami ezzel egyet jelent: a nyitott, kulturált műsorvezetés mellett.            

Molnár Gyula tegnap este elhangzott indoklása szerint a baloldal legerősebb pártja hamarosan szerződést köt az ország legnépszerűbb politikusával. Az MSZP elnöke Karácsony Gergelyre utalt. Érvelését gyöngíti valamelyest, hogy a magyar szocialisták népszerűsége immár egy számjegyű, és valószínűsíthető ugyan, de mégse holtbiztos, hogy a kongresszusuk megválasztja közös miniszterelnök-jelöltnek a zuglói polgármestert. Erről azonban töprengjünk néhány hét múlva.

Most annyi tudható Karácsony Gergelyről, hogy keresi a helyét. Szociológiát és politológiát tanult, a diploma megszerzése után pedig közvélemény-kutatással foglalkozott. 2002-től ebbéli minőségében dolgozott a Gyurcsány-kormány koalíciós államtitkárának, Horn Gábor SZDSZ-politikusnak. Majd csatlakozott az LMP-hez, aztán kivált belőle, hogy megalapíthassa a Párbeszéd Magyarország nevű pártot. Mostanáig a Párbeszéd és az Együtt közös miniszterelnök-jelöltje volt, és januárban talán a baloldali ellenzék közös kormányfő-jelöltje lesz. Bár ha Gyurcsány Ferencen múlik, aligha.

A volt miniszterelnök alkalmatlannak tartja a végrehajtó hatalom irányítására, szerinte a fővárosi kerületvezetés nem azonos egy országéval. (Az idézőjelet azért nem tettem ki, mert mindezt a Demokratikus Koalíció elnökségi ülésén mondta, és a betű szerinti idézet egyelőre nem szivárgott ki.) Vitatkoznék vele, elvégre a városoknak van belügyük, külügyük, egészség- és iskolaügyük, szociál- és médiapolitikájuk, még ha az önkormányzati részlegeket esetleg másképp is hívják. A nagyvárosi polgármester afféle kis miniszterelnök, legföljebb más a lépték az ország irányításához képest.

Nem véletlen, hogy a bejáratott polgári demokráciákban rengeteg várospolitikusból lesz a végrehajtó hatalom első embere. Gondoljunk csak két mértékadó német kancellárra, Adenauerre a kölni és Willy Brandtra a nyugat-berlini városházából. Franciaországban még gyakoribb a polgármesterek miniszterelnökösködése. Gyurcsány Ferencnek sem ártott volna, ha kipróbálja a városvezetést, mielőtt kormányfőségre adja a fejét. Akkor most nem könyvelhetnénk el sikertelen miniszterelnöknek.

A jelek azt sejtetik, hogy az MSZP jó nyomon jár, ha szorult helyzetében a szegedi polgármester, Botka László után a zuglóival próbálkozik. Kedvelheti a megtermett várospolitikusokat, mert a volt és a majdani miniszterelnök-jelöltje egyaránt 197 centi magas. Azt azért remélem, hogy nem ez a kiválasztás alapja.                

Gyakran bírálnak a kommentelők, mert a Médianaplóba nem azt írom, amit meg kéne írni. Olykor nem is a témát kifogásolják, hanem megemlítik, hogy nem úgy kellett volna megírnom, és mindjárt tanácsot is adnak. Elüthetném a kritikát azzal, hogy a hozzászólóknak szintén jogukban áll digitális naplót vezetni, ráadásul úgy, ahogy kedvük szottyan rá. Csakhogy okfejtésükben van némi igazság, a látszat ellenem szól.

A legtöbben ugyanis nem tudják, hogy a Médianaplót 2002. január 1. óta írom. Naponta 2500 karakternyi szöveget szánok ama témákra, amelyeket a kommunikáció szakos főiskolásokkal és egyetemistákkal pedzegetünk, de nem sikerült végigvinni a szemináriumokon. Amivel tehát ezekben a szösszenetekben foglalkozom, az szinte kizárólag kommunikációs jellegű. Ebből megfontolásra érdemes következtetés adódik. Ha a bejegyzéseket az a megtiszteltetés éri, hogy valamelyik utánközlő portál, leginkább az Index jóvoltából a szélesebb nyilvánosság elé kerülnek, akkor az olvasók nem ismerhetik a szakmai kiindulópontot. Olyasmit kérnek számon rajtam, amire eleve nem vállalkoztam.

Itt van például az MSZP program-bemutató összejövetele, melyet a múlt szombatra beharangozott kongresszus helyett rendezett meg. A tegnapi bejegyzésben az fejtegettem, hogy a tanácskozás szervezői nyakra-főre operáltak fogalmakkal, holott jelszavak helyett jelmondatokkal (igei állítmányt tartalmazó tőmondatokkal) kellett volna kecsegtetniük a szélesebb nyilvánosságot. Elrettentő és tanulságos példának véltem az igazság furcsa karrierjét. A szocialisták idestova két évtizede használják jelszóként, és rengetegszer jártak pórul vele. Két nappal ezelőtt is megtörtént, hogy a tévéközvetítésben egy bizonyos nézőpontból lemaradt az i, és kínos áthallásokra késztető gazság lett belőle.

Akadt kommentelő, aki szerint a kellemetlen képzettársításhoz az úgynevezett Habony-művek rosszindulatára volt szükség. Feltételezését nem vonom kétségbe, ma reggel azonban feltűnt egy meghökkentő példa is. Az egyetlen baloldali napilapot, a Népszavát aligha lehet vádolni az MSZP iránti rosszindulattal, mindazonáltal a címoldalán olyan fényképet közölt, amely akaratlanul is alátámasztja az érvelésemet. Fotóriportere, Markoszov Szergej átellenes nézőpontból örökítette meg a Párbeszédtől kölcsönzött miniszterelnök-jelöltet. A 197 centis Karácsony Gergely karcsú árnyéka kivetül a háttérre, és vállával eltakarja az i betűt a falra festett igazságból.