Az Index képernyőjét kitölti az MSZP tegnapi program-bemutató gyűléséről közölt fotó. A színpadon hat fehér bőrfotel, bennük üldögélnek a szónokok. Korózs Lajos fekete zakóban és kék farmernadrágban, Bangóné Borbély Ildikó sötét felsőben és fekete szoknyában, Gőgös Zoltán fekete zakóban és sötét nadrágban, Kunhalmi Ágnes kék blézerben és fekete nadrágban, Hiller István és Molnár Gyula fekete öltönyben. Mellettük áll, éppen beszél Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, a majdani közös miniszterelnök-jelölt szintén fekete öltönyben.

Ha a közéleti szereplők gyakori vendégek a tévéstúdiókban, rákapnak a fekete öltözékre. Nem azért, mert gyászolnak, hanem mert jól mutat a képernyőn. A divat persze más pártbeli politikusokat is jellemez, mindazonáltal a színpadra kiültetett szocialisták ruházata arról árulkodik, hogy tudták: a kongresszust helyettesítő összejövetelüket sugározza a televízió. A szervezők tehát nemcsak a teremben ülőknek szánták az üzeneteiket, hanem a szélesebb nyilvánosságnak is. Ebből adódik az, amit a tegnapi bejegyzésben már pedzegettem.

Ha csupán a törzsközönségnek szánták volna a jelszavakat, nem volna kommunikációs gond, hogy Korózs Lajos és Bangóné Borbély Ildikó fölött „együttműködés”-t, Gőgös Zoltán és Kunhalmi Ágnes fölött „elszántság”-ot, Molnár Gyula és Karácsony Gergely fölött is „elszántság”-ot, sőt Karácsony előtt, a szónoki állvány homlokzatán szintén „elszántság”-ot olvashattunk. Azon pedig inkább csak mosolyoghattunk, hogy ha Kunhalmi Ágnes közelebb húzódott Hiller Istvánhoz, a képernyő előtt ülve azt vehettük észre, hogy közvetlenül a feje fölött „gazság” rajzolódott ki (látószögünkből eltűnt a szókezdő i betű).

A kommunikációs folyamat első lépése, hogy a szervezet fogalmakkal dolgozik. Az MSZP az együttműködést, az igazságot és az elszántságot választotta, az utóbbit háromszor is fölírta, hogy a teremben ülők megjegyezhessék. Ám abban a pillanatban, amidőn eldőlt, hogy üzeneteit nemcsak a törzsközönségnek szánja, eme jelszavakat (fogalmakat) jelmondatokká, könnyen megjegyezhető tőmondatokká kellett volna átfogalmazni. A választópolgárok túlnyomó többsége ugyanis nem elvont (fogalmi) gondolkodású. Ezt a szakmai tanulságot a Fidesz megértette. A nyilvánosságot szinte kizárólag olyan mondatokkal bombázza, amelyekben érzelmekre ható igei állítmányokkal mozgósít a cselekvésre, a híveit például az összetart(oz)ásra. A közvélemény-kutatásokban tapasztalt fölénye ezzel is magyarázható.         

Vajon hányan látták az Elszántság című, egyperces MSZP-filmet? Ha kevesen, mondjuk néhány ezren, akkor nincs nagy baj. Ugyebár ifjú hölgy fut menő szerelésben a hídon. A reggeli csípős hidegben egy domb derekára ér, és lankadni látszik. Ekkor közli velünk egy kellemes női hang, hogy „Amikor a leggyengébbnek érezzük magunkat, akkor vagyunk a legerősebbek.” Ez pontos megállapítás a magyar szocialisták mentális állapotáról.

Készülődünk az országgyűlési választásra, jövő áprilisban csaknem 11 ezer szavazóhelyiség vár bennünket, és a törvény lehetővé teszi, hogy az ellenzéki pártok egy-egy fővel ellenőrizhessék a voksolás tisztaságát. A szocialista pártvezetők őszinte pillanataikban bevallották, hogy a Fidesznek 15 ezer hadra fogható embere van, a Jobbiknak minden szavazókörzetbe jutna egy-egy aktivistája, az MSZP-nél pedig két számot emlegettek. Szanyi Tibor 3-4 ezret mondott, Molnár Gyula 6 és felet. Bármelyik adat hiteles, jelzi a párt társadalmi beágyazottságát.

Ha a kampányfilmet a szocialista aktivisták felrázására rendelték meg, akkor helyén való az elszántságot (eltökéltségét, hajthatatlanságot, kérlelhetetlenséget, kitartást, megingathatatlanságot, rendíthetetlenséget, tettrekészséget) emlegetni. Ha viszont a lejtmenetben lévő pártjuk mellett kitartó százezreknek és a tőle elfordult, de pillanatnyilag még párt nélküli százezreknek szánták, akkor baj van. Ha ugyanis a körülöttük lévő aktivisták meglepően szűk körét buzdítják elszántságra, nyugodtan használhatnak fogalmakat, a nép azonban nem fogalmi gondolkodású. Nem jelszavak illenek hozzá, hanem jelmondatok. Lehetőleg rövidek, amelyek igei állítmányt tartalmaznak. A volt miniszterelnök-jelölt Botka László amúgy vitatott jelmondata, a Fizessenek a gazdagok! kommunikációs szempontból üdítő kivételnek számított.

Bizonyára másnak is feltűnt, hogy a tömeggyűléseken beszélő politikusaik mögött, a falon, fölfestve vagy kivetítve fogalmak olvashatóak. Épp most zajlik a szocialisták választási programját bemutató nagygyűlés, és a szónoki állvány homlokzatán ezt látom: "elszántság". Kampány-üzeneteiben az MSZP ritkán jutott el az érzelmekre ható, cselekvésre ösztönző, mozgósító erejű igei állítmányig. A jelek azt sejtetik, hogy az Elszántság című kampányfilmben a nép helyett azokat az aktivistákat szólította meg, akiknek a kaptatón elfogyott a szuflájuk, és azzal vigasztalják magukat, hogy négy hónap múlva így is eljutnak az ellenőrzésre váró szavazóhelyiségekbe.   

A tegnapi beszélgetésben Bolgár György vendége Vágó István volt. A 71 éves rádiós műsorvezető és a 69 éves tévés műsorvezető Gyurcsány Ferencen különbözött össze. Mintegy félórányi vitájuk közvetlen előzménye egy nappal korábbra vezethető vissza. Vágó a Facebook üzenőfalán nehezményezte, hogy „Bolgárúr” a Klubrádióban „Már évek óta kíméletlenül bírálja azt a politikust, aki -… - egyedül maradt talpon az összes (demokratikus) ellenzéki párt vezetői közül.” Az idézethez három megjegyzést fűznék.

Az egyik, hogy a két gondolatjel közül kihagytam egy félmondatot, amely többször előforduló csipkelődés, egyszeri megemlítése azonban érthetetlenné tenné e gondolatmenetet. A másik, hogy mit is jelent a ’vezetői’ kifejezés. Ha nemcsak a demokratikus ellenzéki pártok elnökeit, akik csakugyan kicserélődtek, akkor pontatlan a megfogalmazás, elvégre a vezető politikusaik közül sokan maradtak talpon. A harmadik, hogy Gyurcsány Ferenc esetében a talpon maradás kétségkívül csúcsteljesítmény, ehhez képest a miniszterelnöki tevékenységét Bolgár György akár sikertelennek is tarthatja. Nem kíméletlenül persze, mert ez a stílus távol áll tőle és a Klubrádió beszélgetős műsorától.

Adott tehát két művelt, tájékozott, több nyelven beszélő újságíró, közülük az idősebbik még ma is gyakorolja a műsorvezetést, a fiatalabbik pedig már nem. Csakhogy ezt mintha Vágó István nem akarná tudomásul venni. S mert meg-meghívják vendégnek különböző műsorokba, csakhamar átveszi az irányítást. Kérdez, visszakérdez, olykor ki is javítja a műsorvezetőt. Ezúttal például azt vette zokon, hogy Bolgár egyik interjúalanya, Fekete-Győr András ellenzéki pártelnök Gyurcsány Ferenc „bűneiről” beszélt, és a műsorvezető nem kérdezte meg tőle, mikre is utalt. Véletlenül hallottam a beszélgetést, amely nem Gyurcsány megítéléséről szólt, hanem a Momentum Mozgalom 2018-as szerepléséről. Egy hosszabb interjúba bizonyára belefért volna a visszakérdezés, a nyúlfarknyiban viszont eltérített volna bennünket, hallgatókat az eszmecsere vezérfonalától.

Idestova fél évszázadnyi rádiós tapasztalat birtokában Bolgár György épp attól lett elismerésként is felfogható "Bolgárúr", hogy megérzi, vajon a kérdezősködés meddig válik a hallgatók hasznára. Az a benyomásom, hogy majdnem ugyanennyi tévés műsorvezetés után Vágó István azt kérte számon hajdani kollégáján, amit ő mondott volna, ha még volna műsora.           

Az első Orbán-kormány idején figyelemre méltó vita borzolta a sajtószakmai kedélyeket. Az akkor még liberális Magyar Hírlap tudósítása szerint Vásárhelyi Mária szociológus Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadóról kifejtette a Nyilvánosság-klubban, hogy az RTL Klub tanácsadó testületének tagjaként beleszólt a híradó készítésébe. Schmidt Mária bíróság elé vitte az ügyet, mondván, hogy ami megjelent, az nem felel meg a valóságnak. Az első két ítélet a Magyar Hírlapnak kedvezett ugyan, harmadfokon azonban a Legfelsőbb Bíróság helyreigazításra kötelezte az újságot.

A régi ítéletet azért veszem elő a feledés homályából, mert nemrégiben a szombathelyi portálon egy szocialista politikus állított valamit a régió legismertebb Fidesz-politikusáról, aki beperelte a szerkesztőséget. Az első-, másod- és harmadfokon ítélkező bíróságok neki adtak igazat, ezúttal viszont az Alkotmánybíróság mondta ki a végső szót. Azt állapította meg, hogy nem minősíthető híresztelésnek a pontos tudósítás. Elgondolkoztató, hogy hat Fideszhez köthető tagja különvéleményben fogalmazott meg gyökeresen eltérő álláspontot, bár ettől az ítélet még jogerős.

Több mint másfél évtizede nyilvánvaló, hogy az úgynevezett objektív felelősség elve nem életszerű, idegen ugyanis a sajtó gyakorlatától. Ma már tudható, hogy idegen a tágabb értelemben vett médiától is. A különbség az, hogy akkoriban még csak azért berzenkedtünk, mert ha délután hatkor kezdődött a sajtótájékoztató, az ítélet szerint a tudósítónak nemcsak a hangulatot kellett volna érzékeltetnie, és az ott elhangzott legfontosabb mondatokról pontosan beszámolnia. A másik fél véleményét is meg kellett volna szereznie, hogy mi, olvasók összevethessük a kétféle álláspontot. Ezt nevezik az automatikus válaszadás jogának. Csakhogy erre az esti lapzártáig ritkán volt lehetőség.

Időközben kifejlődtek, és a tájékozódás villámgyors fórumaivá lettek az online portálok. Odáig fajult a digitális hírverseny, hogy az újságírók percről percre, egyenesen a tárgyalóteremből küldik a tudósítást. Végkép lehetetlen volna megismerniük és megismertetniük a másik fél értelmezését is. Épp ezt vette tudomásul az Alkotmánybíróság többsége. Az objektív felelősség megszüntetése helyett azért beszélhetünk mégis inkább a korlátozásáról, mert a mostani döntésnek feltétele van. A szerkesztőségeknek vállalniuk kell, hogy indokolható késéssel teszik közzé a másik fél véleményét is.             

Az ellenzéki megmondó emberek hajlamosak egy kalap alá venni a megyei sajtót.  Orbán Viktor kétségkívül felvásároltatta bizalmi embereivel a tizennyolc megyei és egyetlen városi napilapot. A Heinrich Pecina, Andy Vajna és Mészáros Lőrinc nevéhez kötődő újság-hálózatok tartalmilag egységet alkotnak, de még nem szerves részei az egésznek. Általánosítható törekvés, hogy a központi szerkesztőségek a politikai jegyzetet nem veszik jó néven a vidéki napilapok munkatársaitól. Mondván vagy sejtetvén, hogy ne dumáljanak bele az országos politikába.

Ha az iménti felszólítást összetett mondattá kéne formálni, akkor háromféleképpen lehetne folytatni a gondolatmenetet. A Pecinához köthető Inform Média miskolci, nyíregyházi és debreceni lapjánál lényegében megszűnt a jegyzet. Ha valaki az online kiadások archívumából előhívja, több hétre visszamenőleg alig talál valamit. De amit talál is, az nagy ívben kerüli az országos politikát. A Vajna-féle győri és különösen szegedi napilapból nem hiányzik a vélemény, a politikai jegyzet helyét azonban elfoglalja a tárca. Az egyetlen újságírói műfaj, amelyben a szerző egyes szám első személyben fogalmazhat. Soha ennyi tárcát nem olvastam megyei napilapban, és a személyes keretből néha izgalmas élmények kandikálnak ki.

Más utat követ a Mészáros Lőrinchez sorolható Mediaworks. A volt Springer- és pannon lapokból összevont hálózat nem mellőzi a politikai véleményeket, csak éppen a központi szerkesztőségnek tartja fenn. E jegyzeteket bízvást lehetne vezércikknek is nevezni, és a legutóbbi napokban Csermely Péter, Gajdics Ottó, Ludwig Emil, Néző László, Pilhál György, Szakács Árpád nevével láttak napvilágot. Akik ismerik a kormánypárti sajtót, tudhatják, hogy szinte kivétel nélkül a Magyar Idők volt vagy jelenlegi munkatársai. Akadnak köztük jó újságírók is, bár mindannyiukra jellemző, hogy a hatalmon lévők szempontjából fontos témákat próbálnak a fővároson túli olvasók tudatába csepegtetni.

Vajon a hivatalos választási kampány közeledtével melyik vonulat lesz a mérvadó? Ha a harmadik, akkor újra létrejöhet a múlt század hetvenes évekbeli gyakorlat. Amidőn az MSZMP portfóliójába tartozó Hírlapkiadó Vállalat a megyei napilapok nyereségéből tartotta el az országos hálózat zászlóshajóját, a 814 ezer példányban megjelenő Népszabadságot, ennek fejében a központi szerkesztőség munkatársai megkímélték a vidéki publicistákat attól, hogy a politikai véleményüket nyilvánosan is megfogalmazzák.

A publicisták kedvelik a történelmi párhuzamokat. Az Orbán Viktor nevével fémjelzett rendszerről tűnődve gyakran lyukadnak ki Rákosiénál. Kísértetiesen hasonlónak vélik a hatalom gyakorlását. Van ebben logika, két eltérő mozzanatot mégis érdemes figyelembe venni.

Az egyik az, hogy Rákosi Mátyás országlása idején megszálló csapatok tartózkodtak nálunk. A tar politikus pedig alig egy évig, 1952. augusztus 14-től 1953. július 4-ig volt a hatalma csúcsán, amikor egyszerre vezette az állampártot és a kormányt is. Előtte viszont mindegyik kormányban ő volt a szürke eminenciás. A második emberként helyettesítette a „főnökét”, ha azt köztársasági elnöké választották (mint Tildy Zoltánt), vagy emigrációba kényszerítették (mint Nagy Ferencet). De inkább a háttérből irányította a politikai és gazdasági szerkezet, valamint a nyilvánosság gyökeres átalakítását. Bár neki sem esett rosszul, ha dicsőítették.

A mából visszatekintve némileg mégis logikus a történelmi párhuzam. Az a benyomásom, hogy az ellenzéki pártok 2018-ról beszélnek, és 2022-re készülnek. Az akkori pártok vagy behódoltak, vagy kiszorultak a parlamentből. Vajon lehet-é demokratikusnak tekinteni az 1949. május 15-i választást, amelyen a Magyar Függetlenségi Népfrontba tömörült pártok 96,27 százalékkal nyertek, és az ellenzéket mindössze egyetlen párt képviselte a maga 76 ezer szavazatával, amely fél százalékot és két mandátumot ért? A hajdani pártoknak érdemes volt-e egymással civakodni, marakodni, perlekedni, torzsalkodni annak reményében, hogy túlélik a nehéz helyzetet, és a legközelebbi választáson legyűrik a kamarillapolitikában felülmúlhatatlan Rákosit?       

Aki szűkebb érdeklődési körömben, a nyilvánosságban „nagykörúti bulvárveszélyre” és papírhiányra hivatkozva több száz újságot szüntetett meg, és legalább ezer újságírót távolított el a szerkesztőségekből. Továbbá megszüntette a civil szervezeteket (még a baloldali dalárdákat és turista-egyleteket is), államosította a tíz főnél többet foglalkoztató magáncégeket, és a „kulákok” padlásáról lesöpörte a termést, ráadásul 400 ezer embert perbe is fogott. Mindezzel magyarázható, hogy 1953. május 17-én a választásra jogosultak 98 százaléka ment el szavazni, és 98,2 százalékuk a Népfront jelöltjeire voksolt. A 298 főnyi országgyűlésben 206-an képviselték az állampártot. A maradék 92-őt azért nevezte párton kívülinek a korabeli sajtó, mert addigra már elenyésztek a pártok.   

Mérő eszközöm a mondat. Tudom, hogy torzít. Van még a szó és a mögötte megbúvó gondolat is, de annyi talán elfogadható az okfejtésből, hogy a figyelemre méltó mondat nem mutat meg ugyan mindent egy újság értékéből, elég sokat érzékeltet azonban a tevékenységéből. Mindez onnan jut eszembe, hogy a mai Népszavában érdekes összefüggésre leltem.

Miközben az első két decemberi lapszámban mindössze egyetlen följegyzésre érdemes mondatot találtam, a maiban hatot. Nincs ebben semmi rendkívüli, elvégre van úgy, hogy összegyűlik az érték. Csakhogy a hatból kettőt Friss Róbert publicisztikájában fedeztem föl, a másik négyet pedig Debreczeni József interjújában, amelyet szintén Friss Róbert készített. S bár ama négyet nem ő mondta, mégis van némi köze az interjúba foglalt szavakhoz. Annál tovább nem is mennék, hogy fontos bútordarab az 1873 óra működő újság jelenlegi szerkesztőségében, ám e felismerés kölcsönzött egy ötletet is.

2010-ig visszamenőleg megnéztem a Népszava mondattermő képességét. Íme, a második Orbán-kormány első évében 85 mondatot húztam alá, 2011-ben 118-at, ’12-ben 94-et, ’13-ban 80-at, ’14-ben 85-öt, ’15-ben 60-at, ’16-ban 79-et és 2017-ben eddig 83-at. Miután 2016. október 8-án megszűnt a Népszabadság, és a belső munkatársak meg a leginkább közlő külső szerzők közül sokan igazoltak át az immár egyetlen baloldali napilap hasábjaira, e fejleménynek tükröződnie kéne a korábbiakhoz képest kiugró eredményben. Ez egyelőre nem történt meg, de hogy miért nem, arra nincs hiteles magyarázatom. Segíthetek viszont azoknak az olvasóknak, akik a textust szeretnék látni a kontextusban, és az iménti számsort elhelyeznék a napilapok mezőnyében.

Még nem fejeződött be az év, de az arányok már aligha változnak. Magyar Nemzet: 77, Magyar Idők: 45. Az „államosított” megyei lapok közül pedig a szegedi és a győri (őket vásárolták meg legkésőbb a miniszterelnök bizalmi emberei), nos, Délmagyarország: 32, Kisalföld: 20. S hogy teljesebb legyen a kép, az összehasonlítás kedvéért napilapnak vettem néhány online médiumot is. ATV: 128, Facebook.com: 115, Hír TV: 99, hvg.hu: 54, Klubrádió: 53, 24.hu: 45, Index.hu: 42, Magyar Rádió: 40.

Elkelne az eszmefuttatás végére egy ütős mondat is. A sajátjaimból nem telik rá, ezért Babitshoz fordultam, aki szerint „Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.” Így fogalmaznám át: Minden jó mondat megtisztított ablak, amelyen át jó gondolatra látni.

A Van-e még független sajtó? című bejegyzést 267-en olvasták. A téma ennél többet érdemelt volna. Hárman szóltak hozzá: egy kolléga (Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország című napilap nyugalmazott főszerkesztő-helyettese) érdemben, két álneves kommentelő pedig röviden. Egyikük így válaszolt a címbeli kérdésre: „Soha nem is volt.”,  a másik meg ezt írta: „A független sajtó csak illúzió.” Véleményüket vállalhatták volna a nevükkel is, mert lehet, hogy igazuk van. Mégis arról számolhatok be, hogy egyszer 13 hétig dolgoztam függetlenségre törekvő szerkesztőségben.

A múlt század kilencvenes éveiben NSZK-beli hetilapok magyar nyelvű változatát terveztem. Háromtagú stábunk csak negyedévre vállalta az efféle munkát, és a kezdeti hibák kiküszöbölése után adtuk át a terepet a tulajdonos emberének, várt bennünket ugyanis a következő feladat. A rendszerváltás hajnalán stábunk készítette a Köztársaság című közéleti magazint, amelynek tulajdonosával nem is találkoztunk. Már egy másik hetilapon dolgoztunk, amikor híre jött, hogy miért maradt előttünk ismeretlen. Akkoriban nagy visszhangot keltett a Szamara-ügy. Sokan fizettek be a szovjet-orosz gyártmányú autóra, amelynek ára egy Mátrai nevű üzletember folyószámláján kötött ki. Nem tudom, vajon utolérte-e a törvény szigora, ám az elsinkófált pénzt akár világ körüli utazásokra is költhette volna.       

Azóta is akadnak kiadóhivatalok, amelyek igyekeznek újságjukat távol tartani a politikai erőközpontoktól. Ilyenek voltak a megyei napilapok, amelyektől nemrégiben szabadultak meg a túlnyomórészt német anyanyelvű tulajdonosok. Akik semlegességet tanúsítottak a magyarországi pártok cicaharcában, egyikük meg is fogalmazta a Der Spiegel hasábjain, hogy ők a tőke pártján állnak. Ahogy elnézem a mai választékot, az Élet és Irodalom kényes a szellemi függetlenségére, a HVG is független volt, amíg a munkatársak tulajdonába tartozott (más szerkezetben talán még most is az). Ugyancsak függetlenek a „kukacok”, vagyis azok a portálok, amelyeket a pécsi, a veszprémi és a székesfehérvári újságtól kirúgottak működtetnek. A fővárosi 24.hu-ban és FüHü.hu-ban, a szombathelyi Nyugat.hu-ban és a debreceni Vagy.hu-ban szintén érzékelhető a függetlenségre való törekvés, s ami ezzel jár: a templom egere-jelenség.

Mindazonáltal nem vonom kétségbe, hogy manapság, a korlátozott nyilvánosság idején nehezebb független újságot csinálni, mint negyedszázaddal ezelőtt. De még nem lehetetlen.     

A doboz eredetileg csökkentett szénhidrát tartalmú kávéból tíz tasakot tartalmazott. Amelyik kiürült, abban tartom a témalehetőségekre utaló cédulákat. Az egyikre ezt írtam: VEZÉRFONÁL. Ama gondolatokat foglalja magába, amelyek köré cikket kéne gombolyítani. Íme, tíz ötlet a Médianapló egyelőre megíratlan bejegyzéseihez.

Őfelsége ellenzéke jó pénzért érzi rosszul magát.

A kormány hazudik, az ellenzék össze-vissza beszél.

Az ellenzék akár árnyékkormányt is alakíthatna, ha már árnyéka önmagának.

Minden ellenzéki párt 2018-ra készül, hogy 2022-ben leválthassa az Orbán-kormányt.

Minden ellenzéki pártvezető összefogna a többi ellenzéki párt szavazóival.

Az óbaloldalon vannak még szavazók, de már nincsenek hiteles vezetők; az újbaloldalon vannak már hiteles vezetők, de még nincsenek szavazók.

Az MSZP-nek eddig olyan miniszterelnök-jelöltje volt Botka László személyében, aki a saját oldalán lévők ellen kampányolt.

 Szegény szocikat az Ági is húzza.

Jó csapat az MSZP. Bárki képes megverni - leginkább persze önmagát.

Legfőbb ideje újra kitalálni a földalatti sajtót. Nevezzük szanyizdatnak!

A Látószög című blog digitális felületén két hajdani barátnő beszélgetett. A vendéglátó, Schmidt Mária történész, a Terror Háza főigazgatója, Orbán Viktor egyik tanácsadója. Ő sváb gyökerű, férje zsidó üzletember volt, aki milliárdosként halt meg. Fia, Ungár Péter az ellenzéki LMP politikusa. Vendége, Anne Applebaum zsidó gyökerű amerikai történész, férje révén lengyel állampolgár is. Otthon Pulitzer-díjjal tüntették ki, nálunk Petőfi-díjjal, amelyet 2010 végén, a Terror Házában vett át. Most egymástól való eltávolodásukat beszélték meg.

A hosszú eszmecserét egy sajtószakmai jellegű információ tarkította. Schmidt Mária elmesélte, hogy megvette és átalakította a Figyelő című hetilapot. Vendége kicsit csodálkozott ezen, mire a magyar üzletasszony megkérdezte: „Ugye, nem gondolod, hogy olyan lapot kellene finanszíroznom, amivel nem értek egyet?” S hogy még egyértelműbben fogalmazzon, hozzáfűzte, hogy nem ismeri a független sajtó fogalmát. A legutóbbi néhány évben én is fokozatosan felejtettem el, az Orbán-kormány ugyanis a frontszolgálatos újságírást szorgalmazta. Ettől az ellenzéki pártok sem függetleníthették magukat, választási kampány idején létkérdés lett, vajon a nyilvánosság képviselői melyik hadviselő fél mellé állnak.

Az újságírók megnyilvánulásaiban nem látok kivetni valót. Osztozom Balogh Ödön veszprémi újságíró álláspontjában, aki még a rendszerváltás idején fejtegette: „A független sajtót úgy képzelem el, hogy a lap független, de az újságíró rokonszenvezhet bizonyos pártokkal.” (Napló, 1990.04.28.) A különbségtétel azért fontos, mert hosszú évekig volt például a megyei sajtó vezérfonala. A legtisztábban a Fejér Megyei Hírlap képviselte ezt a szemléletet. Négyféle jegyzetírót foglalkoztatott: szocialistákhoz, liberálisokhoz, Fideszhez húzót, a negyedik pedig a MIÉP-pel, majd a Jobbikkal rokonszenvezett. A különböző értékrendű publicisták megfértek egymással a szerkesztőségben, kollegiális vitáikat az éttermi törzsasztalnál bonyolították le.

A szisztéma gyökeresen más volt, mint a fővárosi napilapok világnézeti beállítottsága. Ezzel is magyarázható, hogy a vidéki olvasók szívesebben vették a plurális lapokat, mint a pártszolgálatosokat. Ezt a mixet rúgta föl a Fidesz, tavaly nyár óta lapcsoportonként vásárolta föl a megyei sajtót. A híresztelésekkel ellentétben nem a „komcsiktól” szabadult meg, hanem az újságírók rendszerváltás utáni nemzedékétől. Azoktól a főszerkesztőktől és publicistáktól, akik a maguk sajátos módján valósították meg az újság viszonylagos függetlenségét.