Egy régi motoros azt fejtegette, hogy az ellenzéki pártelnöknek nincs szüksége szóvivőre. Csak elvenné előle a megnyilvánulási lehetőségeket. Amint azonban hatalomra kerül, érdemes szóvivőt szerződtetnie. Sosem lehet tudni, mikor kell elbújni a nyilvánosság elől, és amíg ő tanácskozik a stábjával, jól jön egy kommunikációs szakember. Az sem baj - fűzte hozzá -, ha a hátsó szobában olyan döntés születik, amely épp ellenkezője annak, amivel a szóvivő traktálta az újságírókat, elvégre azért kapja a fizetését, hogy szükség esetén elvigye a balhét.

Molnár Gyula, az ellenzéki MSZP elnöke személyesen számolt be az elnökség döntéséről, miután a 106 választókörzetről kiszivárgott a Demokratikus Koalícióval kötött megegyezés híre. Vagy álhíre. A megegyezés mibenlétéről most nem foglalnék állást, mert a kommunikációs folyamat érdekel: vajon a kínos helyzetben lévő pártelnök hogyan készült fel (vagy miként készítették fel) a tévéstúdióban rá váró kérdésekre. A jelek szerint úgy, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is azt válaszolja, hogy… Ha pedig újra kérdezik, akkor sem hagyja magát kizökkenteni az ismételgetésből.

A 17 perc 38 másodpercnyi ATV-beszélgetés eredménye: tizenháromszor mondta, hogy „Még egyszer mondom.” Ha valaki ellenőrizné az állítást, pontosítanám: csupán tizenkétszer. A vége felé ugyanis Molnár Gyula elszégyellte magát a unos-untalan emlegetett félmondat miatt, és így válaszolt: „Azt szeretném még egyszer mondani.” A pontosítás nemcsak a történeti hűség kedvéért fontos. Azért is, mert eldöntendő, vajon a szocialista politikus országos csúcsot döntött-é meg.

Kovács Zoltán ugyanis, az Orbán-kormány szóvivője 2016. január 21-én, szintén az ATV stúdiójában 15 perc 24 másodperc alatt tizenháromszor mondta ki, hogy „Még egyszer.” Ő gyakorlottabb mellébeszélő, ezért megspórolta az egyhangú tőmondat harmadik tagját. Az országos csúcs pedig azért kétséges, mert az ő verklizésében is akadt egy pillanat, amidőn elszégyellte magát, és a vissza-visszatérő szókapcsolat helyett így fogalmazott: „Akkor megismétlem a mondatomat.” Ráadásul az se mindegy, hogy valaki 17 vagy 15 perc alatt jut-é el a nyilvános társalgás mélypontjára.

Eredményt nem hirdetnék. Inkább azzal foglalnám össze az egyhangúságért vívott küzdelmet, hogy Kovács Zoltán kormány-szóvivő azóta sem szokott le a mégegyszerezésről, a szóvivő nélküli Molnár Gyula ellenzéki pártelnök pedig mostanában szokott rá.          

Történelem szakos egyetemistaként vizsgáztam Babilonból. Tudom, hogy városnév, és az istenek kapuját jelenti. Állítólag „az ókor New York-ja” volt, a mezopotámiai népek olvasztótégelye. De most a szó átvitt értelmét keresem - a bibliai próféciák alapján a pusztulásra érett település, közösség jelképe rajzolódik ki. Helyben vagyunk. Erről szól a Babylon Berlin című tévésorozat, amelynek első nyolc részét már sugározta a HBO. Szívesen néztem, mert nem szakították meg hirdetések, ráadásul minden érdekel, ami közelebb visz a németség megértéséhez.

Egy rész negyvenöt percnyi, és elkészült már tizenhat epizód. A pillanatnyilag tizenkét órányi vállalkozás a német tévétörténet legdrágább produkciója; negyvenmillió euróba került, ez több mint tizenkét milliárd forint. Ebből a pénzből már részletekben gazdag filmmel lehet kecsegtetni a százmilliós német nyelvterület lakóit. Hozzánk az október középi ősbemutatóval csaknem egy időben, november 6-ától jutott el. Épp ma olvastam, hogy a négy rendező újabb tizenhat részre készül, ami azt sejteti, hogy a Berlinben nyomozó kölni rendőrfelügyelő aligha halálozik el az első sorozat utolsó részében, máskülönben nem lehetne folytatni a történetet.

A cselekményt azért nem érdemes elmesélni, mert a nyomozás tárgya - egy perverz politikusról titokban készített pornófilm - csupán ürügy a nyomorban és pazarlásban fuldokló Berlin bemutatására. Lélektanilag alaposabban és egy társadalmi szinttel lejjebb láttatta az 1929-es várost Fassbinder. Ő tizenöt és fél órában filmesítette meg Döblin híres regényét, a Berlin, Alexanderplatz-ot. Amikor 1991-ben műsorra tűzték Budapesten, a Toldi-moziban, rengeteg szendviccsel és üdítővel ültünk be. Mellesleg azt a tévésorozatot szintén a német tartományi televíziókat összefogó közszolgálati adó, az ARD pénzelte és sugározta.    

A szinte korlátlan anyagi forrás és terjedelem lehetővé tette, hogy Volker Kutscher Döblinénél kommerszebb könyvéből figyelemre méltó teleregény szülessen. Az epizódszereplőknek is van történetük, bár kicsiny jeleneteik olykor szétfeszítik a film kereteit. Ilyenkor mintha az unalom porszemcséi lepnék el a képernyőt. De legalább  kor-, sőt kórkép kerekedik a pusztulásra ítélt Weimari Köztársaság soknemzetiségű székhelyéről. Az inkább történeti, mint esztétikai hitelességű sorozat már eddig is érdeklődést keltett, várom a szintén elkészült újabb nyolc részt. Folyt. köv. jövő hétfőn.         

Május közepén az MSZP bojkottot hirdetett. Sajtófőnöke, Nyakó István bejelentette, hogy a szocialista politikusok nem állnak szóba a kormánypárti M1, tv2, Echo TV, Magyar Hírlap, Magyar Idők, Lokál, Ripost, Origo.hu, PestiSrácok.hu és 888.hu munkatársaival. Később Molnár Gyula pártelnök ellenségesnek nyilvánította a Simicskához köthető médiumokat is. Azóta a bojkottot kezdeményező miniszterelnök-jelölt, Botka László visszalépett, és a sajtófőnök sincs már a helyén.

A többi szocialista politikus mintha már nem tartana távolságot a nemszeretem szerkesztőségektől. Talán ezért fogadta el Kunhalmi Ágnes a Simicska-féle Hír TV meghívását. Az már médiatörténeti lábjegyzet, hogy tegnap este Kálmán Olga műsorában a szemünk láttára omlott össze. Nem a fülünk hallatára, nem mondta ki ugyanis azt, ami nyomta a lelkét. Kiszivárgott, hogy az MSZP és a DK megegyezett a 106 választókörzetről, de a tizenötödikről, Pestlőrincről és Pestszentimréről „még vita van” (atv.hu, 2017.11.27.). Igen, Kunhalmi körzetéről.

2014-ben az őrizetbe vett pártelnök-helyettes, Simon Gábor helyett ugrott be, végigcsinálta a kampányt, és 56 szavazattal szorult a kormánypárti jelölt mögé. S bár az országos listáról bejutott a parlamentbe, ha most elveszik tőle az egyéni indulás lehetőségét, akkor kérdéses, vajon olyan helyet kap-e a csökkenő bázisú MSZP országos listáján, amely képviselői igazolvánnyal és javadalmakkal jár együtt. Eme aggodalom ült ki az arcára, és akadt egy pillanat a fel-felszikrázó beszélgetésben, amikor csaknem eltörött a mécses. Talán el is törött, a tapintatos operatőr azonban elkapta a kamerát a szemlátomást feszült, ideges, kiborult, zaklatott hölgyről, akiben épp egy világ dőlt össze.

Átéreztem a helyzetét, amely tipikusnak mondható. Nemrég múlt 35 éves, 21 éves kora óta politikai alkalmazott. 24 évesen lett hivatásos politikus, és az egyetem után soha nem volt politikán kívüli állásban. Most pedig veszélybe került az egzisztenciája. Az már nem tipikus, hogy nála még a szokásosnál is nagyobb a tét. Azért nem kapott diplomát, mert hiányzott hozzá az idegen nyelvi középfokúja. Többszöri halasztás és sikertelen kísérlet után végül is levizsgázott angolból. De ha jövő tavasszal esetleg kisodródik a politikából, vigasztalja az a tudat, hogy félévnyi képviselői fizetést (végkielégítést) kap, és ebből lesz ideje felkészülni a diploma megszerzésére. Utána várja a kisbetűs élet.

Hányszor megfogadtam, hogy nem írok a Népszava következő ügyetlenségéről. Elvégre már az is eredmény, hogy a szűkülő médiatérben sikerült talpon maradnia az 1873 óta működő szerkesztőségnek. Mi több: lassanként átvette a megszüntetett Népszabadság nyilvánosságformáló szerepét, a legutóbbi évben kitört a fővárosi bezárkózottságból, és megkétszerezte a példányszámát.

A hozzászólási lehetőségeket azonban nem én teremtem, hanem a szerkesztőségi gyakorlat. Ezúttal például az, hogy a mai szám szerint a debreceni egyetem oktatói nem hagyják magukat. Akik annak idején tiltakoztak a rektor minősíthetetlen akciója ellen, hogy Putyin elnököt „díszdoktori” címre terjesztette föl, most az intézmény etikai bizottságához fordultak. A fejleményről tájékoztató cikk rövid, az északkelet-magyarországi tudósító rutinos feladata. Amióta Doros Judit nem a Népszabadság munkatársa, hanem a Népszaváé, megnagyobbodott a területe, hozzá tartozik Debrecen és környéke is. Szívesen olvasom életszagú tárcáit, ezt a tudósítást azonban elszúrta. Tévedése nem előzmény nélküli.

Szeptember 22-én terjedelmesebb cikket írt az orosz elnökre leselkedő debreceni kitüntetésről, ebből az alkalomból ötször ajándékozott neki díszpolgári címet, kétszer pedig díszdoktorit. Végül is a polgári titulus legyőzte a doktorit, igazán kár, hogy az újságírást nem gólokra játsszák, hanem pontosságra. A szakmánkból másokat is becsapott persze, hogy a díszpolgárságot települések osztogatják, a díszdoktorságot viszont felsőoktatási intézmények. A debreceni rektor úgy vélte, hogy kínos volna a diktátorsággal kacérkodó államelnököt tudományos érdemeiért a nagyerdei épületbe csalogatni, ezért maradt inkább a díszpolgárságnál.

Minden újságírónak lehetnek téves képzetei, beidegződései. A sors iróniája, hogy olyan hivatást művelünk, amelyben a tévedéseinket nyilvánosan követjük el. Miért ne tévedhetne Doros kollegina, akinek még dicséretére is válik, hogy a korábbi kettővel ellentétben most csupán egyszer adományozott díszdoktori címet Putyinnak? (Igaz, hogy a valódi kitüntetést már meg sem említette.) Szorult belém annyi kollegiális érzés, hogy eszembe sem jutott volna őt itt, a nyilvánosság másik fórumán megnevezni. Ő ugyanis csak megírta a magáét, a szerkesztők pedig épp azért vannak, hogy megakadályozzanak bennünket a tévedésben. Vajon hány kézen ment keresztül az a fránya díszdoktoros szöveg, amíg a rosszul beidegződött Putyin-titulussal napvilágot látott?   

Tegnapi bejegyzésem egyelőre nem váltott ki vitát. Talán azért nem, mert a jelzős vagy jelző nélküli (Nemzeti) Sajtóalap korántsem az a téma, mely megmozgatná a közvéleményt. Ettől persze még érdekelhet, elvégre a legutóbbi évszázad magyarországi médiapolitikáját tanítottam hét felsőoktatási intézményben. A gondolatmenet folytatására ösztönöz egy ímél, amelynek küldője elmarasztalja Lendvai Ildikót, aki szerinte a 2002-es koalíciós tárgyalásokon nem harcolt eléggé az akkor még csak jelző nélküli Sajtóalap bevezetéséért.

Sem a hozzászóló, sem e sorok írója nem voltunk ott a koalíciós tárgyalásokon. Ha Lendvai Ildikó fontosnak tartja, bizonyára kifejti majd, hogy miért vérzett el a javaslat. Vajon az MSZP képviselői nem tartották elég mérvadónak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzá? Vajon igaz-e, hogy megszokták a médiát hatalmi eszköznek tekinteni, ezért könnyen engedték el az elnökségi médiafelelős által a párt választási programjába szuszakolt mondatot? E kérdésektől függetlenül megvédeném a hajdani médiafelelőst, később a magyar szocialisták elnökét, mert immár nyugdíjasként hajlamos önkritikusan visszanézni a múltba.

Tegnap már idézett megállapításában („Még kormányon létre kellett volna hozni egy olyan nagy sajtóalapot, amely a helyi sajtót, valamint a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót pályázatokkal támogatja.”) azonban van egy félmondat, amely vitára késztet. Én ugyanis nem azzal jöttem haza az NSZK-beli tanulmányutakról, hogy a választási győzelem után létrehozandó Sajtóalapnak a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót kellene támogatnia. A tekintélyes, pártoktól független tagokból álló kuratóriumok tőlünk nyugatra nem a parlamenti arányoknak megfelelő mértékben támogatták a pártokhoz húzó szerkesztőségeket, hanem az ideológiailag független, például esztétikai értékeket méltányolták. Az anyagi támogatással tehát nem a politikai csoportokhoz tartozást erősítették, hanem a tőlük való eltávolodást jutalmazták.

Elismerem, hogy 2002-ben már az is nagy lépés lett volna, ha a politikai pluralizmusnak megfelelő sajtóviszonyok alakulnak ki nálunk. Átmenetileg ma is beérném ezzel, mert a jelenlegi helyzethez képest fejlődésként könyvelhetnénk el. Tünet értékű, hogy a hazai médiapolitika tragikai vétsége, a (Nemzeti) Sajtóalap mellőzése másfél évtizednyi késéssel, egy önkritikus megjegyzés nyomán bukkant elő a feledés homályából.       

A Mandiner egyre-másra szólaltatja meg a közéleti személyiségeket. Tegnap Lendvai Ildikó került sorra. Kereki Gergő majd’ mindent megkérdezett a szocialista politikustól, amit érdemes firtatni, egyetlen gondolatot azonban nem futtatott ki. A volt pártelnök imigyen jellemezte az „ősbűn”-t: „Még kormányon létre kellett volna hozni egy olyan nagy sajtóalapot, amely a helyi sajtót, valamint a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót pályázatokkal támogatja.” Az újságíró másra terelte a szót, holott a témában lett volna még töprengeni való.

Lendvai Ildikót 1970-ben egyetemistaként, az országos diákköri konferencián ismertem meg. Aztán a médiapolitika kutatására adtam a fejem, talán ezzel magyarázható, hogy 2001 végén mint az MSZP-elnökség médiafelelőse háttér-anyagot kért tőlem. Az egyik javaslatom visszaköszönt a szocialisták választási programjából. Az NSZK-beli Ebert-alapítvány többszörös ösztöndíjasaként ugyanis észrevettem, hogy a szociáldemokraták vezette tartományokban angolszász és skandináv mintára sajtóalapot hoztak létre.

A kereskedelmi médiumok adójából egy részt elkülönítettek, a felpántlikázott pénzt pedig ama szerkesztőségekre költötték, amelyek értéket „termeltek”. Egy-egy szűk olvasói kör színvonalas igényeit elégítették ki, ezért veszteségesen működtek. A támogatáspolitika záloga az a testület volt, amely értelmezte az értéket, és a gyöngéket erősítette. A bíráló bizottságot tekintélyes, pártoktól független szakemberekből állították össze. Kár, hogy a magyar sajtóalap ötlete 2002-ben elvérzett a koalíciós tárgyalásokon. Akiket a médiapolitikusok közül megkérdeztem, azt felelték, hogy az SZDSZ-nek nem tetszett.

Aztán jött Orbán Viktor, aki 2002. augusztus 30-án az ellenzéknek kérte a közszolgálati tévé második programját. Másnap erre mondta Medgyessy Péter miniszterelnök: „Akinek televízió kell, az vegyen magának.” A Fidesz elnöke 2003 végén szóba hozta a nemzeti jelzővel megtoldott sajtóalapot is, amelynek révén a „médiaegyensúly” jegyében segítette volna életre a megyék második napilapját. A mai médiapolitikájától gyökeresen eltérő elképzelés kormányzati berkekben nem váltott ki tetszést. E két mozzanatból két következtetés adódik. Az egyik az, hogy a kormányon lévő pártok az egyoldalú tájékoztatás eszközrendszerének tekintik a médiát, az ellenzékbe szorultak viszont a sokoldalú tájékozódásénak. A másik pedig az, hogy mégis kéne az a fránya Sajtóalap - nemzeti jelzővel vagy anélkül.       

Visszasírom a régi szép időket, amidőn még a Józsefvárosban laktam, és Jóska kézbesítette az újságokat. Néha becsomagolt könyveket is hozott. Észrevettem, hogy a hónap elején kihagy egy-két napot. Ilyenkor elsétáltam a Népszínház utcai postahivatalba, és megkerestem a csoportvezetőt. A középkorú hölgy többször is biztosított az együttérzéséről, majd egyszer csak megunta a mellébeszélést, és azt javasolta, barátkozzam meg a gondolattal, hogy Jóska alkoholista. A fizetési nap estéjén felönt a garatra, és a következő napokban ki sem józanodik. Érvelése akkor meghatott, most pedig szívesen venném a józsefvárosi Jóska rendhagyó tevékenységét.

Könyvtáros barátom évtizedekkel ezelőtt kolbászfesztivált kezdeményezett Békéscsabán. Az október végi népünnepélyt leginkább miniszterelnök-jelöltek fedezték föl, a pályakezdő Orbán Viktor után legutóbb például Vona Gábor. Könyv jelent meg a város egyik leghíresebb eseményéről és a csabai kolbászkultúráról, ezt küldte el a szerkesztő. Felötlött benne talán, hogy írok majd róla 2500 karakternyi bejegyzést, amelyet e rovatban néhány ezer ember elolvas. Nos, a postai vizsgálat szerint kétszer kézbesítették volna a küldeményt, nem találtak azonban itthon. Itthon dolgozom, bár egyszer elképzelhető, hogy elmentem bevásárolni. Másodszor már alighanem itthon találhatott volna a postás, ha igényt tart a 200 forintnyi borravalóra.

Hátra hagyott egy formanyomtatványt, miszerint a küldeményt tíz napon belül átvehetem a budapesti 62-es postahivatalban. Igen ám, csakhogy áthúzta a számot, és a papírlap szélére reszkető kézzel biggyesztett néhány betűt. A dülöngélő szöveget nem bírtam kiböngészni, ráadásul a feltüntetett telefonszámokon bejelentkező ügyintézők közül egyik sem ismerte a kézbesítőt. Arra pedig végképp nem válaszoltak az ügyfélszolgálat arctalan munkatársai, melyik postahivatalt rejtheti az ákombákom. A bennem lakozó oknyomozó riporter hosszas telefonálgatás után mégis kiderítette, hogy Budaörsön lehet átvenni a csabai kolbászfesztiválról írott könyvet.

A távolság Újlipótvárostól légvonalban 15 kilométer, országúton a duplája. Már-már összekészítettem a félnapi élelmet, amidőn a Magyar Posta imélben értesített, hogy nyomozgatás közben letelt a tíz nap, ezért „visszakézbesítették” a könyvet Békéscsabára, és a feladón behajtják a 970 forintnyi költséget. Ha a valóság feltárásával kevesebbet vacakolok, ebből az összegből kitelt volna a félnapi élelem.                

Amikor kezembe vettem Ónodi György könyvét, a Feketeleves-t, elméláztam a címen. A szókapcsolatot hajdan külön írták, és a kávét jelentette. Thököly Imre erdélyi fejedelem azonban megorrontotta, hogy nem sok jó sül ki a váradi pasa meghívásából, ezért 1685. október 15-én távozni akart a török fogsággal fenyegető vendégségből. Azzal tartóztatták (le), hogy az ebédből hátra van még a fekete leves.

Akkor most minek tekintsük a Heti Hetes című tévéműsort, amelynek szignáljában vagy hétszázszor hangzott el a feketeleves? A pompás ebédet megkoronázó kávénak vagy a sorsdöntő kellemetlenségnek? Egy szuszra betűztem végig az 1999. szeptember 10. és 2016. december 31. között sugárzott adásról írott könyvet. Az élete fő művétől búcsúzó főszerkesztő olvasmányos kötetet adott ki a kezéből. Legfőbb erényével kezdeném, hogy kifejthessem a fenntartást is. Ónodi György a 108 törzsasztal-vendégről és a stáb összes tagjáról nem írhatta meg a véleményét, ám sokakról rajzolt miniportrét.

Például csekély szókincse miatt nem kedvelte az első műsorvezetőt, Csiszár Jenőt, és megkedvelte jól kitalált szerepéért a másodikat, Jáksó Lászlót. Pojácának tartotta a műsor Németországból érkezett kezdeményezőjét, Árpa Attilát, és nem hallgatta el a minden lében kanál Farkasházy Tivadar gyengéit sem. De mindegyiket becsülte valamiért, és megtalálta helyüket a Heti Hetesben. Ami azt sejteti, hogy a közös cél érdekében képes magát függetleníteni az érzelmeitől. Ráadásul megértette, sőt az olvasóval is megérttette, hogy a tizenhét évet, három hónapot és három hetet megélt műsor elöregedett.

Nem tért ki azonban ama vádra, miszerint 2002 után még akkor is Orbán Viktort csepülték a törzsasztalnál ülők, amikor már ellenzékben volt. Mi több: alig vették észre a szoclib kormányzat hibáit. A vélekedésből nem fogadom el, hogy a nyilvánosság fórumain csak a kormányt érdemes bírálni, elvégre Orbánék 2010 előtt erős ellenzéknek számítottak. Annyi mégis igaz belőle, hogy a Hetek lehettek volna kritikusabbak is a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányhoz.

E rovat tanúsága szerint az első években gyakran írtam a Heti Hetesről. Aztán már csak havonta egyszer tűnődtem róla. Amidőn pedig 2012-ban az RTL Klub áttette egyes programjáról a kettesre, már sejthettük, hogy a menedzserek nem számolnak vele. Ekkor már a száműzött adás ki-kiesett a hétvégi elfoglaltságaimból. Mindazonáltal csúcsformájában a kávéházi jellegű tévéműsorok közül a legsikerültebbnek hatott.              

Gazdasági csalás miatt kétszer ült börtönben. Most is folyt ellene valamilyen eljárás, nem várta meg azonban a tárgyalást. Agyvérzés vitte el. Élete tárva-nyitva a bulvársajtót kedvelők előtt, halála napján pedig felötlött, hogy mit mondott egy hozzá hasonló lelkületű íróról Bodor Pál: „Végh Antal sajtófőnöke a botrány.” Hármójuk közül Stadler volt az, aki oda távozott, ahol kedvére üzletelhet. Az égben állítólag nincs adóhatóság.

Végh Antallal tíz évig laktunk egymás közelében, és gyakran beszélgettünk. Tudta, hogy a gyerekkoromat Kiskőrösön töltöttem, sőt azt is, hogy apámmal hetente kerekeztünk át a szomszédos faluba, Akasztóra. 1996 májusában azzal keresett meg, hogy írna Stadler Józsefről a következő könyvébe, de nem ismeri a helyi körülményeket. Világosítsam fel, és ha van kedvem hozzá, kísérjem is el! Másnap leparkoltunk a rendszerváltás utáni első magánstadion előtt, amelyről később megírta Ötkarikás szemmel című kötetében az Ékszerdoboz a pusztán című fejezetet.

Az NB I-es focicsapat dúsgazdag tulajdonosa ama teremben fogadott bennünket, amelynek masszív, fából faragott, enyhén ízléstelen berendezését Ceausescu egyik erdélyi vadászkastélyából vásárolta. A két férfi bizalmatlanul méregette egymást, és nekem se jutott eszembe semmi, amellyel sikerült volna feloldani a szikrázó feszültséget. Az író azt fejtegeti az említett fejezetben, hogy ekkor kérdezte meg Stadlert, vajon mindig csak bojtár volt-e a birkanyáj mellett, vagy számadó juhásszá is előléptették. Ettől a milliárdos juhásznak megeredt a nyelve, elvégre olyan emberrel találkozott, aki szintén megtapasztalta az akol melegét.

Másként emlékszem a lélektanilag kétségkívül fontos jelenetre. Végh Antalnak csakugyan sikerült feloldania a feszültséget, de nem azzal, amit papírra vetett, hanem a májusi esővel. A birkák ugyebár legelik azt a fránya májusi füvet, és ez rosszul hat az emésztőrendszerükre. Tóni a fosni szót használta, és a népiesen szakszerű kifejezéstől a másik juhász rádöbbent, hogy hasonszőrűvel van dolga. Kinyílt a faggatója előtt. Olyasmit is elmondott a magyar labdarúgás már akkor is förtelmes kulisszatitkaiból, amelyet meglepő módon nem írt meg a magyar irodalom talán legindiszkrétebb szerzője.

Már nem kérdezhetem meg Végh Antaltól, hogy miért fogta vissza magát. De alighanem azért, mert megérezte Stadlerben az őserőt és a népi furfangot, amelyet magának is tulajdonított. Az a benyomásom, hogy nem ok nélkül.  

A hvg.hu tegnap figyelemre méltó cikket közölt az újságok hirdetési bevételeiről. A magukat meg nem nevező szerzők arra összpontosítottak, hogy az állami reklámok és a piacon szerzett hirdetések milyen arányban vannak egymással. Az összeállításból az derült ki, hogy az állam jelenlegi működtetői közpénzből befolyásolják a médiapiacot.

Például a hozzájuk közel álló kiadóhivatalok szinte kizárólag a bennük közölt propaganda-anyagok ellenértékéből élnek. Ez akár izgalmas téma is lehetne, engem azonban egy másik szál foglalkoztat: a XXI. század Média Kft részesedése az állami apanázsból. Mielőtt azonban idézném a számokat, néhány értelmező mondat a cég gondozásában megjelenő újságokról. A Szabad Föld jól bejáratott hetilap a vidéki gazdálkodók körében. Hajdan négyszázezer példányban látott napvilágot, és bár most jóval kevesebbel kénytelen beérni - nyolcvanezerről tudok -, színvonalát és politikai visszafogottságát megőrizte.

A Vasárnapi Hírek szintén jól szerkesztett hetilap, inkább városlakóknak szánt újság lévén egyértelműbb politikai irányultsággal. A sors iróniája, hogy a vasárnapi zárvatartás miatt átállt a szombati megjelenésre, és terjesztési okból a buta törvény visszavonása után sem tért vissza hajdani napjához. Most mintegy húszezer eladott példányt tudhat a magáénak. A Népszava a megszüntetett Népszabadság örökébe lépett, a széttagolt baloldal immár egyedüli napilapjaként jelenik meg. Tavaly október óta csaknem megkétszerezte a példányszámát, de még így sem éri el a húszezret.

Összesítve tehát: a leginkább MSZP-hez kapcsolható Puch László volt párt-kincstárnok cége a hirdetési bevétel 56 százalékára állami forrásból tett szert. A miniszterelnökhöz közel álló üzletemberhez, Mészáros Lőrinchez köthető Pannon Lapok Társasága 50 százalékot könyvelhet el, a hasonló státuszú Mediaworks 46-ot. Ez akkor is feltűnő, ha a két utóbbi kiadóhivatal alacsonyabb arányszáma sokszorosan magasabb bevételt takar. Még érdekesebb eredményt mutat egy másik összevetés. Ha az állami hirdetések arányát egyenként vesszük szemügyre, akkor a Népszava 56, a Vasárnapi Hírek 42, a Szabad Föld 25 százalékot könyvelhet el. A Magyar Nemzet viszont öt, a Heti Válasz pedig mindössze négy százalékot.

Vajon levonható-e az a következtetés, hogy a médiapiacot állami hirdetésekkel eltorzító kormányzat kisebb veszélyt lát a baloldalhoz sorolható újságokban, mint a Simicska-médiabirodalom napi- és hetilapjában?