A hvg.hu tegnap figyelemre méltó cikket közölt az újságok hirdetési bevételeiről. A magukat meg nem nevező szerzők arra összpontosítottak, hogy az állami reklámok és a piacon szerzett hirdetések milyen arányban vannak egymással. Az összeállításból az derült ki, hogy az állam jelenlegi működtetői közpénzből befolyásolják a médiapiacot.

Például a hozzájuk közel álló kiadóhivatalok szinte kizárólag a bennük közölt propaganda-anyagok ellenértékéből élnek. Ez akár izgalmas téma is lehetne, engem azonban egy másik szál foglalkoztat: a XXI. század Média Kft részesedése az állami apanázsból. Mielőtt azonban idézném a számokat, néhány értelmező mondat a cég gondozásában megjelenő újságokról. A Szabad Föld jól bejáratott hetilap a vidéki gazdálkodók körében. Hajdan négyszázezer példányban látott napvilágot, és bár most jóval kevesebbel kénytelen beérni - nyolcvanezerről tudok -, színvonalát és politikai visszafogottságát megőrizte.

A Vasárnapi Hírek szintén jól szerkesztett hetilap, inkább városlakóknak szánt újság lévén egyértelműbb politikai irányultsággal. A sors iróniája, hogy a vasárnapi zárvatartás miatt átállt a szombati megjelenésre, és terjesztési okból a buta törvény visszavonása után sem tért vissza hajdani napjához. Most mintegy húszezer eladott példányt tudhat a magáénak. A Népszava a megszüntetett Népszabadság örökébe lépett, a széttagolt baloldal immár egyedüli napilapjaként jelenik meg. Tavaly október óta csaknem megkétszerezte a példányszámát, de még így sem éri el a húszezret.

Összesítve tehát: a leginkább MSZP-hez kapcsolható Puch László volt párt-kincstárnok cége a hirdetési bevétel 56 százalékára állami forrásból tett szert. A miniszterelnökhöz közel álló üzletemberhez, Mészáros Lőrinchez köthető Pannon Lapok Társasága 50 százalékot könyvelhet el, a hasonló státuszú Mediaworks 46-ot. Ez akkor is feltűnő, ha a két utóbbi kiadóhivatal alacsonyabb arányszáma sokszorosan magasabb bevételt takar. Még érdekesebb eredményt mutat egy másik összevetés. Ha az állami hirdetések arányát egyenként vesszük szemügyre, akkor a Népszava 56, a Vasárnapi Hírek 42, a Szabad Föld 25 százalékot könyvelhet el. A Magyar Nemzet viszont öt, a Heti Válasz pedig mindössze négy százalékot.

Vajon levonható-e az a következtetés, hogy a médiapiacot állami hirdetésekkel eltorzító kormányzat kisebb veszélyt lát a baloldalhoz sorolható újságokban, mint a Simicska-médiabirodalom napi- és hetilapjában?

Változatlanul az a benyomásom, hogy a megyei sajtó menekül a sorok közé. A vidéki újságírók már-már megszűntek a megyei közvélemény hangadói lenni, elterjedt a képes beszéd, a metafora. A sűrített hasonlatból azonban olykor következtethetünk a megyei nyilvánosságtól visszavonult publicista közéleti állásfoglalására is. S mert a Kádár-korszakban tanultam meg a sorok között olvasni - talán még a sorok közé írni is -, némelyik mai megnyilvánulást okulásul ajánlom az olvasók figyelmébe.

Feltűnt például a Délmagyarország november 18-i címoldalán Pityuka. Az 1910-ben alapított újság online kiadása fényképpel és cikkel indult: a magyar-szerb-román hármashatár kiszögellésében elhelyezkedő Kübekháza polgármesteri hivatalában szállást kapott egy papagáj. Az információ nem lepett meg, elvégre az elöljáró, Molnár Róbert találékony ember. Torgyán József személyi titkára volt, ebbéli minőségében az Egyesült Államokban tanulmányozhatta a választási kampányokat. Amidőn pedig a főnöke visszavonult a politikától, ő is visszatért a szűkebb pátriájába, ahol polgármesterré választották. Azóta fesztiválokat szervez, így lett „operettfalu” Kübekháza.

Innen már csak egy lépés a papagáj, amely csicseregve, kajdácsolva, rikoltozva fogadja a polgármesteri hivatal meghökkent látogatóit. Kínos, hogy egy patinás újság a rikácsoló Pityukát helyezi a lapszám élére. Még kínosabb, hogy vezércikkel tér vissza rá. Bár manapság egyre ritkábban olvasható a szó hagyományos értelmében vett vezércikk, ettől még a szerkesztőség választhatott volna fontosabb témát is - gondoltam, a véleménynélküliség stádiumában leledző megyei sajtóról borongván. A szerző azonban rácáfolt az általában jogos előítéletre.

Csongrád megyei tapasztalataiból telt arra, hogy megemlítsen egy hódmezővásárhelyi kutyát, „aki” emlékezetessé vált a kancelláriaminiszter, Lázár János városában, de az már kiment a fejemből, hogy miért. Ez azért nem azt sejteti, hogy sikerült volna a sorok közé lopni valami közéleti tanulságot. Az viszont már megmaradt, hogy a mártélyi könyvtár ajtajába „költözött” egy cica, „akit” az olvasók elneveztek Cicerónak. Az pedig a vezető cikk végén bontakozott ki teljes árnyaltságában, hogy Pityuka, a kübekházi papagáj „legálisan korrumpálható, mert elfogadja az almát, cserébe viszont nem ad semmit”.

Jegyezzük meg a szerző nevét! Kovács Erika ugyanis így fejezte be kedvesen tanulságos eszmefuttatását: „Ezektől az állatoktól lesz egy kicsit emberségesebb a világ.”        

Tegnap beszédet mondott a volt miniszterelnök. A teremben néhány százan hallgatták Gyurcsány Ferencet, és a tetszésnyilvánítások alapján az a benyomásom, hogy a közönség vevő volt a szavaira. A számítógép előtt ültem, és a képernyőn jobb felső sarkában feltűnt, hogy országszerte hányan kísérik figyelemmel a mondandóját. 469 és 502 között hullámzott a számuk. Ebből egyelőre nem vonnék le következtetést, abból viszont talán már lehet, hogy milyen állványt helyezték eléje a szervezők.

Széleset, hogy olykor rákönyökölhessen a hosszú beszédre készülő szónok. Erőset, hogy elbírjon egy túlsúllyal küszködő, száz kiló körüli testet. Vízszintes lapot, hogy néha lepillanthasson a jegyzeteire, melyek valószínűleg csupán emlékeztető fogalmakat tartalmaztak. Ha Gyurcsány Ferenc állványát összehasonlítjuk Orbán Viktoréval, arra juthatunk, a jelenlegi miniszterelnök kettős aljzatút használ, hogy magasabbnak tessék. (Néhány éve hátulról készített róla fényképet egy szemfüles fotóriporter. Talán akad valaki, aki a világhálóról előkeríti, nekem nem sikerült.) A kormányfő ritkán könyököl az állvány lapjára, mert politikustársánál is nagyobb túlsúllyal küszködik. Ráadásul harminc fokban emelkedő felületre van szüksége, hogy közelebbről olvashassa föl a szöveget.

Még a szónoki állványokból se vonnék le következtetést. Gyurcsány Ferenc ugyanis ellenzéki politikus, aki ritkábban szólíthatja meg az országos nyilvánosságot. Hátrányában az előny, hogy rögtönözve mondhat olyasmit is, ami a feledés homályába merül. A mostani miniszterelnök hetenként többször mond beszédet, és ezt már nem lehet rögtönözve elintézni. Szavainak következményük van, ezért ragaszkodik az előre megírt mondatokhoz. Ez a mindenkori kormányfő kényszerhelyzete, akinek a nyilvánosság első számú kedvezményezettjeként el kell hitetnie a közvéleménnyel, hogy mindenhez ért.

Van tehát két közismert politikusunk, akik rendszeresen a nyilvánosság elé állnak. Az egyik most épp ellenzékiként igényt tarthat a szabadon beszélő szónok megtisztelő címére, a másiknak a stábja patikamérleggel méri ki minden felolvasott szavát. Gyurcsány helyszínen tetszéssel fogadott szónoklatában két följegyzésre érdemes mondatot találtam. Egyikből sem lesz szállóige, ahhoz nem elég jók. Ami pedig a hatásukat illeti, a múlt század kilencvenes éveiben szintén volt egy politikus, aki a vízszintes lapú állványt részesítette előnyben. Torgyán József hatása addig tartott, amíg ki nem léptünk a teremből.

Az MSZP-nek sosem volt erőssége a könnyen megjegyezhető mondat. Politikusai közül mindössze ketten vésték be magukat a szállóigék legújabb kori történetébe: Kósáné Kovács Magda és Kovács László. Figyelemre méltó, hogy mindkét mondás eredete a homályba vész.

Kósáné Kovács Magdának tulajdonítjuk a „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” szállóigét. Nyakra-főre emlegetjük - mint a közéleti hitelesség magától értetődő megfogalmazását, holott az idézet lelőhelye nem található. Egyszer megkérdeztem a politikusnőt, aki azzal magyarázta a forrás bizonytalanságát, hogy egy szombat délelőtti rádióműsorban hangzott el. Kovács László valamivel jobban járt. Az MSZP elnökeként jegyezte meg több orra alá dugott mikrofon előtt, a 2002-es országgyűlési választás első fordulója után, április 7-én: „Nem közvélemény-kutatást, hanem választást akarunk nyerni.” A második forduló őt igazolta, azóta immár  klasszikussá nemesedett mondását szintén gyakran emlegetik.

Ezúttal például Molnár Zsolt a FüHü.hu (Független Hírügynökség) digitális felületén. Ezt fejtegette: „Egy korábbi szocialista vezetőt tudom idézni: nem közvélemény-kutatást, hanem választást kell nyerni.” Nyilván azért nem nevezte meg Kovács Lászlót, mert ahhoz a számtalan mikrofon gazdái közül is meg kellett volna valamelyiket neveznie. Egyébként a tegnapi interjúalany óvatos duhaj, amióta az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Botka László árulónak, a Fidesz beépített emberének titulálta. A szegedi polgármester nemrégiben visszalépett ugyan a kormányfő-jelöltségtől, Molnár Zsolt azonban visszafogta magát. Felmondta a leckét, hajszálnyit sem tért el a párt hivatalos irányvonalától.

Ami pedig azt a fránya közvélemény-kutatást illeti, az interjú épp aznap jelent meg, amikor napvilágot látott a legújabb felmérés, miszerint az MSZP támogatottsága talán még sosem volt ennyire alacsony. Molnár Zsolt utalása mellébeszélésnek, a lejtmenet elkendőzésének hat. Annyi pozitívum mégis kiolvasható belőle, hogy a kampányra készülő szocialisták mintha kommunikációs tréningen vettek volna részt, ahol azt tanácsolták nekik, ha valaki firtatja az alacsony támogatottság okát, fejezzék ki bizalmatlanságukat a közvélemény-kutatók iránt, és utaljanak a hajdani pártelnök örökbecsű megállapítására.

A baj csak az, hogy a jelenlegi helyzetben ezt kéne inkább mondani: Nem közvélemény-kutatást, hanem választást kell veszíteni.           

Minapi feltűnése élénk visszhangot keltett. Nehéz azonban eldönteni, vajon a hírből melyik mozzanat váltott ki nagyobb érdeklődést. Az-e, hogy az első Orbán-kormány talán legkínosabb botrányában főszereplő üzletember 13 veszteséges Fidesz-közeli céget tüntetett el az adóhivatal elől? Vagy az, hogy most Simicska Lajos a bizalmi emberét helyezte a Magyar Nemzet élére? Esetleg az, hogy a németes vezetéknevű és magyarul rosszat jelentő főszerkesztő első felindulásában Vonát nevezte meg Orbán kihívójának?

Schlecht Csaba ugyanis ezt válaszolta egy újságírói kérdésre: „Az a magánvéleményem, hogy sokkal jobban szeretném, ha 2018 után nem Orbán Viktornak, hanem Vona Gábornak hívnák az ország miniszterelnökét.” (24.hu, 2017. november 14.) Lám, még meg se melegedett a patinás újság szerkesztőségében, de már olyasmit mondott, amire sokan kapták föl a fejüket. Például én is, mentségemre szóljon, hogy mielőtt a nyilvánosság elé álltam volna, ellenőriztem a tényeket. Nos, Schlecht úr elmesélte a Médiapiac című szaklap munkatársának, hogy ama bizonyos G-napon, 2015. február 6-án jelzett a telefonja, és a miniszterelnökkel frissiben összeveszett „Lajos” azt kérdezte tőle, nem akar-e a Lánchíd Rádió főszerkesztője lenni.

Ő akart, és a 2016. július 19-én megjelent interjú tanúsága szerint ezzel hökkentette meg az újságírót: „Meggyőződésem: bármennyire is szerényebbek Vona képességei, mint Orbáné, ha 2018-ban Vona lenne a miniszterelnök, az nagyon jót tenne az országnak.” Ízlelgessük a két idézet közti különbségeket, amelyeket azért nem bontanék ki, hogy fölhívhassam a figyelmet valamire! A mostani fejlemény felől nézve hamisnak hat a gyakran hallott érv, amellyel a Simicska-féle médiabirodalom felelős vezetői traktálták a nyilvánosságot. Azzal hárították el a vádat, miszerint a Lánchíd Rádió, a Hír TV és a Magyar Nemzet révén a köztudatban csinálnak szállást a Jobbiknak, hogy épp úgy kezelik, mint a többi pártot.

Számomra az derül ki a csaknem másfél évvel ezelőtti interjúból, hogy ennél sokkal többre törekedtek. Ám a tavaly nyári beszélgetésben van még egy gondolat, amely aggodalommal töltene el, ha most a kétségkívül kormánykritikus szerkesztőségek valamelyikében dolgoznék. Schlecht Csaba ezt mondta a veszteséges orgánumok milliárdos főnökéről, Simicska Lajosról: „A pénzt a Lánchíd Rádió, a Hír TV és a Magyar Nemzet működésére 2018 végéig félretette.” És utána mi lesz?   

Van egy tévképzet a fővárosi sajtóban, miszerint a megyei lapok egy kaptafára készülnek. Cáfolja ezt két új hálózattulajdonos, Heinrich Pecina és Andy Vajna gyakorlata.

Pecina úr központi főszerkesztője, Forgács Bernadett kihirdette, hogy vélemény-műfajban csak akkor nyilvánulhatnak meg a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilap munkatársai, ha nem írnak többet 600 karakternél, és a kéziratot vele engedélyeztetik. Vajna úr a győri és a szegedi napilapot vásárolta meg. Az ő munkatársai korlátozás nélkül írhatnak jegyzetet, feltéve, ha kerülik az országos politikát. Azóta a két újság tobzódik a pasztelles (finom, visszafogott) álláspontokban. Gondolatok több nemzedék együttéléséről, az idegen nyelvű feliratokról, a magyar fociról, az időjárásról, különös tekintettel az őszre és a közeledő télre. Tűnődések mindarról tehát, amiről érdemes töprengeni akár nyilvánosan is, de nem a politikai vélemény-nyilvánítás helyett.

Tegnap például a Délmagyarország újdonsült főszerkesztő-helyettese vétette észre magát. Gidró Kriszta Négy fokban címmel a fűtésről írt. Ezt olvastam tőle: „Az elfogadás mértéke … egyre alacsonyabbra kerül.” Vagy ezt: „Javaslatot tennék az illetékeseknek.” Meg ezt is: „Gázvezetékkel rendelkező ház.” Kerülném a jogászkodó-hivatalnokias kerül szót, és javasolnék inkább az illetékeseknek, arról nem is beszélve, hogy a rendelkezik tőről metszett germanizmus. Mindez azonban elviselhető lenne, ha a 23 sornyi jegyzet szerzője nem használta volna hatszor a probléma kifejezést.

Nála „jelentkezett a probléma”, majd fogta magát, és egy mondatban kétszer is előfordult. Mellesleg az ógörög szó azt jelenti, hogy „elénk dobott dolog”, ha úgy tetszik: megoldásra váró kérdés, feladat. Magyarosan: baj, bonyodalom, bökkenő, fogyatékosság, gond, hézag, kényelmetlenség, nehézség, nyűg, rejtvény, talány, titok. Szlengben: balhé, bibi, ciki, galiba, gáz, gubanc, kalamajka, idegenből kölcsönözve: malőr, mizéria, slamasztika. Akad néhány rokon értelmű szó, mellyel érdemes lett volna alkalomadtán helyettesíteni azt a fránya problémát.

Mielőtt Gidró kollegina lapcsinálásra adta volna a fejét, Szegedről tudósította a Magyar Nemzetet, majd az Orbán-Simicska szakítás után a Magyar Időket. Bizonyára tisztában van azzal, hogy az 1910-ban indított Délmagyarország hitelességét az 1921-ban létrehozott egyetemről érkező írástudók közéleti érdeklődése és nyelvi igényessége alapozta meg. Kár volna szakítani az évszázados hagyománnyal.               

„Újságkihordó voltam, mert akkor még voltak újságok” - jellemezte a Kádár-korszakot Asperján György író (Facebook.com, 2017. május 17.). Most is vannak még újságok, kihordók azonban már nincsenek. Vagy ha léteznek is, sajátságosan értelmezik a kézbesítést.

A földszinti postaládában végre reggel találtam a Népszava mai számát. A tegnapival együtt, amelyet műanyag borítóba csomagoltak. Íme, a többszöri reklamálás eredménye, bár egyszer sem említettem a telefonban, hogy nem érkezett meg az előfizetett újság. Mindössze azt vettem zokon, hogy nem érkezett meg időben, holott megszoktam, hogy fölkelés után főzök egy kávét, avokádó krémmel kenem meg a pirított kenyeret, a bőrfotelbe telepszem, és elolvasom az immár egyetlen napilapot, amelyet járatok. Előfizetek ugyan még a szombati Magyar Nemzetre is, amelyet rendhagyó módon a Népszavába hajt bele a kézbesítő, aki mindkét ellenzéki napilapot néhány órányi késéssel csúsztatja a postaládámba. Érdekes társítás.

A Magyar Posta ma tehát kétszer hozatott ki egy újságot, amellyel egyszer is beérném. Nem ragaszkodnék a hét óra előtti időponthoz, elég volna nyolc körül is, de úgy rémlik, az állami cég nem akarja betartani a szerződésben vállalt kötelezettségét. Gyanúra ad okot, hogy az év elején napvilágot látott a hír, miszerint 21 településen a lapokat kísérleti jelleggel csak ebéd után juttatja el az előfizetőkhöz. Akik oly kevesen vannak, hogy a postásnak nem érdemes kétszer végigjárni a települést. Reggel azzal a néhány újsággal, ebéd után pedig a levelekkel és egyéb küldeményekkel. Most értettem meg, hogy más okok mellett a kormányzat miért szerezte meg a megyei napilapokat.

Ha a Magyar Posta képtelen megszervezni a reggeli kihordást, akkor még kevesebb előfizetője lesz a kormány üzeneteit direkt módon tartalmazó központi újságoknak. A megyei napilapok azonban 1993-ban leszakadtak a posta járszalagjáról, mert az állami cég 30 százalékkal megemelte a terjesztési díjat. Azóta megszilárdították az alternatív kézbesítési hálózatukat, ennek folytán az országos lapokénál jóval csekélyebb mértékben veszítettek a példányszámukból. A megyei sajtó kormányzati meghódítása lehetőséget teremtett arra is, hogy a központi orgánumok a megyeiekkel együtt, kora reggel jussanak el az előfizetőkhöz. Az ellenzéki újságokkal pedig majd csak lesz valami. Legföljebb kétszer viszik ki belőlük ugyanazt a példányt, az egy nappal korábbit műanyag borítóba és bocsánatkérésbe csomagolva.         

A mai nap médiaeseménye Budán lesz. Este hattól a Kelet nevű kávézóban mutatkozik be a Nyomtass Te is!. A kezdeményezőt, L. László Jánost a Magyar Idők című kormányzati szócső liberális újságírónak nevezte, és a jelzőt korántsem megtiszteltetésnek szánta. Fogalmam sincs János értékrendjéről, tapasztalom azonban, hogy az önkormányzati sajtónak, különösen a polgármesteri hivatalokban működtetett honlapoknak nincs nála alaposabb ismerője. Most azt találta ki, hogy ellensúlyozni kéne a Magyar Távirati Iroda egyenirányított hírszolgáltatását.

Rövid írásokból szerkeszt alternatív hírlapot, olyan cikkekből, amelyek kimaradtak az MTI kínálatából. Fölteszi őket a világhálóra, és azt javasolja a vidéki Magyarországon élőknek, hogy ha tehetik, nyomtassák ki A/4-es méretű, 80 grammos lapra. A legegyszerűbben megfogalmazott híreket és kommentárokat a legátlagosabb, legolcsóbb papírlapra. Az ötletből a hivatalos választási kampány közeledtével akár a legerőteljesebb ellenzéki média-akció bontakozhat ki. Kiötlője azt firtatta ímélben: „Kívülről milyennek tűnik, amit csinálunk?”

Részben már válaszoltam, és ha a kérdező némi fenntartást olvas ki soraimból, nem is téved. A Nyomtassteis.hu-val eddig csupán akkor szembesültem, ha betértem a közeli könyvesboltba. A Pozsonyi úti Láng Téka minden eladott kötetbe befűzi az alternatív hírlap házilag kinyomtatott példányát. Tulajdonosa szervezi szeptember első szombatján az újlipótvárosi bulit (búcsút), amelyet az errefelé lakók ironikusan falunapnak becéznek. Az ország legvárosiasabb, és ami ezzel egyet jelent: legpolgáriasultabb falujában élek, L. László Jánosék azonban aligha erre a településre gondoltak, amidőn felötlött, hogy meg kéne szüntetni az MTI hír-hegemóniáját.

Monopóliumról azért nem beszélnék, mert a világháló korában már nincs információs egyeduralom. Az online portálokat sokan olvassák, ezért az ellenzék hangja is eljut azokhoz az emberekhez, akik az ország bármelyik részén energiát fordítanak arra, hogy több forrásból tájékozódjanak, ráadásul pénzük is van a digitális eszközökre. A Nyomtass Te is! újdonsága épp abban rejlik, hogy azokat tájékoztatná, akiknek nincs pénzük a digitális eszközökre, és talán eszükbe sem jut, hogy több forrásból is tájékozódhatnának. Ha a ma esti összejövetelen kiderül, hogy a zseniálisan egyszerű ötlet elérte a falvak népét, akkor van már helye ama 200 millió forintnak, amelyet az amerikai állam ajánlott fel a fővároson túli Magyarország tájékoztatására.  

A Fidesz-kongresszuson elhangzott beszédek duzzadtak az önbizalomtól, nem is ok nélkül. Az ország legszervezettebb pártja nyerésre áll, bár Orbán Viktor óvatosságra intette az elvbarátait. Beszédében tíz figyelemre méltó mondatot találtam, olyan eszmefuttatás azonban nem tűnt fel, amelyet érdemes volna átemelni a szállóigék gyűjteményébe.

Például arról számolt be, hogy „A 2010-ben kitűzött céljainkat elértük.” Majd így folytatta: „A média-, az energia- és a bankrendszer többségét magyar kézbe vettük.” Megakadtam az igei állítmánynál. A „vettük” értelmezésem szerint azt jelenti, hogy a végrehajtó hatalom első embere nem adta hazai kézbe a médiarendszer többségét, egyelőre nem gyakorolt tehát kegyúri gesztust. De azt is jelenti, hogy akik megvásárolták a médiumok jelentős részét, azok a bizalmi emberei (elvégre „vettük”). Ha joggal nem is, de okkal számíthat a Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina kezében összpontosuló szerkesztőségek támogatására.

Mindazonáltal az a benyomásom, hogy a miniszterelnök rosszul emlékszik. 2010-ben másfél száz figyelemre méltó mondatát jegyeztem föl, és rengeteget beszélt ugyan az ország átalakításáról, de leginkább gazdasági célzattal. Kulcsmondata ez volt: „Mindennek meg kell változnia.” Majd a Magyar Nemzet október 26-i számában tucatnyi szektort sorolt föl, közülük azonban csupán a kilencedik lett a média. Egy évvel később kétségkívül sokat beszélt a nyilvánosságról, mert az új médiatörvényt bőszen vitatták az Európai Unió fórumain. 2013-ban pedig előhozakodott a médiaviszonyok „nemzetiesítésével”, ám akkor is inkább csak utalt rá.

A média akkor került előbbre a megnyilvánulásaiban, amikor 2015. február 6-án elpártolt tőle a gazdasági alapembere. Simicska Lajos magával vitte az Orbánnal közösen alapított médiabirodalmat, benne a miniszterelnöki szócsőnek számító Magyar Nemzetet is. Ama hármast, amelyet a pártelnök-kormányfő tegnap hozott szóba, mindössze néhány hónappal ezelőtt helyezte egy kalap alá, a tusványosi szabadegyetemen. A 2010-be visszavetített, de sokkal későbbi felismerés vajon magyarázható-e azzal, hogy a Simicska-féle médiumok szökése után már nem merte egy kézbe adni az időközben „államosított” médiumokat?

A szakítás nyomán három részre osztotta a „magyarosított” médiabirodalmat. Ha Lőrinc, Andy és Heinrich közül bárki is elpártolna tőle, maradjon még neki két rész az egybehangolt (gleichschaltolt) nyilvánosságból.     

„Száz stadiont, ezeret!” - írta Föld S. Péter a közösségi üzenőfalára. A fullánkos tollú publicista a Luxemburg labdarúgó válogatottjától elszenvedett vereség után utalt a magyar miniszterelnök stadionépítő tevékenységére. Az idézett mondat Petőfi Sándorig vezethető vissza. A költő pedzegette a Vasúton című versében: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek.”

Az első sorból lett ama szállóige, amely különféle változatokban terjedt szájról szájra a nyilvánosság fórumain, például a kávéházakban, a kocsmákban és az újságok hasábjain. Egy kicsit utánanéztem a részleteknek, és figyelemre méltó összefüggések tárultak föl. Kiderült, hogy ahol naponta sétálok el, a Nyugati pályaudvar és a Váci út találkozásánál, a mai autóbusz-megállók helyén volt az Indóház. Innen indult 1846. július 15-én az első vonat Vácra. A Nyugati akkor még nem létezett, funkcióját töltötte be az Induló-ház, amely később lerövidült a köznyelvben.

Az avató ünnepségen megjelent József nádor is, aki fölismerte az eseményben rejlő kommunikációs lehetőséget. A 33 kilométernyi utat 55 perc alatt tette meg a szerelvény, amit azért nem érdemes lebecsülni, mert mellőzhetünk belőle tíz percet. A mozdony ennyit pihent a dunakeszi állomáson, talán azért, hogy kifújja magát. Bizonyára akad majd kommentelő, aki felvilágosít, hogy másfél évvel később miért éppen a Pest és Vác közti távolságot énekelte meg Petőfi Sándor. Elvégre 1847 decemberében már a háromszor hosszabb Pest és Szolnok közti sínpáron is robogott a mozdony.

Lehetséges, hogy a türelmetlenség beszélt belőle? Az első és a második vas-út után még többre vágyott, mert úgy vélte, hogy a vasút a polgárosodó Magyarország jelképe? Innen már csak egy lépés visszajutni a kiindulóponthoz: vajon a Föld S. Péter megénekelte stadion minek a jelképe? Ajánlok egy szállóigét a továbbgondoláshoz. Majtényi László alkotmányjogász mondta a VIP-páholyokról, hogy „A futballstadion az úri kaszinó.” (Népszava, 2013. március 18.) Egyelőre azonban maradnék a vonatozásnál.

Amikor a múlt század kilencvenes éveiben a nyíregyházi főiskolához szerződtem, eladtam az autót, és fölcsaptam úgynevezett Intercity-professzornak. Reggel hat körül a Nyugatiból indultam, a hajdani Indóház helyére 1877-ben átadott pályaudvarról, és 347-szer kászálódtam le a 270 kilométernyire lévő végállomáson. Felgyorsult korunkban gombócból is sok, nemhogy háromórányi utazásból.