„Száz stadiont, ezeret!” - írta Föld S. Péter a közösségi üzenőfalára. A fullánkos tollú publicista a Luxemburg labdarúgó válogatottjától elszenvedett vereség után utalt a magyar miniszterelnök stadionépítő tevékenységére. Az idézett mondat Petőfi Sándorig vezethető vissza. A költő pedzegette a Vasúton című versében: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek.”

Az első sorból lett ama szállóige, amely különféle változatokban terjedt szájról szájra a nyilvánosság fórumain, például a kávéházakban, a kocsmákban és az újságok hasábjain. Egy kicsit utánanéztem a részleteknek, és figyelemre méltó összefüggések tárultak föl. Kiderült, hogy ahol naponta sétálok el, a Nyugati pályaudvar és a Váci út találkozásánál, a mai autóbusz-megállók helyén volt az Indóház. Innen indult 1846. július 15-én az első vonat Vácra. A Nyugati akkor még nem létezett, funkcióját töltötte be az Induló-ház, amely később lerövidült a köznyelvben.

Az avató ünnepségen megjelent József nádor is, aki fölismerte az eseményben rejlő kommunikációs lehetőséget. A 33 kilométernyi utat 55 perc alatt tette meg a szerelvény, amit azért nem érdemes lebecsülni, mert mellőzhetünk belőle tíz percet. A mozdony ennyit pihent a dunakeszi állomáson, talán azért, hogy kifújja magát. Bizonyára akad majd kommentelő, aki felvilágosít, hogy másfél évvel később miért éppen a Pest és Vác közti távolságot énekelte meg Petőfi Sándor. Elvégre 1847 decemberében már a háromszor hosszabb Pest és Szolnok közti sínpáron is robogott a mozdony.

Lehetséges, hogy a türelmetlenség beszélt belőle? Az első és a második vas-út után még többre vágyott, mert úgy vélte, hogy a vasút a polgárosodó Magyarország jelképe? Innen már csak egy lépés visszajutni a kiindulóponthoz: vajon a Föld S. Péter megénekelte stadion minek a jelképe? Ajánlok egy szállóigét a továbbgondoláshoz. Majtényi László alkotmányjogász mondta a VIP-páholyokról, hogy „A futballstadion az úri kaszinó.” (Népszava, 2013. március 18.) Egyelőre azonban maradnék a vonatozásnál.

Amikor a múlt század kilencvenes éveiben a nyíregyházi főiskolához szerződtem, eladtam az autót, és fölcsaptam úgynevezett Intercity-professzornak. Reggel hat körül a Nyugatiból indultam, a hajdani Indóház helyére 1877-ben átadott pályaudvarról, és 347-szer kászálódtam le a 270 kilométernyire lévő végállomáson. Felgyorsult korunkban gombócból is sok, nemhogy háromórányi utazásból.           

Orbán Viktor beszédet mondott a Magyar Diaszpóra Tanács hetedik ülésén. A Budapestre sereglett küldöttek előtt fejtette ki, hogy „Mi olyan világnemzet vagyunk, amelynek van anyaországa.” Az anyaországról eszembe jutott, hogy a németeknek két fogalmuk is van a hazára. Az egyik a die Heimat, a másik meg a der Vaterland, amely azonban már nem anya-, hanem apaországot jelent.

Erről egy főtéri találkozás ötlött fel. A múlt század nyolcvanas éveiben Skodával jártam végig az NSZK-beli egyetemeket, hogy megismerjem a kommunikációs képzést. Worms mellett benzinért tértem le az autópályáról, és egy faluba tévedtem. Sokszoknyás, idősebb asszony álldogált a járdán, tőle tudakoltam, hogyan juthatnék vissza az autópályára. Észrevette a magyar rendszámot, és magyarul világosított fel. A második világháború után egy dunántúli sváb faluból telepítették át őket, és együtt maradtak, az idősebbek egymás között még mindig magyarul beszélnek. Számukra a Heimat Magyarország, a Vaterland pedig Németország.

A magyar miniszterelnök szerint az a különbség a „migránsokról” idegenkedő Magyarország és a bevándorlást elősegítő NSZK között, hogy nekünk egyelőre nincs szükségünk munkaerő-pótlásra, nekik viszont van. Nem vonom kétségbe a gazdasági szempontot, elképzelhető azonban másfajta megközelítés is. Tallóztam a német szakirodalomban, és figyelemre méltó jelenség bontakozott ki. A második világháborút követő menekülésekben, kitelepítésekben 30 millió ember hagyta el a hazáját, közülük 60 százaléknyi (18 milliónyi) volt a Volksdeutsch. A német eredetű menekült, akinek az ősei évszázadokkal korábban telepedtek le Kelet-Európa országaiban.

Az apaországba például 3,2 milliónyian érkeztek sziléziai, 3 milliónyian szudétavidéki, 2 milliónyian kelet-poroszországi, 1,4 milliónyian pomerániai hazájukból. A magyar állam 200 ezer „svábot” pakolt marhavagonba, közülük néhány százan meg sem álltak a Worms melletti faluig. De újságíróként jártam a Dortmund melletti Unnában is, ahol a német hatóságok valóságos kisvárost építettek ki a Szovjetunió felbomlása után érkezett volksdeutschoknak. Kiszűrték az oda nem illőket, a többinek pedig munka- és életlehetőséget kölcsönöztek.

A második világháború utáni német államnak több évtizedes gyakorlata van tehát az emigránsok fogadásában, be- és elfogadásában. Ez különbözteti meg a második világháború utáni magyar államtól, amely inkább az ide érkezők ridegtartásában jeleskedett. Volt mit örökölnie Orbán Viktor kormányának, amely az elidegenítést tökélyre fejlesztette.              

Ha rádiós volnék, és beszélgetős műsort vezetnék, leginkább attól rettegnék, hogy nem lesz hallgató, aki betelefonál. Ez tegnap meg is történt, igaz, hogy nem velem, hanem Fiala Jánossal. Az adás első háromnegyed órájában egyszerűen nem hívta senki, ő pedig nyilvánosan háborgott ezen. Érdeklődők híján az időt ínyenc számokkal töltötte ki a zenei szerkesztő. Hangszerben a szaxofont kedvelte, ami jó ízlésre vall.

Fiala ötletével, a Kelj fel, Jancsi!-val végigjárta a fővárosban működtetett rádiókat. Nemrégiben kötött ki a kelenföldi Civil Rádiónál, amelyet nyáron volt szerencsém közelebbről is megismerni. Munkatársai mostoha körülmények között dolgoznak, és a közismert műsorvezetőtől nyilván azt várták, hogy növeli a hallgatottságot. A tegnapi fejlemények nem ezt támasztják alá, ebből azonban nem vonnék le különösebb következtetést. Elképzelhető, hogy a témaválasztással volt baj. Két olyan ügy igényelte volna a hallgatók aktivitását, amely nem biztos, hogy kora reggel képes átlépni a nyilvánosság ingerküszöbét.

Az egyik az, hogy a Fradi legutóbbi mérkőzésére visszatértek önkéntes száműzetésükből az ultrák. Mindjárt meg is rugdalták-késelték egymást. S mert szükség lehet közreműködésükre az országgyűlési választáson, a Magyar Labdarúgó Szövetség egy percre sem zárta be a legnépszerűbb csapat stadionját. Ellentétben az újpesti stadionnal, ahol minden szurkolói huhogásért (a vendégcsapatokban fekete bőrű idegenlégiósok is találhatóak) zárt kapus meccseket játszanak. Csakhogy a kettős mérce épp úgy nem foglalkoztatta a potenciális telefonálókat, mint az, hogy Gyárfás Tamás eladta a megszüntetett Nap TV zuglói székházát. A vevő Echo TV vezérigazgató-helyettese pedig a Magyar Idők hasábjain jelentette be, hogy a homlokzatról leverik a napos feliratot. Mint mondta, ezzel a médiában is befejeződik a rendszerváltás.

Lehetett volna tűnődni, vajon a két téma miért nem aktivizálta a hallgatókat. Ezt meg is kísérelte egy autós, aki félreállt, hogy részletesen kifejthesse az álláspontját. Örült neki a csalódott műsorvezető, bár még akkor sem tért magához. Közbe-közbevágott, hogy hangot adjon a megdöbbenésének, sőt megrendültségének. Régóta kitűnő rádiósnak vélem, de csak most jöttem rá, hogy a beszélgetős műsorok mezőnyében miért szorult Bolgár György mögé. Az utóbbi azzal kerekedik föléje, hogy még a legkörülményesebben fogalmazó, legbutább betelefonálót is türelmesen hallgatja végig. A Klubrádió talán ezért nem szűkölködik a hozzászólókban.            

Az a magas, élemedett korú, egyik tanítványom nyilvános megjegyzése szerint „kissé hajlott hátú” férfiú volnék, aki furcsa helyzetbe került. Úriembernek egyelőre nem nevezném magam, mert tolvajnak véltek egy multi cég lakásomhoz közeli üzletében. Nem is egészen indokolatlanul.

A csütörtöki bevásárlás szerves része szokott lenni három hetilap: a 168 Óra, a Magyar Narancs és a Heti Válasz legfrissebb száma. A kifizetett termékeket már átpakoltam a szatyorba, és megindultam a kijárat felé, amikor megszólalt a sipító hang. Azóta kitanultam, hogy ha valaki olyan terméket visz magával, amely még áruvédelmi eszközt (más néven digitális címkét) tartalmaz, akkor a detektorként működő kapu hatósugarába kerülve a lopási kísérletről hangjelzés értesíti a környezetet. Az első csütörtökön „csak” kétszer vizsgálták a szatyromat, a másodikon viszont már négyszer kellett visszatérni a sípoló kapuból.

Átnézték a számlát, és bár semmit sem találtak, kínos kérdéseket tettek föl, először tucatnyi, másodszor kétszer annyi futószalag mellett várakozó vevő előtt. Akadt köztük néhány ismerős is, akiknek a szemében csalódással vegyes meghökkenést fedeztem föl: Lám, a Tanár Úr is megszegi a Ne lopj! mózesi parancsolatát. Senki sem emelte föl a hangját, még a bolti dolgozók is udvariasan végezték a dolgukat, csak éppen kiderült egy öregúrról, hogy kleptomániás. Ezt magam se tudtam magamról, ezért itthon alaposan átnéztem a szatyor tartalmát. Mindkét számla szerint minden árut kifizettem, a detektoros kapu mégis jelzett. Vajon miért?

Egyhetes késéssel, a második kutatás után jöttem rá, hogy ugyanaz történt. A Heti Válasz október 26-i számában, az 56. oldalon benne hagytak egy bakelitből készült, téglalap alakú, fehér színű, rovátkákkal ellátott címkét, majd a november 2-i számban, a 21.oldalon egy fekete színűt. Holott - és most a kereskedelmi szakirodalomból idézek - „Rendkívül fontos, hogy minden címkét hatástalanítsanak a pénztárnál”, máskülönben riasztást „generálnak” az áruvédelmi kapunál. Erről a műveletről azonban vagy elfelejtették fölvilágosítani a pénztárost, vagy túl sok vevő tornyosult előtte, és fölöslegesnek tartotta a hatástalanító eszköz használatát.

Végre megnyugodtam, hogy mégse vagyok kleptomániás. A történtekből pedig azt a szakmai következtetést vontam le, hogy ha a Heti Válasz számaiban lopásgátló címkét helyeznek el, akkor külön rovatot is szerveznek majd a törvényesített lopások meggátlására.           

Volt idő, amikor nem kellett a kilencedik oldalra lapozni, hogy megnézhessük Pápai Gábor karikatúráját. Az első oldalon vele indult a Népszava, amidőn az esemény (a közbeszéd megrajzolt témája) elérte az országos ingerküszöböt. Tegnap azonban az esedékes karikatúra visszahúzódott a publicisztikai rovat közepébe, holott a téma ezúttal is országos érdeklődést váltott ki. Igaz, hogy nem politikai jellegűt.

Javában zajlik a zaklatási (abúzus, metoo) botrány. Épp attól zengnek a nyilvánosság fórumai, hogy a Fővárosi Operettszínház művészeti vezetője valószínűleg többször is visszaélt a hatalmi helyzetével. A szexuáltörténészek majd kinyomozzák, hogy az illetőt előbb rúgták ki az állásából, és utána jelentette be, hogy nyugdíjba vonul, vagy fordítva történt. A lényeg az, hogy Gábor megrajzolta azt a pillanatot, amidőn a rendező tükörbe néz. Hálóköntösben van, bal kezében fogkefe, a jobb lába mellett egy tömzsi kiskutya, „akinek” az orra belóg a tükörbe. A buborékba bújtatott szöveg sejteti a helyzet imént vázolt iróniáját: „Jut eszembe, miért nem vagyok én nyugdíjban?”

Pápai kolléga illusztrálta az egyik kötetemet, kedvelem tehát a rajzait, ennek ellenére most nem tetszett két mozzanat. Az egyik az, hogy a szöveg kijelentő módban kezdődik, következésképpen a második tagmondatban hiába van kérdés, a végére nem kellett volna kérdőjelet biggyeszteni. Eme hibát a szerkesztők észrevehették volna. Az meg végképp érthetetlen, hogy a jobb alsó sarokban mit keres az a kutyus. Aztán megértettem Gábor fészbukos megnyilvánulásából, üzenőfalára ugyanis föltette az eredeti karikatúrát, és az öleb farka alatt feltűnt egy ragtapasz. A végbélnyílását képletesen leragasztotta a rajzoló.

A szellemes utaláson felröhögtem, de aztán megkérdeztem tőle: „Megbeszélték veled, hogy kiretusálják a poént?” A válasz mindössze ennyi volt: „Nem.” 1967 óta vagyok szerkesztő. Nem egyszer kerültem olyan döntési helyzetbe, hogy változtatást kértem, vagy változtattam. De ami szakmánk egyik velejárója, azt mindig megbeszéltem a szerzővel, és ha jól érvelt, hagytam magam meggyőzni. Pápai Gábor a szabadkai Léphaft Pál mellett a legjobb magyar politikai karikaturista. Ráadásul régi bútordarab a Népszavánál, sokkal régebbi, mint bármelyik a jelenlegi szerkesztők közül. Igazán megérdemelt volna egy ímélt vagy telefont.

Nem az a baj tehát, hogy a szerkesztők nem vették észre a fölösleges kérdőjelet. Az inkább, hogy észrevették a ragtapaszt, és a szerző megkérdezése nélkül lelőtték a poént.               

Az unokám ezen a más szempontból nevezetes napon született. Tegnap digitális üzenetet kaptam tőle, hogy a Tesla elektromos autó távirányítós modelljét szeretné kergetni a lakásban. Íméljében az a figyelemre méltó, hogy anyja távollétében annak személyi számítógépét használta, és a mondatából hiányzik a központozás. Nem találta a vesszőt és a pontot.

Az ötéves Samu életéből kimaradt a számítógép. Ő már nem is a Z-generációhoz tartozik, mint a nővére és az unokatestvére, hanem az Alfa-nemzedékhez. Egyelőre iskolai képzés híján képek (ikonok) révén kóstolt bele a számítógépes kultúrába, melyből paradox módon hiányzik a számítógép. Márpedig a későbbi technikai fejlemény, az okostelefon betűkészletéből lemaradt vagy másfél tucatnyi jelölés, amelyeket gyökeresen másként lehet a keskeny képernyőre varázsolni. A hosszában karcsú és téglalap alakú okostelefon billentyűzetén nem fér el egy csomó írásjel.

A személyi számítógép körülbelül tízszer szélesebb klaviatúráján is csupán azért pötyögtethetőek, mert a számokat, néhány betűt és egyéb írásjelet akkor használhatjuk, ha lenyomjuk a shift-et. Ekkor kapjuk meg a kisbetű után a nagybetűt, a 4 után a felkiáltójelet, a vessző után a kérdőjelet. Igen ám, csakhogy aki alfaként eddig csupán az okostelefonból tájékozódott kedvenc meséiről és autómárkáiról, az nem tudja mire vélni a shiftet, amelyet mi, még a számítógép előtti korszakban szocializálódottak az írógép emeltyűjével azonosíthatunk.

Az okostelefonos billentyűzet első sorából hiányzik például az ö, az ü, az ó, a másodikból az ő és az ú, a harmadikból az í, a kérdőjel, a vessző, a pontosvessző, a kettőspont, a pont, a gondolatjel és a csillag. Vajon hogyan magyarázzam el Samunak, hogy a személyi számítógép könnyebben hozzáférhető írásjel-készlete a digitális kultúra korábbi szakaszát tükrözi? S ami látszólag csak egy kisgyerek gondja (mármint az, hogy a számítógép kihagyásával tájékozódik a világhálón), vajon hány százezer kisgyereket és kamaszt érint Magyarországon? Ahol egyébként több mobiltelefon van, mint ahány lakos.

Lopva figyelem Samu miénknél jóval kisebb ujjait, amint két szélről tartják a karcsú okostelefont, és boszorkányos gyorsasággal pötyögtetik a megszokott betűket. Lelassulnak azonban, és arca tanácstalanná válik, szája pedig sírásra görbül, ha a számítógép billentyűzetén klimpírozik. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek az olvasással nincs már gondja, az írással azonban még van.         

Tegnapi bejegyzésemet éppen élénk vita övezi az Index fórumán. Kommentelők fejtik ki álláspontjukat a megszólítás kultúrájáról. Egyikük indulatos hozzászólása nyomán hirtelen felötlik egy régi történet. Tíz évvel ezelőtt írtam meg, és Pertu címmel meg is jelent az Irodalmi Jelen című aradi folyóirat 2007. április 20-i számában. 2012-ben Szőts Géza bevette Carbonaro éjszakái című vendégszöveg-könyvébe, mely az Ulpius-ház gondozásában látott napvilágot. Íme, az esszé.

Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik írásom főhőse, Balogh Edgár is. Az Irodalmi Jelent sok fiatal olvassa, az ő kedvükért röviden bemutatom.

Temesvárott született 1906 őszén, tavaly ünnepelhette volna századik születésnapját - mások amúgy se nagyon emlékeztek meg róla -, de néhány héttel a kilencvenedik előtt meghalt. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált. A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk elnökkel, nem sokkal később ki is utasították Közép-Európa legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat kedvenc tevékenységi formájával, a szervezéssel, behívták katonának.

A második bécsi döntés után sem járt jobban. Az egyik cikke miatt a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki a kalotaszentkirályi iskolából, kenyérkereső állásából. A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják „magyar nacionalizmus” miatt, végleges kiszabadulása után szerkeszti a Korunk cím, újjáélesztett folyóiratot, és publicisztikai tanszéket vezet a kolozsvári egyetemen.

Fiatal újságíróként a hetvenes évek elején ismertem meg személyesen, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Legnagyobb vállalkozására fordította utolsó negyedszázadát: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonra. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.

Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig gyakran forgattam. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt ugyanis egy Oral History nevű interjú-sorozata, amely dokumentációs igénnyel készült. Ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal, elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Húsz évvel később, néhány hónappal ezelőtt a Balogh Edgár-portrét ismét sugározta is. A közművelődési osztály vezetője telefonon értesített az örömhírről, és szomorúan közölte, hogy szegény az eklézsia, ezért honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta is küldi.  

A nyolcvanas évek közepén Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálta (sikeresen, még egy évtizednyi életet kölcsönzött neki). A beteg lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, mondjuk így: a másik szereplő. Kéri Kálmán a neve.

Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben Ludovikát végez, és vezérkari tisztnek tanul, minden nap lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje. 1944 októberében pedig az első magyar hadsereg vezérkari főnöke - ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerül, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatják.

Raboskodott a recski internálótáborban, majd segédmunkásként tengette életét. Néhány év múlva pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi - politikailag megbízhatatlansága ellenére ő kapta ama feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát. A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. Angolul, németül és franciául fogadta a magántanítványait. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Tagja, sőt korelnöke lett a magyar országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg.

Történetünk idején nyugalmazott pincemester, és azzal keresett egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Kéri Kálmán második feleségével az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. Ebben a légkörben remekül lehet fölvenni történelmi témájú beszélgetéseket. Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival.

A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operáltat. Sok a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni a kolozsvári Rákóczi úton). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kéri Kálmán hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal professzorurazta, és természetesen önözte a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik meg epizodista. A hierarchia egyértelmű.

Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta meg a nevét Kesslerről Baloghra, amikor kanálcsörgés zavarta meg a felvételt. A házigazda ejtette le, rögvest elnézést kért.  A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és halkan, udvariasan megkérdezte tőle, hogy véletlenül nem rokona-e annak a Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Edgár bácsi igennel válaszolt. Ekkor a házigazda kilépett rezonőri szerepköréből, és felajánlotta a vendégnek, hogy a magázásról térjenek át a tegezésre. A két öreg diszkréten meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mi megilletődötten figyeltük őket.

A másnapi interjúban szóba került, hogy Edgár bácsit miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában öreglegény-fejjel, román nyelvtudás nélkül is kitűnően érezte magát az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Felvétel közben elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólította meg. ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?” Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan válaszolt: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet.”           

 Az a benyomásom, hogy bajban vagyunk a magázódással és a tegeződéssel. Ama foglakozást űzöm, az újságírást, amelyben mindenki tegez mindenkit, mégis a diploma megszerzése után nehezemre esett visszategezni akadémikusokat egy kutatóintézetben, ahová a sors vetett. Később pedig, amikor majd’ három évtizedet töltöttem a felsőoktatásban, soha nem tegeztem a diákokat. Ők nem mertek volna visszategezni, én pedig utálom a „csendőrpertut”, amidőn a hatalomban lévő letegezi a neki kiszolgáltatottat.

Mindezt azért bocsátom előre, mert ma reggel furcsa megszólításoknak lehettem fültanúja. Az ATV stúdiójában Gréczy Zsolt, a Demokratikus Koalíció szóvivője önözte Krug Emília műsorvezetőt, holott mindketten újságírók. Talán a szóvivő-politikus tisztelte a hölgyet a kérdezőben. Az viszont már zavarba hozott, amikor a DK szóvivője letegezte a Momentum Mozgalom mellette ülő szóvivőjét, a harminc évvel fiatalabb Hajnal Miklós azonban önözte Gréczy Zsoltot, talán mert ő nem újságíróként vállalta a szóvivés mesterségét. Gesztusát vélhetnők távolságtartásnak is, amely esetleg nem is a személynek szólt, inkább a másik párt politikájának.

Mindazonáltal e néhány percnyi epizódból kiderült, hogy nemcsak a köznapi helyzetekben kusza a megszólítás kultúrája, hanem a nyilvánosság fórumain is. A legkuszább valószínűleg a világhálón. A kommentelők számtalanszor megróttak, mert nem tegezem vissza őket, holott a pertu meghonosodott a köreikben. Ezt nem is vonom kétségbe, csak éppen úgy fogom föl a nyilvános helyzetet, hogy nem kell alkalmazkodnom hozzájuk. Ők olvassák a bejegyzéseimet, ami azt jelenti, hogy vendégeskednek nálam. Ráadásul úgy látogatnak meg, hogy nem is mutatkoznak be, hanem álnevet használnak. Azt pedig vendéglátóként én döntöm el, hogy miként szólítom meg őket. Maradnék a távolságtartásnál.  

A közösségi médiában több mint ezer digitális ismerősöm van. Sok köztük a tanítvány (minden harmadik), akiket magázok, és ugyancsak sok a kolléga (szintén minden harmadik), akiket tegezek. Ha hozzászólnak valamelyik bejegyzésemhez, megtiszteltetésnek veszem, hogy teljes névvel vállalják a véleményüket. Az érdemi válaszban megnyilvánuló tisztelet pedig nem azon múlik, hogy magázom vagy tegezem őket. Ama ismeretlenek jelentkezését viszont elhárítom, akik nem portréfotóval kérnek bebocsáttatást a közösségi üzenőfalra. Számomra fontos, hogy ne csak nevük legyen, hanem arcuk is.           

Várkonyi Tibor a nyáron töltötte be a kilencvenharmadik évét, és még ma is ír a Népszavába. Pontosabban tegnap, amidőn figyelemre méltó művelődéstörténeti nyomozás eredményét közölte.

Idáig úgy tudtam, hogy Karinthy Frigyes a múlt század harmincas éveiben reklámversikék kiötlésével egészítette ki a jövedelmét. Tőle származik például a felejthetetlenül mulatságos két sor: „Drámát Shakespeare, poloskát Ditrichstein irt a legjobban.” Várkonyi kolléga kiderítette, hogy kétségkívül élt egy azonos nevű rovarirtó Budapesten, a reklámszöveg azonban másképp kötődik Karinthy Frigyeshez. Az író immár klasszikussá vált paródiakötetében így figurázta ki a halhatatlan drámaíró mellé furakodott rovarirtót, mellékesen pedig önmagának is reklámot csinált: „Így írtok ti: Karinthy. Így irtok én: Ditrichstein.” Az már a hazai hirdetéstörténet fintora, hogy ama versike döccenő szórendben jelent meg a korabeli újságokban: „Drámát Shakespeare, / Poloskát Ditrichstein legjobban irt.”

Ugyancsak tegnap látott napvilágot egy másik nevezetes utalás is a Népszava publicisztikai rovatában. A nyugalmazott főszerkesztő, Németh Péter az MSZP bomlásáról értekezett, és azon tűnődött, hogy ilyen helyzetben nehéz a szocialistákat társul választani, majd erre futtatta ki az okfejtését: „Kósa Magdával szólva partnernek is kell látszani.” A nyilvánosság fórumain megszólalók gyakran emlegetik a Kósáné Kovács Magdának tulajdonított szállóigét, amely így hangzik: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Különféle változatait leginkább azok hozzák szóba, akik látszat és valóság ellentmondását feszegetik. Utánanéztem az örökbecsű megállapításnak, és egyelőre nem találtam Kósáné Kovács Magdánál. Megtaláltam viszont a Népszava 1993. július 31-i számában Pallagi Ferencnél, aki ezt írta: „Mindenki tudja, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Nem azt állítom, hogy a neves újságíróban ötlött fel először a nagy hírre vergődött mondat. Csupán azt, hogy hozzá jutottam vissza a művelődéstörténeti nyomozásban. Ha Kósáné Kovács Magda szocialista politikus ennél korábban mondott valami nagyon hasonlót, akkor Németh Péter a megfelelő emberre hivatkozott. A Népszava publicisztikai rovatvezetője, N. Kósa Judit persze nálam kedvezőbb helyzetben van. Ha már szerkesztés közben átsiklott az utalás fölött, igazán megkérdezhetné az édesanyját, vajon mikor hagyta el száját a köztudatban nevéhez kapcsolt szállóige.     

„Megyei lapok már nincsenek” - mondta Gémesi György tegnap este az ATV stúdiójában. Az ellenzéki politikus kijelentésére még visszatérek, de annyit máris érdemes előre bocsátani, hogy kétségkívül befejeződött egy befolyásszerzési folyamat. Október 31-ével a Pannon Lapok Társasága megszüntette adminisztratív különállását, és beolvadt a Mediaworks nevű cégbe. Ezzel Mészáros Lőrinc (és a mögötte álló miniszterelnök) a volt Springer-lapok tulajdonjoga mellé megszerezte a volt PLT-lapokét is.

Jelenleg közvetlenül a Mediaworks-höz tartozik a kaposvári Somogyi Hírlap, a pécsi Dunántúli Napló, a szekszárdi Tolnai Népújság, a tatabányai 24 Óra, a kecskeméti Petőfi Népe, a szolnoki Új Néplap, a békéscsabai Békés Megyei Hírlap és az egri Heves Megyei Hírlap - a hajdani Springer-napilapok. Hozzájuk csatlakozott néhány hónappal ezelőtt a Nógrád Megyei Hírlap, amely tartalmilag már korábban is kötődött a Springer-hálózathoz. A legutóbbi napokban pedig a zalaegerszegi Zalai Hírlap, a szombathelyi Vas Népe, a veszprémi Napló, a székesfehérvári Fejér Megyei Hírlap olvadt be a Mediaworks-be. A médiacég pillanatnyilag 13 megyei napilapot tudhat a magáénak, plusz a Dunaújvárosi Hírlapot, amely városi újság. Ez Mészáros Lőrinc vidéki napilap-portfóliója.

Hozzá lehet számítani már két másik hálózatot is, amelyeket a közelmúltban vásároltak meg a miniszterelnök bizalmi emberei. Heinrich Pecina vette meg a miskolci Észak-Magyarországot, a nyíregyházi Kelet-Magyarországot és a debreceni Hajdú-bihari Naplót, Andy Vajna pedig a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot. A vidéki Magyarországon 19 napilap került kormány és Fidesz közeli kezekbe, sokan ebből vonták le a téves következtetést, hogy mindegyik újság megyei jellegű, elvégre 19 megyénk van. A két szám azonossága téveszthette meg Gémesi György gödöllői polgármestert is, aki azonban legföljebb azt jelenthette volna ki hitelesen, hogy a megyéjében nincs napilap (a Pest Megyei Hírlap még a múlt század végén szűnt meg).

Állításával ellentétben vannak tehát megyei napilapok, ha rossz állapotban is. Központi oldalaikat ugyanabból a budapesti kormányhivatalból szerkesztik, amelyet propaganda-minisztériumnak nevez a köznyelv. Aki elég idős ahhoz, hogy a Kádár-korszakbeli sajtót is olvashatta, talán emlékszik rá, hogy az összes megyei napilap a Hírlapkiadó Vállalat révén kötődött az állampárthoz. A két helyzet között az a különbség, hogy akkor még 19 volt belőlük.