Orbán Viktor beszédet mondott a Magyar Diaszpóra Tanács hetedik ülésén. A Budapestre sereglett küldöttek előtt fejtette ki, hogy „Mi olyan világnemzet vagyunk, amelynek van anyaországa.” Az anyaországról eszembe jutott, hogy a németeknek két fogalmuk is van a hazára. Az egyik a die Heimat, a másik meg a der Vaterland, amely azonban már nem anya-, hanem apaországot jelent.

Erről egy főtéri találkozás ötlött fel. A múlt század nyolcvanas éveiben Skodával jártam végig az NSZK-beli egyetemeket, hogy megismerjem a kommunikációs képzést. Worms mellett benzinért tértem le az autópályáról, és egy faluba tévedtem. Sokszoknyás, idősebb asszony álldogált a járdán, tőle tudakoltam, hogyan juthatnék vissza az autópályára. Észrevette a magyar rendszámot, és magyarul világosított fel. A második világháború után egy dunántúli sváb faluból telepítették át őket, és együtt maradtak, az idősebbek egymás között még mindig magyarul beszélnek. Számukra a Heimat Magyarország, a Vaterland pedig Németország.

A magyar miniszterelnök szerint az a különbség a „migránsokról” idegenkedő Magyarország és a bevándorlást elősegítő NSZK között, hogy nekünk egyelőre nincs szükségünk munkaerő-pótlásra, nekik viszont van. Nem vonom kétségbe a gazdasági szempontot, elképzelhető azonban másfajta megközelítés is. Tallóztam a német szakirodalomban, és figyelemre méltó jelenség bontakozott ki. A második világháborút követő menekülésekben, kitelepítésekben 30 millió ember hagyta el a hazáját, közülük 60 százaléknyi (18 milliónyi) volt a Volksdeutsch. A német eredetű menekült, akinek az ősei évszázadokkal korábban telepedtek le Kelet-Európa országaiban.

Az apaországba például 3,2 milliónyian érkeztek sziléziai, 3 milliónyian szudétavidéki, 2 milliónyian kelet-poroszországi, 1,4 milliónyian pomerániai hazájukból. A magyar állam 200 ezer „svábot” pakolt marhavagonba, közülük néhány százan meg sem álltak a Worms melletti faluig. De újságíróként jártam a Dortmund melletti Unnában is, ahol a német hatóságok valóságos kisvárost építettek ki a Szovjetunió felbomlása után érkezett volksdeutschoknak. Kiszűrték az oda nem illőket, a többinek pedig munka- és életlehetőséget kölcsönöztek.

A második világháború utáni német államnak több évtizedes gyakorlata van tehát az emigránsok fogadásában, be- és elfogadásában. Ez különbözteti meg a második világháború utáni magyar államtól, amely inkább az ide érkezők ridegtartásában jeleskedett. Volt mit örökölnie Orbán Viktor kormányának, amely az elidegenítést tökélyre fejlesztette.