Tegnapi bejegyzésemet éppen élénk vita övezi az Index fórumán. Kommentelők fejtik ki álláspontjukat a megszólítás kultúrájáról. Egyikük indulatos hozzászólása nyomán hirtelen felötlik egy régi történet. Tíz évvel ezelőtt írtam meg, és Pertu címmel meg is jelent az Irodalmi Jelen című aradi folyóirat 2007. április 20-i számában. 2012-ben Szőts Géza bevette Carbonaro éjszakái című vendégszöveg-könyvébe, mely az Ulpius-ház gondozásában látott napvilágot. Íme, az esszé.

Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik írásom főhőse, Balogh Edgár is. Az Irodalmi Jelent sok fiatal olvassa, az ő kedvükért röviden bemutatom.

Temesvárott született 1906 őszén, tavaly ünnepelhette volna századik születésnapját - mások amúgy se nagyon emlékeztek meg róla -, de néhány héttel a kilencvenedik előtt meghalt. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált. A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk elnökkel, nem sokkal később ki is utasították Közép-Európa legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat kedvenc tevékenységi formájával, a szervezéssel, behívták katonának.

A második bécsi döntés után sem járt jobban. Az egyik cikke miatt a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki a kalotaszentkirályi iskolából, kenyérkereső állásából. A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják „magyar nacionalizmus” miatt, végleges kiszabadulása után szerkeszti a Korunk cím, újjáélesztett folyóiratot, és publicisztikai tanszéket vezet a kolozsvári egyetemen.

Fiatal újságíróként a hetvenes évek elején ismertem meg személyesen, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Legnagyobb vállalkozására fordította utolsó negyedszázadát: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonra. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.

Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig gyakran forgattam. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt ugyanis egy Oral History nevű interjú-sorozata, amely dokumentációs igénnyel készült. Ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal, elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Húsz évvel később, néhány hónappal ezelőtt a Balogh Edgár-portrét ismét sugározta is. A közművelődési osztály vezetője telefonon értesített az örömhírről, és szomorúan közölte, hogy szegény az eklézsia, ezért honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta is küldi.  

A nyolcvanas évek közepén Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálta (sikeresen, még egy évtizednyi életet kölcsönzött neki). A beteg lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, mondjuk így: a másik szereplő. Kéri Kálmán a neve.

Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben Ludovikát végez, és vezérkari tisztnek tanul, minden nap lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje. 1944 októberében pedig az első magyar hadsereg vezérkari főnöke - ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerül, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatják.

Raboskodott a recski internálótáborban, majd segédmunkásként tengette életét. Néhány év múlva pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi - politikailag megbízhatatlansága ellenére ő kapta ama feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát. A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. Angolul, németül és franciául fogadta a magántanítványait. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Tagja, sőt korelnöke lett a magyar országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg.

Történetünk idején nyugalmazott pincemester, és azzal keresett egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Kéri Kálmán második feleségével az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. Ebben a légkörben remekül lehet fölvenni történelmi témájú beszélgetéseket. Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival.

A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operáltat. Sok a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni a kolozsvári Rákóczi úton). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kéri Kálmán hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal professzorurazta, és természetesen önözte a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik meg epizodista. A hierarchia egyértelmű.

Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta meg a nevét Kesslerről Baloghra, amikor kanálcsörgés zavarta meg a felvételt. A házigazda ejtette le, rögvest elnézést kért.  A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és halkan, udvariasan megkérdezte tőle, hogy véletlenül nem rokona-e annak a Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Edgár bácsi igennel válaszolt. Ekkor a házigazda kilépett rezonőri szerepköréből, és felajánlotta a vendégnek, hogy a magázásról térjenek át a tegezésre. A két öreg diszkréten meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mi megilletődötten figyeltük őket.

A másnapi interjúban szóba került, hogy Edgár bácsit miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában öreglegény-fejjel, román nyelvtudás nélkül is kitűnően érezte magát az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Felvétel közben elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólította meg. ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?” Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan válaszolt: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet.”