„Megyei lapok már nincsenek” - mondta Gémesi György tegnap este az ATV stúdiójában. Az ellenzéki politikus kijelentésére még visszatérek, de annyit máris érdemes előre bocsátani, hogy kétségkívül befejeződött egy befolyásszerzési folyamat. Október 31-ével a Pannon Lapok Társasága megszüntette adminisztratív különállását, és beolvadt a Mediaworks nevű cégbe. Ezzel Mészáros Lőrinc (és a mögötte álló miniszterelnök) a volt Springer-lapok tulajdonjoga mellé megszerezte a volt PLT-lapokét is.

Jelenleg közvetlenül a Mediaworks-höz tartozik a kaposvári Somogyi Hírlap, a pécsi Dunántúli Napló, a szekszárdi Tolnai Népújság, a tatabányai 24 Óra, a kecskeméti Petőfi Népe, a szolnoki Új Néplap, a békéscsabai Békés Megyei Hírlap és az egri Heves Megyei Hírlap - a hajdani Springer-napilapok. Hozzájuk csatlakozott néhány hónappal ezelőtt a Nógrád Megyei Hírlap, amely tartalmilag már korábban is kötődött a Springer-hálózathoz. A legutóbbi napokban pedig a zalaegerszegi Zalai Hírlap, a szombathelyi Vas Népe, a veszprémi Napló, a székesfehérvári Fejér Megyei Hírlap olvadt be a Mediaworks-be. A médiacég pillanatnyilag 13 megyei napilapot tudhat a magáénak, plusz a Dunaújvárosi Hírlapot, amely városi újság. Ez Mészáros Lőrinc vidéki napilap-portfóliója.

Hozzá lehet számítani már két másik hálózatot is, amelyeket a közelmúltban vásároltak meg a miniszterelnök bizalmi emberei. Heinrich Pecina vette meg a miskolci Észak-Magyarországot, a nyíregyházi Kelet-Magyarországot és a debreceni Hajdú-bihari Naplót, Andy Vajna pedig a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot. A vidéki Magyarországon 19 napilap került kormány és Fidesz közeli kezekbe, sokan ebből vonták le a téves következtetést, hogy mindegyik újság megyei jellegű, elvégre 19 megyénk van. A két szám azonossága téveszthette meg Gémesi György gödöllői polgármestert is, aki azonban legföljebb azt jelenthette volna ki hitelesen, hogy a megyéjében nincs napilap (a Pest Megyei Hírlap még a múlt század végén szűnt meg).

Állításával ellentétben vannak tehát megyei napilapok, ha rossz állapotban is. Központi oldalaikat ugyanabból a budapesti kormányhivatalból szerkesztik, amelyet propaganda-minisztériumnak nevez a köznyelv. Aki elég idős ahhoz, hogy a Kádár-korszakbeli sajtót is olvashatta, talán emlékszik rá, hogy az összes megyei napilap a Hírlapkiadó Vállalat révén kötődött az állampárthoz. A két helyzet között az a különbség, hogy akkor még 19 volt belőlük.              

Tavaly nyáron egy kétmilliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli, megtépázott szervezetű és társadalmi beágyazottságú pártot vett át. A jelek arra utalnak, hogy felkészültebb, mint az elődje, Tóbiás József. Képes a korrigálásra, és a Botka Lászlóval kialakult perszonáluniót is elég jól bekkelte ki. Tegnap másfél órányit vendégeskedett a Klubrádió délutáni műsorában, és fejlődőképességét így foglalta össze: „Megértettem, hogy nem százalékokról kell beszélni, hanem felfogásról.” 

A szemléletet, az irányt fontosabbnak tartja tehát az MSZP elnöke, mint számokkal bombázni a választópolgárokat. E felismeréshez képest másodlagos jelentőségű, hogy szűkebb érdeklődési köröm, a média tekintetében ragaszkodik egy arányszámhoz. Tegnap is kifejtette: „A 94 százaléka a médiának a kormány kezében van, ahogy ezt szakemberek mondják.” A szórend nem a legtökéletesebb, ezt azonban írjuk a rögtönzés rovására. Azt viszont a javára írom, hogy már hivatkozik a forrásra is: ama bizonyos szakemberekre. Október 24-én ugyanis még csak ezt mondta az ATV stúdiójában: „A sajtó 94 százaléka kormánykézben van.” Június 28-án pedig, szintén az ATV-ben imigyen fogalmazott: „A média 94-95 százaléka nem szabad.”

A sajtó csupán a média egyik része, a „nem szabad” is inkább csak sejteti, mint jelenti a kormány közvetlen vagy közvetett befolyását. De tételezzük fel, hogy a szocialista pártelnök hiteles forrásból merített. Vajon hogyan jött ki neki a júniusi 94-95 százalék, ha a miniszterelnök két bizalmi embere közül az egyik, Heinrich Pecina július utolsó napjaiban vette birtokba a Russmedia nevű cég három napilapját, a miskolci Észak-Magyarországot, a nyíregyházi Kelet-Magyarországot és a debreceni Hajdú-bihari Naplót, a másik pedig, Andy Vajna szeptember közepén a Lapcom nevű cég három napilapját, a budapesti Borsot, a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot? Ha június végén a baloldali ellenzék már elveszítette a média (sajtó) 94 százalékát, akkor egyik vezetője október végén és november elején miért ragadt le ugyanennél a számnál? Ha június 26-a előtt szakemberek közölték vele egy felmérés adatait, vajon a további két fázisban bekövetkezett kormányzati térhódítás után miért nem jutott el a 100 százalékig?

Előre is köszönöm, ha Molnár Gyula vagy valamelyik „szakembere” felvilágosít arról a felmérésről, amelynek híre eddig nem jutott el hozzám, ráadásul bűvös arányszáma a változások ellenére változatlanul tartja magát.      

A múlt század kilencvenes éveiben Gosztonyi Péter Svájcban élő történész javaslatára kaptam egy ösztöndíjat. Az NSZK-ban, egy Marbach nevű Stuttgart melletti kisvárosban található a német irodalmi archívum, benne 40 ezer doboz a német nyelvű írók kézirataiból. Például Julius Hay-éből, akit mi Háy Gyulaként ismerünk. Abonyban született, az anyanyelve német volt, az apanyelve magyar, és a színdarabjait, könyveit, cikkeit hol az egyik, hol a másik nyelven írta. Hagyatékára ráfért a rendezés.

Csoportosítás közben akadt kezembe a Kucsera című könyvecske. A müncheni Griff Verlag közölte újra a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? című publicisztikát, amely eredetileg Budapesten, 1956. október 6-án látott napvilágot az Irodalmi Újság hasábjain, és mellékelt hozzá egy torzóban maradt kisregényt is. A 72 oldalnyi szövegben azt a típust járta körül Háy Gyula, akit suszterként iskoláztak be az ideológiai gyorstalpalóba. Immár állami intézmény vezetőjeként szívesen használt idegen szavakat, amelyeknek nem ismerte a jelentését, az inget nem gombolta be legfölül, a nyakkendőt bunkóra kötötte, és a Vörös Október Ruhagyárban készített zakó anyaga hurkásan gyűrődött a karján.

A publicisztika országos feltűnést keltett, mindazonáltal a müncheni Kucsera fülszövegében van egy mondat, amiért írom ezt a bejegyzést. Az ismeretlen szerző, valószínűleg a kiadó egyik munkatársa idézi Koestler Arthurt, az angol íróvá lett magyar emigránst, aki azt fejtegette a Született 1900-ban című Háy-emlékirat angol nyelvű kiadásában, hogy a felvonulók 1956. október 23-án „Le a Kucserákkal!” feliratú táblát vittek. Véletlenül megvan az angol kiadás is, amelyből kimásolom ama mondatot: „Down with the Kucseras!” Ez fordítható úgy, hogy Le a Kucserákkal!, igazán kár, hogy láttam egy híradórészletet a tüntetésről. A tömeg a Műegyetemtől haladt a Bem-tér irányába, és a Clark Ádám-térnél, vagyis a Lánchíd budai hídfőjénél csakugyan feltűnt egy tábla, melyen a „Vesszenek a Kucserák!” szöveget olvastam.

Látszólag apróság az egész. Nem is tulajdonítanék neki különösebb jelentséget, csakhogy Kucsera elvtárs kísértetiesen hasonlít Kucsera úrra, akit a mai rendszer termelt ki magából. Állami intézményt képvisel a nyilvánosság fórumain, és olyan szavakat használ, amelyeknek nincs tisztában a jelentésével, az inget nem képes legfölül begombolni, bunkóra köti a nyakkendőjét, karján pedig hurkásra gyűrődik az Armani-zakó méregdrága anyaga.        

Ma reggel kellemes női hangra ébredtem, néhány centire tőlem szólalt meg. Némi eszmélkedés után rájöttem, hogy a beprogramozott zsebrádióból beszél hozzám. A csilingelő hangot harminc körülinek saccoltam. A Klubrádióból csakhamar megtudtam, hogy Parászka Boróka negyven körüli, bár az orgánumából nyugodtan letagadhatna tíz esztendőt.

Néhány hónappal ezelőtt ugyancsak az ő hangját hallottam a Duna Televízió egyik műsorában. Norvégiában beszélgetett egy magyar íróval, Kun Árpáddal, aki két regény közt abból él, hogy mozgásképtelen öregeket mosdat, kitakarítja a vécéjüket, és bevásárol helyettük. S ami legalább ennyire fontos: a marosvásárhelyi újságírónő figyelemre méltó esszéivel hónapról hónapra találkozhatunk a Mozgó Világ Hónapló című rovatában is. Kirajzolódik belőle, hogy a bő szókincsű és kiforrott stílusú szerző mostanában emberjogi aktivistaként járja Kurdisztán törökországi és iraki részeit. Szó- és írásbeli megnyilvánulásainak az kölcsönöz jelentőséget, hogy sokkal tágabb látószögből szemlél bennünket, magyarországi értelmiségieket. Elégedetlen a felületen mozgó vitáinkkal, a befelé fordulásunkkal, a beszűkültségünkkel, sőt a bezápultságunkkal.

Ma reggel hét és nyolc között önkritikára is telt tőle, kifejtette ugyanis, hogy önmagával szintén elégedetlen. Régóta keresi a műfaját, és noha egyelőre nem találja, de már sejti, hogy felgyülemlett élményei a szépirodalomban várnak megfogalmazásra. Hangjából ismerős hezitálás, tanácstalanság, tétovázás csendült ki. Évtizedeket töltöttem literátus újságírók között, és három jelentős képviselőjükkel baráti kapcsolatba is kerültem. A kolozsvári egyetem publicisztikai tanszékét vezető Balogh Edgárral, a Bukarestből Budapestre repatriált jegyzetíróval, Bodor Pállal és a Balaton partjáról az Élet és Irodalom hasábjaira költözött Bertha Bulcsúval. Miközben jobbnál jobb publicisztikákkal késztették töprengésre a múlt századbeli olvasókat, sok energiát fordítottak arra, hogy szépirodalmi műfajokban is kiteljesítsék önmagukat.

Köteteiket gyakran lapozgatom, és az a benyomásom, hogy a publicisztikájuk él, meghökkentően időszerű, a lírájuk és epikájuk viszont romlékony. Típusukat Edgár bácsi közírónak nevezte el, és úgy jellemezte, hogy írószemmel látják a világot. Nem lepődnék meg, ha kiderülne az elmélyülten gondolkodó és hajszálpontosan fogalmazó Parászka Borókáról, hogy már megtalálta a műfaját, csak még nem vette észre.        

Túl vagyunk október 23-án, az ünnepségeken és a megemlékezéseken. Kivicceltük magunkat az országban szétrajzó kormánypárti politikusok sorosozásba torkolló ’56-értelmezésein. A kedélyek annyira talán mégis megnyugodtak, hogy a tanulság kedvéért visszatérjünk az úgynevezett Szanyi-ügyre.

Arra, hogy a közismert szocialista politikus, akit kihívó nyilatkozatai és mulatságos elszólásai miatt sokan csak Szanyi „kapitánynak” csúfolnak, megint kivágta a biztosítékot. Közösségi üzenőfalára hátborzongató képet tett föl egy szinte napra pontosan 61 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án a Köztársaság-téri pártháznál meglincselt magyar katonatisztről. A pártja elhatárolta magát tőle, ideológiai ellenfelei a forradalom megszentségtelenítését rótták föl neki, egy tévéműsorban pedig néhány újságíró más és más hangsúllyal ugyan, de egyaránt kárhoztatta a „bejegyzését”.

Azt javaslom, hogy egy gondolatmenet erejéig vonatkoztassunk el a fénykép mögötti politikai szándéktól. Inkább induljunk ki abból, hogy amit Szanyi Tibor tett, az nem bejegyzés volt, hanem „csak” megosztás! Maga a bejegyzés egy bizonyos Villás Lajos nevéhez fűződik, aki 2017. október 21-én este tette föl ama fotót. Az illető roma aktivista, aminek valószínűleg nincs köze a naponta többszöri kedvteléséhez. Azóta újabb húsz fényképet helyezett el az üzenőfalán, rajtuk a több tányérból falatozó Orbán Viktortól kezdve a fenekét rázó brazil szamba-táncosnőig tücsök és bogár. Mellesleg a nagy hírre vergődött fotót 228-an osztották meg, közülük csupán az egyik volt Szanyi Tibor.

Már régen letettem arról, hogy újságíró, sőt szerkesztő kollégákon kérjem számon a pontosságot. Tudomásul vettem, hogy mindegy nekik, minőségileg van-e különbség a bejegyzés, a megosztás és a kommentelés között. Ráadásul tévképzetükhöz maga a szocialista politikus is hozzájárult, mert az említett fénykép megosztásához egy mondatot biggyesztett, amely önmagában botrányt váltott ki. Voltaképpen nekem is utána kéne nézni, vajon rajta kívül még kik osztották meg a fotót, hátha találni köztük Szanyinál ismertebb vagy politikailag támadhatóbb fészbukozót. Ehelyett van képem látatlanban feltételezni, hogy „az MSZP fenegyereke” a legismertebb, akinek a megosztó személyiségéhez megannyi értékítélet tapad.

Ezúttal például a közvélemény-hangadó politikusok és újságírók nyomán a fél ország kérte magának azt, amit nem minden ok nélkül, de tévesen tulajdonítanak kizárólag neki.         

Digitális ismerősöm hiányolta közösségi üzenőfalamról „az egyéni hangvételű mondatokat”, amelyeket megszokott mostanában. Megtisztelő az érdeklődése, türelmet kérek azonban tőle. A piros alátétre írott gondolatok ugyanis nem rögtönözve születnek. Sokat olvasó ember vagyok, és ha jó mondatot veszek észre, akkor beindul a képzeletem. Karnyújtásnyira elérhető egy hajdan kávé adagokat tartalmazó doboz, ebben gyűjtöm a továbbgondolt mondatokat, és ha összejön vagy tucatnyi, megkínálom velük a digitális ismerősöket.

Akik gyakran vállalják a társalkotást, mert elvesznek belőlük, vagy hozzájuk tesznek. Az eredményt pedig megosztom a szélesebbik nyilvánossággal, az utánközlő portál fórumozó olvasóival. Ők is elvégzik a maguk társadalmi munkáját, elvesznek-hozzátesznek, és a végeredmény adja ki a szállóige természetrajzát. A folyamatot hadd érzékeltessem egy friss példával. Másik szereplője a Heti Válasz munkatársa, Ablonczy Bálint, aki a legutóbbi számban így jellemezte a parlamenti ellenzék markáns csoportját: „Az óbaloldalon (MSZP és DK) fogyatkozva ugyan, de vannak még szavazók, ám nincsenek hiteles vezetők.” Tűpontos elemzés, némi átalakítás után továbbgondolásra serkent.

Íme: ’Az óbaloldalon még vannak szavazók, de már nincsenek hiteles vezetők, az újbaloldalon pedig már vannak szavazók, de még nincsenek hiteles vezetők.’ Az egyvesszős idézőjel a bizonytalanságomat sejteti. Vajon azé-e az eszmefuttatás szellemi tulajdonjoga, akinek eszébe jutott az eredeti mondat? Vagy a másik újságíróé, e sorok írójáé, aki el is vett belőle, meg hozzá is tett valamit? Eme bizonytalanság a szállóige szerves tartozéka, midőn egy-egy mondat szájról-szájra száll. Arról nem is beszélve, hogy az emberiség mitológiai történetében mindössze egyetlen személyiség van, akinek csakugyan eredeti gondolatai támadtak: Ádám ősapánknak. Mi, az utódai csupán az ő mondatait (vagy a neki tulajdonított mondatokat) variáljuk.

Nem állítom persze, hogy amit két újságíró összehozott az ábécé elejéről és végéről, az már szállóige. Ahhoz újabb társalkotók kellenek. Akik a digitális kávéházban ülnek, arccal a közösségi üzenőfalnak, vagy a digitális kocsmában álldogálnak, támaszkodva az online portál érdes felületéhez, és tovább farigcsálják az iménti gondolatmenetet. Amikor pedig már sokan érzik magukénak az igazságát, tömörségét és pontosságát, akkor nem is lesz lényeges, hogy voltaképpen kinek jutott az eszébe.         

Az úgynevezett Marton-ügyről keveset tudok ahhoz, hogy kifejtsem róla az álláspontom. Annyira mégis érdekel, hogy elolvassam a hozzá fűzött véleményeket. A Színház.org közli a legjellemzőbb értelmezéseket, közéjük tartozik Szász János rendező kiállása a szexuális zaklatással vádolt rendező, Marton László mellett. Okfejtésében van egy mondat, amely elgondolkoztatott: „Nem posztom az ítélkezés.”

E rovatot sokan posztnak vélik, ráadásul a Médianaplót 2002-ben posztgraduális képzési formának találtam ki. Amit újságírás-szemináriumon szóba hoztunk, azt a világhálón gondoltuk tovább. Lám, már eddig is háromszor használtam a poszt kifejezést, amely a latinból származik, és utána tevést, mögé helyezést jelent. A hely meghatározó szerepet játszik az értelmezésében: kijelölt hely, őrhely, ahol az őrszem posztol (őrködik). De a poszt jelent beosztást, tisztséget, és az angolban postázást is. Elküldünk valamit, a digitális korszakban bejegyzést teszünk ki az üzenőfalra. Mint most ezt az eszmefuttatást is.

Egy rendező állíthatja, hogy nem posztja az ítélkezés, mert az előadás attól drámai, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága. Részigazságok ütköznek egymással, amelyek a néző tudatában állnak össze. E sorok írója nehezebb helyzetben van. Amit tanítok, azt Kommunikáció és médiatudomány szak alatt könyvelik el. S bár vannak nálunk médiatudósok, médiatudomány még nincs. Amit tanítunk, például az újságírás-szemináriumban, inkább a tapasztalatok általánosítása, vitatható tehát. Nem azt állítom, hogy csupán egy leckével járunk a tanítványok előtt, hanem hogy a tanítványainktól sokat tanulhatunk. A médiapolitika mintegy harminc meghatározásából számon tartok hármat is, amelyet hallgató mondott ki vizsgázás közben. Olyasmit olvasott ki a jegyzetből, amelyet zseniális egyszerűséggel fordított le a maga nyelvére. A társalkotók közreműködésével így lett a 210 oldalas médiapolitikai jegyzetemből 170 oldalnyi, és a rövidebb változatnak nem ártott az egyszerűsítés.

E posztgraduális poszt-sorozatban olyan bejegyzéseket posztolok, amelyekben nem ítélkezem, csupán tűnődöm. A figyelmes olvasónak mégis lehet az a benyomása, hogy a folyamat ítélkezés látszatát kelti. Ha ugyanis utánközlő portálok révén ezek a posztok a nyilvánosság kevésbé szakmai fórumaira kerülnek, csatlakoznak hozzájuk a mögéjük helyezett posztok, amelyeket kommentnek neveztünk el. Márpedig a legtöbb kommentelő ítélkezik, másra nem is telik az indulataiból.    

Oly sokan írtak Baló György csütörtöki műsoráról, hogy már nem akartam értelmezni a három pártelnökkel folytatott beszélgetését. Csakhogy akadt egy gondolat, amelyet idéztem volna a Lefülelt mondatok című atv.hu-összeállításban. Szél Bernadett, az LMP társelnöke ezt fejtegette: „Nem mondom, hogy elitváltásra, de sorcserére van szükség.” De milyen dátumot írjak alá?

A műsorújság áttanulmányozása után ugyanis kiderült, hogy a csütörtökinek emlegetett beszélgetés nem október 26-án hangzott el, hanem tegnap, pénteken, 0.15-kor vette kezdetét, mégis a csütörtöki programban tartották nyilván. Nekem viszont az a dolgom, hogy hitelesítsem az idézet körülményeit. De ha már írtam tíz sort az időrendi ellentmondásról, a maradék húszat akár a műsornak is szentelhetném. Két miniszterelnök-jelölt és egy választási listavezető volt miniszterelnök ült be a pillanatnyilag legtapasztaltabb tévériporterhez. Vajon kommunikációs szempontból milyen teljesítményt nyújtottak?

Értékjelző a mondat, amelyet érdemes fölírni a kor falára. Az RTL-műsor nyomán meglepő következtetésre jutottam: Szél Bernadett, az LMP miniszterelnök-jelöltje három figyelemre méltó gondolattal vétette észre magát, Karácsony Gergely, a Párbeszédé kettővel és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke eggyel. Fordítva szokott lenni, de most a veterán politikus visszafogottnak hatott. Nem akarta lehengerelni az ellenzéken belüli vetélytársait, és épp ezzel veszített: nem állt jól neki a színtelenség, a kiegyensúlyozott közéleti személyiség halovány szerepe.

Szél Bernadett mégse nyert. Amióta építik a miniszterelnök-jelölti imázsát, és hajzatát, ruházatát, modorát is átfazonírozták, mintha szintén szerepet játszana. Az országnak kétségkívül szüksége volna egy gazdasszonyra, aki azonban óvatosabban is bánhatna az ígéretekkel. Ha például minden száz forintból húszat költene oktatásra, akkor bizony megkérdőjelezem a realitásérzékét. Az megéltem, hogy Gyurcsány Ferenc 2004-től 2009-ig rosszul kormányzott, azt pedig a fedezet nélküli ígéretek alapján feltételezem, hogy Szél Bernadett 2018-tól rosszul kormányozna.

A harmadik jelölt, Karácsony Gergely a régit nem akarja szőröstül-bőröstül kidobni az ablakon, a politikusi sorcserével is csak módjával próbálkozna. Ráadásul előnyére válna, hogy a tegnap éjszaka vitatkozók közül egyedül ő tett szert polgármesteri tapasztalatra. Ami korántsem mellékes a majdani kormányzás szempontjából.          

Figyelemre méltó interjú jelent meg a Népszava mai számában. Megszólalt benne a Bors kirúgott főszerkesztője. Szekeres Tamásról keveset tudok, mert a bulvár kimaradt az életemből, gondolatai alapján azonban olyan újságírónak hat, aki az eltávolítását szakmai ártalomnak fogja föl egy politikára érzékeny hivatásban. Az egyik eszmefuttatása tűnődésre késztet.

Így utalt Andy Vajnára, az új tulajdonosra: „Három főszerkesztőt egyszerre rúgtak ki a múlt héten. Az egy dolog, hogy egy bulvárlapét, de a legnagyobb megyei napilapét és a legrégebbi megyei lapét is. Ehhez képest semmiféle szakmai felháborodást, sőt még egy újságíró-szövetségi reakciót sem tapasztaltunk.” A Bors mellett a győri Kisalföldre gondolt (napi 54 ezer példány), meg az 1910-ben alapított szegedi Délmagyarországra (33 ezres példányszám). Az a benyomásom, hogy nem is olyan könnyű együtt érezni a kiebrudalt kollégákkal.

A szegedi főszerkesztő nem újságíró, hanem gazdasági szakember. Ama gyakorlat kulturált terméke volt, hogy a tulajdonos a lapigazgatón keresztül érvényesíthesse az akaratát. Az újságcsinálást a sajtószakmai helyettesére bízta, akit vele együtt rúgtak ki. Más a helyzet a győri főszerkesztővel. Nyerges Csaba az egyik legjobb környezetvédelmi újságíró, a Szigetköz szerelmese. Publicistaként távolságot tartott a politikától, és a Kisalföldet is távol tartotta az aktuálpolitizálástól. Az újság talán épp ezért lett a legnagyobb példányszámú közéleti napilap. Eltávolítása azt jelenti, hogy az Orbán-kormány nem éri be a távolságtartással, neki pártsajtó kell.

A szakmai szolidaritás hiánya pedig nem föltétlenül abból következik, hogy az országos médiumok és az újságíró-szövetségek beleközönyösödtek a kormányzati támadásokba. A részvétlenség már akkor is jellemezte őket, amikor a sajtó egybe- és áthangolása a nyilvánosság számára érzékelhetővé vált. Tavaly ősszel, amidőn az Orbán-kormány megszüntette a Népszabadságot (37 ezer példány), az országos médiumok közölték ama szerkesztőségek és szervezetek nevét, amelyet kiálltak a patinás napilap mellett. Kifelejtették azonban a pécsi Dunántúli Naplót és a kaposvári Somogyi Hírlapot, amelyek testületileg szolidarizáltak a megszüntetett újsággal. Sokkal figyelmesebbnek bizonyult a megyei lapcsoport újdonsült tulajdonosa, aki azonnal kiadta a népszabadságos kollégákkal együtt érző megyei főszerkesztők útját.            

Szél Bernadett azzal indokolta, hogy október 23-án nem áll föl az ellenzéki pártelnökök budapesti pódiumára, mert Debrecenbe ígérkezett el. Oda, ahol 1956-ban előbb lázadtak föl az egyetemisták, ráadásul „szolidaritással” tartozik ama egyetemi oktatóknak, akik napjainkban tiltakoztak Putyin orosz elnök tervezett „díszdoktori” címe ellen. Az ellenzéki pártelnökök közös kiállása elmaradt. De az is kiderült, hogy Putyin nem díszdoktor lesz a debreceni egyetemen, hanem „csak” díszpolgár.

Mentségére szóljon az LMP miniszterelnök-jelöltjének, hogy a kínos ügyben sokan tévedtek. Az egyetemek ugyanis díszdoktori címeket szoktak osztogatni, nem pedig díszpolgárságot - kivétel a debreceni. Abban már szigorúbb volnék, hogy ha a politikusnő el akarta kerülni Budapesten a közös fellépést, inkább Szegedet kellett volna választania. Az ottani egyetemisták még korábban léptek föl a Rákosi-rendszer ellen, igaz, hogy akkor más ürügyet kellett volna találnia a pártelnöki fórum október 23-i bojkottjára, mert 1956. október 16-án lázadtak föl.

Az LPM-társelnök debreceni kíséretében feltűnt Ungár Péter is. Épp azokban a napokban, amidőn tetőzött egy nőket molesztáló rendező körüli botrány, amely nemcsak a színházi életet rendítette meg. A Parlamentben is szóba került, ahol a honanyák közül talán a legtöbbször Szél Bernadettet alázták meg. De ha ő okkal érzékeny a „vakkomondoros” kormánypárti honatyák macsó beszólásaira, vajon miért vált érzéketlenné a pártjához tartozó fiatalember kísértetiesen hasonló randalírozására?

A huszonéves politikus júliusban berúgott a Momentum táborában, és bemászott a sátrakba, majd szexuális együttlétre tett ajánlatot nemcsak lánynak, hanem fiúnak is. Az LMP etikai bizottsága szeptemberben etikai vétséget állapított meg, és a fegyelmi bizottságra bízta a döntést, amely október 8-án bejelentette, hogy nem történt fegyelmi vétség. Ezzel megnyertem egy baráti fogadást. Ungár Péter ugyanis milliárdokat örökölt a papájától, ebből pénzeli a Reflektor.hu című portált, az LMP félhivatalos értelmiségi fórumát. A pártjánál pedig saját bevallása szerint „kisebb dolgokba is besegít”, például szórólapokat vásárolt egy-egy kampányhoz.

Ilyen helyzetben aligha várható el, hogy egy párt szakítson azzal, aki besegít, ha apad a kassza. Az viszont már a kettős mérce tipikus esete, ha Debrecenbe is elkíséri a pártelnökét, sőt október 23-án beszédet mond az egyetemisták előtt.