Pápai Gábor karikatúrái a Népszava Vélemény-rovatában szoktak megjelenni. A mai számban nincs rajza, a helyén fénykép látott napvilágot. Csak tán nem? Gábort nemcsak azért becsülöm, mert Léphaft Pál mellett a legjobb politikai karikaturista. Azért is közel áll hozzám, mert az egyik könyvemet ő illusztrálta. Most azonban mintha tragikai vétséget követett volna el.

Tegnap ezt jegyezte föl a digitális naplójába: „A mi oligarchánk nyers üzleti érdekből összesorosozta a baloldal egyetlen, 150 éves napilapját.” A Népszava „csak” a 145. évét tapossa, ez azonban mellékes. A lényeg, hogy a szerző minősítette Puch László üzletpolitikáját. Bátor tett, remélem, a karikatúra mellőzése nem a válasz rá. Az előzmény egyébként az, hogy az országgyűlés december 12-én határozatot fogadott el az Európai Unió bevándorlás-politikájáról. A baloldali ellenzék immár csakugyan egyetlen napilapja pedig rendszeresen közli a velejéig hazug szöveget, amely ráadásul ütközik a szerkesztőség szellemiségével.

Azzal például, hogy a gazdaságra szakosodott munkatársak épp rászálltak Kósa Lajos Fidesz-politikus üzleti ügyeire. Van persze magyarázat az ellentmondásra. Több mint két évtizede írta Tamás Ervin, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese: „A hirdetők nem lapot vesznek, csak helyet a lapban.” (1996. augusztus 3.) Azóta menlevél a kiadóhivatalok számára, hogy a szerkesztőség értékrendjével ellenkező reklámokat közöljenek, ha abból anyagi hasznuk származik. Csakhogy a szintén Puch-portfólióhoz tartozó Vasárnapi Hírek főszerkesztője már lemondott, mert nem értett egyet a tulajdonos „nyers üzleti érdekével”: az országgyűlési határozat megjelentetésével.

Tisztelem Kertész Annát a döntéséért, a Népszava főszerkesztőjét, Horváth Gábort viszont nem ítélem el, mert a helyén maradt. Más a helyzetük, az utóbbinak van még egy jelzője, a megbízott. A tulajdonostól nem kapta meg a teljes bizalmat, a felelősségkör korlátozása alighanem az anyagi ügyekre, például a hirdetéspolitikára vonatkozik. A hvg.hu nemrégiben megnézte a sajtó hirdetési bevételeit. Kiderült, hogy Puch László volt MSZP-kincstárnok cége a reklámpénzek 56 százalékára állami forrásból tett szert. Ha a belső arányokat vesszük szemügyre, a Népszava 56, a Vasárnapi Hírek 42, a Szabad Föld pedig 25 százaléknyit könyvelhet el. Az ellenzéki sajtó másik hálózatából, a Simicska Lajoshoz tartozó Magyar Nemzetet öt, a Heti Választ négyszázaléknyi mértékben „támogatta” az állampárt.

A müncheni Szabad Európa Rádió hajdani munkatársa, Kasza László a rendszerváltás után hazaköltözött. Néhány napja jelentette be, hogy visszaköltözik az NSZK-ba. Egykori protezsáltja, Orbán Viktor ugyanis, akit autóján szállított a pályakezdő Fidesz kampányrendezvényeire, építi a diktatúrát. Búcsúlevelében a nyolcvan körüli újságíró így jellemezte a miniszterelnök egyik legközelebbi munkatársát: „A Fidesz rossz arcú, kövér alelnöke, akinek sajnos soha nem sikerült megjegyeznem a nevét.” (ÉS, 2017. december 20.)

Nem merném ama bizonyos arcot minősíteni. Azt se állítanám, hogy elhízott volna a teste. Inkább zömök, izmos, középkorú férfi képzetét kelti, aki nem véletlenül a birkózószövetség elnöke. Még a nevét is sikerült megjegyeznem. Ha nem tévedek, a búcsúlevél szerzője Németh Szilárdra gondolt, akinek bátorságára vall, hogy olyan stúdiókba is elmegy, ahová párttársai a világ minden kincséért se tennék be a lábukat. Helyettük védi a mundér becsületét, eközben meglepő dolgokra ragadtatja magát. Többet is följegyeztem az idén - mint egy politikusi kiteljesedés cáfolhatatlan bizonyítékait.

A reggeli tévéműsor jellege olyan volt, hogy az interjúk nem nyúlhattak tovább tíz percnél. Ő azonban nem zavartatta magát, mondván: „Azt én döntöm el, hogy mennyit beszélek.” (ATV, május 12.) Az úgynevezett „álcivilek” ellen javában zajlott a kormányzati kampány, róluk jutott hősünk eszébe a Cosa Nostra szicíliai maffia. Majd a műsorvezető meghökkenését látva hozzáfűzte: „Nem nézi ki belőlem, hogy ezt én találtam ki?” (ATV, július 3.) Más stúdióban szintén szembesült kérdő tekintettel, mert így nyugtatta meg a műsorvezetőt: „Én értem, hogy mi a pálya.” (Echo TV, szeptember 22.) Ha pedig össze akarta foglalni a jelenséget, mondjuk, a Sorosról elnevezettet, így kezdte: „A napnál világosabb.”

Aztán túl nagy lett a zaj a fékek és ellensúlyok megszüntetése miatt. Ezzel magyarázható, hogy kicsúszott a száján: „Magyarországon demokrácia van.” (ATV, december 13.) Bár mozgott a plafon, de nem szakadt le. Akkor tűnődtem el 2017 újdonságán, a Németh Szilárd-jelenségen, amikor a 888.hu nevű portál interjút készített vele, és a „brüsszeli bürokratákról” beszélt. Fejükre olvasta, hogy „szándékosan összekeverik a menekült és a bevándorló fogalmát”. Íme, a bizonyíték, hogy nem ok nélkül méltányoltam a zömök, sportos külsejű Fidesz-alelnök bátorságát. A nyilvánosság előtt épp azt rótta föl a politikai ellenfélnek, amit a magyar kormány emberei kutyultak össze.

Vásárhelyi Mária szociológus az országgyűlési választás mellőzésére szólított föl. Azt fejtegette tegnap a 168 Óra című hetilap online kiadásában, hogy „A bojkott nehéz és kétélű fegyver, kiváltképp, ha nem áll mögötte elegendő politikai erő.” Szerinte mégis „A kormánypártok mára kialakult tájékoztatási monopóliuma önmagában irreálissá teszi, hogy szabad választásokról beszélhessünk.”

Mindössze egyetlen szót cserélnék ki, a monopólium helyett a hegemóniát használnám. Az előbbi egyeduralmat, teljhatalmat jelent, az utóbbi „csak” többséget. Mértékéről az ellenzéki körökben kering a bűvös kilencven százalék, amelyet nem támaszt alá felmérés, de ha esetleg hitelesítené is, a maradék tíz miatt már nem beszélhetnénk monopóliumról. Az a benyomásom, hogy az Orbán Viktor körül gyülekező hatalomtechnikusok csupán a nyomtatott sajtóban tettek szert nyomasztó fölényre. Ez magyarázható azzal is, hogy a miniszterelnök hadilábon áll a számítástechnikai kultúrával, ám ennél többről van szó.

A kormányfő nyilvánossággal foglalkozó munkatársai titkos közvélemény-kutatásokból tájékozódtak arról, hogy üzeneteik alig jutottak el a kevésbé iskolázottakhoz. Ama százezrekhez, akik hajlamosak ugyan távol maradni a választási urnáktól, de ha évtizedek óta járatott „néplapjukban” - a különböző fantázianeveken megjelenő megyei napilapokban - is szembesülnek a leegyszerűsített magyarázatokkal, akkor a kormányon lévőket hatalomba szavazhatják. Nyilvánvaló, hogy a végrehajtó hatalom emberei szinten tartják az elektronikus médiumokat, a digitális sajtót pedig elhanyagolják, ettől azonban még bejöhet a papír alapú nyomulásuk.

A bejegyzés címében föltett kérdésre akkor válaszolhatunk érdemben, ha a tájékoztatás mellé helyezzük a tájékozódást is. A diktatúrához közeledő Magyarországon egyelőre bárki tájékozódhat sok forrásból, ha van elég pénze és ideje ahhoz, hogy böngéssze a világhálót, és a digitális sajtóból az ellenzéki hangvételű portálokat meg a papír alapú sajtó online kiadásait. Ehhez a kevésbé iskolázott, ráadásul falusi vagy pláne tanyasi környezetben élőknek nincs pénzük, idejük, számítógépük, okostelefonjuk, és igényük sincs. A választási bojkott sikere azon múlik, hogy az igényesen tájékozódók elegen vannak-e. S ami legalább ennyire fontos: a döntéshez szükséges információkat képesek-e tovább adni a környezetükben lévőknek.

Amennyiben képesek, már nem is érdemes bojkottálni a tavasszal esedékes választást.             

Orbán, a karácsonyi cikkíró című bejegyzésemet körülbelül tízezren olvasták el. Általában értő hozzászólókra leltem, köszönet az egyetértő vagy vitatkozó véleményükért. Az elmarasztaló kommentek pedig egy tőről fakadnak: néhányan azt tették szóvá a maguk sajátos modorában, hogy belerondítottam a karácsonyi hangulatba. A miniszterelnök karácsonyi jegyzettel lepte meg a nyilvánosságot. Terjedelmes cikkét húsz újságban jelentették meg, gondolatai mintegy kétmillió olvasóhoz jutottak el. A Médianapló című szakmai rovatban naponta foglalkozom a nyilvánosság valamelyik mozzanatával, aznap a kormányfő ünnepi eszmefuttatása volt az.

Az elmarasztások alkalmat teremtenek arra, hogy azt firtassam:  vajon a politikusok milyen publicisztikai megnyilvánulásokra képesek? A jól kivehető arculatú politikus és publicista abban hasonlít egymásra, hogy a nyilvánosságnak szánt gondolataiból kirajzolódik a világnézete. Csakhogy korunk politikusa elfoglalt, ezért véleményét leginkább újságírók közvetítésével, interjúkban adja közre. Amikor fontosnak tartja, hogy a neve szerzőként jelenjen meg az újságban, óhatatlanul vereséget szenved, ha sorait összehasonlítjuk a közíróéval. Az ünnepi publicisták hiábavaló, kilátástalan helyzetét egy paradoxon világítja meg.

A hatalmon lévő politikus azért rossz publicista, mert stábja van, az ellenzéki meg azért, mert nincs stábja. A miniszterelnök említett cikkéről ordít, hogy stábtagok hozták össze a műveltségelemeket, és talán egy szerkesztő is akadt a kenetteljes szöveghez. Elképzelhető persze, hogy maga Orbán Viktor végezte el rajta az utolsó simításokat, ám ez mit sem változtatott a mondandó elegyes jellegén. A vele szemben álló politikusok mögül hét és félévnyi ellenzékiség után kikopott a stáb, ezért nagyobb valószínűséggel adják közre a saját gondolataikat. Ha nincs mellettük egy alkalmi szerkesztő, akkor még stiláris ügyetlenségükkel és helyesírási bizonytalanságukkal is bizonyítják a publicisztika személyes jellegét.

2017-ben egyetlen üdítő kivétel tűnt fel: Lendvai Ildikó. Az országgyűléstől vett búcsú óta figyelemre méltó publicistává és kitűnő glosszátorrá képezte át magát. Azért megy neki jobban a glossza, mert a közösségi oldalon tömörségre szorítja magát, a Népszava szombati előzékenysége viszont túl nagy felületet kölcsönöz a gondolataihoz. Olykor mintha rock and roll zenére keringőt táncolna.            

Mielőtt Kovács Zoltán kormány-szóvivő politikára adta a fejét, sajtótörténetet tanított a debreceni egyetemen. Felkészült szakember képzetét keltette. Ezért csodálkoztam karácsonyi megnyilatkozásán, ezt mondta ugyanis a PestiSrácok.hu munkatársának: „Az, hogy Magyarországon ne lenne sajtószabadság, üres frázispuffogtatás csupán, amely mögött politikai fájdalom rejtőzik.” Szerinte a „politikai fájdalom” mögött „külföldiek, jól meghatározható üzleti körök vagy egy politikai kör” rejlenek, „amelyek nemzetellenes stratégiát folytatva hazugságokkal tömték az emberek fejét.” Másként látom a helyzetet.

Megkülönböztetném a fővárosi és a vidéki sajtót. Az országos terjesztésű újságok kétségkívül világnézeti értékrendet tükröznek, le is képezik a politikai törésvonalakat. A megyei sajtó azonban nem kötődött világnézethez. Erről gondoskodtak a külföldi, túlnyomórészt német anyanyelvű tulajdonosok. Sok hibájuk volt, azt azonban el kéne ismerni, hogy igyekeztek távol tartani magukat a magyar belpolitikai küzdelmektől. Nem rajongtak a vélemény-műfajokért, a politikai állásfoglalásra hajlamos munkatársaik nem is érezték jól magukat a bőrükben. Indokolatlan tehát a kormánykörökben gyakran hangoztatott nézet, miszerint a megyei sajtó baloldali vagy liberális lett volna, esetleg mind a kettő.

Azért nem lehetett, mert a Springer-céget (8 megyei napilap tulajdonosát) német nyelvterületen a konzervativizmus bástyájaként tartják számon. Egyik vezetője azt fejtegette a Der Spiegel című hetilap hasábjain, hogy vállalkozásuk a profit pártján áll. A Pannon Lapok Társaságát birtokló WAZ (négy megyei és egy városi napilap a Dunántúlon) hetven éve alakult egy Ruhr-vidéki kiskocsmában. A két alapító közül az egyik a szociáldemokrata pártba lépett be, a másik a kereszténydemokratába. Mindig az volt a cég arca, akinek a közössége épp irányította az országot - többnyire a kereszténydemokraták kormányoztak. Az osztrák Eugen Russ (három napilap Északkelet-Magyarországon) pedig többet foglalkozott túzokvadászattal a Hortobágyon, mint politikával, de a profit pártjába ő is belépett.

A legutóbbi másfél esztendő sajtószabadság-torzító fejleménye, a vidéki napilapok felvásárlása nem a fővároson túli sajtó baloldali-liberális jellegét semmisítette meg, hanem a jobboldali kormánypártokhoz igazolt át 18 megyei és egy városi napilapot. Nem szüntette meg a politikai befolyást, hanem csaknem harmincévnyi szünet után felújította.      

Egy felmérés alapján azon tűnődöm, vajon mi valósult meg Orbán Viktor szándékából, a nyilvánosság eszközrendszerének átalakításából. A miniszterelnök elképzeléseit két idézet keretezi. 2013. június 21-én ezt fejtegette a Tolnai Népújság hasábjain: „Örömmel látom, hogy fejlődik a magyar tulajdonban lévő média, de sok még a lehetőség.” Idén november 12-én pedig ezt olvashattuk a Miniszterelnök.hu-n: „A média-, az energia- és a bankrendszer többségét magyar kézbe vettük.” Ama bizonyos felmérés a köztes helyzetről árulkodik.

A kétharmados választási győzelem évében, 2014-ben 66 százaléknyi volt a magyar tulajdon aránya a médiában. 2015-ben 58 százaléknyira csökkent, aligha függetlenül attól, hogy február 6-án bekövetkezett a törés Orbán Viktor és Simicska Lajos között. Ezzel a magyar médiabirodalom jelentős része elfordult a Fidesztől. 2016-ban a magyar tulajdon megnövekedett 60 százaléknyira. Ebben szerepe volt a Népszabadság megszüntetésének és a német tulajdonban lévő Pannon Lapok Társasága nevű, négy megyére kiterjedő újsághálózat megvásárlásának is.

Az idei arányokat még nem ismerjük, de a Lapcom nevű amerikai cég (napilapjai a budapesti Bors, a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország), valamint az osztrák Russmedia (a miskolci Észak-Magyarország, a nyíregyházi Kelet-Magyarország és a debreceni Hajdú-bihari Napló) megvásárlása azt sejteti, hogy a magyar tulajdon aránya meghaladhatja a 2014-es csúcsot is. Most már csupán az a kérdés, vajon a tulajdon jelzője, a magyar mennyire hiteles.

A győri és a szegedi napilap új tulajdonosa, Vajna attól Andy, hogy amerikai állampolgár, bár megvan neki a magyar is. A miskolci, nyíregyházi és debreceni újságok mostani tulajdonosa, Heinrich Pecina azonban annyira osztrák, hogy Debrecenben, új laphálózata központjában talán megfordult már, ám Nyíregyházán és Miskolcon nem föltétlenül. Az a benyomásom, hogy a magyar miniszterelnök vállalja inkább az ilyen és az enyémhez hasonló kételkedéseket, mintsem hogy még egyszer tragikai vétségre kárhoztassa magát.

Középiskolai osztály- és egyetemi szobatársa, Simicska Lajos kezébe adta a Fidesz közeli médiabirodalom irányítását, és a szakítás után óhatatlanul meggyöngült a kormánypárti sajtó, ráadásul megerősödött az ellenzéki. Ezzel magyarázható, hogy Habony Árpád, Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina személyében megnégyszerezte a bizalmi emberek számát. Bármelyikük kiszállása esetén minimalizálná a nyilvánosságában keletkező veszteséget.        

Miniszterelnökünk valaha újságírással kacérkodott. A Magyar Narancs első évfolyamaiban figyelemre méltó jegyzetekkel vétette észre magát. Aztán elsorvadt a publicisztikai vénája, ő és pártja a „MaNcs”-csal is szakított. Most pedig íme, teljes vértezetben áll előttünk egy hajdani ateista, aki vonzódik a kereszténységhez. A végrehajtó hatalom feje karácsonyi cikket írt.

Az alapgondolat ismerős: a keresztény értékektől távolodó Európa „migrációs” válságban leledzik, és mi születtünk arra, hogy megvédjük a más vallású, más kultúrájú betolakodóktól. Az eszmefuttatás újdonsága a bőséges hivatkozás. A cikkíró idézi Babits Mihály és Juhász Gyula örökbecsű sorait, bizonyítja jártasságát Máté evangéliumában és Oriana Fallaci zsurnalisztikájában. Ráadásul okfejtését Antall József magyar miniszterelnökkel és az Európai Unió atyjával, Robert Schuman-nal keretezi. Vagy a műveltsége ennyire sokoldalú, vagy a beszédírói beszélték rá, hogy a karácsonyfánk alá idézetektől hemzsegő, elnehezedett publicisztikát helyezzen.

Orbán Viktor cikke a Magyar Idők tegnapi számában jelent meg. Oda való. A kiadóhivatal nem auditálja (hitelesítteti) a napilapot, a szakemberek azonban három és ötezer példány közé becsülik. A kormányfő környezetében valaki kitalálta, hogy nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Ezért szembesültem vele a Bama.hu, Baon.hu, Beol.hu, Borsod Online, Délmagyarország, Dunaújvárosi Hírlap, Fejér Megyei Hírlap, Hajdú Online, Heol.hu, Kemma.hu, Kisalföld, Napló, Nool.hu, Sonline.hu, Szoljon.hu, Szabolcs Online, Teol.hu, Vas Népe, Zalai Hírlap tegnapi számában is.

A miniszterelnök bizalmi embereivel felvásároltatott vidéki napilapok és online kiadásaik csaknem kétmillió olvasót kecsegtetnek a veretes és kenetes szavakkal. Leginkább zsákfaluban, nagyközségben és kisvárosban élő választópolgárokat. A cikk stílusa, hivatkozási rendszere „elmegy” ugyan a kevesekhez eljutó kormányzati szócsőben, bár aligha olvastatja magát a falvak népével. A felemás közlésből azt a következtetést vonnám le, hogy gőzerővel működik a központi (budapesti) szerkesztés. Lám, az úgynevezett Mediaworks-újságok (a volt Springer- és pannon lapok) tartalmilag már összekapcsolódtak Heinrich Pecina osztrák sajtóbefektető miskolci, nyíregyházi és debreceni, valamint Andy Vajna győri és szegedi napilapjával. .        

Az egyik olvasó azt kérdezte, miként látom a volt miniszterelnök kormányfői ambícióit. Azt vette ki tegnapi bejegyzésemből, hogy a két baloldali pártelnök, a DK-s Gyurcsány Ferenc és az MSZP-s Molnár Gyula baráti beszélgetésnek álcázott tévévitájában a volt kormányfő sejtelmesen fogalmazott. Majd a telefonáló ezt latolgatta: csak tán nem magát tartja legalkalmasabbnak a kétszer is betöltött miniszterelnökségre?

Hasonló szándékot véltem fölfedezni Gyurcsány Ferenc utalásaiban. Csakhogy nem vagyok politikai elemző, ezért fenntartom a tévedés jogát. A gyűjtőszenvedélyem azonban ellenőrizhetővé tesz egy feltételezést, amely ezek szerint már kettőnk fejében fordult meg. Vajon mit is mondott Gyurcsány a miniszterelnöki ambíciójáról? 1989. december 23-án, egy esztendő híján három évtizede jegyeztem fel tőle az első mondatot, amely a Magyar Ifjúság című hetilapban látott napvilágot. Azóta két és félezer további gondolatát sikerült betűhíven rögzíteni. Márpedig a 323 oldalnyi összeállításból a számítógép segítségével elég könnyű kiválasztani a miniszterelnökségre vonatkozó mondatokat.

Több mint félszáz megnyilvánulást találtam. Ez azzal magyarázható, hogy ha Gyurcsány interjút adott, az újságíró óhatatlanul föltette az esetleges kormányfőségét firtató kérdést. Némi tűnődés után eldöntöttem, hogy csak azokat a mondatokat vonom a vizsgálódás körébe, amelyeket a miniszterelnökségről való lemondása, 2009. március 21. óta fogalmazott meg. Nagyjából egy évtized alatt 35-ször válaszolt az alkalomtól függően kínos vagy kellemes kérdésre. Feleleteit három csoportra osztanám. Az elsőben kilencszer zárta ki, hogy miniszterelnök lesz, a másodikban tizenhatszor utalt arra, hogy nem esne kétségbe, ha visszatérhetne a kormányfői bársonyszékbe, a harmadikban tízszer vallotta be, hogy igenis, akar miniszterelnök lenni.

Efféle mondatokat találtam: 1. /’Akar 2014-ben miniszterelnök lenni?’/ „Komolyan gondolom, hogy velem a baloldal nem nyerhet.” (InfoRádió, 2013. október 30.)  „Nem leszek a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltje 2018-ban.” (ATV, 2017. február 7.) "Én nem leszek miniszterelnök-jelölt." (atv.hu, 2017. december 22.) 2. /’Mikor lesz újra miniszterelnök?’/ „Ki tudja.” (Gyáli Hírháttér Online, 2013. november 29.)  /’Lenne-e a DK miniszterelnök-jelöltje?’/ „Vagy én lennék, vagy nem én lennék.” (ATV, 2017. május 30.) 3. „Négy év múlva lesz több szavazónk, és akkor lesz Gyurcsány-kormány.” (ATV, 2017. június 27.) A legutóbbi idézetből kisejlik, hogy a volt miniszterelnök mire gyúr.

Tegnap este beült a tévéstúdióba Gyurcsány Ferenc és Molnár Gyula. Összehúzták a székeiket. Meg-megérintették egymás karját, lapogatták a vállát. A Demokratikus Koalíció és a Magyar Szocialista Párt elnökei kvaterkázva osztották föl az országot. Most már „csak” a Fideszt kéne legyőzni. A barátságos hangvételű beszélgetésben volt egy továbbgondolásra késztető mozzanat.

Gyurcsány Ferenc elmesélte, hogy akadt olyan napja a tárgyalássorozatnak, amikor a két párt képviseletében öt MSZP-elnök foglalt helyet. (Heten ültek a teremben.) Ekkor kezdtem számolni. A DK-t ugyebár Gyurcsány képviselte, az MSZP volt elnöke. Hivatalos tárgyalópartnere Molnár Gyula volt, az MSZP jelenlegi elnöke. A szocialista delegáció tagja volt még Hiller István választmányi elnök is, szintén hajdani MSZP-elnök. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a küldöttséget gyarapította mostani pártigazgatóként Tóbiás József volt MSZP-elnök is. S mert a szocialista párt elnökségébe tanácskozási joggal hívtak meg két volt MSZP-elnököt, Lendvai Ildikót és Mesterházy Attilát, egyikük alighanem bekerült a DK-val tárgyaló delegációba is.

Az a benyomásom, hogy a baloldal széttagolódása felfogható úgy is, mint az MSZP-ből kivált politikusok köré épített pártok harca a parlamenti helyekért, ide értve az Együtt-alapító Szigetvári Viktort is. Mintha élne még a platformosdi a pártban maradt volt elnökök csapatai, de az MSZP-ből kivált politikusok pártjai között is. De hol van már a régi szép idő, amidőn Horn Gyula szellemisége lebegett a platformok fölött? A legendás elnök hagyta kibontakozni a platformok önállóságát, ám abban a pillanatban, ahogy bármelyik vezető szerepre tört, az ellenlábas platform oldalára állt, hogy helyre állítsa a neki kedvező arányokat, és elkerülje az MSZP szétzilálódását.

1998-as lemondásával megszaporodtak a pártelnökök. Őt Kovács László követte, akit Hiller István, majd Gyurcsány Ferenc, akit Lendvai Ildikó váltott az elnöki székben. Ő Mesterházy Attilának adta át a helyét, akit Tóbiás József követett, őt pedig Molnár Gyula. Tizenkilenc év alatt hét pártelnök. Nem hagytam ki valakit? A jelenlegi elnök már csak lesoványodott pártot örökölt, amely most, lám, megegyezett a volt pártelnök Gyurcsány Ferenc új pártjával. Ha semmi nem jön közbe, jövő tavasszal „a két legnagyobb ellenzéki párt” (Molnár Gyula, ATV, december 21.) verseng majd a választópolgárok szavazataiért. Bizonyára a siker reményében.  

Végre eljutott hozzám A csabai című könyv. Lapozgatom a karácsonyfa alá való nagyalakú, tartalmas szövegekkel teleírt és rengeteg fényképpel tarkított kötetet. A körülbelül ötven lokálpatrióta alapos munkája mutatja be mindazt (tájat, embert, szokást, kolbászt és fesztivált), ami csabainak vélhető. Szerkesztette Ambrus Zoltán, a békéscsabai kolbászfesztivál kitalálója és hajdani évfolyamtársam a debreceni egyetemen. Még nem olvastam végig, de az összes képet megnéztem, és a kolbászfesztiválos fotók egyikén fölfedeztem a jelenlegi miniszterelnököt.

Orbán Viktor köténykében, felgyűrt ujjú ingben könyékig dolgozott a tölteléken. Beugrott róla egy régi történet, amely lélektani magyarázatot kölcsönöz minapi megnyilatkozásához. Egy újságíró ugyebár megkérdezte tőle, vajon miként vélekedik országgyűlési frakciótársa, Pócs János fészbukos bejegyzéséről. Az erdélyi disznóvágásról mellékelt fénykép nagy port kavart; még külföldi lapok is közölték, hogy a megpörkölt sertés oldalán ezt olvashattuk: „Ő VOLT A SOROS!!!” A miniszterelnök rövidre zárta a kínos helyzetet, másként fogalmazva kitért a válasz elől, mondván: „A disznóvágás ügyei nem tartoznak a kormány hatáskörébe.”

Pedig pályakezdő kormányfőként még volt köze hozzá, mert ezt fejtegette: „A nagyapámtól én megtanultam kolbászt készíteni.” S hogy növelje a népszerűségét, a csabai fesztiválon elszegődött Prisztavok uram csapatába, és fotóriporterek gyűrűjében gyúrta az illatos, fűszeres tölteléket. Korabeli sajtóemlékeim szerint nyert is egy csüngő hasú vietnami malacot, amelyet talán az elődjéről és politikai ellenlábasáról, Horn Gyuláról neveztek el. Ama bizonyos Gyulát számomra ismeretlen helyen nevelgették, és a következő évben ő lett a soros: levágták. Sokakkal ellentétben mostani miniszterelnökünk minapi kijelentése engem mégis megnyugtat.

A Rákosi-korszakban még a kormány hatáskörébe tartozott a disznóölés. Hatóságilag kellett engedélyeztetni, hogy a hátsó udvari ólban konyhai hulladékokkal táplált malacot ilyenkor, tél idején levághassák. Az engedélyt ritkán kapták meg a kérvényezők, ezért az úgynevezett feketevágások miatt több ezer kisembert és több száz böllért csuktak börtönbe. Itt még nem tartunk. Csupán ott, hogy a megperzselt disznó kormos oldalába írt üzenet kétségben hagy bennünket. Vajon a csupa nagybetűs mondat utolsó szava a pillanatnyilag első számú közellenségnek szánt amerikai-magyar üzletembert jelenti-e, vagy az épp sorra került háziállatot?