Visszatérnék Bruck András nagy visszhangot keltő Facebook-bejegyzésére. Az a benyomásom, hogy a neves közíró bármelyik irodalmi újságban megjelenhetne, mert írásai számot tarthatnak az érdeklődésre. Ő mégis egyre inkább a közösségi oldalt választja, valószínűleg azért, mert kevesebben olvassák ugyan, mint például egy hetilapban, de a gondolatait övező vita gyorsabb, élénkebb - azonnali visszajelzésként is felfogható.

Legutóbb például az immár világhírű francia író, Michel Houllebecq magyarul még meg nem jelent könyvéről tűnődött, és persze az itthoni közállapotok jutottak eszébe róla. Azért kedvelem a Bruck-okfejtéseket, mert miközben szívből utálja az Orbán-rendszert, a hibát nem föltétlenül a miniszterelnökben keresi, elvégre ő csak azt teszi, ami a lényege. Önkritikusan azt firtatja, hogy mi, értelmiségiek vajon mikor emeljük föl sejehajunkat a fotelből, és megyünk ki az utcára akár még tiltakozni is. Nem kíméli a „gyáva, betűgyilkos” szövegeinket sem, amelyek szerepet játszottak „a hazai sajtó összeomlásában”.

A visszacsatolás tehát azonnal megtörtént, és a bejegyzés alatt érdekes vita bontakozott ki. Majdnem tartalmas vita is lett belőle. Csakhogy a gyanútlan szerző tragikai vétséget követett el. Föltett egy fényképet Houllebecq-ről, akit úgy jellemzett, hogy „a külseje csöppet sincs összhangban a regényei minőségével, de ez végül is másodlagos”. Márpedig az egyik hozzászóló azt olvasta ki az idézetből, hogy a francia író rosszarcú. Kétségkívül előnytelen arcberendezéséről meglepően sokan fejtették ki az álláspontjukat. Már-már feledésbe merült, hogy Bruck András az utóbbi hetek legkeserűbb hangvételű publicisztikáját adta közre, digitális ismerősei ugyanis fontosabbnak találták Houllebecq ábrázatát, cifferblattját, fizimiskáját, pónemjét taglalni.

A jelenséggel gyakran szembesül az, aki a digitális sajtóban közöl. E sorok írója már régen tudomásul vette, hogy az álneves kommentelők képesek az adott téma sokadlagos mozzanatáról is késhegyig menő vitát folytatni. Vannak olyanok is, akik eleve azért szólnak hozzá, hogy a lényegről tereljék el a figyelmet, s ha ezért még pénzt is kapnak, akkor trollnak nevezzük őket. A Facebookon azonban teljes és általában igazi névvel szólnak hozzá, akiket mi engedünk közel az üzenőfalunkhoz. Föl sem ötlik, hogy digitális ismerőseink tudatosan teszik tönkre a vitát, mégsem ártana értelmiségi körökben, ha megtanulnánk végre érdemben vitatkozni.       

Vona miért nem bontja ki a valóság minden részletét? Két napja ezzel a címmel közöltem bejegyzést, amelyet 1800-an olvastak el. (Tavaly 807574-en olvasták a Médianaplót, a napi átlag 2212.) A kommentelők körében vita bontakozott ki.

Akadt olyan, aki fidesznyiknek nyilvánított. Közelebb járt volna az igazsághoz, ha baloldali értékrendű értelmiséginek vél, ám ebbéli minőségemben se törekedtem a jobboldali politikus lejáratására. E rovatban a politikusok retorikájával is foglalkozom, ezúttal a szavahihetőségüket vizsgáltam Vona egyik megnyilatkozása okán. Ugyanezt megtettem más (kormánypárti, baloldali és liberális) politikusokkal is, ezt bárki ellenőrizheti.

Voltak olyanok is, akik szerint meghamisítottam a Jobbik-elnök szavait. Felróttam ugyanis neki, hogy miközben 2012. június 28-an nem tartotta demokratikusnak a pártját, 2018. január 4-én már ezt válaszolta a Zsúrpubi.hu kérdésére, hogy „A Jobbik demokratikus párt-e?”: „Mindig is az volt.” Ellentmondást fedeztem föl, és idéztem egy Vona-mondatot, amidőn még ezt fejtegette: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.” Én biztosan nem hamisítottam, legföljebb az MTI, mert az idézetet így vezettem be: „A Magyar Távirati Iroda szerint.”

Az egyik kommentelő mellékelte az Origo.hu 2014. április 4-én keltezett interjúját, amelyben Vona mentegetőzött: „akkor szándékosan mondtam el ezt a mondatot, hogy kiprovokáljam, hogy a mondatnak az első felére is figyeljenek”. (Mármint arra, hogy a Jobbik nem kommunista, nem fasiszta és nem is nemzeti szocialista.) Csakhogy a két évvel későbbi magyarázkodásnál többre volna szükség. Szerencsére egy másik kommentelő a segítségünkre sietett, és föltette a világhálóra ama beszédet, amelyet Vona Gábor tartott az övéi előtt.

Kiderült belőle, hogy az állami hírügynökség sem hamisította meg a mondandóját, inkább tömörítette. Az inkriminált mondat így hangzott el a kommunistákra, a fasisztákra és a nemzeti szocialistákra vonatkozó utalás után: „De nagyon fontos, hogy jól értse mindenki: demokraták sem vagyunk”. Majd kitért arra, hogy azért nem demokratikus a pártja, mert Magyarországon a demokrácia lezüllött, ezért nem felel meg a Jobbik kívánalmainak. Ha tehát Vona Gábor 2012-ben megvonta pártjától a demokratikus jelzőt, akkor miért mondta 2018. január 4-én, hogy a Jobbik „mindig is” demokrata volt?           

A múlt év utolsó napján azon tűnődtem, vajon életben maradnak-e a hetilapok. Azt pedzegettem, hogy a digitális sajtó korában a napilap sorsa előbb-utóbb beteljesedik, a hetilap azonban akár virágzásnak is indulhat, feltéve, ha értelmezi (összefüggésbe helyezi) az online portálok folyamatosan özönlő híreit. Eme összefüggésben sokalltam az utolsó (december 21-i) és a január 4-i első szám közti, csaknem kéthetes szünetet. Mérsékelt derűlátásomat nem igazolták a fejlemények.

A közelben három bolthálózat működtet üzletet. Csütörtökön (január 4-én) az Aldiban nyomát se láttam a 168 Órának, a Magyar Narancsnak és a Heti Válasznak. Sebaj, talán majd az egy utcányira lévő, nemrégiben átadott Lidlben. Ott is csupán a bulvár hetilapok árválkodtak a polcon. Az utcánk végében van egy Spar, ahol némi szerencsével jártam, mert megérkezett a 168 Óra első száma Konrád György érdekes interjújával és néhány figyelemre méltó jegyzettel A másik két hetilap azonban sehol, noha korábban árulták őket. Mielőtt gyanakodni kezdtem volna, hogy a bolthálózat-tulajdonosok megegyeztek a kormánnyal az ellenzéki hetilapok kiszorításáról, ma reggel még egyszer próbálkoztam.

A Lehel-piaci aluljáróban található hírlapbolt polcán föl is fedeztem az Élet és Irodalom friss számát, de a színes hetilapok közül hiányzott a Magyar Narancs és a Heti Válasz. „Ne is keresse - mondta bosszúsan a negyven körüli, rokonszenves férfi elárusító -, csak a jövő héten jelennek meg.” Helyettem is ő fogalmazta meg a lényeget: „Hogy akarnak versenyezni a digitális sajtóval, ha három hétig az olvasók tájára se néznek?” Egy-két napot talán tévedett, ha ugyanis az első számuk január 11-én lát napvilágot, a tulajdonosok „csak” húsz napig pihentetik a szerkesztőket és az újságírókat.

Találgatom a szüneteltetés okát. A két hetilap-tulajdonos egymástól függetlenül ugyanarra a következtetésre jutott: munkatársaik elfáradtak az újságkészítésben, és a közelgő választási kampány előtt kijár még nekik az ejtőzés, lazulás, lustálkodás, pauzálás, szusszanás. Ehhez persze emberszeretőnek, jótékonynak kéne lenni, nem pedig tőkésnek. Van két másik lehetőség is. Az egyik az, hogy felmérték a helyzetet, és már nem akarnak versenyezni az online, folyamatosan hozzáférhető portálokkal. Olvasóikat tehát a hetilap majdani hiányához szoktatják. A másik lehetőség gyakorlatiasabb. Ha az újévben kevesebb szám jelenik meg, akkor kisebb lesz a veszteségük.

A digitális sajtó olvasója tobzódhat. E sorok írója például tizenhárom online portált helyezett el a számítógép-képernyő menüsorában. Talán hozzájuk kéne betűzni a Zsúrpubi.hu-t is. Szakmailag rendben van a tördelése, és mostanában mindig kecsegtet valami újdonsággal. Tegnap Vona Gáborral közölt egy terjedelmes interjút. S bár nem találtam az impresszumot, a sajtótermék adatait összefoglaló rovatot, a tévedés kockázata nélkül feltételezhető, hogy a szerkesztőség közel áll a Jobbik eszmevilágához. Elvégre a zsúrpubi kifejezést Orbán Viktor aggatta a Jobbik elnökére, és az emlékezetes országgyűlési szócsata lehetőséget teremtett a csúfondáros hangvételű fórum létrehozására.

Az interjúban hét figyelemre méltó mondat tűnt fel. Összehasonlításul: ha a Vonánál tapasztaltabb politikusok - például Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc - jó formában vannak, ugyanilyen terjedelemben tíz megjegyezhető mondatra képesek. Miközben érdeklődéssel adóztam a Jobbik miniszterelnök-jelöltjének, hirtelen elakadtam az olvasásban. Arra a kérdésre ugyanis, hogy „A Jobbik demokratikus párt-e?”, ezt találta mondani: „Mindig is az volt.” Nem szoktam ok nélkül firtatni a politikusok szavahihetőségét, mindazonáltal a rendszerváltás óta gyűjtöm a legjellemzőbb mondataikat, és beugrott, hogy mintha Vona Gábor nem bontotta volna ki a valóság minden részletét.

A hazugság eufemisztikus (enyhítő, szépítő) körülírása a 2006-ban még szocialista Gyurcsány Ferenc nevéhez fűződik. Pártja megnyerte az országgyűlési választást, az ígéretek megvalósítása helyett azonban megszorítások következtek. S hogy az idézendő textust elhelyezhessük a korabeli kontextusban, zárt körben már elhangzott az őszödi beszéd, de még nem szivárgott ki. E köztes helyzetben vallotta be Gyurcsány miniszterelnök: „A kampányban nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét.” (Népszabadság, 2006. június 28.) Van szakirodalma a politika és a hazugság viszontagságos kapcsolatának, ezúttal mégis beérem Vona Gábor 2012. január 28-án megjelent eszmefuttatásával. A Magyar Távirati Iroda szerint ezt mondta a pártjáról: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.”

Az akkori és a tegnapi gondolata között ellentmondás feszül. Vajon érdemes-e politikusként komolyan venni Vona Gábort, ha úgy került szembe hajdani önmagával, hogy elfelejtette feloldani (megmagyarázni) az ellentmondást?   

Fel-felróják az igényesebb hozzászólók, hogy nem moderálom a kommenteket. Okom van rá, hadd érzékeltessem egy friss példával.

Január elsején, 10.56-kor látott napvilágot a Miért (nem) ölték meg Hitlert egy párizsi moziban? című bejegyzésem a szilveszterkor tévében sugárzott Becstelen brigantyk című Tarantino-filmről. Az első hozzászólás 11.32-kor jelent meg, az utolsó ma reggel 9.35-kor, hetvenórányi kölcsönös gyalázkodás, mocskolódás, pocskondiázás után. Ketten gyömöszölték egymást. Egy Éhesló álnevű jobboldali és egy Netuddki álnevű baloldali troll. Rajtuk kívül más alig szólalt meg, az érdemben érvelők elmenekültek a bejegyzés alól.

A jobboldali troll „szerencsétlen mesügének” nevezte a baloldalit, egyszerűbben szólva lezsidózta. A baloldali troll pedig „narancskomcsinak” csúfolta a jobboldalit, aki maga is „komcsizik”. Éhesló 2007. június 10-én regisztrálta magát, azóta nulla bejegyzéssel és 25472 kommenttel vétette észre magát. Ha kimoderálom, akkor 51 másik álnevén szólal meg. 52-őt számoltam össze ugyanis néhány hete a törzslapján. Azóta nyilván kitiltották még néhány helyről, és újabb fedőnevekkel, úgynevezett kriptonimákkal gyarapította a portfólióját.

Netuddki szintén nullás bejegyző, de visszafogottságára jellemző, hogy 2009. január 16-a óta megelégedett 2003 kommenttel. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ő is a sokadik álnevét használja. Megfordult a fejemben az is, hogy talán azonos Éheslóval, és eljátssza a két politikai értékrend zsigeri, lebutított, kocsmai színvonalú összecsapását. Akár blogírásra is adhatták volna a fejüket, erre azonban egyikük sem vállalkozott. Beérik a bejegyzések kisajátításával, ellehetetlenítésével, az értelmesen érvelő hozzászólók elüldözésével. Ilyenkor ülnek tort a digitális talponálló törzsvendégei. Fröccsözés után betódulnak a digitális kávéházban üldögélő polgárok törzsasztalához, és beleköpnek a poharukba.

E rövid bejegyzésekben kerülöm az idegen szavakat, most azonban visszaolvasva az eddig leírtakat, feltűnt, hogy mégis efféléket használtam: blog, digitális, kriptonima, komment, mesüge, moderálás, portfólió, regisztrálás, troll. Lám, magyar szavakkal még akkor is nehéz a figyelemre méltó jelenséget érzékeltetni, ha némelyik kifejezés annyira beivódott a nyelvünkbe, hogy ragozzuk is. Íme, a digitális vitakultúra salakanyaga. Felhalmozódott az ablakunk alatt, és már ki sem látunk tőle.

Ilyenkor szoktam leltárt készíteni. Azt néztem meg, hogy a magamfajta digitális bevándorló, aki az írógépes világból települt át a számítástechnikai kultúrába, vajon miből tájékozódott a legutóbbi hét évben. Mérő eszközöm az ütős mondat, a vélemény megnyilvánulása, melynek minősége és mennyisége jelzi, hogy milyen munka folyik a szerkesztőségekben.

Orbán Viktor hatalomra jutásának évét, 2010-et azért nem vettem figyelembe, mert a fél esztendőből torz arányok jöttek volna ki. Kiderült viszont, hogy 2011-ben 143 médiumból próbáltam összeszedni a Lefülelt mondatok című válogatást, amelyet hetente készítek szerkesztőségi megrendelésre. 45 volt a papír alapúak száma, 23 az elektronikusoké (rádióké, televízióké) és 75 a digitálisaké. Ha a keletkezési sorrendből indulunk ki, akkor a két hagyományos médiumcsalád 68-cal volt jelen a tájékozódási tartományomban, és valamivel többel az online portálok sora. 68 aránylik a 75-höz, a régi és a feltörekvő médiumok egyensúlya még létezett.

Ahogy teltek az évek, úgy billent el az érzékeny libikóka. Tavaly a médiumok száma 106-ra csökkent, elsősorban a szerkesztőségek megszűnése következtében. Nevezhetjük ezt profiltisztításnak is, a lényegen azonban mit sem változtat: leginkább a papír alapú sajtó hadállásai szűntek meg, 2016. október 8-án például a Népszabadság, amely egyébként vezette az ütős mondatok mezőnyét. Tragikai vétsége, hogy képes volt a magyar társadalom mértékadó csoportosulásaiból összeszedni a legjellemzőbb információkat, majd azokat vesztére értelmezte is.

Ami pedig engem illet, 2017-ben 23 újságból tájékozódtam. A papír alapú médiumok száma tehát hét év alatt a felére csökkent. A rádióknál és televízióknál nem következett be lényeges változás a tájékozódási kultúrámban, a hajdani 23 csupán 18-ra esett vissza. Az online szerkesztőségeknél a 2011-es 75-höz képest a tavalyi 65 szintén elhanyagolható különbség. Annál érdekesebb, hogy eltűnt a hagyományos és a digitális médiumok egyensúlya, mert 41 régi szerkesztőség aránylik a 65 feltörekvőhöz.

Nem vettem észre, hogy egy papír alapú sajtóban nevelkedett, leginkább ahhoz értő digitális bevándorló tájékozódási gyakorlata ennyire megváltozott. Azért nem figyeltem föl a jelenségre, mert a hazai médiapiac átalakulása fokozatosan ment végbe. Kétségkívül a világszerte halódó papír alapú sajtó rovására, de nem függetlenül az Orbán-kormány véleménykorlátozó intézkedéseitől.      

Keresem a pártot, amelyre szavazhatnék a közelgő országgyűlési választáson. Egyelőre nem lelem, ezért tegnap megnéztem a legismertebb közösségi oldalt, hátha találok az év első napján nekem szóló üzenetet a miniszterelnökségre pályázó politikusoktól.

Szél Bernadett nem üzent. Karácsony Gergely utolsó bejegyzése 2017. október 29-i. Vona Gábor kétsornyi mondandójából a lényeg, hogy „2018 lehet a lázadás éve”, Gyurcsány Ferenc szintén kétsornyi üzenetéből a velő: „Hozzuk össze Magyarországot!” A jelenlegi kormányfőnek, Orbán Viktornak is csupán karácsonyi közleményre telt a szókincséből. Vezető politikusaink vagy nem használták ki a Facebook-ban rejlő lehetőséget, vagy kihasználták ugyan, de kampány-óvatosságból előre gyártott jelmondatra kárhoztatták magukat. Nyilvános gondolkodásnak, amely értelmiségire emlékeztető tűnődésnek vélhető, nyoma sincs. Kínosan vigyáznak arra, nehogy néhány hét múlva a fejükre olvashassunk olyasmit, amit most óvatlanul kikottyantottak.

Van viszont ezer digitális ismerősöm a közösségi oldalon, közülük az egyik továbbgondolásra ingerlő bejegyzéssel vétette észre magát. Idestova négy évtizede ismerem. Katona Éva, az ÉS legendás rovatvezetője mutatta be, mondván, hogy legföljebb negyedévenként közölhet tőle riportot, lát azonban benne publicisztikai adottságot, és nálam gyakrabban jelenhetne meg. Bruck András bedolgozta magát a publicisztikai rovatba, aztán eltűnt a szemem elől. New Yorkban kötött ki, és ottani kiábrándultságáról írt egy ígéretes regényt. A rendszerváltás után, újra itthon már nem futottunk össze, holott tegnapi soraiból arra következtetek, hogy a közelben lakik.

Olykor megfordul a West End üzletközpontban, ahol a lófráló fiatalok, mint hajdanában a szüleik „puha diktatúrában élnek, csak a ketrec kényelmesebb és nyitható”. Aki pedig csukja vagy nyitja, „Most itt ül a nyakunkon, mint egy óriási daganat.” Nem kétséges, hogy kire gondol, bár nem írja le a nevét. Epésen, fanyarul, kesernyésen, zsörtölődve fejtegeti, hogy „A szavaknak, amelyeknek máshol van értelmük, itt nincs.” Az a benyomásom, hogy az ő szavainak van, mert képes árnyaltan kifejezni a rossz közérzetét. Ha végignézek a közírók nem túl népes mezőnyén, nála kíméletlenebbül senki sem láttatja a hazai valóságot.

Nem vagyok annyira borúlátó, mint ő, de lehet, hogy mégis neki van igaza. El is határoztam, hogy tavasszal olyan párthoz húzom be az ikszet, amelyben nincsenek politikusok.         

Az egyik kereskedelmi tévé alcsatornája tegnap 21 órakor kezdte sugározni a Becstelen brigantykat. A vetítés 0 óra 30 perckor fejeződött be. Tarantino rendezése azonban „csak” 2 óra 33 percnyi. Az öt fejezetre tagolt filmet ötször szakította meg hirdetési blokk. Úgy fejeztem be a régi és kezdtem az új esztendőt, hogy unalmas reklámokat néztem figyelemre méltó filmrészletek között.

A mese hol volttal, hol nem volttal indult, sőt a rendező alkalmazott egy narrátort is, és olykor nyíllal meg betűkkel jelezte, hogy mit és kiket látunk. Ha 1944-ben az Angliából érkezett amerikai kommandónak egy párizsi moziban sikerült volna megölnie Hitlert, Göringet, Goebbelst és Bormannt, a Führert és bizalmi embereit, akkor a világháború hónapokkal korábban végződhetett volna. A sors iróniája, hogy Tarantino meséje nem nélkülözi a történelmi valóságot.

A CIA jogelődje, az OSS (az amerikai hadsereg titkosszolgálata) azt találta ki, hogy össze kéne szedni a németek megszállta Európából érkezett zsidó fiatalokat. Alkalmasak volnának arra, hogy otthon maradt és talán már nem is élő rokonaik miatt bosszút álljanak a nácikon. Kiképezték őket kézifegyverek használatára, az éjszakai harcra, az ejtőernyős ugrásra, a zárnyitásra és a rádiózásra is. Belőlük Tarantino kilenctagú kommandót állított össze, közülük a film végére ketten maradtak életben. Ilyen arányú volt az OSS-különítmények vesztesége is. Az élve maradtakat az amerikai hadvezetés a háború után is felhasználta.

A harcedzett veteránok kutatták föl, szedték össze, és szállították haza a háborús bűnösöket. A magyar kommandóból ismerjük a parancsnokot, Martin Himler Márton őrnagyot (civilben ügyvédet), Granville főhadnagyot (a pesti Odeon-kávéház tulajdonosának, Grósz-papának a szőrmekereskedő fiát), George Gerbner György hadnagyot (aki médiatudósként világhírre tett szert), Knight hadnagyot (Herzog-Herczeg Bélát), valamint Nemes Jánost és Ecséry Miklóst. Ha Tarantino nem rendezi meg a Becstelen brigatykat, föl sem ötlik, hogy a jól elmesélt, de a történelmi valóságtól elrugaszkodott film alapja létezett.

A hajdani filmkritikus beszél belőlem, amikor azon tűnődöm, hogy a bírósági elszámoltatás előkészítőiről millyen filmet lehetne készíteni Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában, Németországban, Ausztriában, Szlovéniában, Jugoszláviában, Csehországban-Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában, a balti államokban és Magyarországon is. A második világháborút túlélt kommandósokból mindegyikbe jutott egy-egy kutató és szállító brigád.                  

Kollégámmal sokat beszélgetünk. Tegnap azt kérdezte, vajon hogyan látom közös szenvedélyünk, a papír alapú sajtó jövőjét. Nem vagyok annyira borúlátó, mint ő. Bár vele együtt gondolom, hogy a digitalizáció korában a napilap belátható időn belül megszűnik. Egyre inkább az a benyomásom, hogy már most is képtelen lépést tartani a nem is annyira napra, mint inkább órára, sőt percre kész online sajtóval. A hetilap viszont nemcsak életben marad, hanem akár még virágzásnak is indulhat. De nem föltétlenül úgy, ahogy Magyarországon csinálják.

Nálunk a régi, jól bejáratott márka dívik. Van már neki online kiadása is, ezt azonban a kiadó alárendeli a papírra nyomtatott változatnak. Ebből mindenféle bonyodalmak származnak, amelyekkel most nem terhelném a Médianapló olvasóit. A lényeg ugyanis az, hogy tőlünk nyugatra merőben más felfogás kezd körvonalazódni. Ott nem a papír alapú hetilapnak van digitális változata, hanem a napilap helyett működtetett portálnak van, még inkább lesz papír alapú (válogatott, bővített, frissített) heti melléklete. Eme ideáltípushoz nálunk a HVG áll a legközelebb, bár az ő munkatársai sem úszták meg konfliktusok nélkül a régi és az új szerkesztőség egybenyitását - a hvg.hu érzékelhető elsőbbségével.

Hetilapos évtizedeimet dobnám a sutba, ha nem venném észre, hogy a többi is keresi a megújulás lehetőségeit. Mindazonáltal a hávégések kiszenvedett gyakorlatáig még nem jutottak el. Közeli példa a karácsony és újév közti szünet. December 21-én, 22-én és 23-án természetesen megvettem az összevont 51-52. számokat. Élvezkedtem a csakugyan válogatott tárcákon, verseken és a búcsúzó esztendőt áttekintő publicisztikákon. Aztán jött a karácsony utáni hét, amely ma fejeződik be. S mert szombaton szokott megjelenni a Vasárnapi Hírek, tegnap a boltban reflexszerűen kifizettem érte a 445 forintot. Csak itthon vettem észre, hogy ugyanezt a lapszámot egy hete már olvastam. A figyelmetlenségért csupán magamat hibáztathatom, a jelenség pedig tűnődésre késztet.

Miközben a hetilapok nem jelentek meg a két ünnep között, a portálok magasabb fokozatba kapcsoltak. A véleményekben dúskáló hvg.hu mellett például a 24.hu, a nemrégiben alapított FüHü.hu és Zoom.hu jobbnál jobb interjúkkal vétették észre magukat. A hetilapok munkatársai megérdemlik persze a legalább tíznapos szabadságot - a következő szám január 4-e táján lát napvilágot -, a digitális sajtó azonban benyomult az ünnepi résbe. És bizony nem tágít.          

Pápai Gábor karikatúrái a Népszava Vélemény-rovatában szoktak megjelenni. A mai számban nincs rajza, a helyén fénykép látott napvilágot. Csak tán nem? Gábort nemcsak azért becsülöm, mert Léphaft Pál mellett a legjobb politikai karikaturista. Azért is közel áll hozzám, mert az egyik könyvemet ő illusztrálta. Most azonban mintha tragikai vétséget követett volna el.

Tegnap ezt jegyezte föl a digitális naplójába: „A mi oligarchánk nyers üzleti érdekből összesorosozta a baloldal egyetlen, 150 éves napilapját.” A Népszava „csak” a 145. évét tapossa, ez azonban mellékes. A lényeg, hogy a szerző minősítette Puch László üzletpolitikáját. Bátor tett, remélem, a karikatúra mellőzése nem a válasz rá. Az előzmény egyébként az, hogy az országgyűlés december 12-én határozatot fogadott el az Európai Unió bevándorlás-politikájáról. A baloldali ellenzék immár csakugyan egyetlen napilapja pedig rendszeresen közli a velejéig hazug szöveget, amely ráadásul ütközik a szerkesztőség szellemiségével.

Azzal például, hogy a gazdaságra szakosodott munkatársak épp rászálltak Kósa Lajos Fidesz-politikus üzleti ügyeire. Van persze magyarázat az ellentmondásra. Több mint két évtizede írta Tamás Ervin, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese: „A hirdetők nem lapot vesznek, csak helyet a lapban.” (1996. augusztus 3.) Azóta menlevél a kiadóhivatalok számára, hogy a szerkesztőség értékrendjével ellenkező reklámokat közöljenek, ha abból anyagi hasznuk származik. Csakhogy a szintén Puch-portfólióhoz tartozó Vasárnapi Hírek főszerkesztője már lemondott, mert nem értett egyet a tulajdonos „nyers üzleti érdekével”: az országgyűlési határozat megjelentetésével.

Tisztelem Kertész Annát a döntéséért, a Népszava főszerkesztőjét, Horváth Gábort viszont nem ítélem el, mert a helyén maradt. Más a helyzetük, az utóbbinak van még egy jelzője, a megbízott. A tulajdonostól nem kapta meg a teljes bizalmat, a felelősségkör korlátozása alighanem az anyagi ügyekre, például a hirdetéspolitikára vonatkozik. A hvg.hu nemrégiben megnézte a sajtó hirdetési bevételeit. Kiderült, hogy Puch László volt MSZP-kincstárnok cége a reklámpénzek 56 százalékára állami forrásból tett szert. Ha a belső arányokat vesszük szemügyre, a Népszava 56, a Vasárnapi Hírek 42, a Szabad Föld pedig 25 százaléknyit könyvelhet el. Az ellenzéki sajtó másik hálózatából, a Simicska Lajoshoz tartozó Magyar Nemzetet öt, a Heti Választ négyszázaléknyi mértékben „támogatta” az állampárt.