Amikor a tegnapi bejegyzés címébe írtam a selyemzsinórt, még nem tudtam, hogy Varga Istvánnak van egy eposzi jelzője. A sors iróniája, hogy nem a politikai ellenfeleitől származik, hanem állítólag Antall Józseftől. A miniszterelnöknek egy MDF-en belüli vitában nem jutott eszébe a keresztneve, ezért „akasztós Vargának” nevezte. Arra utalt, hogy az orosházi ügyvéd szerepet vállalt a Kádár-korszak politikusait elszámoltató törvényjavaslat népszerűsítésében. Ha ezt huszonnégy órával korábban tudtam volna, a selyemzsinórt aligha írom bele a címbe.

Ettől persze a kérdés még kérdés marad: vajon miért mondott le a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke négy órával azután, hogy a YouTube révén az országos nyilvánosság elé került a békéscsabai tévének adott interjúja? Azóta több figyelemre méltó értelmezés jelent meg arról, hogy nem is önszántából mondott le a kormánypárti médiahálózat irányításáról és a vele járó jövedelemről. Most sem tudok sokkal többet a kiakolbólítás, kiebrudalás, kigolyózás, kipenderítés, kirúgás okáról, mégis próbálom tovább gondolni a helyzetet. Sokat foglalkoztam ugyanis a Fidesz nyilvánosságszemléletével, amelyből kirajzolódik, hogy Orbán Viktor pártja mindig fontosnak tartotta a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. De korántsem az ellenőrző funkcióját hangsúlyozta, inkább a hatalmi eszköz jellegét.

Ebbe belefér, hogy a hálózatba szervezett szerkesztőségek állami stafírungjából telik a „keresztény, nemzeti, konzervatív” újságírók képzésére és felzárkóztatására. Nem illik azonban a járulékos elemnek tekintett sajtómunkások szakmai színvonaláról beszámolni a nyilvánosság fórumain. Varga István nem a legélesebb kés a fiókban, és voltaképpen nem tett mást, mint kikotyogta azt, amit a kormánypártok folyosóin hallott a hatalmat gyakorlóktól. Miközben a legszűkebb elit tagjai politikai fogyóeszköznek vélik a frontharcos-újságírókat, jól megírt könyveket és publicisztikákat olvasnak, jól elkészített műsorokat néznek a másik oldaltól. Mindazonáltal van annyi eszük, hogy médiafogyasztási szokásaikat nem kürtölik országgá-világgá.

Újságíróként elég sok interjút készítettem a Kádár-korszak közéleti személyiségeivel. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanezzel a nyilvánosságszemlélettel szembesültem, és akkor is akadtak néhányan, akik kibeszéltek a kórusból. Legföljebb a hatalomnak nem volt már elég ereje ahhoz, hogy megkérje őket a lemondásra.          

Az interjú párbaj. Az újságíró akkor veszít, ha beszélgetőpartnere rákényszeríti az akaratát. De ha alaposan felkészül legalább az első kérdésre, kezében van a kezdeményezés, a győzelem esélye. Tegnap a Behír nevű békéscsabai médiaholdinghoz tartozó tévécsatorna műsorvezetője, Zámbori Eszter ezzel fogadta a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, rövidítve a KESMA kuratóriumi elnökét: „Milyen célok alapján alapították az alapítványt?”

Dr. Varga István orosházi ügyvéd tizenhét percnyi mondandóját úgy foglalnám össze, hogy a keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást szeretné az ellenzéki újságírás színvonalára emelni. Ez viszont már szó szerint idézhető tőle: „Ebben a pillanatban ennek az oldalnak nincs komoly sajtója.” Ezt is megállapította: „Igényes, jó tollú újságírókat a másik oldalon látok.” S hogy példákkal is érzékeltesse médiafogyasztási szokásait, kifejtette, hogy reggelenként a napilapok közül elsőként a Népszavát olvassa, a portálok között az Indexet részesíti előnyben az Origóval szemben, a hetilapok közül pedig az Élet és Irodalmat meg a Magyar Narancsot említette.

Varga doktor idestova harminc éve forgolódik pártok közelében. Ennek körülbelül a felét a parlament épületében töltötte, igazán tudhatná, hogy mivel jár a keresetlen őszinteség. De mondott még mást is, amelyen már nem a vele egy táborban lévők ütköztek meg, hanem e sorok írója. Például ezt: „Vannak médiák, akik úgy döntöttek…” Jobb- és baloldali politikustársai dicséretes fejlődésen mentek keresztül, Három évtized alatt eljutottak odáig, hogy a médium többes számát, a médiát már nem fokozzák tovább. A médiakuratórium elnöke mégis maradt a többes szám többes számánál.

Ezen azért nem csodálkozom, mert már az alapítvány nevében is garázdálkodott a szakszerűtlenség. Az a fránya sajtó ugyanis a média szerves része, a keletkezés sorrendjében a rádióval, a televízióval és az internettel együtt. Ehhez képest elhanyagolható, hogy a fogalmi jellegű „médiákat” nem illik az „akik” vonatkozó névmással helyettesíteni. Kérdés persze, vajon a KESMA-kuratórium elnökét miért menesztették? Azért-e, mert alábecsülte, fitymálta, kicsinyelte, leszólta, semmibe vette a kormánypárti újságírók és szerkesztőségek szakmai felkészültségét? Vagy azért, mert a fanyalgás közben bebizonyította, hogy fogalma sincs a médiáról?

Az őszinteségét egyébként méltányolom.        

Nem várhattuk, hogy a Hogyan építsük újjá a vidéki nyilvánosságot? című szakmai tanácskozáson egy csapásra megoldjuk a helyi újságok finanszírozási gondjait. Ezért nem is csalódhattam az elhangzottakban. A hozzászólók sok figyelemre méltó javaslatot mondtak el, amelyek arra ösztönöznek, hogy fölmelegítsek egy régi ötletet.

A közönség soraiban megláttam Varju Lászlót, a Demokratikus Koalíció alelnökét, akiről eszembe jutott, hogy e közösségi fórumon a Horn Gyula Szolidaritási Alap rejtélyes tevékenységéről tűnődtem. Az MSZP elnöke, Tóth Bertalan ugyanis fölajánlotta, hogy a szocialista országgyűlési képviselők a fizetésemelésükből származó különbözetet karitatív célra fordítják, havonta fejenként körülbelül kétszázezer forintot. Igazán kár, hogy a részletekről elfelejtett tájékoztatni bennünket. Akár a pártirodák karbantartására szánta, akár az éhezők megsegítésére, mindkét lehetőség megnyugtató volna.

Szakmai okból kifolyólag mégis annak örülnék leginkább, ha a két félév alatt összegyűlt huszonnégymillió forintból a független sajtót próbálná az MSZP életben tartani. A DK-s politikus látványa eme elképzelés kitágítására sarkall. Vajon mi volna, ha a tavaly december óta a kormány ellen összefogó parlamenti kisebbség anyagilag támogatná az alternatív nyilvánosságot? Méghozzá azért, hogy végre helyzetbe hozza a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványba tömörített tizennyolc megyei és egy városi napilap árnyékában tengődő vidéki sajtót.

A parlamentben hatvanöt ellenzéki képviselő van. Ők tavaly nyáron szintén megszavazták, hogy 748 ezer forintról 948 ezerre emelkedjen a fizetésük. Különféle pótlékokkal akár a dupláját is megkaphatják, ezért feltételezhető róluk, hogy  könnyebben mondanának le ama bizonyos kétszázezer forintról. Ez havonta tizenhárommilliót tenne ki, évente pedig 156 milliót. Az összeg körülbelül annyi, amennyiből az amerikai külügyminisztérium támogatta volna a vidéki nyilvánosságot, ha nem szívja vissza a pályázatot arra hivatkozva, hogy nem akarja az országgyűlési választás kampányát befolyásolni. Ennyi pénzből kijönne néhány jobb sorsra érdemes szerkesztőség.

A képzeletem talán nem is rugaszkodott el túlzottan a valóságtól. Ha abból indulunk ki, hogy az ellenzéki politikusok állandóan panaszkodnak a médiafelület hiányára, akkor íme, itt a lehetőség, hogy legalább a vidéki Magyarországon megszólalási lehetőségeket teremtsenek maguknak.              

Nem árt rögzíteni, hogy 2019. február 2-án Budapesten négyórás konferenciát rendeztek. A címe Hogyan építsük újjá a vidéki nyilvánosságot? volt. Mintegy százhúszan vettek részt rajta az ország különböző részeiből. A három előadás egyikét Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester tartotta. A tavaly február 25-én lezajlott időközi választás óta nagy hírre tett szert, most pedig a Mindenki Magyarországa Mozgalom elnökeként szólalt meg.

Úgy harangozták be, hogy „a helyi nyilvánosság megújulási lehetőségeiről” fejti ki az álláspontját. Ehhez képest szabványszöveget adott elő, amelyet valószínűleg sokszor mondott el lakossági fórumokon, mert gyorsan és rutinosan beszélt. S hogy a politikai generálszósz ízletesebb legyen, a gondolatmenetébe néha beleszőtte a nyilvánosság kifejezést is. Kár, hogy elfelejtett alkalmazkodni a helyzethez meg a témához, és elvárta, hogy a túlnyomórészt újságírókból álló közönség alkalmazkodjon hozzá. A diszkrét üvegpohár-kocogtatásra sem állt le. Tíz perccel túlbeszélte a kiszabott időkeretet, majd összecsomagolta a holmiját, és elhúzta a csíkot.

Föl sem ötlött benne, hogy beüljön valamelyik szekcióba, és meghallgassa, vajon azok a fránya szakemberek mit mondanak a helyi nyilvánosság megújulási lehetőségeiről. Le sem tagadhatná, hogy országos döntéshozónak készül. Vérbeli politikusnak ígérkezik. Pedig a vitatkozók érdekes helyzetképet vázoltak az újságpapírral dolgozó szerkesztőségekről, az online és a közösségi sajtóról, valamint a finanszírozási gondokról. Néhány mondatot föl is jegyeztem, mert még akkor is figyelemre méltóak, ha keverednek bennük az országos és a helyi mozzanatok.

Például ezt: „Aki közszereplő, ne gyártsa a híreket, hanem szerepeljen bennük.” Vagy ezt: „A társadalom ingerküszöbét két téma lépte át, az O1G és a Gundel menükártyája.” Ezt is: „Az online sajtót alacsony olvasottság és csekély újságírói teljesítmény jellemzi.” Meg ezt is: „Támogatás csak az olvasóktól várható.”  Ennek közmondásos változata pedig ez: „Sűrű fillér, ritka forint.” S amit egyszer külön végig kéne gondolni: „A politikában nincs kopirájt.”

A konferencia kezdeményezője, L. László János ama kérdéssel zárta a nyilvánosság állapotáról hiteles képet adó tanácskozást, hogy miért éppen Budapesten beszéltük meg a vidéki nyilvánosság helyzetét. Ennél fontosabbnak tartom, hogy végre volt ilyen tanácskozás. Beérem az ígérettel, hogy folytatása következik - talán már nem is a fővárosban.            

Az alternatív sajtóról tartandó konferencia kezdeményezője, L. László János fölkért egy ötperces kiselőadásra. A lelkemre kötötte azonban, hogy a múlt helyett inkább a jövőről beszéljek. Oké, de mielőtt elindulnék a tanácskozás színhelyére, egy iparági szakszervezet fővárosi székházába, kiírom magamból a múltat, amely mintha ismételné önmagát.

Az országgyűlés 1986-ban elfogadta a sajtótörvényt. Végre lehetőség nyílt arra, hogy az MSZMP mellett más szervezetek is saját nyilvánosságra tegyenek szert. A törvényalkotók leginkább az egyetlen párttól elkülönülő állami szervekre gondoltak, amelyek éltek is a lehetőséggel. A tanácselnökök például egymás után alapították az önkormányzati újságokat. Csakhogy a sajtóban fantáziát láttak a téeszek, a kisipari szövetkezetek, azaz a félig-meddig már magántulajdonban lévő vállalkozások is. Összeadtak néhány millió forintot, hogy megteremthessék a Hírlapkiadó Vállalatba tömörített és 1,2 millió példányban megjelent megyei napilapok konkurenciáját.

Ösztönzésükre újságírók váltak ki a megyei sajtó kötelékéből, és arra szövetkeztek, hogy helyi lapot hozzanak létre. Ahhoz nem lett elég pénz, hogy a megyei napilapnak napilap-konkurenciát támasszanak, a hetilapra azonban összegyűlt a tőke. Mozgásba lendült a vidéki sajtó, mert a fürge, híréhes konkurencia kiszabadította politikai beidegződéseiből a megyei napilapokat is. Utóbbiak kalandos körülmények között kerültek külföldi cégek tulajdonába, és az alternatív újságok következő évtizede a velük való gyürkőzéssel telt el. S bár sok helyi lap tűnt el a süllyesztőben, a vidéki sajtó rég nem látott virágzásba kezdett.

Ekkor (1997-ben) határoztuk el a MÚOSZ helyi lapol szakosztályában, hogy országos tanácskozást szervezünk a Nógrád megyei Pásztón. Müllner Jenővel és Kleer Lászlóval hármasban meghánytuk-vetettük a helyzetet, és rájöttünk, hogy a lapszerkesztőknek nem ismerjük a címét. A belügyminisztériumi lista alapján levelet írtunk mintegy százötven polgármesternek, és megkértük őket, hogy továbbítsák meghívónkat a helyi lap főszerkesztőjének. Nos, több településvezető tette tiszteletét Pásztón, mint szerkesztő. A polgármestereket érdekelte a sajtó - mint hatalmi eszköz.

Akkor még a digitális sajtó csecsemőcipőben tipegett. Most burjánzik. A Hírlapkiadó Vállalat pedig újra megalakult. Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány néven fogja össze a mintegy 400 ezernyi példányban megjelenő megyei napilapokat. Vajon hogyan lehetne nekik konkurenciát támasztani?

Holnap lesz a Hogyan szervezzük újjá a vidéki nyilvánosságot? című tanácskozás. Már most száznál többen jelentették be a részvételi szándékukat. A meghívót fogalmazók alternatív nyilvánosságról írnak. A latin szó a másikat jelenti, nyilvánvaló, hogy annak az ellenkezőjét kéne végiggondolni, amit a hatalmon lévők művelnek. Ők szűkítik a nyilvánosságot, a holnap tanácskozók bővíteni szeretnék. Kérdés persze, hogy amit alternatív nyilvánosságnak neveznek a szervezők, azt lehet-é ellenzékinek mondani?

A rendszerváltás előtti években az első (hivatalos) nyilvánosságban nem lehetett leírni azt a jelzőt, hogy ellenzéki. Helyette a kormányzati boszorkánykonyhában kitalálták: ha már az ellenzéki megnyilvánulások nem hallgathatók agyon, legyenek inkább alternatívok. A Magyar Távirati Iroda keretein belül megalapították az OS-t, az Országos Sajtószolgálatot, amelynek alternatív híreit elkülönítették az MTI-információktól. A holnapi tanácskozás szervezői akár ezt a címet is adhatták volna az összejövetelnek: A vidéki Magyarországon hogyan szervezzük újjá az ellenzéki nyilvánosságot? De vajon kik számítanak ellenzékinek a nyilvánosság képviselői közül?

Az a benyomásom, hogy nemcsak a baloldali és/vagy liberális értékrendű újságírók. Ama konzervatív és/vagy jobboldali értékrendű újságírók is, akik megunták, hogy az Orbán-kormány szisztematikusan korlátozza a nyilvánosságot. Ők talán még rosszabbul is jártak, mint a baloldali-liberális szerkesztőségekben dolgozók. Az utóbbiaknak csurran-cseppen az állami hirdetésekből, az engedetlen redakciókat azonban úgy megbüntette a hatalom, hogy attól koldulnak. Erről árulkodik a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Heti Válasz sorsa, valamint a romjaikon megjelenő Magyar Hang és Válaszonline.hu megannyi nehézsége. Őket Orbánék árulóknak, sőt hazaárulóknak tekintik, a másik oldalon lévő újságírókat „csak” ellenségnek.

Ami pedig a vidéki nyilvánosságot illeti, amidőn a kormány bizalmi embereivel fölvásároltatta a megyei napilapokat, a szerkesztőségekből nem a Kádár-rendszerben is aktív újságírókat távolíttatta el (ők már nyugdíjban vannak). Inkább a középkorú újságírókat, akik cikkeikben, lapvezetési gyakorlatukban 2010 előtt is visszaverték a hatalmon lévők nyilvánosságkorlátozó intézkedéseit. Mert akkor is voltak ilyen elképzelések, amelyeket a második és a harmadik Orbán-kormány fejlesztett tökélyre. A negyedik csupán betetőzné a nyilvánosság szűkítését, ennek az ellenszerét kéne holnap végiggondolni.        

A nyilvánosság fórumai többet foglalkoztak a 2019. január 20-án elhunyt Andyval, mint az 1919. január 27-én, épp száz esztendeje meghalt Adyval. A különbség csak egy betű, ráadásul Vajna András György filmügyi kormánybiztos posztumusz díszpolgár lett Kisvárdán, bár a szabolcsi kisváros hírességei között még csak nem is említették. Csakhogy ő az Amerikából való hazatelepülése után fölfedezte az érzelmi szálakat. Anyai nagyszülei Kisvárdán éltek, és a gyerekkorában gyakran látogatta meg őket.

Nemcsak a filmekhez értett, hanem a pénzcsináláshoz is. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az érzelmi szálak mögött üzleti számítás is rejlett. Egy Seszták Miklós nevű ügyvéd, akiből néhány évre fejlesztési miniszter lett Orbán Viktor kormányában, lokálpatriótaként hirdette meg a Várfürdő-projektet, amelyre eddig körülbelül hárommilliárd forintot áldozott a kormány. De kerülhet még többe is a vízimozi, a vizes dodzsem, a kísértetkastély és a kalózjáték, egyszóval a szabolcsi Disneyland. Üzemeltetőnek bizonyára eszményi lett volna Vajna valamelyik cége, és talán még most, a halála után sem teljesen kilátástalan az úgynevezett Cinemaqua sorsa. A terv megvalósulása legyen a jövő titka, maradnék inkább a nagyszülőknél.

Csupán annyit tudok róluk, hogy Andy Vajna mamáját Korda Klárának hívták, és nyomát A kisvárdai zsidóság története című könyvben kéne keresni. 1998-ban írta Néző István helytörténész, akit egyébként vizsgáztattam médiapolitikából a nyíregyházi főiskolán (kiválóan felelt). A szép kiállítású kötetből olyan település képe bontakozik ki, ahol a mintegy tizenötezer lakosból csaknem négyezer volt a zsidó. Kereskedelemből, kézműiparból, például nyomdászatból éltek, értelmiségi szakmákat is műveltek. Voltaképpen ők alkották Kisvárda polgárságát. A magyar állam csendőrei és vasutasai 1944. május 29-én vagonírozták be őket. Csak azért nem írom, hogy Auschwitz után írmagjuk se maradt, mert a szintén 1944-ben, de Budapesten született Vajna-fiú aligha látogathatta volna meg a nagyszüleit, mielőtt 1956-ban disszidált volna Amerikába.

Az már a magyar sajtótörténet lábjegyzete, hogy a két világháború közt Kisvárdán három napilap látott napvilágot. Néző István idéz is a könyvében egy furcsa bocsánatkérést: „Lapunk e heti száma a nyomdaszemélyzet vallási ünnepe miatt egy nappal előbb, s ezen okok miatt csak négy oldalon jelenik meg.” (Felsőszabolcs 1929/18.) A szövegkörnyezetből kiviláglik, hogy a nyomdászok Pészachot ünnepeltek.

Beírtam a keresőbe, hogy Horn Gyula Szolidaritási Alap. Az MSZP.hu-n két cím gyermekalapítványra utalt, és a harmadik sem hozható összefüggésbe a hajdani pártelnök nevével. Találtam azonban egy információt arról, hogy január 27-én a Kéretlen Figyelem Egyesület és a Segíts a rászorulókon Facebook-csoport százötven éhes debrecenit látott vendégül. Az MSZP választókerületi vezetője megköszönte két albán pékségnek a töltött káposztához küldött kenyeret. E szövegben sem volt nyoma a Hornról elnevezett alapnak.

A történet tavaly nyárra nyúlik vissza. Ahogy Majtényi László alkotmányjogász, az ellenzék volt köztársasági elnökjelöltje összegezte: „Ez az az ellenzék, amelyiknek az első dolga volt, hogy a saját fizetésemelését megszavazza.” (atv.hu, 2019. január 18.) A különbözet képviselőnként kétszázezer forintra rúgott. Az MSZP úgy próbálta elejét venni a kínos kérdéseknek, hogy létrehozta a Horn Gyula Szolidaritási Alapot, majd a párt harmincadik születésnapján meghirdette, hogy pályázatot ír ki az összegyűlt tizenkétmillió forint felhasználására. A 24.hu később érdeklődött a pénz sorsáról, választ azonban nem kapott. Annyit azért megtudtam, hogy lesz egy második pályázat is, amelyet 2019 első félévében hirdet meg az MSZP. Egy hónap már eltelt az újévből, de a szolidaritási alapról még nincs hír. Itt tartunk most.            

A legutóbbi fél évben szóba került, hogy mire lehetne fordítani a képviselői fizetésemelés összegét. Elhangzott, megjelent, hogy a vidéki pártirodák működtetésére, a rászorulók étkeztetésére és a kormánytól független sajtóra. A pártirodákra nincs rálátásom. A szolidaritási alaphoz köthető karitatív akcióknak nincs nyomuk a világhálón. De ha sikerült is megszervezni őket, rossz fényt vet a párt kommunikációjára, hogy nem sikerült nyilvánosságot kölcsönözni nekik. Elképzelhető persze, hogy azért nem, mert beszűkültek az MSZP lehetőségei az államosított nyilvánosság fórumain. Eggyel több ok arra, hogy az első pályázatra szánt tizenkétmilliót, vagy a másodikra felgyülemlett összeget ama újságíróknak adja, akik alternatív újságokat, portálokat tartanak fent.

Tengődnek, jól jönne nekik az anyagi támogatás. Ha például az MSZP elnöke február 2-án, szombaton elzarándokolna az alternatív sajtó Budapesten megrendezendő országos tanácskozására, akár be is jelenthetné, hogy nem sunnyogták el azt a fránya pénzt, hanem a független médiumoknak szánják.

A jobb érzésű hozzászólók azt javasolták, hogy legyintsek rá, mert csak provokál. Engem mégis érdekelt az úgynevezett fikakultúra, melynek Maxwal bircaman az egyik zászlóvivője. Állítólag Marinov Ivánnak hívják, csakhogy a szakmánkban van egy azonos nevű újságíró, komoly cikkek szerzője egy tekintélyes hetilapban, mellesleg pedig működteti az Urban Legends című ismeretterjesztő, tudománytalan furcsaságokat leleplező blogot is. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az említett kommentelő nemcsak a nevét csente el, hanem egy hasonló küllemű, de silányabb tartalmú blogot is a mintájára hozott létre.

Már a kettős tapadás is gyanakvásra ad okot, a jelenséget pszichiáternek kéne elemezni. Néhány napja jött még hozzájuk egy kijelentés: ama bizonyos megtévesztő úr kommentelte az egyik bejegyzésemet, és a sorait ezzel a némileg átalakított megnevezéssel adta közre január 25-én: „Maxwal bircaman közíró”. A közlendője érdektelen volt, a ’közíró’ kifejezés azonban figyelemre méltó. A múlt század harmincas éveiben két magyar publicista kezdte egymástól függetlenül használni, Bálint György Budapesten, Balogh Edgár pedig Kolozsvárott.

Az előbbi munkaszolgálatosként pusztult el a Don-kanyarban. Az utóbbi túlélte a második világháborút, és „csak” a negyvenes évek végén börtönözték be, majd szabadulása után a publicisztika professzora lett a kolozsvári egyetemen. Ebbéli minőségében dolgozta ki a közíróság ismérveit. Bálint György és a maga pályafutásából okulva azokat a publicistákat nevezte közírónak, akik írószemmel látják a világot, de nem szépirodalmi műfajokban alkotnak. Akárhogy is nézem, Maxwal bircaman nem ez a típus. Ezt meg is jegyeztem január 25-én, azt firtatván, vajon tisztában van-e a sajtótörténeti előzményekkel. Öntudatosan válaszolta: „Igen, tudom, közíró vagyok.” 

Erről ugrott be egy korábbi megnyilvánulása. Tavaly, augusztus 29-én összeveszett egy másik kommentelővel, aki „Te mocskos orosz ügynök”-nek titulálta. Kétségtelen, hogy a minősítés nem a legkulturáltabb, bár a fikakultúrában az enyhébb megfogalmazások közé tartozik. A válaszoló nem finomkodott, hanem így felelt: „Kurca anyádat. Megkereslek és családostul kiirtalak.” (Betűhív közlés.) Az ezt követő vitában a hozzászólók megnyugtattak, hogy a kivégzési szándékot nem kell szó szerint érteni. Oké, de abban talán mégis egyetérthetünk, hogy a verbális fenyegetés méltatlan ahhoz, aki írószemmel szeretné látni a világot, mellőzi azonban a szépirodalmi műfajokat.

A jó publicista a valóságérzékéről, a műveltségéről vagy az íráskészségéről ismerhető-e föl? Leginkább a jó mondatairól. Friss Róbert az egyik legpontosabban fogalmazó publicistánk, aki a Népszava mai számában a kormányellenes mozgalmak erőtlenségéről tűnődött. Megállapította, hogy „éhezősztrájkhoz még kevés az elégedetlenség”, majd eme következtetésre jutott: „Ami elég a Kossuth téren, kevés az országban.”

Ha sok ember tűnik föl a nemzet főterén, az a benyomásunk támadhat, hogy innen már csak egy lépés a kormányváltás. Különösen akkor, ha a tiltakozók végigvonulnak fél Budapesten, és megmutatják magukat a járókelőknek. Ahhoz azonban, hogy gyökeres változás következzék be a politikai viszonyokban, a fővároson túli ország megmozdulására is szükség volna. Igaz ugyan, hogy nemrégiben szinte egyszerre hatvan városban tiltakoztak utcai vonulással, köztéri beszédekkel és autós útlezárásokkal, a tüntetők száma azonban néhány százra, legföljebb ezer körülire korlátozódott.

Csakhogy a 65 ezres Tatabányán nyolcszáz tiltakozó körülbelül megfelel az 1,7 milliós Budapesten 25 ezernek, márpedig a Parlament előtt mostanában nem tiltakoztak ennyien. Mindazonáltal az egész országra kiterjedő megmozdulások azt sejtetik, hogy Friss Róbert ütős mondata akár fordítva is megfogalmazható: Ami elég az országban, kevés a Kossuth téren. Ezzel együtt a vidéki Magyarországon egyelőre vérszegénynek mondható a nyilvános kormánybírálat. Ennek ezer oka van, most csupán egyre térek ki. A netadó, majd a közoktatás központosítása ellen sokkal többen tiltakoztak, mint most a túlóratörvény ellen, az országos médiumok mégis alig vettek róluk tudomást.

Tudom, hogy az éhkoppon lévő ellenzéki médiumoknak nincs pénzük a tudósítói hálózatra, ettől azonban a stúdiójukba hívhatták volna a legjobb szónokokat. Például az egyetemi és főiskolai városokban tanító adjunktusokat és tanársegédeket, akik figyelemre méltó beszédekkel vétették észre magukat a helyi nyilvánosság előtt. Igen ám, de ők nem nagyon érdekelték a fővárosi műsorszerkesztőket. Most is csak egy tizennyolc éves gimnazistájuk van, aki kielégíti a fölfedezés-vágyukat. A vidéki tüntetők sem dúskáltak persze az emberek nyelvét értő, jól beszélő szónokokban, akik azért többen voltak, mint a tavaly fölfedezett hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter és az idén favorizált kiskunfélegyházi diáklány, Nagy Blanka. Kár, hogy érdeklődés hiányában elveszítették a kedvüket.