Három évtizede foglalkozom az értelmiség közmondásaival. A szállóigék keletkezését és fejlesztését úgy foglalnám össze, hogy valaki kiejt a száján egy ütős mondatot, ami végigfut a nyilvánosság fórumain, például a kávéházakon és a kocsmákon. Akik figyelemre méltónak találják, elvesznek belőle, vagy hozzátesznek valamit. Addig farigcsálják, amíg egy közismert ember a nevére nem veszi. Utána már nála tartjuk számon.

E szisztémát mentettem át a közösségi oldalra, mert abból indultam ki, hogy a világháló digitális kávéházként és kocsmaként is értelmezhető. Olykor fölírok az üzenőfalra egy mondatot, és megkérem a digitális ismerősöket, hogy szedjék szét, és rakják össze. Ami pedig negyven szavazatnál kevesebbet kap, azt nem éri meg továbbgondolni. Néhány napja ezt ajánlottam a figyelmükbe: „Az újságírók nem lehetnek újságírók, a nem újságírók pedig lehetnek újságírók.” Akadnak ennél jobb mondataim is, különösen az idegesített benne, hogy az újságíró kifejezés háromszor fordul elő. Meglepetésemre nemcsak többet kapott negyvennél, hanem hatvanhatot - ez egyéni csúcs. Vajon mivel magyarázható? Alighanem sikerült eltalálni egy kényes pontot.

A kilencedik éve kormányzók lassanként kivezették a felsőoktatásból a kommunikáció és médiatudományt. E szakirányból túlzásnak véltem a tudományt, és a kommunikációt is úgy fogtam fel médiatanárként, hogy nemcsak újságírókat kell képezni, hanem az alkalmatlanokat más tevékenységi formába átirányítani. Aki rosszul ír, vagy jól, de kizárólag önmagáról, azt lebeszéltem az újságírásról. Még mindig lehet marketinges, vagy írhat verseket. Az alkalmasokat pedig a világnézetüktől függetlenül arra tanítottam, hogy a nyilvánosság bővítésében legyenek érdekeltek. Igen ám, de úgy alakult a helyzet, hogy a hatalmon lévők folyamatosan szűkítik a nyilvánosságot. Van ez így, belőle azonban következtetések adódnak.

Például az, hogy akik kommunikációs diplomával a zsebükben alkalmasnak bizonyultak az újságírásra, nem érzik jól magukat a tájékoztatásra és a kormányzati propagandára szűkített nyilvánosságban. Vagy más munka után néznek, vagy a nyilvánosság bővítésében reménykedő szerkesztőségekben helyezkednek el, vállalván az egzisztenciális nehézségeket. De ha kilépnek a szűkülő nyilvánosság kereteiből, a helyüket azok foglalják el, akik szakképzettség híján művelik a nem is olyan régen még kíváncsiság mesterségének nevezett újságírást. Az eredményt látjuk, halljuk, olvassuk.            

Az országos terjesztésű napilapok azért veszteségesek, mert politikailag tömbösödtek. Ezért nem olvassák őket a másik oldalra szavazók. A megyei napilapok a külföldi tulajdonosok jóvoltából igyekeztek távol tartani magukat a magyar belpolitikától. Kevesebbet is veszítettek a példányszámukból. Az olló kezd szűkülni. Az országos lapok közül a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnt, a Magyar Idők pedig beolvadt az államilag újjászervezett Magyar Nemzetbe, és épp úgy a kormány pótolja a veszteségeit, mint a Magyar Hírlapéit Széles Gábor.

A megyei napilapok nemrégiben egy kormány közeli alapítványban kötöttek ki, és őket is fenyegeti a politikai tömbösödés veszélye. Milyen alapállásból indulnak a példányszám-csökkenéssel kecsegtető irányba? Ha összehasonlítjuk a 2017 végi és a 2018 végi adatokat, kiderül, hogy a példányszámuk 10 százalékát veszítették el. Egy éve 406 ezer példányban keltek el, tavaly decemberben 354 ezerben; másfél milliós olvasottságuk mintegy 250 ezerrel csökkent. De akik felhagytak a papír alapú megyei sajtó olvasásával, át is igazolhattak a számítógépen tájékozódók táborába. S mert a digitális olvasottság szerkesztőségként napi 10 ezerre becsülhető, az átigazolás a 250 ezernek akár a felét is érintheti.

A Népszabadság 37 ezer, a Magyar Nemzet 16 ezer példánnyal szűnt meg. Ha még megjelennének, a napilapok listáján a Népszabadság a 2. helyen állna a 46 ezres Kisalföld után. Megelőzné a Kelet-Magyarországot (33), a Vas Népét (32), az Észak-Magyarországot (30), a Zalai Hírlapot (29), a Hajdú-bihari Naplót (28), a Délmagyarországot (26) és a veszprémi Naplót (22). A 10. helyre kerülne az országos terjesztésű Népszava 21 ezer példánnyal, utána jön a Fejér Megyei Hírlap (20) és a Dunántúli Napló (16,5). A 13. helyet foglalná el a simicskás Magyar Nemzet.

A Magyar Hírlap nem köti orrunkra a kinyomtatott példányok számát, de iparági pletykák szerint 8 és félezer példányban kél el. Ezzel a Petőfi Népe (12,5), a Somogyi Hírlap (11,5), a Békés Megyei Hírlap (11,4) és az Új Néplap (10,8) mögött található, megelőzi azonban a Tolnai Néplapot (8,3), a 24 Órát (7,3) és a Heves Megyei Hírlapot (6,8). A megyei sajtó árnyékában jelenik meg egy városi napilap, a Dunaújvárosi Hírlap is, amelyet 3 és félezer példányban vásárolnak meg. Ha a néhány napja megszüntetett Magyar Idők bevallotta volna a kinyomtatott példányok számát, vele versenghetett volna az olvasottsági lista utolsó helyéért.          

Bár felháborító, hogy az MTA kutatói közül néhány százan hamarosan elveszítik a munkáját, távol tartottam magam a megnyilvánulásoktól. Pályakezdő kutatóként több mint egy évet töltöttem az akadémia kézirattárában, és a jegyzőkönyvek olvasása közben meggyőződhettem arról, hogy nincs új a Nap alatt. A Magyar Tudományos Akadémia története mindig is a haladás és a maradás küzdelme volt. Már csak az a kérdés, vajon a mostani vitában melyik oldalon áll a kormányzat.

Aki elmélyedt Palkovics László interjúkból összerótt életművében, aligha lepődik meg azon, hogy az innovációs és technológiai miniszter sosem leplezte: Magyarországon fölöslegesnek tartja az alapkutatásokat. Felfogását Amerikából meghívott tanácsadója, Grüner György fizikus így foglalta össze. „A tudomány is üzlet.” (Mandiner.hu, 2019. január 28.) Föl kell tehát térképezni a nálunk gazdagabb országok alapkutatásait, és amelyikben üzleti lehetőség kínálkozik, azt meg kell venni, majd értéket adni hozzá, mert az immár hungarikumnak minősíthető termék értékesíthetőbb lesz a világpiacon.

Ezt fejtette ki közérthetően Orbán Viktor, amidőn fölavatta a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető gabonakeményítő üzemet Visontán: „Bátor és vállalkozó cégekre lesz szükségünk, amelyek sikerrel fejlesztik tovább a legjobb külföldi technológiákat, és ezzel a hazai fejlesztés, innováció forrásává és éllovasává is válnak.” (Miniszterelnök,hu, 2019. február 11.) Vagyis a nálunk mindig gazdag búzatermést nem föltétlenül lábon akarja eladni a világpiacon, hanem feldolgozott, ráadásul gluténtól mentesített állapotban. Ezért aztán pénzt most már csak annak ad, aki tudomásul veszi, hogy a tudomány szerves része a piacnak.

Aligha tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy a miniszterelnök és ambiciózus minisztere szerint a Magyar Tudományos Akadémia a haszontalan alapkutatások melegágya. El kell hát venni tőle a kutatóintézeteket, és csak azt életben hagyni, amelyik gazdasági haszonnal kecsegtet. Különösen akkor végzendő el gyorsan a kényes művelet, ha a kormányzat egyúttal megszabadulhat ama kutatócsoportoktól is, amelyeknek az a rögeszméjük, hogy elemezni kell a társadalmi, gazdasági, esetleg még a politikai folyamatokat is. Így rajzolódik ki előttem a tudományos intézményrendszer kíméletlen átalakítása, mely mellékesen arra is alkalmas, hogy elhallgattassa a kritikus hangokat.

Mostanában sokat beszélünk a női politikusokról. Tetszik, vagy nem tetszik, de közülük az ellenzékiek vezető szerepet játszottak a legutóbbi néhány hét megmozdulásaiban. A Népszava pedig - valószínűleg véletlenül - egymás után közli a megnyilvánulásaikat. A jelenségben figyelemre méltó, hogy nem interjúban, újságírói közvetítéssel szólalnak meg, hanem vélemény-műfajban fogalmazzák meg a gondolataikat.

Lendvai Ildikónak rovata van a patinás napilap szombati számában. A felületet néha ugyan át kell engednie az MSZP valamelyik elnökének, ilyenkor azonban a hét egyéb napján közlik a publicisztikáját. Amióta visszavonult a parlamenti politizálásból, rutinos cikkíróvá képezte át magát, bár olykor az a benyomásom, hogy rock and roll zenére táncol tangót. Kevésbé képletesen szólva sok neki a háromhasábnyi terjedelem. Mintha jobban érezné magát a glossza műfajában, amelyet a Facebook-on szinte naponta gyakorol. Gyakran eme apró és jól megírt megfigyeléseket gondolja tovább, bontja ki részletesen a napilap hasábjain.

Tegnap Kunhalmi Ágnes jelent meg a nagyobb lélegzetű publicisztikának fenntartott helyen. A közelgő Európa-parlamenti választásról fejtette ki az álláspontját, és erre a következtetésre jutott: „Az egész ellenzéki tábor számára létkérdés, hogy a várt nagyarányú Fidesz-győzelmet megakadályozza”. Hát, csakugyan érdemes lelkesedni a felvázolt célért. Mindazonáltal becsületére válik a cikkírónak, hogy nem bódítja az olvasókat, és szerinte sem az ellenzéknek áll a zászló. Mégis zavar valami. Néhány hónapja a HVG-ben olvastam tőle a közoktatásról egy elemzést, amely cikként rossznak hatott. Vagy megtanult azóta írni, vagy az MSZP-választmány elnökeként megengedheti magának, hogy felkérjen egy hivatásos tollforgatót e mostani, helytállásra ösztönző publicisztika megírására.

Bősz Anett mai okfejtése a Népszavában emberibb, személyesebb, olvashatóbb. A liberális politikus(nő) Orbán Viktor évértékelőjéből kiválasztotta az úgynevezett családvédelmi programot, és igyekszik föltárni az ellentmondásait. Közgazdászként van érzéke a szociálpolitikai folyamatok értékeléséhez, ráadásul mintaszerűen működtet egy blogot, amely az egyéni hangvétel kimunkálására tanította meg. Hiányzik belőle Kunhalmi Ágnes szüfrazsetti lelkülete. Nem akar a barikád tetejére ugrani, és nekirontani a másik oldalnak. Csöndesebb, tűnődőbb, szemlélődőbb. Ha megunja a parlamenti létet, akár még az írásaiból is megélhet.   

Ma reggel megint hiába mentem le a földszintre, a lépcsőházi postaládában nem találtam az újságot. Hosszú az utcánk, a Lehel tértől a Szent István parkig terjed, és ha a kézbesítő az egyik végpontból elindul, nyolcig nem ér a közepére. Napilap híján a fészbukot böngésztem, és a digitális ismerősök üzenetei között gyöngyszemre leltem.

Odze György, aki nekem csak Gyuri, nyugalomba vonult a diplomáciai szolgálatból. Budapestről Tihanyba költözött, és ha beleszagol a levendula mezők illatába, jobbnál jobb tárcákat ír. Kedvelem a humorát, finom csipkelődését, amely az öniróniától se mentes. Az a benyomásom, hogy legjobb műfaja a novella, melyet először rajtunk, a digitális ismerősökön próbál ki. Ezúttal például arról írt, hogy az úgynevezett hatnapos háború miként lopózott egy hozzá kísértetiesen hasonlító kamasz életébe.

Az egyiptomi-izraeli konfliktus 1967. június 5-től 10-ig, hétfőtől szombatig tartott. Gyuri hőse épp készült az érettségire, a katonai összecsapás hírére azonban a körülötte lévő felnőttek, a második világháború túlélői megjósolták a harmadik kitörését. Az embernek ilyenkor nem érdemes nekidurálni magát annak a fránya érettséginek, a fiú tehát tanulás helyett sétálni hívta szíve hölgyét a szomszédos fodrászatból. Egy Shakespeare-től kölcsönzött háborús hasonlattal hódította-bódította, majd amikor a lányt is utolérte a világvége-hangulat, felosontak a szülők üresen hagyott lakásába, és átélték a pályakezdő szerelmesek ki-, illetve beteljesedését.

A tárcanovellát röviden, hangulatosan, hibátlanul írta meg Gyuri, mellesleg pedig eszembe juttatott egy már-már elfeledett epizódot. Amikor megérkezett a hatnaposnak bizonyult háború híre, egyetemista voltam, és másodév végén történelemből készültünk az egyetemes szigorlatra. A debreceni diakonissza nővérek hajdani zárdájában laktunk, egy komor épületben, a Nagyerdő kellős közepén. A húszágyas hálóteremben rajtam kívül mindegyik kollégista előfelvételis volt. Mielőtt tanulásra adták volna a fejüket, tizenegy hónapot húztak le a hadseregben. Megvitatták a közel-keleti fejleményeket, és bejelentették, hogy napokon belül kitör a világháború, ezért nem érdemes felkészülni arra a fránya szigorlatra.

A katonaviselt egyetemisták pszichózisa rám ragadt, és csatlakoztam hozzájuk. Ez lett az egyetlen halasztott vizsgám. Még szerencse, hogy a világháború elmaradása miatt ősszel sikerült bepótolni.     

Ha nekrológot írok, akkor a fejfa óhatatlanul belekerül a címbe. Barátaim figyelmeztettek, hogy nem minden elhunytnak dukál a kereszt alakú fejfa. Most azonban aligha tévedek, a Vs.hu nevű portál keresztény-nemzeti-konzervatív szellemiségűként távozott az élők sorából. Nem volt mindig az, kacskaringós történetével azonban nem untatom az olvasót. A lényeg amúgy is az, hogy a KESMA első áldozata.

Egyike volt ama szerkesztőségeknek, amelyek „önként” csatlakoztak a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz. Csakhogy a tulajdonos már kijelölt állami támogatásra alkalmas online szerkesztőségeket, és csak idő kérdése volt a profiltisztítás. Ami tegnap be is következett, az évek óta takaréklángon pislákoló lámpát határozott mozdulattal csavarták le. Sajnálom persze a munkatársakat, mert manapság nem könnyű újságírói munkát találni, de már hónapokkal ezelőtt levontam a tanulságot. A VS.hu oly kevés információval és véleménnyel kecsegtetett, hogy töröltem a számítógép képernyőjén kialakított menüsorból.

Digitális újságot olcsóbb alapítani, mint papírra nyomtatottat. A portál sorsa azon múlik, vajon lesz-é elég pénz a hír- és a véleményrészleg működtetésére. A jelenlegi online szerkesztőségek közül több is arra alapozta a létét, hogy kihagyja vagy az egyik, vagy a másik tevékenységi formát. S bár szurkolok a kollégáknak, a szakmai takarékoskodás nem hat életszerűnek. Elvileg nagy szükség volna például egy Független Hírügynökségre. Néhány napja, a vidéki sajtó lehetőségeiről tartott országos tanácskozáson leginkább abban értettek egyet a hozzászólók, hogy a kormánytól független médiumoknak jól jönne a Magyar Távirati Iroda alternatívája. Igen ám, de a FüHü elődjét épp az MTI tette tönkre. Állami apanázs fejében ingyenessé tette a szolgáltatásait, és ezzel kihúzta a szőnyeget a piaci alapon dolgozó hírügynökségek alól.

Most, az időközben felújított FüHü.hu olvasása közben érzékelhető, hogy elapadt a pénzforrás. A legtöbb munkatárs vette a sátorfáját, mert a tulajdonos elmaradt a fizetésükkel. Azóta három újságíró tartja a frontot, igyekszik hírügynökség és véleményfórum látszatát kelteni. Az egyik szerkeszt, a másik többnyire külpolitikai kommentárokat ír, a harmadik pedig déli kávéhoz illő eszmefuttatásokkal tölti ki a digitális teret. Emberfeletti teljesítményükért csoportos Pulitzer-emlékdíjat érdemelnének, amit azonban csinálnak, már csak utóvédharc. Vajon melyikük oltja majd el a takaréklángon pislákoló lámpát?      

A mögöttünk hagyott hét végén két évértékelő beszéd hangzott el. Immár hagyomány, hogy két magyar politikus ilyenkor, februárban fejti ki álláspontját az ország helyzetéről. Hol egyikük a miniszterelnök, másikuk pedig az ellenzék vezetője, hol fordítva. Orbán tizenhárom éve irányítja a kormányt, Gyurcsány öt évig irányította.

Idén az utóbbi kezdte, nem igazán ama helyzetben, hogy elismerjék az ellenzék vezetőjének. Idestova tíz éve mondott le a miniszterelnökségről, jelenleg egy 300 ezer szavazattal kecsegtető pártot irányít, tavaly áprilisban éppen csak becsusszant a parlamentbe. A Duna-parti (pesti) szálloda nagytermében sok ősz hajú ember gyűlt össze, a szónok előtti állványon ezt olvashattuk: „Merjünk hazafiak lenni!” Politikai ellenlábasa a Duna-parti (budai) rendezvényközpontban állt a hívek elé. A közönség soraiban sok élemedett korú tűnt fel, a szervezők azonban gondoskodtak arról, hogy fiatalok is hallgassák a szónokot. A miniszterelnök előtti állványon ezt olvashattuk: „Nekünk Magyarország az első!”

Úgy rémlik, fordulat következett be a kommunikációban. Orbánék arról voltak ismertek, hogy szinte kizárólag igei állítmányt tartalmazó jelmondatokkal operáltak. Tudták, hogy az évértékelővel az értelmiségnél szélesebb kört kell elérni, és abból indultak ki, hogy az igei állítmány mozgósítja a választópolgárokat. Gyurcsányék arról voltak ismertek, hogy a jelmondatokban fogalmakat raktak egymás mellé, szűkebbre zárva ezzel a befogadók körét. Meglepő, hogy most a Demokratikus Koalíció kísérletezett a mozgósítással, a Fidesz pedig beérte a fogalmakkal.

A rendszerváltás utáni két legismertebb politikusról gyűjtöm a jellemzéseket. Orbánról 1800, Gyurcsányról 1500 jött össze. Tavaly a miniszterelnök személyét és/vagy tevékenységét 150 mondat minősítette, közülük 25 hatott dicsérőnek. A volt miniszterelnöknél a 31-ből 7. Ami pedig az évértékelőn elmondottakat illeti, Orbán Viktor szájából 46 perc alatt 7 figyelemre méltó mondat hangzott el, ám egyik sem volt annyira ütős, hogy szállóige legyen belőle. Gyurcsány Ferenc 37 perc alatt 6 mondattal vétette észre magát, ám egyik sem lett annyira erős, hogy kocsmákban, kávéházakban és a fészbukon ismételgessék.

Nem fogalmaznék olyan durván, mint Puzsér Róbert publicista, miszerint „Két országrontó politikus, Gyurcsány és Orbán egymás tükrei.” (Magyar Hang, 2018. október 19.) De azért jól jönne egy harmadik miniszterelnök, hátha neki jobban menne a kormányzás.

A 168 Óra legfrissebb számában érdekes áttekintést olvashattunk. Pungor András Áttörést remél az ellenzék címmel érzékeltette az országban kialakult helyzetet. Egyik beszélgetőpartnere, akit a „szocialisták erős emberének” titulált, névtelenül ezt mondta a közeledő helyhatósági választásról: „Ha sikerül több megyei jogú városban győzni, akkor a korábbinál több forrás és a Fidesztől független média segítheti az ellenzéket a 2022-es választásokra való felkészülésben.”

Egy politikus így gondolkodik, mert neki a média elsősorban hatalmi eszköz. Nekünk azonban, akik szakmailag kötődünk a nyilvánosság eszközrendszeréhez, nem kell elfogadnunk ezt a felfogást. S mert a múlt században átéltem a politikának alávetett sajtó mélyrepülését, sem az Orbán-rendszerben, sem az utána következőben nincs kedvem újra megélni a hajdani tapasztalatokat. Azt az álláspontot fogadom el, amelyet egy veszprémi hírlapíró, Balogh Ödön így fogalmazott meg: „A független sajtót úgy képzelem el, hogy a lap független, de az újságíró rokonszenvezhet bizonyos pártokkal.” (Napló, 1990. április 24.)

Közelebb állnak hozzám a magukat baloldalinak tekintő pártok, de feszélyez, ha olyan elképzelést vallanak a magukénak, hogy a „Fidesztől független médiának” kellene őket segíteni a 2022-es országgyűlési választásra való felkészülésben. Amennyiben pontos az „erős ember” idézése, akkor ez azt jelenti, hogy az MSZP-ben még nem jutottak túl a pártsajtó-koncepción. Érdemes volna megnézni, hogy azokon a településeken - például Szegeden és Salgótarjánban, vagy Ajkán és Hajdúdorogon -, ahol szocialista a polgármester, vajon milyen médiaviszonyok uralkodnak. Ha az derülne ki, hogy az önkormányzati médiumok ugyanúgy a polgármester alá kényszerültek, sodródtak, szorultak, mint ama településeken, ahol a kormánypártok adják a polgármestert, akkor bizony ezt a gyakorlatot kéne meghaladni.

Legalább a nem kormánypárti oldalon. A nyilvánosság eszközei csak így fejthetik ki két legfontosabb funkciójukat: a tájékoztatást és a hatalmon lévők ellenőrzését. Mert nemcsak frontszolgálatosként lehet segíteni a jelenlegi rendszer ellen küzdő (küszködő) erőket. Úgy is, és szerintem leginkább úgy, ha az országos főhatalommal szemben álló polgármesterek nem akarják maguk alá gyűrni a helyi nyilvánosságot. Akarják viszont, hogy a helyi választópolgárok több forrásból tájékozódhassanak. Ráadásul elviselik, hogy a helybéli újságírók az ő köreiket sem kímélik, ha korrupcióra utaló jeleket találnak. 

Elismerem a miniszterelnöki médiaszemlélet hatékonyságát. Tizenkilencre nyerő lapot húzott, amikor bizalmi embereivel fölvásároltatta a megyei sajtót. Lebutított üzenetei több mint négyszázezer példányban jutottak el a vidéki Magyarországra, például a falvakba, ahol a megye egyetlen napilapját forgatják a leggyakrabban. Ezzel Orbán Viktor kétharmadra tett szert a tavaly áprilisi választáson. Médiaszemléletének azonban vannak fogyatékosságai. Digitális bevándorlóként idegenkedik a világhálótól.

Érdekes, hogy ezt a kifejezést nem használja, helyette az internettől tart távolságot. Feltételezésem szerint azért, mert a latin inter (közötti, közbeni, kölcsönös) a kapcsolatteremtés kulcsszava, ő pedig a befelé fordulás, az elzárkózás gyakorlatát műveli. Bizalmatlansága, gyanakvása, kételkedése azzal magyarázható, hogy szerinte az internet „kontrollálhatatlan” (Magyar Nemzet, 2011. január 22.) Vannak országok, ahol a politikai vezetés korlátozta a világhálót. Orbán azonban nem vállalja a diktatúra jellegzetes megnyilvánulását, ezért viszolygása kiolvasható abból is, amikor ezt fejtegette: „A szociális média, vagy hogy hívják ezt az internetvilágot.” (Magyar Rádió, 2018. január 19.)

A maga szempontjából igaza is van. Aki minden idegszálával a központosításra törekszik, azt kétségkívül akadályozza az a fránya internet. A világháló ugyanis a centralizáció ellenszere. A múlt század hatvanas éveiben a Szovjetunió rakétákat telepített Kubába. Az Egyesült Államok tőszomszédságából akár ki is lőhette volna a washingtoni Pentagon épületét, ahonnan irányították a világ különböző pontjaira szétszórt támaszpontokat. De ha esetleg az amerikai hadügyminisztériumot megsemmisítik is a szovjet rakéták, akkor sincs veszve a háború, mert az internet révén a vezérkar képes lett volna kapcsolatot teremteni a széttagolt csapattestekkel.

A válságot sikerült elhárítani, és a világhálós találmányt az amerikai kormány megosztotta az üzleti élettel. Elsőként a Ford-autógyár kapott rá, mert világszerte működtetett összeszerelő részlegeket. A többit már tapasztaljuk a saját életünkben is. Ezek után talán nem túlzás azt állítani, hogy a politikai életben az internet a széttagolás, a decentralizáció, végső soron a sokoldalú tájékozódás, és ami ezzel egyet jelent: a demokrácia eredményes eszköze, a diktatúra hatékony ellenszere. Nem is tetszik a központosításra törekvő politikusoknak, akik a legszívesebben megszabadulnának tőle.               

1970 óta ismerem. Az egyetemi diákkörök országos konferenciáján találkoztunk, majd ő politikus lett, én meg újságíró. Ha hébe-hóba összefutottunk, néhány percig beszélgettünk. Már nyugdíjas, és minap az utcasarkon botlottunk egymásba. Elmesélte, hogy olykor álnéven hozzászól a Médianaplóhoz. Most is meg akarta írni a véleményét, de elmondja inkább, hogy bántom a szocialista politikusokat. „Nem elég, hogy Kövér László bírságolja őket, még te is el akarod venni a pénzüket?”

A december 12-i parlamenti ülésre utalt, és arra, hogy azt javasoltam az MSZP-frakciónak: ha már tavaly nyáron megszavazták a fizetésemelésüket, a különbözetet ajánlják föl az ellenzéki sajtónak. Okfejtéséből elfogadtam, hogy rossz vért szül, ha az ellenzéki politikusokat egyszerre fosztják meg a fizetésüktől, és személyemben a fizetésemeléssel járó plusz 200 ezer forintoktól is. Kétségkívül összecsúsztak az időpontok, és akár el is halaszthattam volna a számonkérést. Némi töprengés után mégis arra jutottam, hogy nem kötelességem a taktikázás. Aki rosszul döntött, az őfelsége ellenzékeként ücsörög a parlamentben.

Jó persze, hogy az ellenzék életre kelt a tetszhalott állapotából, és a rabszolgatörvény kormánypárti áterőltetése óta képes meghatározni a közéleti napirendet. Ezt azonban például az MSZP-nél fontos döntések elnapolása előzte meg. December 12-ig hét hónap telt el az országgyűlési választás óta, és nem tudok arról, hogy a szocialisták megvitatták volna a vereség okait. De ha valamelyik belső fórumon meg is vitatták, a következtetéseket nem kötötték az orrunkra. Amikor pedig parlamenti képviselőik megszavazták a fizetésemelésüket, rájöttek, hogy döntésüket ellenszenvvel fogadták a nyilvánosságban. Kiírtak hát egy pályázatot az első félévben összegyűlt 12 millió forintra, bár elfelejtettek bennünket értesíteni a sorsáról.

Késnek tehát a választási vereség és a pénzügyi ígéret dolgában is. Rossz szokásukhoz híven kullognak az események után, mert azt a fránya reagáló kommunikációt művelik. Nem csoda, ha tudatunkban olykor összecsúsznak az események. Elismerem, hogy december közepe óta föléledtek, mindazonáltal az immár hagyományos döntéselhárító beidegződésük meggátolt abban, hogy dicsérjem őket a legutóbbi néhány hétben bekövetkezett felbátorodásukért. Nagyjából ezt mondtam volna el az utcasarki ismerősnek, ha nem ér meglepetésként a szemrehányása. Vajon e bejegyzéshez mit szól majd hozzá?