1970 óta ismerem. Az egyetemi diákkörök országos konferenciáján találkoztunk, majd ő politikus lett, én meg újságíró. Ha hébe-hóba összefutottunk, néhány percig beszélgettünk. Már nyugdíjas, és minap az utcasarkon botlottunk egymásba. Elmesélte, hogy olykor álnéven hozzászól a Médianaplóhoz. Most is meg akarta írni a véleményét, de elmondja inkább, hogy bántom a szocialista politikusokat. „Nem elég, hogy Kövér László bírságolja őket, még te is el akarod venni a pénzüket?”

A december 12-i parlamenti ülésre utalt, és arra, hogy azt javasoltam az MSZP-frakciónak: ha már tavaly nyáron megszavazták a fizetésemelésüket, a különbözetet ajánlják föl az ellenzéki sajtónak. Okfejtéséből elfogadtam, hogy rossz vért szül, ha az ellenzéki politikusokat egyszerre fosztják meg a fizetésüktől, és személyemben a fizetésemeléssel járó plusz 200 ezer forintoktól is. Kétségkívül összecsúsztak az időpontok, és akár el is halaszthattam volna a számonkérést. Némi töprengés után mégis arra jutottam, hogy nem kötelességem a taktikázás. Aki rosszul döntött, az őfelsége ellenzékeként ücsörög a parlamentben.

Jó persze, hogy az ellenzék életre kelt a tetszhalott állapotából, és a rabszolgatörvény kormánypárti áterőltetése óta képes meghatározni a közéleti napirendet. Ezt azonban például az MSZP-nél fontos döntések elnapolása előzte meg. December 12-ig hét hónap telt el az országgyűlési választás óta, és nem tudok arról, hogy a szocialisták megvitatták volna a vereség okait. De ha valamelyik belső fórumon meg is vitatták, a következtetéseket nem kötötték az orrunkra. Amikor pedig parlamenti képviselőik megszavazták a fizetésemelésüket, rájöttek, hogy döntésüket ellenszenvvel fogadták a nyilvánosságban. Kiírtak hát egy pályázatot az első félévben összegyűlt 12 millió forintra, bár elfelejtettek bennünket értesíteni a sorsáról.

Késnek tehát a választási vereség és a pénzügyi ígéret dolgában is. Rossz szokásukhoz híven kullognak az események után, mert azt a fránya reagáló kommunikációt művelik. Nem csoda, ha tudatunkban olykor összecsúsznak az események. Elismerem, hogy december közepe óta föléledtek, mindazonáltal az immár hagyományos döntéselhárító beidegződésük meggátolt abban, hogy dicsérjem őket a legutóbbi néhány hétben bekövetkezett felbátorodásukért. Nagyjából ezt mondtam volna el az utcasarki ismerősnek, ha nem ér meglepetésként a szemrehányása. Vajon e bejegyzéshez mit szól majd hozzá?