Huszonegy évesen lettem egy diák-folyóirat szerkesztője, fél évszázada gyakorlom ezt a mesterséget. Rengeteg publicistát ismertem meg, és most itt van Ady Endre, aki napra pontosan száz évvel ezelőtt, reggel nyolckor halt meg. Sokan költőként ismerik, sőt a múlt évszázad talán legnagyobb hatású poétájának ismerik el. De mihez kezdjünk egy olyan költővel, aki mellesleg több mint háromezer újságcikket közölt a korabeli sajtóban?

Idézek az egyikből: „Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól. Az emberek sietnek meghalni, mert nincs mód élni. Ez a nemzeti föllendülés.” Az újságírás-szemináriumon összenéztek a diákok. Volt, aki zokon vette, hogy „aktuálpolitizál a Tanár Úr”, a többiek viszont találgattak. S mert túlnyomórészt a digitális sajtót olvasták, nem a hagyományosból feltételeztek idősebb publicistákat, hanem a portálok fullánkos tollú munkatársait említették, akik hajlamosak arra, hogy az emberek helyett „a zembereket” írjanak. Volt, aki Tamás Gáspár Miklósra tippelt, de Gomperz Tamás, Szily László és Tóta W. Árpád neve is elhangzott. Adyé föl sem ötlött, elvégre ő csak egy költő.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a kormánypárti oldal még nagyobb zavarban van. Adyt kiátkozni nem lehet, mert nehéz elvitatni tőle, hogy nagy költő volt. A publicisztikáját azonban megpróbálják leválasztani az életművéről. Az e bejegyzés után olvasható összeállításból kirajzolódik, hogy a legszélsőségesebb véleményt egy szegedi házaspár képviseli. A férj - civilben történész, aki honvédelmi államtitkárként szolgált az Antall-kormányban - „szabadkőművesek furkósbotjának” nyilvánítja Adyt. A jóval fiatalabb feleség pedig egy irodalomtörténészhez méltatlan körmondatban „a baloldal által készpénzen megvásárolt” embernek véli.

A jobb sorsra érdemes Ady Endre nincs egyedül. Az értelmezésekből kiderül, hogy egy kalap alá veszik József Attilával és Esterházy Péterrel. Ők hárman annak ellenére lettek „liberálisok”, „zsidóbérencek”, „hazaárulók”, hogy a származásuk alapján gyűlölniük kellett volna az idegeneket. Mai kifejezéssel élve a „migránsokat”, akik el akarnak emészteni bennünket, magyarokat. Ama tanítványom, aki Tóta W. Árpádnak adományozta az idézett Ady-publicisztikát, a végzés után Nagy-Britanniába emigrált. Nemrégiben szült, és jobban érzi magát ott, mint itthon. Ki tudja, miért.

Vélemények Ady Endréről

Ady az egész nemzet nevében tudta halálra inni magát.

Csoóri Sándor költő (Magyar Nemzet, 1998. február 7.)

Bár senki nem néz az ő szemével (fantasztikus, dülledt, szuggesztív szeme volt), nélküle lehetetlen a látás.

Parti Nagy Lajos költő (Holmi, 2003/március)

Ha Ady ma élne, megjelenési gondjai lennének.

Bächer Iván író (Népszabadság, 2011. május 20.)

Nem vásárolták meg, nem volt bértollnoka senkinek.

Bayer Zsolt publicista (Miép.hu, 2011. július 10.)

Az életműve mindig is problémát jelentett annak, aki politikai célokra akarta „betörni”.

Ferencz Győző irodalomtörténész (VS.hu, 2014. április 5.)

Ady a furkósbotjuk volt. Azért kellett a szabadkőműveseknek, mert népszerű íróként és keresztényként mondta ki azt, amit nekik nem lehetett, amit ők nem mertek kimondani.

Raffay Ernő történész (Magyar Idők, 2018. február 26.)

Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait.

Vastag Andrea irodalomtörténész (Magyar Idők, 2018. október 17.)

Továbbra is költőóriásnak tartjuk, de jelleme megbukott a történelem ítélőszékén.

Orbán János Dénes költő (Magyar Idők Online, 2018. december 24.)

Idén Ady-év van, nem Andy-év.

Szele Tamás újságíró (Facebook.com, 2019. január 25.)

Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerült a megvásárolhatóság gondolata is, ami már csak azért is felháborító, mert azt feltételezik, hogy nem voltak szuverén emberek.

Arató László irodalomtanár Ady Endréről és József Attiláról (Népszava, 2019. január 25.)

A mai szélesebb olvasóközönség számára a költő Adynál a publicista Ady valószínűleg izgalmasabb.

Gintli Tibor irodalomtörténész (Népszava, 2019. január 25.)

Úgy tűnik, a mai, lassan uralkodóvá váló stílus, a mindent kiforgató publicisztikus radikalizmus már beelőzte jobbról is, balról is. Harcosan, de nyelvileg sokkal laposabban.

Mekis D. János irodalomtörténész (Népszava, 2019. január 25.)

Nincs olyan magyar költő, aki ilyen bámulatosan ellen tudna állni minden kisajátítási kísérletnek.

Térey János költő (Magyar Hang, 2019. január 25.)

Bonyolult és ellentmondásos örökségét az utókor szinte soha nem az önvizsgálatra, hanem az önigazolásra használta fel.

Ircsik Vilmos műfordító (Magyar Idők, 2019. január 26.)

Bizonyos körökben történelemszemlélete és/vagy politikai nézete miatt Adyt egyenesen hazaárulónak tartják.

Király Levente irodalomtörténész (24.hu, 2019. január 27.)

Feltűnő, hogy igen gyakran szidalmazzák együtt Adyt és Esterházyt.

Gábor György vallástörténész (Facebook.com, 2019. január 27.)

Digitális ismeretségi körömben hat publicista írogat bejegyzéseket az üzenőfalára. Vajon Bruck András, Domokos Lajos, Föld S. Péter, Gábor György, Lévai Júlia és Sándor Erzsi jobb híján választotta-e a Facebook-ot, vagy mielőtt kéziratot küld valamelyik szerkesztőségnek, a közösségi oldalon szembesíti gondolatait az ismerősök álláspontjával? Egyénenként bizonyára más és más a helyzet.

Lévai Júliánál azt látom, hogy az ÉS hasábjain rendszeresen él a kikristályosodott megnyilvánulás lehetőségeivel. Most pedig, a Facebook-on Orbán Viktor tegnap reggeli rádióinterjúból kiindulva nem azt értelmezte, amiről a miniszterelnök beszélt, hanem amiről hallgatott. Az ellenzékről, a szakszervezetekről, a tüntetésekről, az útlezárásokról és a győri Audi-gyárban kirobbant sztrájkról. A „médiája” követi ebben, ő meg „arra törekszik, hogy Magyarországon „hermetikusan lezárt rendszer” jöjjön létre.

Ugyanabban a városban élünk, ugyanazokat az orgánumokat kísérjük figyelemmel; akár a szívemből írna Júlia, ha a munkám miatt nem olvasnám a megyei lapokat is. Ma már mind a tizennyolc egy hatalom közeli, nonprofit alapítványhoz tartozik. Követik a fő vonalat, és közlik a budapesti központból küldött cikkeket. December közepétől abban is alkalmazkodtak a kormányzati kommunikációhoz, hogy igyekeztek elhallgatni az ellenzéki megmozdulásokat, amelyek akkoriban a fővárosra összpontosultak.

Elkezdett azonban néhány száz, majd egy-kétezer ember vonulgatni a vidéki városokban is. A túlóratörvény ellen tiltakozók megmutatták magukat a helyi nyilvánosságnak, amelynek kormányzati hirdetésekkel kitömött része már nem engedhette meg magának az elhallgatást. Elvégre tizenöt-ötven autó zárta le az országút egyik sávját, és volt olyan hétvége, amikor hatvan településre terjedt ki a még vérszegénynek mondható, de azért látható, hallható, érzékelhető tüntetés, útlezárás. A helyi szerkesztőségek már beszámolnak a helyi megmozdulásokról - ellenségesen, kajánul, olykor tárgyilagosan is.

Azzal egészíteném ki tehát Lévai Júlia Facebook-bejegyzését, hogy kétarcúnak tűnik fel a kormányzati kommunikáció. Vagy mert minden látszat ellenére még szervezetlen, vagy már alkalmazkodik a helyi körülményekhez. Az országos médiumokból „kifelejti” az ellenzéket, a szakszervezeteket, a tüntetéseket és az útlezárásokat. A helyi médiumok nem tehetik meg ugyanezt, azt azonban nem verik nagydobra, hogy a kormánnyal szemben állók tiltakozása kezd országos méreteket ölteni.         

A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) kuratóriumát vezető ügyvéd médiapolitikai szempontból érdekes interjújával már foglalkoztam. Varga Istvánnak azonban volt még egy gondolata, melyet már nem a kormánypárt botcsinálta médiapolitikusa mondott, hanem a hajdanában orosházi fiatalember. Azt fejtegette, hogy közéleti érdeklődését egy ÉS-cikknek köszönheti: „1976 február végén Bertha Bulcsú Kesudió című írásával indult a lapban a Kádár-rendszert kritizáló vita.” (24.hu, 2019. január 22.) Az idő tájt az Élet és Irodalom publicisztikai rovatát szerkesztettem, és a Kesudió volt az első vitám.

Lapunk főmunkatársa, Bertha Bulcsu akkoriban töltötte be a negyvenet, és a legjobb formában volt ahhoz, hogy megírja talán legvisszhangosabb cikkét. Terjedelmes okfejtése 1976. február 28-án látott napvilágot. Bárki megnézheti a könyvtárban, hogy a szerző keresztneve fölött légypiszok árulkodik a nyomdászok tévedéséről. Elszedték Bulcsu nevét, ő ugyanis nem helyezett ékezetet a második u-ra. A hibát az utolsó pillanatban vettük észre, és „leszúrtuk” a fölösleges vesszőcskét. Néhány évtizeddel később Varga István kormányzati tényező is ú-val tisztelte meg haló porában az írót.

A publicisztikát eleve vitairatnak szántuk, lett is belőle purparlé. Azt nem állíthatom, hogy ez volt a legelső Kádár-rendszert kritizáló eszmecsere, de az tény, hogy az ÉS ekkor érte el a negyvenezres álom példányszámot. (A következő évtizedben erre rakódott még húszezer példány.) Bertha Bulcsu arról tűnődött, hogy az üzletekben miért halmozódtak fel a kesudió-hegyek. A kutya se vásárolta az Indiából való csemegét, pedig már felére csökkentették az árát. Kiderült, hogy több száz tonna érkezett belőle, és a kereskedelmi csereegyezmény keretében olyan szerszámgépeket adtunk érte, melyeket Nyugat-Európában devizáért is értékesíthettünk volna.

Akadtak, akik a rendszer kritikáját olvasták ki a kétségkívül merész hangvételű cikkből. Arra azonban nem számítottunk, hogy a legélesebb támadás egy szegedi újságban jelenik meg. Rácz Lajos, a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztője 1976. március 31-én kérte számon, hogy egy pesti firkász miért veszélyezteti alapjaiban a rendszert. Bulcsu egyébként olyannyira vidéki volt, hogy rosszul érezte magát a fővárosban, és amikor csak tehette, visszahúzódott balatonszepezdi házába. Ezt persze a kisebbrendűségben szenvedő főszerkesztő nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy a publicista keresztnevében a második u is ékezet nélküli.      

Már megjelent a Magyar Narancs legfrissebb száma is, én azonban lecövekeltem a múlt hetinél. Abban látott napvilágot Ujhelyi István figyelemre méltó interjúja, az MSZP Európa-parlamenti képviselője ezt mondta: „Meg kell oldani, hogy mind a tízezer szavazókörben ott legyenek a mi számlálóbiztosaink a hatalom képviselőivel szemben.” Arra utalt, hogy a tavaly áprilisi országgyűlési választáson a szavazókörök kétharmadából hiányoztak az ellenzéki számlálóbiztosok.

Ezt a szocialista politikusok azzal magyarázták, hogy minél kisebb egy település, annál nagyobb egzisztenciális veszéllyel járt beülni a számlálóbizottságba. Az érvelést nem vonom kétségbe, de más okkal is magyarázható, hogy az ellenzéki pártok nem állítottak ki annyi hadra fogható embert, amennyi őrködhetett volna a választás tisztasága fölött. Annak próbáltam utánanézni egy témakörben jártas jogász segítségével, vajon szükség esetén hány aktivistára számíthatnak. Kiderült, hogy a választási törvény alapján a listát állító párt két szavazatszámlálót küldhet a 10285 választókörzetbe. Ez elvileg 20570 aktivistát jelent.

A tavalyi választás előtt az MSZP és a DK abban állapodott meg, hogy 60:40 arányban megosztják a körzeteket. Amelyikben nem indítottak jelöltet, abba nem is küldhettek szavazatszámlálókat. A szocialisták tehát 12342-őt delegálhattak volna, a DK-sok 8228-at. Azt nem tudom, hogy április 8-án hány számlálóbiztosuk ült be a szavazókörbe, talán akad majd olvasó, aki felvilágosít. Ám 2016 őszén, az uniós menekültkvótáról rendezett népszavazáson a 10331 szavazókörbe a Fidesz 13122, a vele szövetséges KDNP 239, az ellenzéki pártok közül az MSZP 3811 és a Jobbik 170 szavazatszámlálót küldött.    

A szocialista Szanyi Tibor szerint „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016. június 15.) Az akkori pártelnök, Molnár Gyula ezt módosította 6500-ra, a kvótás szám azonban közelebb áll Szanyi becsléséhez. Más forrásból tudható, hogy a Fidesz 15 ezer aktivistát mozgósíthatott a választás ellenőrzésére, a Jobbik pedig egy-egy számlálóbiztossal fedhette le a szavazóköröket. Mindebből három következtetés adódik. 1. A pártok közül egyik sem képes élni a törvény kínálta ellenőrzési lehetőséggel. 2. Közülük még leginkább a Fidesz ágyazta be magát a társadalomba. 3. Az ellenzéki pártok akkor képviselnek majd átütő ellenerőt, ha a hadra fogható aktivisták számát a többszörösére növelik.  

Érdeklődéssel figyelem a KESMA szárnypróbálgatásait. A rövidítés mögött a XXI. századi Hírlapkiadó Vállalat rejlik. Hajdan a megyei napilapokat adta ki 1,2 millió példányban, és a nyereségükből tartotta el az MSZMP központi lapját, a Népszabadságot. Most a mozgásba lendült Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány is a megyei sajtót vonta befolyási övezetébe, hogy eltarthassa a Magyar Idők című kormányzati napilapot.

A KESMA-kuratórium elnöke, Varga István ügyvéd interjúban fejtegette, hogy „Azt mondtuk: keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást szeretnénk, ehhez kell az alapítvány.” (24.hu, 2019. január 22.) A múlt század nyolcvanas éveiben ideológiai szándékkal már nem nagyon idegesítették a magyar újságírókat, igaz, akkoriban kifelé mentünk a puha diktatúrából, most pedig befelé megyünk a kemény demokráciába. De hogy enyhítse kendőzetlen őszinteségét, a kuratóriumi elnök megismételte az alapító okmány kulcsmondatát is: „Annak ellenére, hogy az emberek többsége interneten olvassa a híreket, felmérések szerint mégis az újságcikkeknek hisznek jobban. Ezért célja az alapítványnak, hogy védje és megőrizze a nyomtatott sajtót.”

A digitalizáció korában a papír alapú sajtó haldoklásra van ítélve. Örvendetes, ha a magyar kormány igyekszik megállítani, vagy legalábbis lassítani az elmúlását. Van azonban egy jelenség, amely tűnődésre késztet. Az országos napilapok közül ama szerkesztőségek, amelyek vállalták egy ideológiai értékrend képviseletét, a rendszerváltás óta rengeteg példányt veszítettek. A Népszabadság például 1990-ben 385 ezer példányban látott napvilágot, a megszüntetésekor 37 ezer fogyott el belőle. A politikailag tömbösödött sajtót egyre kevésbé olvasták a másik oldalhoz tartozók.

A megyei sajtó nem tömbösödött politikailag, mert a külföldi tulajdonosok az üzletben voltak érdekeltek, nem pedig a magyar belpolitikában. A családi laptípust szorgalmazták, és a megyei lapok „csak” a példányszámuk kétharmadát veszítették el. A győri Kisalföld még annyit sem: a hajdani 100 ezerből 50 ezer maradt. Az Orbán-kormány bizalmi emberei felvásárolták a megyei sajtót, majd néhány hete átadták az említett alapítványnak. Ezzel közelebb került a napi politikához, és ahhoz, hogy a másik oldalhoz tartozók elforduljanak tőle. A megyei napilapokat utolérheti a politikailag tömbösödött sajtó sorsa: a beszűkülés, és nyomában a megsemmisülés.

Miközben a KESMA intézményesítené a keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást, nemhogy megvédené és megőrizné a nyomtatott sajtót, hanem afféle katalizátorkánt még fel is gyorsíthatja a haldoklás folyamatát.      

„Vidékre költözött Budapest” - a Népszava szalagcímében van igazság. Az ellenzéki politikusok az elmúlt hét végén vidéken tűntek föl. A legtöbben Tatabányára mentek, ahol nyolcszáz tüntető gyűlt össze előttük. A városnak 65 ezer lakosa van, ehhez képest a tiltakozók száma figyelemre méltó. Azért Budapesten is tiltakoztak a túlóratörvény ellen. Több csomópontból indultak el, és a beszédek színhelyén összegyűlt négy-ötezer ember. (Az eggyel korábbi tüntetést tízezresre becsülte az egyik szakszervezeti vezető.)

Akár az egyik, akár a másik számot nézzük, az 1,7 millió fővárosi lakoshoz kéne viszonyítani. Talán még rosszabb is az arány, mintha a tiltakozók számát a vidéki települések lélekszámához hasonlítanánk. Íme, a kormánypárti hírforrások alapján erre sikerült jutni (az első szám a tüntetők számát, a másik a tiltakozásnak helyet adó település lélekszámát jelenti). Ajka: 50-28 ezer, Debrecen: 500-202 ezer, Kecskemét: 400-110 ezer, Salgótarján: „több száz”-34 ezer, Szolnok: 500-71 ezer, Tatabánya: 800-65 ezer, Veszprém: 150-59 ezer.

Volna még 53 település, de a helyi hírforrások tudósítói vagy nem saccolták meg a tüntetők számát, vagy félpályás útlezárások tarkították a hófúvásos terepet. Az utóbbiak jelentőségét se vonom kétségbe, mindazonáltal a 15-50 gépkocsi csak ideig-óráig mutatta az ellenzéki megmozdulások országos jellegét. A számokból, arányokból az olvasó ellentmondásos következtetéseket vonhat le. E műveletben azért nem befolyásolnám, mert a maradék néhány sort változatlanul a kormány befolyási övezetében lévő sajtónak szentelném.

Szakított az agyonhallgatás módszerével. Például a megyei lapok online kiadásai gyorsan számoltak be a fejleményekről. Ellenségesen, kajánul, tárgyilagosan. Megfogalmazva a városi séták és autós útlezárások hangulatát. Még túl is részletezve a körülményeket, hogy a lényeg elvesszen bennük. Névtelenül, azt jelezvén, hogy a tudósító kincstári kötelezettséget teljesít. A megyében közismert szignóval, amely az újságírót arra késztette, hogy megőrizze a tárgyilagosságát.

Az országos szerkesztőségekben akadnak már fiatal újságírók, akik témalehetőséget látnak a vidéki sajtóban. Szemelgetnek belőle, és kezdenek kigyógyulni ama betegségből, hogy egy kalap alá vegyék a tizenkilenc fővároson túli napilapot. Épp a tiltakozásokról megjelent tudósítások sejtetik, hogy a Pestről kivehető látszat ellenére még nincsenek egy kalap alatt.       

Tegnap meghalt a magyar származású amerikai filmproducer. Azóta boldog-boldogtalan értelmezi a kacskaringós életútját. Balról azt kérték számon rajta, hogy miért feküdt le Orbánéknak, jobbról pedig azt, hogy miért akadályozta meg a kurzusfilmek leforgatását. Elég pontosan határolták körül az Andy Vajna-jelenséget.

A megnyilvánulásokból kihallom a magukra valamit adó értelmiségiek önmardosó kérdését: mihez kezdjünk ama rendszerrel, amiben immár a kilencedik éve élünk? Vannak, akik azt válaszolják, hogy ne kezdjünk semmit, Andy Vajna azonban legalább annyira üzletember volt, mint értelmiségi. Számára volt az a pénz, amennyiért az anyagi szempontból gyümölcsözőbb megoldást választotta. Csakhogy ennek fejében sem engedte be a magyar filmiparba a tehetségtelen kurzuslovagokat.

Két évtizedig voltam filmkritikus, és megkockáztatom: a magyar filmművészet legsebezhetőbb pontja a forgatókönyv volt. Nem is annyira azért, mert a magyarok nem értenek a forgatókönyv-íráshoz. Inkább mert a filmrendezők csak akkor élhettek meg jól a két forgatás közti években, ha a forgatókönyvért is ők kapták a honoráriumot. Az Amerikából hazatelepült Vajna szakított e gyakorlattal. A magyar film nemzetközi sikerei mögött az úgynevezett tartalomfejlesztés rejlik. Az egyik nekrológ-szerző azt firtatta, vajon fenntartható-e Vajna nélkül egy jól működő filmszakmai rendszer. Nemmel válaszolt, én inkább talánnal felelnék. A magyar film kormánybiztosának ugyanis volt egy munkatársa, Havas Ágnes, aki megtanulta mindazt, ami a főnökében értékes, és talán nem tanulta meg azt, amit nem kedveltünk benne.

Ugyanez a pragmatikus szemlélet jellemzi Vajna médiabeli működését is. Jobboldali támadóit idegesítette, hogy három lapját: egy pesti bulvárt, a szegedi Délmagyarországot és a győri Kisalföldet üzleti alapon működtette. Megadta a császárnak, ami a császáré (közölte a központból érkező propagandaszövegeket), egyébként pedig nem változtatott az újságok profilján. Hagyta érvényesülni a szakújságírókat. Ezért pontosítanám K. A.-t (Kósa Andrást), aki a Népszava mai számában azt írta, hogy Vajnának „a szintén tulajdonában lévő Lapcom Zrt-t fel kellett ajánlania az év végén megalakult Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak”. Egyik utolsó interjújában Andy Vajna bevallotta, hogy kapott egy ajánlatot, és piaci áron szabadult meg a sajtó-portfóliójától. Más forrásból tudható, hogy a Lapcom hatmilliárd forintot ér. Ezzel egy üzletember megkoronázta az ellentmondásos életművét.

Vélemények Andy Vajnáról

Az önök házi mozigépésze.

Lukács Zoltán szocialista politikus a kormánypárti politikusokhoz (Duna TV, 2014. július 4.)

Vajna rendszerével nem az a baj, hogy amerikanizált, hanem hogy kizárólagos.

Kemény Lili filmrendező (Magyar Narancs, 2014. augusztus 28.)

Andy Vajna jött, látott és nőzött.

Kovács Bálint filmkritikus (Magyar Narancs, 2015. január 8.)

Ő azért csomaggal érkezik. Márkás hátizsákjából kikandikál Andy Vajna és Habony Árpád.

Vona Gábor Jobbik-politikus Rogán Antal propagandaminiszterről (N1TV, 2015. szeptember 25.)

A kormány kedvenc gazdasági bevándorlója, Andy Vajna.

Szánthó Péter újságíró (Népszava, 2016. január 8.)

Az egyetlen ember, aki csak nyerni jár a kaszinóba.

Nagy N. Péter újságíró (Vasárnapi Hírek, 2017. május 13.)

Egy parókakészítő, egy gázszerelő és egy csempekereskedő letarolhatja az országot.

Bruck András író a Vajna-Mészáros-Parragh hármasról (Facebook.com, 2017. december 14.)

A szivarfüstje takarásában szeret mindig jól járni.

Falus Gábor újságíró (24.hu, 2018. október 12.)

Lehet, hogy a propaganda-agytröszt csak összekeverte Andyt Adyval.

Hont András újságíró (hvg.hu, 2018. december 9.)

Meghalt az egyik leghíresebb magyar.

Herczeg Márk újságíró (444.hu, 2019. január 20.)

A legnagyobb magyar filmproducertől búcsúzunk.

Orbán Viktor miniszterelnök (Facebook.com, 2019. január 20.)

Amit a tv2-vel ártott ennek az országnak, azzal mindazt lerombolta, amit a filmjeivel felépített.

Föld S. Péter újságíró (Facebook.com, 2019. január 20.)

Janus arcú kolléga.

André Libik magyar származású német filmproducer (Facebook.com, 2019. január 20.)

Sikeres volt, mert értett hozzá.

Simó György médiamenedzser (Index.hu, 2019. január 20.)

Fölösleges letagadni a tehetségét.

Pápai Gábor karikaturista (Facebook.com, 2019. január 20.)

Bírta, ha ellenkeznek vele.

Szász János filmrendező (24.hu, 2019. január 21.)

Nemcsak a filmgyártáshoz értett, hanem a blöffhöz is.

Szalay Dániel újságíró (Média1.hu, 2019. január 21.

Bár rosszabbat vártunk tőle, bebizonyította, hogy szakmai alapon működteti a filmgyártást.

Pataki Ági filmproducer (Népszava, 2019. január 21.)

Andy Vajna túl tudott lépni a saját árnyékán.

Enyedi Ildikó filmrendező (Népszava, 2019. január 21.)

A Magyar Narancs legfrissebb számában van egy nagyon érdekes interjú. Esther Perel New York-i pszichológussal készült, aki a különböző anyanyelvű házaspárok kommunikációs gondjairól számolt be. Okfejtését ajánlom a digitális ismerősöknek, akik a Facebook-on olvassák e soraimat. Mindazonáltal egy látszólag mellékes gondolat érintett meg a kizárólag angolul beszélő férjjel megáldott és hét nyelven dolgozó belga hölgy szavaiból.

Ezt mondta: „A Facebook gondosan megtervezett és cenzúrázott kiállítás az ismerőseinknek.” Ha jól értem, akkor igyekszünk minden kedvezőt, kellemeset kitenni a kirakatba, máskülönben digitális ismerőseink észreveszik a számunkra kedvezőtlen mozzanatokat is. De vajon nem arra való a kiállítás, hogy az érdeklődők becsöngessenek hozzánk, és megnézzék a többi „képünket” is? Elképzelhető, hogy Facebook-, Twitter-, Instagram- meg egyéb közösségi buborékban élünk, és jól esik, ha dicsérnek bennünket? Hm.

Nem gyűjtöm a Médianapló iránt érdeklődőket. Pontosan ezerkétszázan vannak, és most is várnak vagy húszan a bebocsátásra. Mielőtt kinyitnám nekik az ajtót, igyekszem ellenőrizni őket azoknál, akiket közös ismerősként neveznek meg. Ha kedvező véleményt kapok róluk, akkor is van még egy óvatossági rendszabály. Aki nem tesz föl magáról portréfotót az üzenőfalára, azt tapintatosan elhárítom. Újra olvasva ezt a bekezdést, egyre inkább az a benyomásom, hogy Esther Perel kapiskálja a jelenséget. Végül is elég gondosan megterveztem azt a bizonyos kiállítást. De mi a helyzet azzal a fránya cenzúrázással? 

Néhány napja utoljára üzentem az ezerkétszázegyediknek. Gimnazista éveim színhelyén, Kecskeméten a tüntetők elé állt decemberben egy diáklány, és kikelt a kormányzat ellen. Tetszett a szenvedélye, de nem tetszett az indulata, mely trágárságok kíséretében jött ki a száján. Egyik digitális ismerősöm, aki kétszeresen is kolléga, mert újságíró és tanárember, annyira fölfortyant, hogy azt javasolta: Nagy Blankát zárják ki az ország összes középiskolájából. Csaknem három évtizedet töltöttem lázadásra hajlamos főiskolások és egyetemisták között. Megtanultam, hogy beszélgetni kell velük, máskülönben nem értjük meg olykor artikulálatlan kitöréseik indítékát. Ezt meg is írtam a kétszeres kollégának, aki erre fölkapta a fejvizet.

Durvaságával, otrombaságával megelő(lege)zte a félegyházi diáklány elleni hadjáratot a kormánypárti sajtóban. Ezt a bejegyzést azonban már nem olvashatja az üzenőfalamon.      

Szijjártó miniszter Debrecenben járt, és a Hajdú-bihari Napló interjút készített vele. Akadt egy érdekes mondata: „Az autóipar 172 ezer magyar embernek ad munkát.” A BMW ugyebár Debrecenben készül gyárat alapítani, a Mercedes berendezkedett Kecskeméten, a Suzuki Esztergomban talált magának helyet, az Opel Szentgotthárdon, az Audi pedig Győrött. A legutóbbit földrajzi okból előbb kellett volna említeni, mégis a sor végére hagytam, négyezer munkása ugyanis tegnapra időzítette a figyelmeztető sztrájkot.

Délelőtt kilenctől tizenegyig azért nem dolgoztak, mert megbízottjaik szeptember óta tárgyalnak a német tulajdonos itteni képviselőivel, de nem sikerült megegyezniük. A fejleményekről értesülhettek a Kisalföld című újság olvasói, elvégre a szerkesztőség egyik legmegbízhatóbb munkatársa figyelemmel kísérte a folyamatot. A hajdani diáklányt tanítottam a szegedi egyetemen, és örömmel látom, hogy milyen jó újságíró lett belőle a vidéki Magyarország legnagyobb példányszámú napilapjánál. Még e hét elején is olvastam tőle minden lényeges kérdésre kiterjedő tudósítást az audisok mozgolódásáról.

Aztán mintha elvágták volna. Tegnap, január 18-án 19.20-kor furcsa cikk jelent meg a Kisalföld online felületén (mellesleg hibás, 17-i dátummal). A szerkesztőség a Magyar Távirati Iroda közleményét vette át, amely nem nélkülözte ugyan a szakszerűség alapvető követelményeit, de épp a helyi ízek és színek hiányoztak belőle, melyek a saját munkatárstól való tudósításokat jellemzik. A jelenség korántsem elszigetelt. A megyei napilapok még nem tartoztak a kormányzati holdudvarba, amikor az óvatosabb főszerkesztők már alkalmazták ezt a módszert. Hogy ne kelljen szint vallaniuk, a megyeszékhelyen zajló eseményekre sem küldték ki a munkatársukat, beérték az MTI íztelen, szagtalan közleményével. Abból nem lehet baj.

Az ötvenezres Kisalföldet sokáig Nyerges Csaba szerkesztette. Fogalmam sincs a politikai értékrendjéről, azt viszont tudom róla, hogy a környezetvédelem elszánt harcosa, például szívügye volt a Szigetköz. De ha a Fidesz-kormány szembe került a saját környezetvédelmi szakpolitikusával, Illés Zoltán egykori államtitkárral is, akkor bizalmi embere, Andy Vajna laptulajdonos miért ne szabadult volna meg a tetőtől talpig zöld főszerkesztőtől? Az a benyomásom, hogy ha még Nyerges kolléga szerkesztené a győri újságot, tegnap az egyik munkatársát küldte volna az Audi-gyár sztrájkoló dolgozói közé.         

A tegnapi (kutyakonzerves) bejegyzésemet követő hozzászólások két részre oszthatók, Akik még tegnap kommenteltek, inkább a szociális mozzanatot vonták kétségbe, akik viszont éjfél óta szóltak hozzá, a jogit pedzegették. Nem vagyok jogász, ezért maradnék a kétségkívül indokolt kérdésnél: vajon a kisnyugdíjasokra mennyire jellemző, hogy megszorult helyzetben állatoknak szánt eledeleket fogyasztanak?

A kutyakonzerves példát a Népszava egyik legmegbízhatóbb munkatársától kölcsönöztem. Rövid cikkében vezeték- és keresztnéven emlegette azt a kaposvári asszonyt, akinél a múlt pénteken, amikor nem érkezett meg a 89 ezer forintnyi nyugdíja, csupán 365 forint volt. Egy házaspárt is bemutatott, akik havonta 179 ezerből gazdálkodnak, és valahogy átvészelték a múlt hét végét. Közülük a feleség (Korsós Ferencné) szóba hozta az egyik ismerősét, aki a kutyájával osztotta meg ama bizonyos kutyakonzervet. A bejegyzésben hozzáfűztem, hogy jobb lett volna a korjellemző beszámoló, ha az újságíró megkereste volna a kutyakonzerves kisnyugdíjast is, riportjait azonban évek óta ismerem, és az a benyomásom róla, hogy nem az ujjából szopja a tényeket.

Akadtak persze a tegnap délutáni hozzászólók között, akik kétségbe vonták az állateledeles sztorit. Inkább csak egy évtizedek óta lappangó mítosz szerves részének tartották. Valószínűleg elfelejtették elolvasni, vagy csak átfutották a második kommentet. Szerzője mellékelt egy folyóirat-közleményt, amely a Napvilág Íróklub honlapján jelent meg 2012. március 10-én. A történet dióhéjban az, hogy T. Pandur Judit spájzából kifogyott a napraforgó meg a köles, és nem volt mit adnia a kerti madáretető fagyoskodó lakóinak. A közelben volt két speciális bolt. Az egyikbe be sem jutott, olyan sokan álltak a bejáratnál. A beszélgetésekből kiderült, hogy a várakozók nem a madaraknak szánják a bent lévő portékát.

A másik boltba befért, és a meglepően üres helyiségben néhány szem sült libatepertőt kért a feketerigóknak. Az eladó azonban felvilágosította, hogy „éppen most fosztottak ki”. Majd elmesélte, hogy már nem is csupán „csirke-farhát, -láb és -nyak kerül a nyugdíjasok és a szegények asztalára; odáig jutottak, hogy állati takarmánynak szánt ételeket tudnak csak megfizetni”. A számítógép mellett üldögélő, hitetlenkedő és mítoszt emlegető hozzászólóknak tehát azt üzenem, hogy engedjék közelebb magukhoz a külvárosok és a falvak népét. Hátha így jobban megértik korunk valóságát.