A tegnapi (kutyakonzerves) bejegyzésemet követő hozzászólások két részre oszthatók, Akik még tegnap kommenteltek, inkább a szociális mozzanatot vonták kétségbe, akik viszont éjfél óta szóltak hozzá, a jogit pedzegették. Nem vagyok jogász, ezért maradnék a kétségkívül indokolt kérdésnél: vajon a kisnyugdíjasokra mennyire jellemző, hogy megszorult helyzetben állatoknak szánt eledeleket fogyasztanak?

A kutyakonzerves példát a Népszava egyik legmegbízhatóbb munkatársától kölcsönöztem. Rövid cikkében vezeték- és keresztnéven emlegette azt a kaposvári asszonyt, akinél a múlt pénteken, amikor nem érkezett meg a 89 ezer forintnyi nyugdíja, csupán 365 forint volt. Egy házaspárt is bemutatott, akik havonta 179 ezerből gazdálkodnak, és valahogy átvészelték a múlt hét végét. Közülük a feleség (Korsós Ferencné) szóba hozta az egyik ismerősét, aki a kutyájával osztotta meg ama bizonyos kutyakonzervet. A bejegyzésben hozzáfűztem, hogy jobb lett volna a korjellemző beszámoló, ha az újságíró megkereste volna a kutyakonzerves kisnyugdíjast is, riportjait azonban évek óta ismerem, és az a benyomásom róla, hogy nem az ujjából szopja a tényeket.

Akadtak persze a tegnap délutáni hozzászólók között, akik kétségbe vonták az állateledeles sztorit. Inkább csak egy évtizedek óta lappangó mítosz szerves részének tartották. Valószínűleg elfelejtették elolvasni, vagy csak átfutották a második kommentet. Szerzője mellékelt egy folyóirat-közleményt, amely a Napvilág Íróklub honlapján jelent meg 2012. március 10-én. A történet dióhéjban az, hogy T. Pandur Judit spájzából kifogyott a napraforgó meg a köles, és nem volt mit adnia a kerti madáretető fagyoskodó lakóinak. A közelben volt két speciális bolt. Az egyikbe be sem jutott, olyan sokan álltak a bejáratnál. A beszélgetésekből kiderült, hogy a várakozók nem a madaraknak szánják a bent lévő portékát.

A másik boltba befért, és a meglepően üres helyiségben néhány szem sült libatepertőt kért a feketerigóknak. Az eladó azonban felvilágosította, hogy „éppen most fosztottak ki”. Majd elmesélte, hogy már nem is csupán „csirke-farhát, -láb és -nyak kerül a nyugdíjasok és a szegények asztalára; odáig jutottak, hogy állati takarmánynak szánt ételeket tudnak csak megfizetni”. A számítógép mellett üldögélő, hitetlenkedő és mítoszt emlegető hozzászólóknak tehát azt üzenem, hogy engedjék közelebb magukhoz a külvárosok és a falvak népét. Hátha így jobban megértik korunk valóságát.