Amikor a tegnapi bejegyzés címébe írtam a selyemzsinórt, még nem tudtam, hogy Varga Istvánnak van egy eposzi jelzője. A sors iróniája, hogy nem a politikai ellenfeleitől származik, hanem állítólag Antall Józseftől. A miniszterelnöknek egy MDF-en belüli vitában nem jutott eszébe a keresztneve, ezért „akasztós Vargának” nevezte. Arra utalt, hogy az orosházi ügyvéd szerepet vállalt a Kádár-korszak politikusait elszámoltató törvényjavaslat népszerűsítésében. Ha ezt huszonnégy órával korábban tudtam volna, a selyemzsinórt aligha írom bele a címbe.

Ettől persze a kérdés még kérdés marad: vajon miért mondott le a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke négy órával azután, hogy a YouTube révén az országos nyilvánosság elé került a békéscsabai tévének adott interjúja? Azóta több figyelemre méltó értelmezés jelent meg arról, hogy nem is önszántából mondott le a kormánypárti médiahálózat irányításáról és a vele járó jövedelemről. Most sem tudok sokkal többet a kiakolbólítás, kiebrudalás, kigolyózás, kipenderítés, kirúgás okáról, mégis próbálom tovább gondolni a helyzetet. Sokat foglalkoztam ugyanis a Fidesz nyilvánosságszemléletével, amelyből kirajzolódik, hogy Orbán Viktor pártja mindig fontosnak tartotta a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. De korántsem az ellenőrző funkcióját hangsúlyozta, inkább a hatalmi eszköz jellegét.

Ebbe belefér, hogy a hálózatba szervezett szerkesztőségek állami stafírungjából telik a „keresztény, nemzeti, konzervatív” újságírók képzésére és felzárkóztatására. Nem illik azonban a járulékos elemnek tekintett sajtómunkások szakmai színvonaláról beszámolni a nyilvánosság fórumain. Varga István nem a legélesebb kés a fiókban, és voltaképpen nem tett mást, mint kikotyogta azt, amit a kormánypártok folyosóin hallott a hatalmat gyakorlóktól. Miközben a legszűkebb elit tagjai politikai fogyóeszköznek vélik a frontharcos-újságírókat, jól megírt könyveket és publicisztikákat olvasnak, jól elkészített műsorokat néznek a másik oldaltól. Mindazonáltal van annyi eszük, hogy médiafogyasztási szokásaikat nem kürtölik országgá-világgá.

Újságíróként elég sok interjút készítettem a Kádár-korszak közéleti személyiségeivel. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanezzel a nyilvánosságszemlélettel szembesültem, és akkor is akadtak néhányan, akik kibeszéltek a kórusból. Legföljebb a hatalomnak nem volt már elég ereje ahhoz, hogy megkérje őket a lemondásra.