A publicista kiszorult a Magyar Hang utolsó oldaláról. Arra gyanakszom, hogy kivételezett helye nem egyeztethető össze a politikai szerepvállalásával. Az ellentmondás feloldható persze, ha abból indulunk ki, hogy Puzsér Róbert nem is akar politikus lenni. A kampányt csupán arra használja, hogy a budapesti főpolgármester-jelöltnek kijáró nyilvánosság révén még többen ismerjék meg. Ez jót tesz majd a publicisztikai (véleményvezéri) pályafutásának.

Eme okfejtésből azonban az is következik, hogy nincs igaza az ellenzéki sajtónak, ha Puzsért álellenzékinek véli. E felfogás szerint ugyanis a Fidesz tartja versenyben. Minél inkább megosztja az ellenzéki szavazótábort, annál több esélyt kölcsönöz a kormánypárti Tarlós Istvánnak. Ebben van logika, mégis az a benyomásom, hogy Puzsér Róbert őszintén utálja az Orbán-rendszert. Kár, hogy egyetemi évfolyamtársától és hajdani barátjától, Karácsony Gergelytől még inkább idegenkedik. Nem állampárti szolgálatot teljesít tehát, hanem enged az érzelmeinek. E magyarázat azért áll közel hozzám, mert a publicista Puzsér eddig zsigeri gondolkodónak mutatkozott. Miért éppen most változott volna meg?

De ha fölmentem az álellenzékiség indokolható, ám nehezen bizonyítható vádja alól, akkor mihez kezdjünk az eszmefuttatásával, amely a Magyar Hang tegnapi számában látott napvilágot A felvásárolt ellenzék címmel? A hetilap belsejébe szorított szerző szerint az úgynevezett ellenzéki sajtó egyik (mértékadó) része Orbán zsebéből kandikál ki. Ide sorolta a Hit Gyülekezetét vezető Németh Sándortól függő ATV-t, a Köves Slomó nevéhez kötődő Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség résztulajdonában lévő 168 Órát és Klubrádiót, valamint a Fidesszel ingatlanügyekben üzletelő Leisztinger Tamás tulajdonolta Népszavát.

Ebben a gondolatmenetben is van logika, sajnos. Amíg a kormánypártoknak uniós okból érdekükben áll, hogy a demokrácia látszatát fenntartsák, állami hirdetéseket juttatnak az említett médiumoknak. Eme ellentmondást úgy próbálja feloldani a Magyar Hang szerkesztősége, hogy finoman elhatárolódik a publicistájától. Mondván, hogy furcsák ugyan az orgánumok tulajdonosi viszonyai, mindazonáltal „a fent nevezett szerkesztőségekben valódi újságírók dolgoznak, akikkel közös célunk a hatalom ellenőrzése, a valóság bemutatása”. Ebben is van logika, szerencsére.

Csak ez a katyvasz ne volna jellemző a 2010-es évek Magyarországára.

A számítógép menüsorában harminc portál rövidítése fér el. Nemrégiben változtattam rajta. Kikerült a FüHü.hu, amelybe már csak hálni jár a lélek. Helyébe tettem az Azonnali.hu-t, amelyben mindig találok érdekes cikket és/vagy ütős mondatot. Tulajdonosai Ungár Péter és Gerényi Gábor. E sorrendben tünteti fel őket az impresszum, valószínűleg azért, mert a pénz találkozott a szakértelemmel. Nem vonom kétségbe a menedzser Gerényi digitális szemléletét, Ungár kiemelését azonban a mai téma is indokolja.

Családi örökségből ő az országgyűlés leggazdagabb képviselője, és megengedheti magának, hogy betársuljon néhány portálba, melyek közül csupán az Azonnalit szerkesztik a fővárosban. Magát is vidéken építi, Vas megyére összpontosítja a figyelmét, de más megyékben szintén vannak érdekeltségei. Mindez azt is jelenti, hogy pesti zászlóshajója szinte az egyedüli országos médium, amely nem csodálkozik rá a vidéki nyilvánosságra. Bukovics Martin például interjút készített Porcsin Zsolttal, a Debreciner alapító-főszerkesztőjével. A beszélgetés címéből kiderül a lényeg: „A Fidesz Debrecenben kísérletezte ki, amit 2010 óta országosan is csinál”.

Ebben annyi az igazság, hogy a Fidesz a 2006-os önkormányzati választás óta rengeteg polgármestert tudhat a magáénak, akik városvezetői tapasztalataikat 2010 után miniszterként és államtitkárként hasznosítják. Közülük az egyik legszínesebb figura kétségkívül Kósa Lajos, akit középiskolai osztálytársa, Porcsin Zsolt mindenkinél jobban ismer. Abban viszont teljes mértékben igaza van az interjúalanynak, hogy ama nyilvánosság-modellt, amelyet Debrecenben önkormányzati médiakonszernnek neveztek el, csakugyan a cívis városban kísérletezték ki Kovács Zoltán, a jelenlegi nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár vezetésével.

Ennek írásban rögzített forgatókönyvét csak a bennfentesek ismerhetik, de Orbánék médiapolitikából kikövetkeztethető, hogy 2010 óta Debrecent csináltak az egész országból. E nyilvánosság-kísérlet ellenzéki alternatíváját dolgozta ki Porcsin Zsolt. A Debreciner-modell lényege, hogy a szerkesztőség elhárítja az ellenzéki pártok anyagi támogatását. Bár nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az LMP-s Ungár Péter is betársult néhány millióval, mégis abból indulnék ki, hogy az érdeklődők havi ezer forintot fizetnek elő az ellenzéki portálra. Ennyit kibírnának más városok lakói is, akik arról is szeretnének tudni, amit a polgármester el akar titkolni előlük. 

Majláth Mikes László finom tollú humorista. A Népszava mai számában ezért olvastam legelőször az ő cikkét. A kormányzat szempontjából különböztette meg a jó és rossz polgárokat, ironikus okfejtéséhez pedig mulatságos ténylistát mellékelt. Szerinte például az úgynevezett jó polgár „Mind a 19 megyei napilap első oldalát elolvassa.” 

Ezzel arra utalt, hogy a KESMA (Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítvány) keretében működő megyei sajtó előszeretettel közöl Orbán-interjút. Mindegyik újság a címoldalon kezdi, aztán átmenő szedéssel folytatja egyaránt ugyanazon az oldalon. Ez a látvány visszatérő toposz az ellenzéki sajtóban. Ama tapasztalaton alapszik, hogy a fővárosi újságírók néha eljutnak sajtószakmai tanácskozásokra is, ahol a bejárathoz kihelyezett asztalnál a megyei napilapok fogadják őket - ugyanazzal a címlappal és ugyanazzal a politikussal. S mert ezekről az újságokról nincs olvasmányélményük, a jelenséget tekintik a leigázott (gleichschaltolt) megyei sajtó jelképének.

Nem tudják, hogy mielőtt a megyei lapok a kormány kezébe kerültek volna, a külföldi tulajdonosok is éltek ezzel a lehetőséggel. Ha a hálózatuk valamelyik újságja a három, négy vagy hét közül interjút készített  egy politikussal vagy művésszel, a többi napilapban is közölték a cikket. Egyszer kellett érte fizetni, és a többi újságban is foglalta a terjedelmet, ráadásul a helyén nem kellett közölni olyan írást, amelyért honoráriumot kellett volna fizetni. A KESMA e gyakorlatot fejlesztette tökélyre. Vagyis nem egy gazdaságossági okból született döntéssel van baj, hanem annak személyi kultuszos vetületével. De van itt még más baj is: a mai Magyarországon csak 18 megyei napilap jelenik meg.

A tévedést nem Majláth Mikes Lászlón kérném számon, ő gyanútlanul abból indult ki, hogy Magyarországon 19 megye van. Neki nem kéne tudni, hogy az 1 millió 230 ezernyi lélekszámú Pest megyében jó régen megszűnt a napilap, de ezt azért illene tudni a Népszavánál. A múlt század kilencvenes éveiben ugyanis emiatt dolgoztak ki egy tervezetet. A patinás újság átvette volna a Pest Megyei Hírlap szerepkörét is, és a legtöbb figyelmet Közép-Magyarországnak, a fővárossal együtt mintegy 3 millió embernek szentelte volna. Egy főszerkesztő-váltással az elképzelés ment a kukába, ettől azonban még a Népszava mostani szerkesztőségében ismerni kéne a korántsem mellékes mozzanatot. Meg azt is persze, hogy a 19 megye közül épp a legnépesebben nincs napilap.   

Tegnap olvastam egy érdekes interjút, és emlék ugrott be róla a múlt század ötvenes éveiből. Gusztos Pétert, egy mozgáskorlátozottak sportolását támogató civil szervezet vezetőjét szólaltatták meg a 24.hu-n. Elmesélte, hogy miként vélekedik ama vitáról, amely egy Fidesz-politikus Facebook-megjegyzése nyomán robbant ki. A két fiatal, egymásra mosolygó férfit ábrázoló Coca Cola-reklámról zajló vita mellékterméke volt a kormánypárti Pesti Srácok portálon a mozgássérültek elmarasztalása. A cikkíró őket se szeretné látni hirdetésen.

Erről mondta a civil aktivista: „Egy intenzív homofób cirkusz farvízén úszott be a téma.” Nekem a farvízről az ugrott be, hogy egy Duna-parti kisvárosban éltünk, és a népes család tagjai gyakran jöttek össze nagynéném tágas lakásában. A felnőttek ribizliből erjesztett bort iszogattak, Pisti nevű nagybátyám pedig citerázott. S mert katona éveit a dunai flottillánál szolgálta le, az egyik bakanóta első két sora így hangzott: „Megy a hajó / Fodros a víz utána.” Na, ez a sodorvíz, a nyomdokvíz, ahogy az egyik szakkönyvben olvastam: a haladó vízi jármű farhulláma.

Zoltán András nyelvész részfordításnak, féltükörszónak véli a farvizet, és a német Fahrwasserből származtatja. A Wassert aligha kell magyarázni, a fahren pedig leginkább azt jelenti, hogy járni, menni, utazni. Második jelentése viszont fuvarozni, szállítani, vinni. Halász Előd professzor kétkötetes német-magyar szótára szerint a das Fahrwasser (hajózó út, hajózható víz) átvitt értelemben azt is jelenti, hogy idegen vízre evezni, más mederbe terelni a beszélgetést. A farvíz tehát csupán a hangzás alapján azonosítható a Fahrwasserrel, és Zoltán András megjegyzi, hogy a magyar nyilvánosságban „dicsérőleg nemigen alkalmazzák”.

S hogy még teljesebb legyen a kép, Bárdosi Vilmos, a Szólások, közmondások eredete című alapkönyv szerzője hozzáfűzi, hogy a farvízen evezni, hajózni körülbelül azt jelenti: valakinek vagy valaminek „a hatása, befolyása, gyámkodása alatt állni, a nézeteit kritikátlanul átvenni”. Talán ezzel magyarázható, hogy egy német kifejezés tévesen használt magyar változata a publicisztikában elég gyakran használt fordulattá vált. Nem árt, ha tisztában vagyunk a jelentéseivel. Ezzel persze nem akarom megbántani Gusztos Pétert. Lehetséges ugyanis, hogy az interjút készítő újságíró, László Pál segítségére sietett a fogalmazásban. Csupán azt mondom, hogy egy homoszexuális témánál eltekintettem volna a farvíz kifejezéstől.

Tíz mondat a farvízről

/Boross Péterről/ Antall farvízén úszott fel. (Csurka István MDF-politikus, Magyar Fórum, 1994. március 17.)

A rossz politikus csak pénzt akar mások „farvízén”. (Gálszécsy András volt titkosszolgálati miniszter, Kurír, 1994. július 30.)

Ma politikusaink egy része sodródik különféle erők farvízén. (Bíró Zoltán volt MDF-politikus, Demokrata, 1996. augusztus 22.)

Lényegében a férfiak farvízén utazunk. (Faragó Tamás, a női vízilabda válogatott szövetségi kapitánya, Magyar Nemzet, 2001. június 14.)

/A női vízilabdázókról/ Olimpiai bajnok férfigárdánk farvízén íródott meseszép EB-történet. (Amler Zoltán újságíró, Nemzeti Sport, 2002. december 17.)

Az sem lehetetlen, hogy a sok kis baloldali pártocska mégis összefog, és a Jobbik és a Fidesz acsarkodásának farvízén kormányt alakítanak. (Toroczkai László ásotthalmi polgármester, Jobbik-politikus, Magyar Idők, 2017. március 27.)

Az új elnök csak a páros farvízén úszva tudja hallatni a hangját. (Kálnoki Kis Attila újságíró Bienerth Gusztáv úszószövetségi elnökről és a Hosszú-Tusup párosról, 24.hu. 2017. június 24.)

Most a globalizáció farvízén pénzügyi birodalmak emelkedtek fel. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2017. október 24.)

A farvíz a közkézen forgó szótárakból kimaradt. (Váncsa István publicista, Élet és Irodalom, 2017. október 27.)

Egy intenzív homofób cirkusz farvízén úszott be a téma. (Gusztos Péter civil aktivista, 24.hu, 2019. augusztus 13.)

1952. január 24. - 2019. augusztus 11.

1990 márciusában lett az ellenzékbe szorult MSZP pénztárnoka. Az 1994-es választási győzelem után megválasztották az MSZP alelnökévé, 1996-ban azonban már nem pályázott párttisztségre. Az 1998-as választási vereség után vissza is húzódott a gazdasági életbe. Halálának bejelentésekor majd’ minden orgánum írt róla, de csak az MSZP honlapján olvasható adatokat idézték. Kizárólag a szocialistákhoz közel álló Hírklikk.hu számolt be arról is, hogy túlélt egy agyvérzést, ám a következő betegség már legyűrte. Én is csupán annyit tudok róla, hogy ’94 és ’98 között az ország egyik legbefolyásosabb embere volt. Tíz jellemző mondata ebből az időszakból származik.

Horn Gyula a csapatkapitány. Ő szedi össze a válogatottba a legényeket, és az eredményt is rajta kérik számon. (Heves Megyei Hírlap, 1995. március 21.)

Az igazán nagy vállalkozók mindig és mindenhol kormánypártiak. (Magyar Nemzet, 1995. július 1.)

Tisztességesen lehet privatizálni, igazságosan nem. (Magyar Nemzet, 1995. július 1.)

Kósa Ferenc óriási lelkű ember, és úgy hullámzik, mint a tenger. (Magyar Hírlap, 1995. július 22.)

/Az SZDSZ-ről/ A teáskanna azt hiszi magáról, hogy gőzgép. (Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember 22.)

Ha országos ordibálással könnyíthetnénk a gazdaság helyzetén, magam is megafonnal állnék a barikádra. (24 Óra, 1995. szeptember 22.)

Az MDF a koalíciós kormányon kéri számon mindazt, amit ők nem hajtottak végre. (Mai Nap, 1995. október 27.)

/Krausz Tamásról/ Olyan szocialista párt és olyan vezetés, amely úgy építi a kapitalizmust, hogy közben ne legyenek gazdagok, csupán bizonyos történészek fejében létezik. (Vasárnapi Hírek, 1996. január 14.)

/A vállalkozókról/ Olyanok vagyunk, mint a szamár: állandóan terhet hordunk. (Új Magyarország, 1996. április 5.)

Nem tartható sokáig, hogy a német munkanélküli segély nagyjából megegyezzen a magyar miniszteri fizetéssel. („Ha majd a bőség kosarából”, 1996. május 29.)

Ha egy portál ad magára, megbízza egyik munkatársát, hogy figyeljen oda a megyei sajtóra. Hátha talál benne valami érdekeset, amit a többi szerkesztőség nem vett észre. A pályakezdő újságíró pedig naponta átböngészi a vidéki napilapok online változatát. Olykor eljut szakmai tanácskozásokra is, és a bejáratnál rácsodálkozik a papír alapú megyei újságokra, mind a tizennyolcra. Elvégre ugyanazzal az Orbán-interjúval indulnak a címoldalon. Az ellenzéki sajtóban ez lett a kormányzati befolyás jelképe.

A blogból portállá fejlődött Mérce munkatársa, Bogatin Bence árnyaltabban fogalmazott tegnap: „Az országos tematikájú cikkek egységesítése messze nem ördögtől való dolog, hanem nagyon is racionális médiagazdaságtani megfontolások is állhatnak mögötte, ugyanakkor az arányok és maga a tartalom az, ami túllő a célon.” Ő még emlékszik arra, hogy amikor a megyei lapok kisebb hálózatokat alkottak, a külföldi tulajdonosok is éltek az országos tematikájú cikkek egységesítésével. Igaz, nem politikai, hanem gazdaságossági okból.

A cikkírót az árnyaltabb látásmód sem akadályozza meg abban, hogy az önkormányzati választás előtt súlyosnak ítélje a Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítvány keretei közé szorult megyei sajtó helyzetét. Alapvető különbséget lát az öt év előtti önkormányzati választás és az idén októberben esedékes között. Úgy véli, hogy a politikai tájékozódásban változatlanul a megyei lapok játszanak főszerepet a vidéki Magyarországon, amióta azonban a KESMA felügyeli a megyei sajtót, az oldalain elburjánzó kormánypárti propaganda miatt elveszítette a példányszám tíz százalékát.

Az induló 430 ezerről 380 ezerre csökkent, vagyis mintegy másfél milliónyian olvassák. Többnyire azok, akiket az ellenzéki pártok üzenetei legföljebb elvétve érnek el. A szerző ebből vonja le azt, hogy a helyzet „legnagyobb vesztesei… a helyi ügyek, a helyi hírek”. Ezt már másként látom. A külföldi tulajdonosok gazdaságossági okból leépítették a tudósítói hálózatot, és a beszűkített megyei napilapban a megyeszékhely játszotta el Budapest országos vízfej szerepét. Majd amidőn az új (magyar) tulajdonosok pacifikálták a megyei napilapokat, az állami hirdetésekből jutott pénz a tudósítói hálózat létrehozására is.

Nem lepődnék meg, ha egy fölmérés azt derítené ki, hogy az ismét sorjázó helyi hírek „jóvoltából” a falvak népe, különösen a korosabb nemzedék inkább érzi magáénak a megyei napilapot, mint öt évvel korábban.

Tóth Bertalan kipihente magát, és napbarnítottan ült a Népszava rendelkezésére. Informatív interjút készítettek vele a mai számba, vagyis nem portrét rajzoltak róla, sok személyes mozzanattal, hanem az októberben esedékes önkormányzati választás esélyeiről faggatták. Arról beszélt, hogy „A települések többségében az MSZP helyi szervezetei az együttműködés motorjai.” Mármint az ellenzéki együttműködésé.

Ezt azért hangsúlyozom, mert az interjú második részében olyasmire is kitért a szocialista pártelnök, amit nem kérdezett tőle az újságíró. Ahhoz képest, hogy korábban ügyvédi körülírással szokott fogalmazni, most meglepően erős hangot ütött meg, mert kifejtette: „Soha nem fogom engedni, hogy előálljon olyan helyzet, amelyben bárki azt gondolhatja, hogy az MSZP a Fidesz szekerét tolja.” Vajon megemlítette volna a kollaboráció kínos vádját, ha nem gondolják elég sokan szerte az országban, hogy önkormányzati szinten nincs minden rendben a szocialistákkal?

Az a benyomásom, hogy a lakosság sorsát jobbító ügyekben nem baj, sőt kívánatos, ha a szocialista önkormányzati képviselők együtt szavaznak a kormánypártiakkal. A konstruktív ellenzéki magatartás azonban nem tévesztendő össze a mutyizással, amidőn „csak” a lakosságnak nincs haszna a kormánypárti és ellenzéki politikusok elvtelen, ám annál gyümölcsözőbb megállapodásából. Ahogy elnézem a fővárosi és a Budapesten túli választási kampányt, leginkább ott fullad le az MSZP motorja, ahol a szocialisták helyi szervezetei olyan politikusokat akarnak elfogadtatni közös ellenzéki polgármester- vagy önkormányzati képviselőjelöltként, akikről tudja a helyi nyilvánosság, hogy a saját zsebükre dolgoztak.

Elképzelhető persze, hogy az értelmezők nem képesek megkülönböztetni a kormánypárti politikusokkal való együttműködés elvi és elvtelen eseteit. Az is, hogy akadnak olyanok, akik az egyedi esetekből az egész MSZP-re vonatkozó túláltalánosításra jutottak. De akkor mivel magyarázható egy engem is meghökkentő jelenség? A véletlen úgy hozta, hogy az egyik szerkesztőség összeállítást rendelt az úgynevezett megélheti politikusokról. A világhálón több mint két évtizedre tekintettem vissza, és feltűnt, hogy a szocialista politikusok érintettsége a Gyurcsány-kormány lemondása előtt egy héttel került szóba. Ráadásul a tíz mértékadó mondatból négy vonatkozik az MSZP-re, közülük pedig három szocialista párttag száját hagyta el. Vajon miért?     

Médianapló - Tíz mondat a megélhetési politikusokról

Aki nem kizárólag politikus, hanem van más megélhetési lehetősége is, az kevésbé ragaszkodik görcsösen hatalmi pozíciójához, mint az, akinek nincs hová visszatérnie. (Bauer Tamás SZDSZ-politikus, Magyar Hírlap, 1996. április 15.)

Kétféle megélhetési politikus van. Az egyik az, aki a megélhetésért, a másik, aki a megélhetés rovására politizál. (Horváth József győri MDF-politikus, Kisalföld, 2003. október 20.)

Az SZDSZ ma már nem egyéb, mint néhány megélhetési politikus pragmatikus magánvállalkozása. (Tóth Gy. László politológus, Magyar Nemzet, 2007. április 4.)

Megélhetési közjogi méltóságaink vannak. (Majtényi László alkotmányjogász, Index.hu, 2008. május 28.)

Az MSZP jelentős mértékben üzleti egyezkedések, vállalkozók és kisstílű karrieristák prédájává, „megélhetési politikusok” foglyává vált. (Krausz Tamás történész, Népszabadság, 2009. április 7.)

Nem kedvelem a megélhetési politikusokat, mert megvehetők, megvesztegethetők, megfélemlíthetők. (Bokros Lajos volt pénzügyminiszter, Népszabadság, 2010. április 3.)

Gyurcsány önnön pártelitjét megélhetési politikusok gyülekezetének látja, amelytől szabadulni kéne. (Aczél Endre újságíró, Népszabadság, 2011. szeptember 28.)

Fodor nem egyszerűen megélhetési liberális, ő egy liberális primadonna. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Facebook.com, 2013. augusztus 18.)

Az MSZP-ből erős, befolyásos politikai mozgalom lesz-e, vagy inkább néhány megélhetési politikus jelentéktelen vállalkozása? (Szekeres Imre szocialista politikus, Népszava, 2016. január 7.)

Nagy baj, ha bármelyikünk kívülről megélhetési politikusnak látszik. (Korózs Lajos szocialista politikus, Népszava, 2018. február 9.)

A legutóbbi napokban inkább a kormánypári politikusok szólaltak meg a nyilvánosság fórumain. A korrupcióról, az egészségügyről, az ellenzékről, a Facebookról és az Unióról beszéltek. Lefülelt mondatok. 

A korrupció elleni fellépés feltételeit meg kell teremtenünk. (Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke, Népszava, augusztus 5.)

Az állami egészségügy mai működésével nem lehet népesedési fordulatot elérni. (Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Növekedés.hu, augusztus 5.)

Lehangoló az a kulturálatlanság, ami az ellenzéket jellemzi. (Novák Katalin családügyi államtitkár, Magyar Nemzet Online, augusztus 5.)

Egy Vezúv van a lelkemben, ami drámai helyzetekben kitör. (Rost Andrea operaénekes, hvg.hu, augusztus 5.)

Magyarországon létezik, de korlátozott a sajtószabadság. (Bolgár György újságíró, Klubrádió, augusztus 6.)

A CDU szép lassan csúszik lefelé, mint macska a beszappanozott háztetőn. (Lánczi Tamás politológus, Mozgástér.blog.hu, augusztus 6.)

Az LMP egyik problémája az volt, hogy Ungár Pétert se kiköpni, se lenyelni nem tudta. (Moldován László volt LMP-politikus, Klubrádió, augusztus 7.)

Jön a trutyi. (Kórozs Lajos szocialista politikus az importált szennyvíz-iszapról, ATV, augusztus 7.)

Épp tegnap este próbáltam valahogy végiggondolni az emberiség történetét. (Bálint György 100 éves kertészmérnök, Magyar Narancs, augusztus 8.)

Olyan puha váltás, mint 1989-ben volt, többé valószínűleg nem lesz. (Pető Iván volt SZDSZ-politikus, 168 Óra, augusztus 8.)

Nem vagyunk már jogállam, de azért van még egy alaptörvényünk. (Szél Bernadett volt LMP-politikus, ATV, augusztus 8.)

Az igazi jobboldaliakat a kézivezérelt rendszerek nem szeretik. (Nádasdy Ádám műfordító, 24.hu, augusztus 8.)

Egyetlen forintot sem lehet két különböző célra elkölteni. (Gomperz Tamás publicista az állami költségvetés súlyozásáról, hvg.hu, augusztus 8.)

Működik az együttműködés. (Böcskei Balázs politológus az ellenzéki összefogásról, ATV, augusztus 9.)

Minél közelebb van valami Orbán Viktorhoz, annál rosszabbul működik. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, ellenzéki főpolgármester-jelölt, 444.hu, augusztus 9.)

A polgár már nem szavazó, hanem szurkoló. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, augusztus 9.)

Lassan több a szponzora a Puskás Akadémiának, mint a nézője. (Haszán Zoltán újságíró, 444.hu, augusztus 10.)

Régen sokkal jobb játékosok voltak a grundokon, mint ma az akadémiákon. (Kardos József volt válogatott labdarúgó, Magyar Nemzet, augusztus 10.)

Senki sem szereti a balhés gyereket. Ha ezerszer igaza van, akkor is kiközösítik. (Kövér László Fidesz-politikus Magyarország helyzetéről az Európai Unióban, Magyar Távirati Iroda, augusztus 10.)

A kattintás a netkorszak valutája. (Korompay Csilla újságíró, Magyar Hírlap Online, augusztus 10.)

A Facebooknak nem dolga, hogy cenzúrázzon bizonyos migrációval kapcsolatos híreket. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Magyar Távirati Iroda, augusztus 11.)

Tegnapi bejegyzésem nem keltett élénk visszhangot, eddig körülbelül fél ezren olvasták. Az ínyencek persze kóstolgatják. Nem is annyira Németh Szilárdot védik, akinek a megnyilvánulásáról tűnődtem. Arról, hogy sorainak ezt a címet adta: „Az ellenzék ismét gallyra vágná Csepelt.” Például vergyula ma reggel 8.40-kor kifejtette, azért volna elnézőbb, mert most már tudja ugyan, hogy ly helyett j-vel kellett volna írni azt a fránya szót, de ha tolla hegyére tűzte volna, valószínűleg ő is gallyat írt volna.

Ebben van logika, a vágásról könnyű asszociálni a gallyazásra. De ami logikusnak hat, az nem föltétlenül igaz. Ha Németh Szilárd maradt volna a Facebooknál, aligha pazarolok rá tegnap 2500 karaktert. Egyéni megszólalásának azonban a nyilvánosság fórumai hírértéket tulajdonítottak. Az ellenzéki sajtó köszörülte rajta a nyelvét, a kormánypárti pedig átvette az ly-os közleményt. Az ellenzéki sajtó iróniája abban merült ki, hogy a rezsibiztos és honvédelmi államtitkár „polihisztor” létére nem tudta: a kifogásolt szó a jiddis gajdesz rövidítése. Ebben nem vagyok biztos, néhány nyelvész ugyanis a finnugor múltba vezetné vissza a gaj kifejezést.

Egyelőre nem jutottak tovább, de a gajdesz hívei sem képesek minden kétséget kizáróan bizonyítani. Nyitva hagynám a kérdést, mert a két álláspont képviselői abban már közös nevezőre jutottak, hogy kizárják az ly-t. Ezáltal pedig a jobboldali sajtó furcsa helyzetbe került. Ha már közölte a kormánypárti politikus megnyilvánulását, akkor a címet nem jésíthette a szerző megsértése nélkül. Annyit azért megtehetett volna, hogy valaki felhívja, és azt javasolja neki, hogy változtasson egy betűnyit a címen. Nem vádolnám a kormánypárti szerkesztőket azzal, hogy elfelejtettek utánanézni a furcsa szónak. Akadtak ugyanis olyan orgánumok, amelyek annak ellenére hanyagolták Németh Szilárd mondandóját, hogy a Magyar Távirati Iroda vállalta a betűhív közlést.

De más okom is van a jobb indulatú értelmezésre. A jobboldali sajtóban legalább két újságíró tudja, hogy mit jelent a gaj. Nagy Gábor tavaly kikelt a metrós káosz ellen, és ezt a címet adta eszmefuttatásának: ”Így kell naponta több tízezer ember közlekedését gajra vágni”. (888.hu, 2018. október 3.) Három hete pedig Tari Tamás kérdezte: „Von der Leyen megválasztása miatt mehet gajra az olasz kormánykoalíció?” (Alfahír.hu, 2019. július 18.) Úgy rémlik, őket érdekelte a szó eredete, egyhamar nem is lesz belőlük a Fidesz alelnöke.

A Fidesz háza táján nem ő a legélesebb kés a fiókban. De talán mégis túlzásba vitte Föld S. Péter, amidőn tegnap kioktatta a honvédelmi minisztérium államtitkárát. Németh Szilárd ezúttal azért nem érdemli meg az iróniát, mert olyan témát osztott meg a nyilvánossággal, amely mozgósítja a filológusokat. Választókörzeti elnökként és országgyűlési képviselőként jegyezte föl a közösségi üzenőfalára, hogy „Az ellenzék ismét gallyra vágná Csepelt”.

Arra utalt, hogy Csepelen bemutatkozott az ellenzék közös polgármester-jelöltje, aki ki tudja, mire vetemedik, ha ősszel esetleg kezébe kaparintja az önkormányzati testületet. A művelt publicista okkal csipkedte meg a kormánypárti politikust. Az ág, nyesedék, rőzse rokon értelmű szavát gallynak kell ugyan írni, de az eredeti mondásban szereplő gajnak semmi köze a fához Attól tartok azonban, hogy ezt hiába rójuk fel a hajdani rezsibiztosnak, akinek nyelvi érzékenysége legföljebb a rőzséig terjed.

Az egyik nézet szerint azért kéne j-vel írni a sajátos kifejezést, mert a jiddis gajdesz szóból származik, amely enyészetet, halált, pokolt, pusztulást jelent. Ezzel magyarázható, hogy nem a faipari tevékenységre utaló vág ige illik hozzá, hanem a megy. Vagyis a Fidesz szerint Csepel gajra megy, ha az ellenzék nyeri az önkormányzati választást. Igen ám, de van egy olyan nézet is, miszerint a gaj eredete homályba vész, ezért nem is köthető az askenázi zsidók nyelvéhez. A szerkesztők nélkül dolgozó bloggerek legendás segítője, a Korrektorblog szerzője például 2007. augusztus 13-én felhívta a figyelmet Bárczi Géza egyik tanulmányára.

A híres nyelvész a szókezdő zárhangok zöngésítéséről elmélkedett, és arra jutott, hogy a gaj talán mégsem a gajdesz rövidítéséből származik, hanem a finnugor kaj zöngésített változata. Ebből fakad a kajla (csálé, ferde, görbe, lekonyuló, lelógó) és a kajtat (böngészik, fürkészik, keresgél, kutat, pásztázik, tallózik, utánajár). Lett volna minek utánanézni, ha Németh Szilárdot egy pillanatra is megkísérti az alaposság gondolata. Ebben az esetben távolabb került volna a fránya jiddis jövevényszótól, eljutott volna azonban a finnugor nyelvi rokonsághoz, amely mostanában nem tetszik a türk rokonságot szorgalmazó pártjának és kormányának.

Sokfelé ágazik tehát a fészbukos bejegyzés zsigerileg megfogalmazott címe. Mindazonáltal a különböző értelmezések egybevágnak abban, hogy a vitára okot adó szót kivétel nélkül j-vel írják.