1952. január 24. - 2019. augusztus 11.

1990 márciusában lett az ellenzékbe szorult MSZP pénztárnoka. Az 1994-es választási győzelem után megválasztották az MSZP alelnökévé, 1996-ban azonban már nem pályázott párttisztségre. Az 1998-as választási vereség után vissza is húzódott a gazdasági életbe. Halálának bejelentésekor majd’ minden orgánum írt róla, de csak az MSZP honlapján olvasható adatokat idézték. Kizárólag a szocialistákhoz közel álló Hírklikk.hu számolt be arról is, hogy túlélt egy agyvérzést, ám a következő betegség már legyűrte. Én is csupán annyit tudok róla, hogy ’94 és ’98 között az ország egyik legbefolyásosabb embere volt. Tíz jellemző mondata ebből az időszakból származik.

Horn Gyula a csapatkapitány. Ő szedi össze a válogatottba a legényeket, és az eredményt is rajta kérik számon. (Heves Megyei Hírlap, 1995. március 21.)

Az igazán nagy vállalkozók mindig és mindenhol kormánypártiak. (Magyar Nemzet, 1995. július 1.)

Tisztességesen lehet privatizálni, igazságosan nem. (Magyar Nemzet, 1995. július 1.)

Kósa Ferenc óriási lelkű ember, és úgy hullámzik, mint a tenger. (Magyar Hírlap, 1995. július 22.)

/Az SZDSZ-ről/ A teáskanna azt hiszi magáról, hogy gőzgép. (Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember 22.)

Ha országos ordibálással könnyíthetnénk a gazdaság helyzetén, magam is megafonnal állnék a barikádra. (24 Óra, 1995. szeptember 22.)

Az MDF a koalíciós kormányon kéri számon mindazt, amit ők nem hajtottak végre. (Mai Nap, 1995. október 27.)

/Krausz Tamásról/ Olyan szocialista párt és olyan vezetés, amely úgy építi a kapitalizmust, hogy közben ne legyenek gazdagok, csupán bizonyos történészek fejében létezik. (Vasárnapi Hírek, 1996. január 14.)

/A vállalkozókról/ Olyanok vagyunk, mint a szamár: állandóan terhet hordunk. (Új Magyarország, 1996. április 5.)

Nem tartható sokáig, hogy a német munkanélküli segély nagyjából megegyezzen a magyar miniszteri fizetéssel. („Ha majd a bőség kosarából”, 1996. május 29.)