A publicista kiszorult a Magyar Hang utolsó oldaláról. Arra gyanakszom, hogy kivételezett helye nem egyeztethető össze a politikai szerepvállalásával. Az ellentmondás feloldható persze, ha abból indulunk ki, hogy Puzsér Róbert nem is akar politikus lenni. A kampányt csupán arra használja, hogy a budapesti főpolgármester-jelöltnek kijáró nyilvánosság révén még többen ismerjék meg. Ez jót tesz majd a publicisztikai (véleményvezéri) pályafutásának.

Eme okfejtésből azonban az is következik, hogy nincs igaza az ellenzéki sajtónak, ha Puzsért álellenzékinek véli. E felfogás szerint ugyanis a Fidesz tartja versenyben. Minél inkább megosztja az ellenzéki szavazótábort, annál több esélyt kölcsönöz a kormánypárti Tarlós Istvánnak. Ebben van logika, mégis az a benyomásom, hogy Puzsér Róbert őszintén utálja az Orbán-rendszert. Kár, hogy egyetemi évfolyamtársától és hajdani barátjától, Karácsony Gergelytől még inkább idegenkedik. Nem állampárti szolgálatot teljesít tehát, hanem enged az érzelmeinek. E magyarázat azért áll közel hozzám, mert a publicista Puzsér eddig zsigeri gondolkodónak mutatkozott. Miért éppen most változott volna meg?

De ha fölmentem az álellenzékiség indokolható, ám nehezen bizonyítható vádja alól, akkor mihez kezdjünk az eszmefuttatásával, amely a Magyar Hang tegnapi számában látott napvilágot A felvásárolt ellenzék címmel? A hetilap belsejébe szorított szerző szerint az úgynevezett ellenzéki sajtó egyik (mértékadó) része Orbán zsebéből kandikál ki. Ide sorolta a Hit Gyülekezetét vezető Németh Sándortól függő ATV-t, a Köves Slomó nevéhez kötődő Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség résztulajdonában lévő 168 Órát és Klubrádiót, valamint a Fidesszel ingatlanügyekben üzletelő Leisztinger Tamás tulajdonolta Népszavát.

Ebben a gondolatmenetben is van logika, sajnos. Amíg a kormánypártoknak uniós okból érdekükben áll, hogy a demokrácia látszatát fenntartsák, állami hirdetéseket juttatnak az említett médiumoknak. Eme ellentmondást úgy próbálja feloldani a Magyar Hang szerkesztősége, hogy finoman elhatárolódik a publicistájától. Mondván, hogy furcsák ugyan az orgánumok tulajdonosi viszonyai, mindazonáltal „a fent nevezett szerkesztőségekben valódi újságírók dolgoznak, akikkel közös célunk a hatalom ellenőrzése, a valóság bemutatása”. Ebben is van logika, szerencsére.

Csak ez a katyvasz ne volna jellemző a 2010-es évek Magyarországára.