Az egyik olvasó elégedetlen a tegnapi okfejtéssel. Szerinte a miniszterelnök Oscar Wilde-től „kölcsönzött” szállóigéje kimeríti a plágium fogalmát. Oly régen foglalkozom szállóigékkel, hogy kerülöm a mondatkölcsönzés latin kifejezését. Ha utánajárunk egy szellemes és ütős mondatnak, akár két és fél évezredet is mehetünk vissza az időben.

Az ókori görög kultúrában vagy a rómaiban kimondta valaki, majd az aforizma eljutott a középkori kolostorokba, innen terjedt tovább a francia szalonokba, ahonnan német közvetítéssel kötött ki nálunk. Ekkor jött Molnár Ferenc. A New York kávéház „mélyvizében” belehallgatott a beszélgetésekbe, és ha jó mondatot hallott, följegyezte a kaucsuk ing-kézelőjére. Ezzel búcsúzott az asztaltársaságtól: „Mától kezdve én mondtam.” Magánemberként nem villogott vele, hanem beleírta a színdarabjába. Még a komornyikot is egyénítette vele, hogy az egymondatos epizodista is tapsot kaphasson.

Csínján bánnék az elsőséggel. A szállóige szájról szájra terjed, elvesznek belőle, hozzá is tesznek, és a kikristályosodott mondatot a legismertebb használója veszi a nevére. Attól kezdte ő mondta. Például a 168 Óra legutóbbi számában Buják Attila a szombathelyi előválasztással foglalkozott. Miközben a DK-s Czeglédy Csaba és az LMP-s Ungár Péter küzdelmét érzékeltette az ellenzéki képviselő-jelöltségért, tollából kicsúszott e mondat: „A politika társasági műfaj.” Ha beírom a keresőbe, a monitoron feltűnik Medgyessy Péter kijelentése 2008-ból: „A politika társas műfaj.”

Plagizált a kitűnő politikai szakíró? Még akkor sem, ha esetleg fölsejlett neki, hogy a volt miniszterelnök valaha mondott ilyesmit. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy korántsem Medgyessy Péter volt az első, aki társas műfajnak nevezte a politikát. Találnánk politikust, aki aki néhány száz éve már tűnődött azon, hogy magányos emberek ritkán formálják a politikát. A bejegyzés utáni összeállításban azért idézem az akkor még csak miniszterelnöknek készülő Medgyessy Péter másik mondatát is, mert kibontakozik belőle, hogy miként értelmezi a későbbi, immár lecsupaszított bon mot-ját.

A második érvem az, hogy Medgyessy társas műfajról értekezett, Buják pedig társaságiról. A kettő nem ugyanaz. A politikusé a pártban folytatott tevékenységre vonatkozik, az újságíróé inkább a tágabb értelemben közéletnek nevezett politikára. Például a kávéházi asztaltársaságokra, uram bocsá’: a szombathelyi talponállókban iszogatók beszélgetéseire is.            

Tíz mondat a politika műfajáról

A politika kifejezetten az a műfaj, ahol nem lehet hazudni. (Fodor Gábor Fidesz-politikus, Zalai Hírlap, 1993. április 7.)

A politika nem a szeretet műfaja. Szeretni az embereket kell, a politikai társakkal meg együtt kell dolgozni. (Medgyessy Péter volt pénzügyminiszter, Tolnai Népújság, 2001. április 13.)

A politika kegyetlen műfaj. Egy rossz mondat se marad büntetlenül. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Népszabadság, 2006. április 21.)

A politika társas műfaj. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, 2008. április 6.)

A politika nem a memória műfaja. (Heller Ágnes filozófus, 168 Óra, 2010. január 28.)

A politika nem spekulatív, hanem tapasztalati műfaj. (Orbán Viktor miniszterelnök, YouTube.com, 2014. július 26.)

Az álmodozás a politikától távoli és nem veszélytelen műfaj. (Boross Péter volt miniszterelnök, Heti Válasz, 2017. szeptember 14.)

A politika orális műfaj, és ebben én vagyok a legjobb. (Kelemen Anna felnőttfilm-színésznő, Facebook.com, 2018. február 20.)

A politikát értelmiségi műfajnak tekintem, de kihalófélben vagyok. (Lázár János Fidesz-politikus. 444.hu, 2018. május 16.)

A politika társasági műfaj. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, 2021. augusztus 19.)

Földiák Andrással fél évszázada ismerjük egymást. Egy szakági szakszervezet első embere, aki tegnap, éjfél körül szólt hozzá a bejegyzésemhez. Augusztus 21-én föltettem egy szállóigét a fészbukos üzenőfalra, és a miniszterelnököt idéztem, aki ezt mondta: „Légy önmagad, mindenki más már foglalt!” András kérdése: „Ezt most miért idézted? Ezt Oscar Wilde mondta szó szerint.”

Az értelmiségi közmondások figyelemre méltó sajátossága, hogy szájról szájra szállnak. Elveszünk belőlük, hozzájuk is teszünk, majd egyszer csak egy közismert embernek tulajdonítjuk a kikristályosodott szöveget. Van abban persze némi pikantéria, hogy miközben Orbánék most támadást indítottak a homoszexuálisok ellen, a miniszterelnök hajdanában épp egy saját neméhez vonzódó írótól vett kölcsön mondatot. A szállóige eredetiben így hangzott: „Be Yourself. Everyone Else is Already Teken.” Ha felelőst keresünk, inkább Orbán Viktor beszédírójának rónám föl az idézőjel nélküli idézést.

Annyit mégis megérdemel az ügy, hogy azt firtassuk, vajon a jelenlegi miniszterelnök milyen körülmények között vette szájára a szállóigét. A Népszabadság 2003. augusztus 21-i számából idéztem. De a Magyar Hírlapból is idézhettem volna, ugyanezen a napon ugyanis így jelentette meg: „Augusztus 20. azt üzeni a magyar nemzetnek, hogy légy önmagad, mindenki más már foglalt.” Az ünnepnapon akkor sem jelentek meg az újságok, másnap azonban beszámoltak a politikusok beszédeiről. Orbán augusztus 19-én, több mint egy évvel a választási vereség után és nem egészen egy évvel az uniós felvétel előtt állt fel a Professzorok Batthyány Köre és a Szabad Európa Központ pódiumára.

Idézte a filozófus Ortegát és a politikus Churchillt, a két világháború közti Magyarországról pedig a kultúrpolitikus Klebelsberg Kunót és a történész Hóman Bálintot. Kereste a szellemi gyökereit, és igyekezett minél többet átmenteni a legerősebb ellenzéki párt, a Fidesz uniós elképzeléseiből. Okfejtéséből kirajzolódik, hogy az Oscar Wilde-tól kölcsönzött szövegre hegyezte ki a mondandóját. Íme, az utolsó néhány sor az Orbánviktor.hu honlap alapján: „Merjünk magyarok lenni a gazdaságban, a közéletben, a határon túli magyarok ügyeiben és a szellemi életben is! Ha merünk magyarok lenni, akkor sikeresek is lehetünk. Meggyőződésem szerint augusztus 20. ma azt üzeni a magyar nemzetnek, hogy légy önmagad, mindenki más már foglalt. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”

A legutóbbi napokban Orbán Viktor szentelt, Varga Judit kitartott, Márki-Zay Péter és Friss Róbert orbánozott, Jakab Péter demetermártázott, Rákay Philip jakabozott, Puzsér Róbert pedig okostelefonozott. Lefülelt mondatok. 

Szebb karrier a kitörés, mint a betörés. (Révész Attila kisvárdai sportigazgató a hátrányos helyzetből érkezett fiatal focistákról, Index.hu, augusztus 15.)

Várunk szeretettel. (Jakab Péter Jobbik-politikus Demeter Márta LMP-politikushoz, Facebook.com, augusztus 15.)

Én matematikai és logikai alapon le tudnám váltani Orbán Viktort. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, miniszterelnök-jelölt, Facebook.com, augusztus 16.)

Választás jön az uradalomban. (Magyari Péter újságíró, 444.hu, augusztus 16.)

Érdekes egy ellenség, ami nélkül felkopna az állunk. (Szele Tamás újságíró az Európai Unióról, Zóna.hu, augusztus 16.)

Ha a kormány ilyesmiket fontolgat, akkor elment az esze. (Róna Péter közgazdász a Huxitról, ATV, augusztus 17.)

Akire rámutatnak, bűnös. (Föld S. Péter újságíró a magyar tálibokról, HírKlikk.hu, augusztus 17.)

Átsminkelt a Parízeushoz. (Pilhál György újságíró Demeter Mártáról és Jakab Péterről,  Magyar Nemzet Online, augusztus 17.)

Ahogy anno Kádár János mondta: „Kis párt leszünk, de tisztességes.” (Huszti Andrea ISZOM-politikus, Mandiner.hu, augusztus 18.)

Az ellenzéki választó arról dönt, akiről már döntöttek. (Szöllősi Györgyi műsorvezető az előválasztást megelőző egyezségekről, ATV, augusztus 18.)

A mai ellenzék minden árnyalata egyszerre szeretne látszani. (Csillag István volt gazdasági miniszter, Újnépszabadság.com, augusztus 18.)

A kormány mindig kitart az emberek döntése mellett. (Varga Judit Fidesz-politikus, igazságügyi miniszter, Facebook.com, augusztus 18.)

Orosz igában dolgozik magyar közpénzen. (Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász az Orbán-kormányról, 168 Óra, augusztus 19.)

Az Orbán-rendszert ne értékeljük túl azzal, hogy korszaknak nevezzük. (Friss Róbert újságíró, Népszava, augusztus 19.)

Kistelepülésen közismerten a legnehezebb ellenzéki szavazónak lenni. (Molnár Zsolt szocialista politikus, Magyar Narancs, augusztus 19.)

Híres gasztronáci. (Rákay Philip publicista Jakab Péterről, Pesti TV, augusztus 19.)

Egy NER-káder súlyát mennyire határozza meg, hogy mekkora marhaságokat mondatnak vele? (Tanács István újságíró az ünnepi beszédekről, Facebook.com, augusztus 20.)

Most már csak az okostelefonok tudnak fejlődni. (Puzsér Róbert publicista a Nyugat alkonyáról, Magyar Hang, augusztus 20.)

Nem nekünk áll a zászló se itt, Európában, se máshol a világban. (Raskó György agrár-közgazdász a demokratákról, Újnépszabadság.com, augusztus 21.)

A jogállam nem bosszúállás a diktatúráért, hanem a normális állapot helyreállítása. (Fleck Zoltán jogszociológus, Népszava, augusztus 21.)

A körülötte lévő kommunista felhang eltűnt, maradt Szent István. (Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 20-ról, Magyar Rádió, augusztus 22.)

Egyik kollégám barátilag kérte számon, vajon miért adok kommunikációs tanácsokat azoknak a fránya közéleti személyiségeknek. Tegnap Dobrev Klárának, korábban pedig a miniszterelnöknek. Nem adok. A Médianaplót kommunikáció szakos diákoknak írom, akik négy-öt évtizednyi újságírás után sok millió forintot veszíthetnek, ha nem tanulnak meg élő adásban beszélni (beszélgetni). Ha tűnődöm is egy-egy politikus stílusáról, csupán arra hívom föl a figyelmet, hogy a rögtönzés hevében milyen hibaforrásokat érdemes kerülni.

A műsorvezetők közül például Krug Emília őzik. Mielőtt belekezd az eszmefuttatásba, nyög egyet. A momentumos politikusok külföldi egyetemekről jöttek haza. Mielőtt megtalálják a témájukhoz illő szót, azt mormolják előkelően, hogy „am”, ami az angolban a magyar nyögést váltja ki. A miniszterelnökünk reggeli interjúiról az idén eddig kétszer tűnődtem. 25 percig tartanak, és először 24-szer, másodszor 34-szer krákogott. Ma reggel, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban viszont csak ötször. Aligha olvasta a bejegyzéseimet, amelyeket egyébként se neki szántam. Arra gyanakszom inkább, hogy elmúlt a légúti betegsége. De van egy másik feltételezés is.

Az interjú elejét a koronavírusnak szentelte. A legutóbbi másfél évben olyan sokat beszélt a járványról, hogy álmából fölébresztve is zökkenőmentesen fűzné egymáshoz a szavakat. Ezzel magyarázható, hogy egyszer se krákogott bele. Következett a munka, a gazdaság és a pénz megannyi összefüggése. Rejlenek benne buktatók. Amit tegnap mondott róluk, nem föltétlenül érvényesek ma, különösen akkor, ha nem bonthatja ki a valóság minden szeletét. Érthető, ha a gondolatmenetbe négyszer krákogott bele. Végül az afganisztáni fejleményekről fogalmazta meg az álláspontját. Új téma, melyből egy régi, már-már lejáratott téma is adódik, az újabb migránsválság. Belekrákogott hát az afgán helyzetbe, megúszta azonban krákogás nélkül a menekült-kérdést.

A cirákolásnak, harákolásnak, hertyegésnek, kerregésnek is nevezett krákogásnak két funkciója van. Az egyik valaminek a helytelenítése. Bár Orbán Viktor esetében mégis inkább a másik, hogy amit már vagy százszor elmondott, kifejtett, ma reggeli kifejezéssel élve „rácsomózott” a lelkünkre, ahhoz nem kell keresnie a szavakat. Amikor viszont egy bonyolult vagy új témához keresi a megfelelő szavakat, akkor bizony köszörüli a torkát. Ezúttal olyasmikről beszélt, amelyek alig tették próbára a légúti rendszerét.       

A politikusnő ugyebár a Demokratikus Koalíció miniszterelnök-jelöltje, az Alfahír pedig fölerősíti a Jobbik hangját. Ha valaki két-három éve azt mondja, hogy a DK kirakat-embere interjút adott a Jobbik nem hivatalos szócsövének, akkor azt képzelem róla, hogy elment az esze. Most azonban úgy alakultak az ellenzék viszonyai, mintha összekapaszkodna az egymástól két legtávolabbi párt.

Egyetértek Dobrev Klára ama megállapításával, miszerint „A Fidesz sikerének titka, hogy buborékot képzett a saját szavazói körül.” Az sem hoz ki a sodromból, hogy az országgyűlési választásra készülő Demokratikus Koalíció számára „Természetesen határ a csillagos ég.” Miért ne volna az? Minden politikai szervezet arról álmodozik, hogy egyszer átveszi a hatalmat. Azt is csupán az udvariasság számlájára írom, hogy „A Jobbik és a DK feladata a koalíció egybentartása.” Az utolsó szót külön írnám ugyan, ám ez is inkább az interjút készítő újságírónak róható föl. S ha már a DK-s politikus vendégeskedik valahol, érthető, hogy a vendéglátó szervezetet előbb említi, mint a sajátját.

Azon se lepődöm meg, hogy szerinte „Ez a két párt jelenti az ellenzék vezető erejét.” A körülmények csakugyan így alakultak, és az interjúalany meg is magyarázza az ellenzéki koalíción belüli különalkuk sorozatát, amelyet a bevezetőben összekapaszkodásnak véltem. Reálpolitikus szólalt meg korábban elképzelhetetlen helyen és körülmények között. Dühöngés vagy rácsodálkozás helyett jobban járunk, ha ezt tudomásul vesszük. Mindehhez képest másodlagos jelentőségű, bár zavaró egy kommunikációs mozzanat.

A sokféle családi okból politikai közegben nevelkedett Dobrev Klára a legrutinosabb a pályakezdő politikusok között, van azonban egy rutintalan megnyilvánulása: „Azt szoktam mondani” - mondja gyakran. Értem, hogy járja az országot, és naponta többször is beszédet mond köztereken, a legjobban sikerült szavakat pedig érdekesen hangzó mondatokká formálja az újságok hasábjain, a portálok digitális felületén és a rádió- meg tévéstúdiókban. Az idézett  mondatocskát azonban el kéne felejtenie.

Aligha akarja megalázni a véleményét befogadó szerkesztőségeket, az előre bocsátott kifejezés mégis úgy hat, mintha az itt-ott elhangzott okfejtések töredékeiből összeállított (újrahasznosított) szavakkal próbálná megajándékozni a nyilvánosság országos fórumait. Rokonszenves és hatásos volna, ha úgy tenne, mintha épp akkor jutna eszébe a nemzet sorsát meghatározó gondolatmenet.      

Erdélyi barátom azt firtatta, vajon egy immár fél esztendős akciót miért nem verek nagyobb dobra. Arra utalt, hogy naponta szondázom a társzerkesztőket, a digitális ismerősöket. A történet dióhéjban, hogy közös barátunktól, Bodor Páltól én búcsúztam a ravatalnál, és szóba hoztam, hogy a rendszerváltás óta gyűjtött szállóigék koronázatlan királya 68 szellemes mondattal. Erre ajánlotta egy kiadó, hogy formáljak kötetté ötszáz szállóigét ismert emberektől.

Pali négy és fél éve halt meg. Azóta annyi lett az ötletből, hogy megelégszem 365 mondattal. Az 1989 óta eltelt 32 esztendőből csinálok egyet, minden napnak van egy gondolata, melyet digitális ismerőseim választanak ki a fészbukos üzenőfalra föltett 2-3 közül. Az „előválasztásnak” feltételei vannak. Tartom magam a kiadói ötlethez, hogy olyan ember legyen a szerző, aki közismert. A nevén kívül nem kell semmit hozzáfűzni, ezzel is spórolhatok betűket. A mondat ugyanis nem lépheti túl a 130 karaktert, máskülönben aligha jelenhet meg kétszer nagyobb, ráadásul fehér betűkkel a fekete, téglalap alakú alátéten. Amelyik mondat több szavazatot kap, a majdani könyvben az lesz az adott nap szállóigéje.

Ma bicsaklott meg az elképzelés, augusztus 20-án ugyanis nem jelentek meg az újságok. A digitális sajtó pedig a kétezres évek terméke, és a hosszú, olykor háromnapos ünnep miatt a portálok is takarékoskodnak a szellemes fordulatokkal. Így maradt választék nélkül Reviczky Gábor, aki napra pontosan negyedszázada fejtette ki a Kiskegyedben: „Nem kiszeretek egy asszonyból, hanem beleszeretek egy másikba.” Ekkor ötlött fel, hogy a Magyar Hang a csütörtöki hetilapok és a szombati napilap-mellékletek közé „lőtte be” magát. Mai számában aláhúztam 9 mondatot. 6 politikai színezetű, szerzői időszerű eseményekre keresik a választ, és összetett mondatokban fogalmazták meg a véleményüket. A nem politikára reagáló szerzők rövidebben, kiforrottabban, idézhetőbben fejezték ki magukat.

Puzsér Róbert a nyugati civilizáció alkonyáról értekezett: „Most már csak az okostelefonok tudnak fejlődni.” Gryllus Dániel a zenésztársak alacsony nyugdíjára utalva jegyezte meg: „Sok zenész van, akit a színpadról temetnek.” Végül is a harmadikat választottam. Az irodalomtörténész Nyáry Krisztián az írók életformáját imigyen foglalta össze: „A szépírók járvány nélkül is karanténban vannak.” A kötet kezd összeállni. A sors iróniája, hogy az eredeti ötlet gazdája, a kiadóigazgató nemrégiben nyugdíjba vonult.        

"A közéleti személyiség akkor veszít a nyilvánosság előtt, ha a viselkedéséből kiderül, hogy a legszívesebben ő készítene magával interjút.” E mondatot 2012. november 13-án jegyeztem föl a fészbukos üzenőfalra. Megfigyeltem ugyanis, hogy egy hivatalban lévő politikus, akinek már a nevét is elfelejtettem, átvette a műsorvezető szerepét, és elkezdte önmagát kérdezgetni.

Azóta már tudom is, hogy akinek telik kommunikációs munkatársra, az hajlamos előjátszani, vajon mit kérdezhet az a fránya műsorvezető, ha majd beül a vallatószékbe. Igen ám, de a beszélgetés nem szokott úgy alakulni, ahogy az indoklásra kényszerített döntéshozó elképzeli. Ha jó az újságíró, akaratát az interjúalanyra kényszeríti. Ha kitűnő, akkor ezt a főhivatalnok észre sem veszi. A följegyzés óta idestova egy évtized telt el, és a jelenség nem szűnt meg. Legutóbbi az ATV egyik vitaműsorában szembesültem vele. Két hölgy beszélgetett.

Az egyik Budapest főpolgármester-helyettese. Ő felel a főváros működtetéséért: a hideg és a meleg vízért, a csatornahálózatért, a hulladékkezelésért, a közösségi közlekedésért. A másik a műsorvezető, aki felkészült a témakörből, de azért néha a jegyzeteibe is pillantott. És akkor Tüttő Kata föltette magának a kérdést: „Mi az, amit látunk?” Némi gondolkodás (hatásszünet) után ezt válaszolta önmagának: „Azt látjuk, hogy…” És kifejtette azt, amit nem kérdezett tőle a műsorvezető. E trükköt megismételte még kétszer, amivel sikerült széttördelnie a mintegy tízperces interjút.

A jelenetnek nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, ha egyedi volna. De a jelek arra utalnak, hogy mások is így képzelik a nyilvános szereplést. Tessék megfigyelni, hogy az amúgy érdekes gondolatmenetekre képes Böcskei Balázs szociológus és politikai elemző, aki csupán egy közvélemény-kutató céget képvisel a nyilvánosság fórumain, kísértetiesen hasonló módon beszélget önmagával. Kedvenc mondata ez: „Miért mondom ezt?” És már nem is meglepő, hogy némi gondolkodás (hatásszünet) után így válaszol a saját kérdésére. „Azért, mert…” És kifejti, amit nem is kérdeztek tőle.

Zavar, hogy az ATV műsorvezetői nem kérik ki maguknak a kínos pillanatokat. Nem mondják a vendégüknek, hogy az újságíró feladata firtatni bizonyos döntések hátterét. Még csak nem is igazítják helyre csöndesen, kulturáltan, ironikusan az elszabadult hajóágyút. Nőnének a szememben, ha emlékeztetnék a beszélgetőpartnereket arra: azért vendégek a stúdióban, hogy a műsort vezető újságíró kérdésére válaszoljanak, ne pedig a sajátjukra. 

Tíz mondat a beszélgetésről

Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Fiala János műsorvezető, Magyar Sajtó, 1995. május 22.)

Életem egyharmadát autóban töltöm. Közben van idő elbeszélgetni magammal. (Gáti Oszkár színész, TVR-Hét, 1996. augusztus 22.)

A politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni. (Zöldi László újságíró, Kelet-Magyarország, 2003. október 1.)

A beszélgetés egyik fontos része a hallgatás. (Léphaft Pál karikaturista, Magyar Rádió, 2008. július 24.)

Interjút akar? Hallgasson végig, mert nem azért vagyunk, hogy az újságíró beszéljen, hanem azért, hogy én beszéljek. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki tanácsadó, Népszabadság, 2011. augusztus 2.)

/Főzőcskés beszélgetés a Frizbiben/ Zsemlemorzsa helyett inkább a műsorvezetőt pirította. (Bálint Orsolya újságíró Gyurcsány Ferencről, Vasárnapi Hírek, 2013. december 8.)

Én nem vagyok egy interjú-készítő, aki kérdéseket tesz föl, változó keménységűeket, és megrázogatja a másikat. Én beszélgetni szeretek. (Vitray Tamás műsorvezető, Nyolcezer.hu, 2018. november 5.)

Én olyan interjúkat és szituációkat nem keresek, és nem vállalok, ahol eleve lehet látni, hogy rosszindulatú ember előítéletes kérdéseket tesz föl. Köszönöm, nem kérek ebből. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)

A Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is. (Szele Tamás újságíró a miniszterelnöki interjúkról, Forgókínpad.blog, 2020. július 2.)

Kásler miniszter úr interjút adott egy kamerának a Facebookon. (Simon András műsorvezető, ATV, 2021. augusztus 12.)

A viccpárt nemzetközi jelenség, nálunk fejlettebb országokban már a parlamentben is politizál. Hazai megfelelője jó ütemérzékkel 2016-ban, a választási ciklus félidejében tűnt fel. Alapítója, Kovács Gergely általában rövidnadrágban és pólóban ült be a stúdióba. S bár a lábát még sohasem láttam, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a pacskerhez nem húz zoknit.   

Azt vettem észre, hogy a műsorvezető csak akkor adott szót neki, amikor a másik két ellenzéki (öltönyös, nyakkendős, nyársat nyelt) politikus ráncolt homlokkal már kifejtette, miért kell leváltani az Orbán-kormányt. Azért, mert „eltüntette a fékeket és az ellensúlyokat”, mert „megszüntette a jogállamot”, mert „összevonta a hatalmi ágakat”, mert „illiberális demokráciát csinált a liberális demokráciából”. Csak ezután szólalhatott meg a rövidnadrágos pártelnök, aki ingyen sört és örök életet ígért a választóknak. Meg űrközpontot Felcsút lakóinak.

A másik két politikus arcán a zavar jelei mutatkoztak. Nem hittek a fülüknek, és kétségbeesetten keresték egymás pillantását. Mihez kezdjenek ezzel a marhával, aki épp tönkreteszi a műsorukat? Holott a szellemes marha csupán visszájára fordította az ellenzéki elvontságokat. Azóta az abszurdba hajló jelenet megismétlődött néhányszor. Tegnap este Kovács Gergely ismét feltűnt a képernyőn, ezúttal az ATV-ben. Változatlanul rövidnadrágban, pólóban és talán pacskerben adta elő a választási javaslatait. Csak az egészségügyi csomagban tallózva foglalom össze a mondandóját.

A kórházakat fociegyesületté kellene átalakítani, hátha a taóból zökkenőmentesebben látnák el a betegeket. A hálapénzt vissza kéne állítani, hogy a nővérek megélhessenek a jövedelmükből. A hosszú várólistát úgy lehetne csökkenteni, ha a kutyapárt makkegészséges „passzivistái” műtétekre jelentkeznének be, majd átadnák helyüket a rászorultaknak. Végül kifejtette, hogy a betegségeket kellene megszüntetni, ezzel ugyanis fölöslegessé válna az előző három javaslat. De most már csak a műsorvezetőt hozta zavarba. Találgatom a magányosság okát.

Vagy azért lett egyedüli meghívott, mert a tévések már nem akarták zavarba hozni a parlamenti ellenzék gőzerővel kampányoló képviselőit. Vagy azért, mert az öltönyös, nyakkendős politikusok bojkottálják a rövidnadrágos vetélytársukat. Az is elképzelhető persze, hogy a választási ígéreteikkel nem akarják zavarba hozni a magyar viccpárt fejlődésképtelen alapítóját. 

Tíz mondat a Kutyapártról

Az összes sokkal inkább viccpárt, mint a Kétfarkú Kutya. (Wahorn András képzőművész, Hír TV, 2016. október 5.)

Más hangot, hangulatot hoznak a közéletbe, amelyre az a jellemző, hogy összeráncolt homlokú politikusok szidják egymást. (Kovács Péter erdélyi politikus, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Maszol.ro, 2016. október 5.)

Iróniából fegyvert kovácsoló mozgalom. (Zsuppán András újságíró, Heti Válasz, 2016. október 13.)

Az egyetlen komolyan vehető párt. (Kálmán László nyelvész, ATV, 2017. április 29.)

A Kutyapárt csak ott tűnhetett reális alternatívának, ahol a kormánypárti és az ellenzéki jelöltek a vicc kategóriájába tartoztak. (Ungváry Krisztián történész, Index.hu, 2018. április 14.)

A legkorszerűbb magyar politikai formáció. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2018. december 5.)

Szomorú, hogy egy viccpártot lehet a legkomolyabban venni. (Tomanovics Gergely kommunikációs szakértő, a Fidesz-kampánystáb volt tagja, Népszava, 2019. február 8.)

Az ő passzivistáiknál aktívabb ellenzékieket nem ismerek. (Baranyi Krisztina civil ellenzéki polgármester-jelölt a Ferencvárosban, Facebook.com, 2019. augusztus 16.)

A Kétfarkú az egyetlen létező párt, amely sehol sem kavar be az ellenzéki megegyezésekbe. (Ceglédi Zoltán politológus, hvg.hu, 2019. augusztus 30.)

A kétfarkúak ars poeticája a vicc. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, 2020. október 24.)

A címet a kormánypárti sajtó legjobb tollú glosszaírójától kölcsönöztem. Pilhál György sminkelgetőnek látja az országgyűlés szépségkirálynőre emlékeztető képviselőjét. A képmutatót jelentő farizeusra hajazó Parizeus pedig Jakab Péter gúnyneve, mert lefényképezte konyhaasztalán a parízert, a szegény emberek reggelijét. Ennyi iróniát azért mindketten megérdemelnek.

Amit azonban Demeter Márta kapott azóta, hogy bejelentette: ha józsefvárosi-ferencvárosi körzetében megnyeri az ellenzéki előválasztást, majd jövő tavasszal legyőzi a Fidesz képviselőjelöltjét is, akkor inkább a Jobbik parlamenti frakciójába ül be. A meglepő információt az Origo augusztus 15-én, 13 óra 16 perckor úgy értelmezte, hogy a csinos politikusnő „egyenesen a baloldal legharcosabb politikusának nevezte Jakab Pétert.” Ez nem igaz. Demeter Márta augusztus 15-én, 11.38-kor fészbukos üzenőfalán „az ellenzék legharcosabb politikusának” nevezte a Jobbik elnökét.

A kormánypárti portál névtelen szerzőjének csaknem két órája volt arra, hogy pontosan idézze az LMP-ből Jobbikba igyekvő politikusnőt. Azért hamisított, mert a kormánypárti sajtóban kötelező a hat ellenzéki pártot baloldalinak titulálni. Márpedig ha így van, akkor nem is lehet értelmezni, hogy Demeter Márta miért került át az ellenzéki koalíció legbaloldalibb pártjából, az MSZP-ből a legjobboldalibba, a Jobbikba. Ez még akkor is kérdés, ha közben volt egy harmadik pártja is, a nagyjából középen álló LMP, amelynek egy időben társelnökeként is tevékenykedett.

Itt érdemes szóba hozni Molnár Gyulát, aki az MSZP volt elnökeként jelölte be a DK-t mint jövő tavasztól a parlamenti frakcióját. Nem szép tőlük, hogy kinéztek maguknak két olyan pártot, amelyeknek a százalékából akkor is telik képviselőcsoportra, ha esetleg mégis Orbán marad a kormányrúdnál. Csakhogy ezt a helyzetet maga az ellenzék állította elő. Kötelezte a civil (nem párttag) jelölteket arra, hogy csak úgy mehetnek neki az előválasztásnak, ha bejelentik, hogy a mandátum elnyerése után melyik ellenzéki párt frakcióját választják.

Most a cserben hagyott MSZP és LMP a csalódását, felháborodását, megbotránkozását, megrendülését fejezi ki, mert volt pártelnökük is élne a kínálkozó lehetőséggel. A jelek szerint se Molnár Gyula, se Demeter Márta nem bízik abban, hogy a pártja képes lesz frakciót alakítani az új országgyűlésben. Belülről ennél kínosabb kritikát elég nehéz elképzelni.

Tíz mondat Demeter Mártáról

Lopott mandátummal ül az LMP-ben. (Tóth Bertalan szocialista politikus, ATV, 2017. szeptember 14.)

Erre csapott le Demeter Márta - mint gyöngytyúk a meleg orrváladékra. (Horváth K. József blogger, Blogsar.hu, 2018. február 24.)

Az állítólag huszonegyedik századi LMP-ben egy exszoci lett a pártelnök. (Bakó Bea újságíró, Azonnali.hu, 2018. október 20.)

Az LMP-s Demeter Márta méltatlanná vált arra, hogy Magyarországot képviselje a NATO parlamenti közgyűlésén. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, M1, 2018. november 23.)

Demeter Márta tökös, kemény politikus. (Pörzse Sándor Jobbik-politikus, YouTube.com-Kötöttfogás, 2018. november 28.)

/Demeter Márta mentelmi jogának felfüggesztéséről/ Ennek az ügynek a célja a megfélemlítés, hogy az ellenzék tudja, hol a helye. (Magyar György ügyvéd, 24.hu, 2019. július 9.)

Várunk szeretettel. (Jakab Péter Jobbik-politikus, Facebook.com, 2021. augusztus 15.)

Nem ő az egyetlen parlamenti képviselő, aki átjáróháznak tekinti a teljes baloldali térfelet. (Hertelendy Gábor újságíró, Magyar Nemzet Online, 2021. augusztus 15.)

Átsminkelt a Parizeushoz. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet Online, 2021. augusztus 17.)

Demeter Márta eddig egy Orbán-gyerek téves azonosításán túl legfeljebb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy 2017-ben azért hagyta faképnél az MSZP-t, mert szerinte „csak túlélésre játszanak”. (N. Kósa Judit újságíró, Népszava Online, 2021. augusztus 17.)

Az idősebb újságírók ismerik a pro domo fogalmát. A latin kifejezés azt jelenti, hogy házi (belső) használatra. Például a hivatalban lévő közéleti személyiség megoszt velünk egy információt, hogy megértsük a kínos folyamat lényegét. Ha az értesülést nyilvánosságra hozzuk, ráadásul a nevével, soha többé nem áll szóba velünk, sőt elterjeszti rólunk, hogy nem érdemes súgni nekünk.

Egy gerillamarketinggel foglalkozó blogger elolvasta az egyik bejegyzésemet, és a csak nekem szóló Messengeren fejtette ki az álláspontját. Nem hatalmazott fel arra, hogy megnevezzem, attól viszont nem tiltott el, hogy idézzem a mondandóját. Íme: „Az olyan tematikus blogokat leszámítva, mint a főzés, a divat és az általános celebkedés, /egy bloggal/ nem lehet a kicsiny magyar piacon megélni.” Arra utalt, hogy egyik közös pályatársunkról ezt írtam: „Egyszerre három blogot is működtet, hogy a hirdetési bevételekből valahogy megéljen.” A ’valahogy’ nem föltétlenül azt jelenti, hogy az említett újságíró busásan megél a bejegyzéseihez mellékelt hirdetésekből.

Egy digitális sajtóban dolgozó publicista hirdetési bevételei olyan bizonytalanok, mint a kutya vacsorája. Mindazonáltal pályatársunk a kiváltságosok közé tartozik, mert elérte, hogy csurranjon-cseppenjen neki valami. Vannak azonban olyan bloggerek is, akik abban hasonlítanak ugyan rá, hogy minden bejegyzésükhöz kapcsolódik hirdetés, ám ennek ellenértékéből egy fillért sem kapnak. Az Index épp most cserélte le a hirdetéseket intéző vállalkozását egy másikra, de arról nincs hír, hogy változtatna a gyakorlatán.

Kétségtelen, hogy elfogadható külsőt kölcsönzött a hozzá csatlakozó bloggerek bejegyzéseinek. Köszönet érte. De a színvonalas szolgáltatás nem ér annyit, hogy ennek fejében megtartsa a blogokhoz ügyesen mellékelt hirdetések teljes bevételét. Holott a reklámokat egybegyűjtő Google olyan nemzetközi szolgáltatást alakított ki, amely lehetővé teszi a hirdetési bevételek megosztását. Esetünkben az Index és a bloggerek, a hirdetésszervezéssel is foglalkozó hírportál és a digitális tartalomszolgáltatók között. A megosztás mértékéről lehet persze vitatkozni, ehhez azonban tárgyalni kéne.

Felhívtam néhány sorstársunkat, és kiderült: az új részleg őket sem kereste meg, hogy egyeztessen velünk az elvileg nekünk is járó hirdetési bevételről. Ami azt sejteti, hogy a régi hirdetési vállalkozást nem azért cserélték le az Index tulajdonosai, hogy kárpótolják a címlapon gyakran szereplő bloggereket az eddig elmaradt anyagi haszonért.