Villámkarriert futott be egy ócska vicc. Tizennyolc órája Kész Zoltán független országgyűlési képviselő tanulságként tette föl fészbukos üzenőfalára. A veszprémi honatya a megyei lapból fényképezte ki azt, ami azóta a világháló ügyeletes szenzációja. A vicc úgy foglalható össze, hogy Hitler benézett egy koncentrációs táborba, és végigkérdezte a foglyokat, vajon mekkorát képesek ugrani. Aki egy méternyit, az kapott egy kenyeret, aki kettőt, az két veknit, aki viszont hármat, azt kivégző osztag elé állította, mondván: „Lőjétek le! Ez át tudja ugrani a kerítést!”

Föllángolt a vita, hogy antiszemita-e a vicc, illetve a szerkesztő, aki berakta a megyei napilapba, melyet nemrégiben vett meg egy Mészáros Lőrinc befolyási körébe tartozó magyar magáncég. Engem inkább az foglalkoztat, hogy akik kifejtették az álláspontjukat, belenéztek-e az újságba. Medvegy Gábor hírszerkesztő (24.hu) épp úgy „veszprémi Naplóról” írt, mint Czinkóczi Sándor (444.hu) és a Mandiner.hu szerkesztősége. Megnyugtató, hogy eleget tettek a forráskritika talán nem egészen indokolatlan követelményének.

Kovács Bálint (Index.hu) és a hvg.hu szerkesztősége azonban „Veszprémi Naplóról” tűnődött. Pedig ha figyelmesebben olvasták volna Kész Zoltán bejegyzését, észrevehették volna, hogy a veszprémi honatya csupán a „Napló-előfizetőket” óvná az idióta vicctől. A csúcs mégis Föld S. Péter és a Népszava eljárása. Az egyik legjobb ellenzéki publicista és a baloldali ellenzék immár egyedüli napilapja egymástól függetlenül nevezte ki a veszprémi Naplót „Veszprém Megyei Naplóvá”, sőt Péter barátom a tizenhat soros bejegyzésben négyszer is költött nevén említette a lapot. Holott csak egy kattintásba került volna az ellenőrzés talán nem egészen fölösleges művelete.

Azok is tévednek, akik páratlannak tartották a Napló ízléstelen viccét. Volt párja. 2012 februárjában a szentesi polgármester kirúgta az önkormányzati lap szerkesztőjét egy Hitler-viccért. A Führer ugyanis sétált a koncentrációs táborban, és találkozott egy gyerekkel. Megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, mire a gyerek azt válaszolta, hogy pilóta. Erre Hitler: „Nem úgy gondoltam. Szappan vagy párna?” A nyúlfarknyi vicc része volt egy hasábnyi összeállításnak, amelyet valószínűleg a világhálóról ollózott a szerkesztő, hogy feldobja a lapszámot. Mit mondjak, sikerült neki. Illetve nekik, beleértve a tanulságos történetbe keveredett veszprémi kollégáját is.

A 444.hu digitális felületén meghökkentő fényképet láttam. Egy Izraelből érkezett egyetemista húzatja magát Snow (hó) nevű kutyájával. Azon tűnődöm, vajon a nem kimondottan hideg égövi diák miként tett szert a malamut, eszkimók által kitenyésztett kutyafajtára. Alaposabban is megnéztem a fotót, és feltűnt a háttérben a debreceni egyetem épülete. Öt esztendőt töltöttem benne, öt hete jártam ott, az évfolyam-találkozón.

Körüljártam az új szobrot is, az alapító gróf Tisza István száz év előtti miniszterelnökét, amelynek körvonalai a kutyaszános fénykép bal felső sarkában sejlenek. Korszerűbb, érdekesebb, mint amit a jelenlegi miniszterelnök 2014 nyarán visszaállíttatott a Parlament közelében. De nincs idő az esztétikai elmélkedésre, mert még alaposabban tanulmányoztam a fotót, és kirajzolódott alatta a riporter neve, melyet korrekt módon írt oda a portál szerkesztősége. „Matey István, Hajdú Online”.

István nagydarab fiatalember, beregszászi fiú, a nyíregyházi főiskolán ismertem meg. Kárpátaljai előélete miatt kínlódott a magyar helyesírással, lassanként azonban ledolgozta eme fogyatékosságát. Kiderült, hogy a kommunikáció szakos diákok közül talán ő a legalkalmasabb a napilapnál végzendő munkára. Fát lehetett vágni a hátán; monotonságtűrő képessége révén leginkább benne rejlett a lehetőség, hogy megállja helyét az újságírás taposómalmában. Debrecenbe került, a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségébe, ahol e sorok írója is kezdte a pályát. Az online részlegben interjúkat készített a megyébe látogató közéleti személyiségekkel, Gyurcsány Ferenccel például többször is. A miniszterelnökből, majd DK-politikusból meglepő mondatokat csalogatott elő.

Aztán váltott, és online újságíróból ügyeletes fotóriporter lett. Ő az, akit éjjel is lehet ugrasztani, ha valahol baleset történt, vagy kigyulladt egy ház. A fényképet percek múlva fölteszi a Hajdú Online-ra, onnan veszi át a szintén osztrák tulajdonú hálózathoz tartozó Szabolcs és Borsod Online. Néha pedig felbukkan a Budapesten szerkesztett digitális sajtóban, mint most is. Majd’ mindent elért, amit egy junior korú újságíró a vidéki Magyarországon elérhet. Azt azonban még mindig nem sikerült elintéznie, hogy Mateyből ismét Máté legyen.

Személyi igazolványában a kárpátaljai hatóságok ukránosították, és az itteni szervek is ragaszkodtak az ékezet nélküliséghez meg ahhoz a fránya ipszilonhoz. Talán még nem késő eltüntetni, mielőtt vezetéknevét szárnyára kapja a hír.           

Tegnapi bejegyzésemet élénk vita követte a Facebook üzenőfalán. Huszonegy hozzászólás értelmezte a baloldali sajtó helyzetét. Köszönet Marik Sándornak, Mikulás Annának, Pápai Gábornak és Varga Papi Lászlónak, hogy a figyelmembe ajánlottak egy szempontot, amelyre nem gondoltam. Varga Papi kolléga úgy fogalmazta meg a lényeget, hogy megszűnt a Freeblog, a NOL és a Népszava blogrovata, majd levonta a következtetést: „Úgy tűnik, senkinek sem érdeke a kis helyi véleményotthonok, laikus civilek egymás közti vitáinak, produktumainak helyet adni.”

Talán mégsem ennyire sanyarú a helyzet. Az alkotmányos ellenzék pártjai ugyanis gondoskodtak arról, hogy kapcsolódjék hozzájuk egy-egy portál, amelynek felületén a velük egyetértő bloggerek és kommentelők kifejthetik az álláspontjukat. Abban viszont egyetértek az idézett szerzővel, ha arra gondolt, hogy amennyiben az ellenzéki pártok folyamatosan (online) tárgyalnak az együttműködésről, akkor ennek meg kéne teremteni a digitális (online) bázisát is. Telne rá ama 1,1 milliárd forintból, amellyel Puch Lászlóék feltőkésítették a baloldali sajtót. A kérdés persze az, hogy kik azok a feltőkésítők, akik az MSZP volt pénztárnokától eltekintve bizony elzárkóztak a nyilvánosságtól. Vajon mit képviselnek? Az MSZP érdekét vagy a tárgyalások résztvevőiét? Mit akarnak megteremteni? Az MSZP véleménybázisát vagy az együttműködésre hajlamos pártokéit?

Most már nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs pénz a bloggerekre és a kommntek moderálására. Az 1100-szor egymillió forintból talán arra is jut, hogy három moderátor nyolcórás műszakban tartsa távol a kormánypárti trollokat, akik néhány hónapja „szétbombázták” a Népszabadság Online-t, és megnehezítették a Népszava Online helyzetét. Igen ám, de mi legyen az ellenzéki bloggerekkel, akiket esetleg meghívnak az új digitális bázisra, vagy kiverekszik gondolataiknak a helyet. Vajon mihez kezdenek a moderátorok, ha az ellenzéki bloggerek és kommentelők azt pedzegetik majd, hogy az együttműködésről tárgyaló pártok lassan haladnak, talán nem is akarnak megegyezni?

Az érdemi moderálásnak nemcsak számítástechnikai előfeltételei vannak, hanem médiapolitikaiak is, sőt az utóbbiak megelőzik az előbbieket. Őszintén szólva nem feltételezem az 1,1 milliárd felhasználásáról tárgyaló politikusokról, hogy egyáltalán szóba hozták „a kis helyi véleményotthonok” bekapcsolását az állítólag koalícióra készülő pártok digitális hálózatába.

A búcsúzó hét egyik legérdekesebb eseménye nem az Orbán-kormány újabb térhódítása volt a médiában. Az MSZP hajdani pénztárnoka csöpögtetett reményt a baloldali választók szívébe. Puch László tízmillió híján egymilliárd forinttal növelte a Népszava köré tömörülő sajtó tőkéjét. Ha ehhez vesszük, hogy már adott 110 milliót a baloldali médiumok életben tartására, akkor föltehető a kérdés, vajon mire elég az 1100-szor egymillió forint.

Egy napilap évente 317-szer jelenik meg, és a nyomdai előállítással meg a terjesztéssel súlyosbítva naponta körülbelül egymillió forintnyi veszteséget termel. Vagyis a tőkeemelés három évre lenne elég, ha csupán napilapot kéne belőle működtetni. Csakhogy a portfólióba tartozik a szintén veszteséges Vasárnapi Hírek, és egy másik hetilap, a Szabad Föld is. Az utóbbi szolid nyereségéből azonban nem lehet eltartani az előbbi kettőt, ezért a most rengetegnek látszó 1,1 milliárd elég lesz talán az országgyűlési választás kampányára. Az eredménytől függően 2018 közepén az alkotmányos ellenzéknek szembesülnie kell majd a hogyan tovább szorongató kérdésével. Addig se mindegy, hogy a politikusok és médiamenedzserek miként gondolkodnak a milliárdos befektetésről.

A polgári demokráciákban már nem a nyomtatott sajtónak van online kiadása, hanem az online sajtónak papír alapú folytatása. Ebből azonban nem föltétlenül következik, hogy az önkényuralmi törekvésekkel küszködő Magyarország baloldali részén másolni kéne a nyugat-európai és amerikai példát. Ha alapos kutatások bizonyítják, hogy például a baloldali választóbázis elöregedett, akkor a túlzott digitalizáció megfoszthatja a véleményformáláshoz és voksoláshoz szükséges információktól a választópolgárokat. Nyilvánvaló az is, hogy különbséget kell tenni a városi olvasók körében ismert Vasárnapi Hírek és a mezőgazdaságból élő Szabad Föld-olvasók számítástechnikai felkészültsége között.

A megváltozott pénzügyi helyzetet tehát nem érdemes kizárólag Népszava-problémának, napilap-kérdésnek tekinteni. Tételezzük fel, hogy az ellenzéki stratégák a hagyományosabb megoldást választják. Ebben az esetben azonnal szembe kell nézniük azzal, hogy a papír alapú sajtó nemcsak drágább, hanem sebezhetőbb is. Az Orbán-kormány aligha fogja vissza magát, ha duplájára emelheti a nyomdai előállítás költségét, és az állami Magyar Posta révén reggel helyett délután kézbesítheti a nemszeretem újságokat.           

Figyelemre méltó mondat ütötte meg a szemem. Balogh Gábor kifejtette az Alfahír című portál digitális felületén: „Régi mániám, hogy aki magát képes ’közírónak’ hívatni, az minden egyéb borzalomra is képes lehet.”

A szerzőről csak annyit tudok, hogy gyökeresen eltérő az értékrendszerünk, a megnyilvánulásaiban épp ez az érdekes. Más nézőpontból látja az országot-világot, ezért ki-kimozdít a szellemi komfortzónából, ami nem válik a hátrányomra. S mert álláspontja továbbgondolásra ösztönöz - néha ingerel -, a publicisták között tartom számon. De mert a publikumot (közösséget, közönséget) foglalkoztató ügyekről nyilvánosan tűnődik, röviden akár közírónak is nevezhető. Azért nem újságírónak, mert nem tudom róla, hogy mivel keresi a kenyerét.

Ha írással vagy szerkesztéssel, természetesen nem tagadható meg tőle az újságíróság. De ha másból él, és jegyzeteket, publicisztikákat csak szabadidejében ír, nyomós okom van rá, hogy valaminek elnevezzem. Szerkesztőségi rendelésre összeállításokat készítek az elmúlt hét legütősebb mondataiból, és ő az idézett szerzők közé tartozik. Ekkor tisztelem meg azzal, hogy közírót biggyesztek a neve után. Egyébként a közírónak más jelentése is van. A múlt század harmincas éveiben ketten dobták be a köztudatba: Bálint György budapesti publicista Magyarországon használta, Balogh Edgár kolozsvári publicista pedig Erdélyben.

Nehéz volna eldönteni, melyiküké az elsőség, talán nem is érdemes, mert elképzelhető, hogy egy harmadik publicistától származik a kifejezés. Mindenesetre egymástól függetlenül azt a tollforgatót nevezték közírónak, aki a publicisztikát művelte: „az újságírásnak a politikai és társadalmi kérdéseket magasabb, elvi alapon, irodalmi szinten tárgyaló ágát” (idézet az idegen szavak szótárából). A közíró tehát arról nevezetes, hogy írószemmel látja a világot, de sajtó-műfajokban fejezi ki magát. Akár azért, mert nem érez magában epikai-költői tehetséget, akár pedig azért, mert érez ugyan, ám a körülmények nem teszik lehetővé, hogy szépirodalommal kísérletezzék.

Bár nyári szabadságai idején Bodor Pál egy-két jó regényt is írt, publicisztikai életműve, például Diurnus-jegyzetei alapján közírónak, közügyekkel foglalkozó írónak titulálható. A nemrégiben elhunyt Megyesi Gusztáv szintén e kategóriába sorolható. Szerkesztőként nagyra becsültem őket, és sosem gondoltam róluk, hogy egyéb borzalmakra is képesek lettek volna. A mániájáról mérgesen beszámoló Balogh Gábor ebben talán egyetért velem.      

Reggel megint üresen találtam a postaládát. E hónapban már negyedszer. Sebaj, elolvasom majd a Népszava tegnapi számát, amelyet tegnap reggel helyett a kézbesítő valamikor délután csúsztatott a postaládába, és már nem volt kedvem végigböngészni. Beszéltem a kiadóhivatallal, ahol megígérték, hogy utánanéznek, de még nem hívtak vissza. Addig is tűnődöm a magyar napilapok sanyarú sorsán.

Volt idő, az ezres és a kétezres évek fordulóján, amidőn oly sok újságra fizettem elő, hogy nem fértek a postaládába. Az egyik postahivatalban béreltem fiókot, a reggeli út megtette egészségügyi sétának is. Aztán a megyei napilapok létrehozták a maguk online kiadását - korábban, mint az országosak -, és már nem járattam a megyei sajtót. Sokat spóroltam, mert nem kellett átutalni az előfizetési díjat, ráadásul ennél többe került a postaköltség, arról nem is szólva, hogy az online kiadáshoz képest elkésett papírújságok további egy nap késéssel érkeztek. Másfél évtized múltán megint itt tartunk, azzal a különbséggel, hogy a lépcsőházi postaládában már csak a Népszava árválkodik.

Az idén hiánytalanul megkaptam mindegyik számát, bár nem föltétlenül reggelente. Amin azért nem lepődtem meg, mert a Magyar Posta bejelentette, hogy újragondolta a kézbesítési határidőket, és januártól csak ebéd után juttatja el a napilapokat az előfizetőkhöz. Igaz, Budapest nem volt a kísérletre kijelölt települések között, de az újlipótvárosi fejlemény azt sejteti, hogy csupán feledékenységből maradt ki a felsorolásból. Legalábbis a XIII. kerületben mintha bevezették volna az új szisztémát. Kérdés persze, hogy a jelenség mivel magyarázható. Azzal-e, hogy a Magyar Posta vezetői meghányták-vetették a hagyományos sajtó helyzetét, és elhatározták, hogy az összes országos napilapot halálra ítélik? Vagy állami cégként megkímélik a kormánypárti napilapokat, és kivéreztetik az immár csak egyetlen ellenzékit?

Az a benyomásom, hogy ha nem csökken a megyei sajtó színvonala, akár tovább is nőhet a szakadék a két laptípus olvasottsága között. A megyei újságok már több mint két évtizede kialakították a maguk terjesztési hálózatát, és szerződésben vállalják, hogy reggel hétig minden előfizető megkapja a szűkebb pátria egyetlen napilapját. Előnyükkel is magyarázható, hogy „csak” a példányszámuk felét veszítették el a rendszerváltás óta. Az országos napilapok a kétharmadát, bár az arány a 2016. december 31-i állapotot tükrözi, amikor a Magyar Posta még nem mondta be az unalmast.  

Az egyik digitális fórumon zajlik a tegnapi bejegyzés vitája. A megjegyzések sokfelé ágaznak, az viszont erőteljes vonásokkal rajzolódik ki, hogy a hozzászólók nem kedvelik Németh Szilárdot. Nem is annyira vele van bajuk, mint inkább ama típussal, amelyet megtestesít. A párt öklét, korunk Marosán Györgyét, aki a nyilvánosság képébe vágja azt, ami egy elnökségi ülésen mozgalmi modorban hangzik el.

Nem sajnálom a díjbirkózó külsejű Fidesz-alelnököt, aki bizonyára tisztában van azzal, hogy amire rászánta magát, azzal megosztja a közvéleményt. De vajon az efféle típusú és stílusú személyiség mi a csudát keres az egyik sportszövetség élén? Ráadásul épp a birkózókén, akiknek a hagyományai visszanyúlnak a munkásmozgalomba. A birkózás a szegény emberek sportja volt, és a társadalmi kiemelkedés bázisa lett. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a XXI. századi magyar birkózók kizárólag baloldali pártra szavaznak, annyi azonban mégis feltételezhető róluk, hogy összetételük, világnézeti beállítottságuk többé-kevésbé megfelel a hazai társadaloménak.

Ha pártelnök és miniszterelnök volnék, ügyelnék arra, hogy olyan embereket küldjek a sportszövetségek élére, akik nem osztják meg a gondjaikra bízott sportág versenyzőit és szurkolóit. Félő azonban, hogy Orbán Viktor gyökeresen másként gondolkodik. Szemléletét úgy foglalnám össze, hogy tanult mumusa, Gyurcsány Ferenc felemás gyakorlatából. A sportminiszterből lett miniszterelnök ugyanis azzal találta magát szembe, hogy a költségvetési maradékelv alapján kéne megoldania a szociális problémákat, és feloldania a sportmozgalom ellentmondásait. Az amúgy is kevés pénzt végül megosztotta a két ágazat között. Az élsport legatyásodott, a nyomor pedig nem szűnt meg.

Az a benyomásom, hogy Orbán ezt a következtetést vonta le: akik tengődnek, nem járnak szavazni, a szociális kiadásokat tehát átcsoportosította a dicsőséget (szavazatokat) hozó élsport javára. Elképzelése nem rokonszenves, de az úszásban és a kajak-kenuban bevált. Azokban a sportágakban viszont kudarcot vallott, amelyekbe napi politikában elhasználódott embereket, megosztó személyiségeket küldött. Például a kézilabda-szövetséget irányító Kocsis Máté férfi és női válogatottja el sem jutott a riói olimpiára, a birkózók pedig eljutottak ugyan, de pórul jártak. Az utóbbiak balsikerében talán az is közrejátszott, hogy Németh Szilárd, a párt ökle magából indult ki. Igazán kár, hogy a birkózást nem ököllel vívják.           

Németh Szilárdot néztem a tévében. Ma reggel az volt a benyomásom, hogy több figyelmet érdemelne tőlünk, berzenkedő értelmiségiektől. Kimondja azt, amit politikustársai legföljebb sejtetnek. Egyik ellenfele, Szigetvári Viktor „a Fidesz beszélőgépének” nevezte. Ebből annyi igaz, hogy amit Orbán Viktor pártelnök és miniszterelnök a maga cizellált, kenetes módján körülír, azt ő lefordítja a nép nyelvére. Nem is az a továbbgondolásra ingerlő, hogy a birkózó külsejű férfiú „kitakarítaná” az „álcivileket” a közéletből. Ez csupán mitesszer a rendszer ábrázatán. Arra érdemes figyelni, ami a tudatában csapódik le a kormánypárti államelméletből.

A képviseleti demokrácia túlhajtása úgy foglalható össze, hogy az számít, akit megválasztottak. Akit nem választottak meg, mint például a fennálló viszonyok elemzésétől (bírálatától) sem idegenkedő civilt, az ne szóljon (pofázzon) bele a nép nevében döntő hiteles (legitim) személyiségek dolgába. Az érvelés azért érint érzékenyen, mert a megválasztott politikusok az „álcivilek” elmarasztalásával azonos eszmefuttatással tartanák távol az újságírókat is. Elvégre bennünket sem választott meg senki, mindössze a médiumtulajdonos választott ki, hogy bírjuk szóra a döntéshozókat. De ha ennyi elismerhető Németh Szilárdék filozófiájából, miért nevezzük az újságírókat a nyilvánosság képviselőiének?

Azért, mert egy politikai csoport túlhatalomra tett szert, és ellenőrzése alá vonta a parlamenti ellenzéket. Ha viszont a törvényhozás nem ellenőrizheti a végrehajtó hatalmat, az igazságszolgáltatás pedig csupán szórványosan minősíti a tevékenységét, a nyilvánosság kétségkívül nem választott képviselői és intézményei: a szerkesztőségek és civil szervezetek veszik át a két hatalmi ág ellenőrző funkcióját. Innen nézve érthetőek igazán Németh Szilárd ismétlődő kirohanásai a társadalmi kontrollt pótló szakemberek ellen. Mindazonáltal fölindulásaiban, dühkitöréseiben ellentmondás rejlik.

Azt követeli például, hogy a törvényhozás vesse alá vagyonvizsgálatnak az „álcivileket”. Csakhogy vagyonbevallásra a nép választott képviselőit kötelezi a törvény. Logikus is, hogy adjanak számot arról, vajon nem a közpénz megcsapolásából gyarapítják-e az ingatlanjaikat és az ingóságaikat. A civileket (és újságírókat) azonban a kormánypárt nem tekinti megválasztottnak. Oké, de akkor nem is kérheti számon rajtuk a rájuk nem bízott közvagyon megsarcolását.                     

A Médiapiac című kiadvány alapítója, Szakács László a szakmában dolgozókat látja el információkkal. Olyanokkal is, amelyeket interjúalanyok igyekeznek hitelessé formálni. Mint például Leitner Attila, a Lokál című ingyenes újság főszerkesztője, aki szerint: „Független média már a XVIII. század eleje óta, vagyis az első hirdetés megjelenése óta nem létezik.” Manapság az állami hirdetések csakugyan eltorzítják a hazai médiapiacot, mindazonáltal vitatkoznék egy sajtótörténeti folyamatról.

A XVII-XVIII. század fordulóján egy Harley nevű ellenzéki politikus számított a brit parlament legjobb szónokának. Rosszul esett neki, hogy a londoni kávéházakban és kocsmákban alig beszéltek az ütős mondatairól. Szerződtetett hát egy újságírót, aki a szélesebb nyilvánosság elő tárta a sziporkáit. Daniel Defoe néhány évig szolgálta is, csakhogy a laptulajdonos politikus ajánlatot kapott a kormányon lévőktől. Ám a pálfordulásban Defoe már nem követte. Miközben regényt írt - ez lett a Robinson Crusoe -, valahol Angliában egyedül érezte magát egy vénkisasszony. Gondolt egyet, és írásban keresett magának férjet.

Sorai megjelentek a helyi újságban, és tucatnyi választ kapott rájuk. A legérdekesebbet kiválasztotta, a többit szétosztotta a barátnői között. Az apróhirdetések elszaporodtak a korabeli sajtóban, de annyi pénzt nem hoztak, hogy kiváltották volna a politikusok pénzét és befolyását. Erre csak néhány évtized múlva nyílott lehetőség, amidőn túltermelési válság bontakozott ki. A raktárakban felhalmozott árukészletet egy élelmes üzletember újságban hirdette meg. A reklámok már annyi bevételhez juttatták a laptulajdonosokat, hogy lemondhattak a politikusok pénzéről.

E sajtókultúra a Nagy Francia Forradalom után elterjedt Európa nyugati részén is. A választóvonal az Elba folyó. Tőle nyugatra a sajtó gazdasági vállalkozássá vált, keletre politikai vállalkozás maradt. A rendszerváltás utáni Magyarországra pedig nyugat-európai, többnyire német sajtóbefektetők érkeztek, akik hozták magukkal a kultúrájukat. Orbán Viktor 2016. december 15-én, a 888.hu nevű portálon számolt be a kormányzati törekvésekről: „Öt évvel ezelőtt a magyar média meghatározó része még német tulajdonban volt. … Ez a helyzet mára megváltozott.”

Kétségtelen, hogy a hazai sajtó függetlensége megszűnőben van, ebből azonban korántsem következik, hogy a Lokál című bulvárújság főszerkesztője hiteles sajtótörténeti információval kecsegtette a Médiapiac szakmabeli olvasóit.  

Érdemes böngészni a megyei sajtót. Mindig akad valami, ami átmenthető az országosba. A debreceni Boda István például a megbízható szerzők közé tartozik, az ő mondataira lehet számítani. Tévékritikái már a múlt században is elismerésre tettek szert, és manapság is találhatunk figyelemre méltó gondolatokat a nyolcvankilencedik évében járó újságíró tűhegyes pontosságú jegyzeteiben. Tegnap a karácsony és szilveszter közti tévéprogramról tűnődött a Hajdú Online digitális felületén, álláspontját mégse részletezném. Mellékesen ugyanis beleszőtt a mondandójába egy kellemetlen esetet, amelyet Orbán Viktor nagy feltűnést keltő karácsonyi interjúja juttatott az eszébe.

Főszerkesztő-helyettesként évtizedekig gondozta a Hajdú-bihari Naplóban megjelent írásokat, és csodálkoztam volna, ha sajtóhiba nem hozta volna nehéz helyzetbe. Idézem őt: „Én szerkesztettem, amikor egy moszkvai ünnepségről szóló tudósításban ez az elírás szerepelt: ’A szovjet állat vezetői’.” Ha a múlt század hetvenes éveiben már nem járt is fővesztés az efféle bakiért, a megyei napilapot aznap szerkesztő újságírónak rapportra kellett mennie a pártbizottságra. Azzal védekezett, hogy a sajtóhibát tartalmazó sorban javított valamit a korrektor, az ólombetűket szedő nyomdász pedig úgy pontosított, hogy „azt helyrehozta, ezt meg elrontotta”. Az állam utolsó betűjét így váltotta fel az a fránya t. Indoklását elfogadták ugyan, de az ejnye-bejnyét nem úszta meg.

Boda István körülbelül a tizedik karácsony óta, aki régi elírásokról, beírásokról, kihúzásokról, hozzátoldásokról mesélt. Ami nem is olyan sok, ha abból indulunk ki, hogy a Kádár-korszak több mint három évtizedig tartott. A veterán szerkesztő két szakmai tanulságot tudatosított. Az egyik az, hogy ami történt, még a kéziszedés korában ment végbe. A nyomdászok ólombetűkkel dolgoztak, egymás mellé, sorba helyezték azokat. A tanulság egy kulcsmondat: ’azt helyrehozta, ezt meg elrontotta’. Csínján kellett volna bánni a javítással, mert gyakran előfordult, hogy a kisebb, ártalmatlanabb sajtóhibából akarva-akaratlanul nagyobb, politikai hiba kerekedett. Aligha véletlen, hogy a miniszterelnök karácsonyi interjúja nyomán több obsitos szerkesztő kezdett emlékezni.

Igen ám, de a másik tanulság pedig az, hogy az Orbán-szöveg megmásítása már a digitalizáció elgondolkoztató eredménye. A kéziszedésnek végérvényesen befellegzett, a belőle fakadó hibaforrás eldugult. Átadta helyét a digitális nyomdászat melléktermékeinek.