Figyelemre méltó mondat ütötte meg a szemem. Balogh Gábor kifejtette az Alfahír című portál digitális felületén: „Régi mániám, hogy aki magát képes ’közírónak’ hívatni, az minden egyéb borzalomra is képes lehet.”

A szerzőről csak annyit tudok, hogy gyökeresen eltérő az értékrendszerünk, a megnyilvánulásaiban épp ez az érdekes. Más nézőpontból látja az országot-világot, ezért ki-kimozdít a szellemi komfortzónából, ami nem válik a hátrányomra. S mert álláspontja továbbgondolásra ösztönöz - néha ingerel -, a publicisták között tartom számon. De mert a publikumot (közösséget, közönséget) foglalkoztató ügyekről nyilvánosan tűnődik, röviden akár közírónak is nevezhető. Azért nem újságírónak, mert nem tudom róla, hogy mivel keresi a kenyerét.

Ha írással vagy szerkesztéssel, természetesen nem tagadható meg tőle az újságíróság. De ha másból él, és jegyzeteket, publicisztikákat csak szabadidejében ír, nyomós okom van rá, hogy valaminek elnevezzem. Szerkesztőségi rendelésre összeállításokat készítek az elmúlt hét legütősebb mondataiból, és ő az idézett szerzők közé tartozik. Ekkor tisztelem meg azzal, hogy közírót biggyesztek a neve után. Egyébként a közírónak más jelentése is van. A múlt század harmincas éveiben ketten dobták be a köztudatba: Bálint György budapesti publicista Magyarországon használta, Balogh Edgár kolozsvári publicista pedig Erdélyben.

Nehéz volna eldönteni, melyiküké az elsőség, talán nem is érdemes, mert elképzelhető, hogy egy harmadik publicistától származik a kifejezés. Mindenesetre egymástól függetlenül azt a tollforgatót nevezték közírónak, aki a publicisztikát művelte: „az újságírásnak a politikai és társadalmi kérdéseket magasabb, elvi alapon, irodalmi szinten tárgyaló ágát” (idézet az idegen szavak szótárából). A közíró tehát arról nevezetes, hogy írószemmel látja a világot, de sajtó-műfajokban fejezi ki magát. Akár azért, mert nem érez magában epikai-költői tehetséget, akár pedig azért, mert érez ugyan, ám a körülmények nem teszik lehetővé, hogy szépirodalommal kísérletezzék.

Bár nyári szabadságai idején Bodor Pál egy-két jó regényt is írt, publicisztikai életműve, például Diurnus-jegyzetei alapján közírónak, közügyekkel foglalkozó írónak titulálható. A nemrégiben elhunyt Megyesi Gusztáv szintén e kategóriába sorolható. Szerkesztőként nagyra becsültem őket, és sosem gondoltam róluk, hogy egyéb borzalmakra is képesek lettek volna. A mániájáról mérgesen beszámoló Balogh Gábor ebben talán egyetért velem.